Linkek, egyebek

Tegnap kijött rajtam a hűlés és mára már nem hagy élni. De azért kellmesen szédelgek a lakásban, még koreain is voltam, meg papírkáért, hogy valljam be, hogy mit csináltam Szegeden. És halkonzervet ebédeltem, meg paracetamolt, meg kávét, meg baracklevet, meg strepsilst és kell még mosogatni meg ágyat is vetni.

Én hiszek a mesékben, az ideákban, a tegnapi eredmény nem a vég, hanem a kezdet. Reméljük, egy szép új világé. Azt mondják, két rossz közül kár választani. Szerintem csak két rossz közül érdemes választani, amikor az ember a jót választja, akkor a későbbi meglepetések meglepik, rossznál viszont fel lehet készülni. Talán, de mindenesetre ilyenkor az ember illik az elveinek megfelelően válasszon, de lehetőleg emlékezzen a távolabbi múltra és ne azt. :))

Kicsit kibővítettem a linkeket. Szerettem volna egy érdekeset, vagy mélyet, vagy valamilyen enyém fajtát írni a barátságról, meg az onlájn kapcsolattartásról és kapcsolat építésről, de lusta vagyok hozzá. Mindenesetre érdekes volt a találka Julcsával, pontosabban nem is tudom mi volt érdekes. Kicsi a világ, de ez egy ilyen világ. Egészen másfajta találkozás ez a link Seer Lacira, de hát kicsi a világ, szűkítsük jobban. J. Fei-t nem ismerem, de merész a blogja és számomra érdekes olvasmány. Lett még link a kedvenc (és egyetlen) webcomicomra. Huh, ez már szinte úgy hangzik, mint a Necronomicon, na most aztán lesz egy csomó mellétrafált betöltése a blogomnak, hehe.

Álmos vagyok.

Dolgok, amiket nem fogok csinálni

Persze, ezek a dolgok (meg azok is, sőt amazok is) végtelen számban léteznek, de most kiemelnék egy párat, amit nem csinálok, vagy csináltam, vagy csinálni fogok, pedig lett (van, lesz) volna rá lehetőség. A sorrendet valamilyen rejtett változó generálta.

Nem fogok ma szavazni, mert ugye anno azt szavazták a magyarok, hogy én nem vagyok magyar, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt más magyarok elképzelik, hogy mitől lesz magyar a magyar. De ha szavazhatnék, tuti odamennék a konzulátusra és böknék egy nagy büdös pecsétet a Fideszre. Amikor Szegeden voltam, gondoltam, hogy írok arról, hogy mennyire eltér a két kampány egymástól, mondhatni ortogonálisak (itt ugye eltér erősen a matematika az irodalomtól, mert irodalmian azt hiszem, azt kéne mondani, hogy párhuzamosak, ami azt jelenti, hogy nincs közös pontjuk, tehát teljesen eltérőek, viszont matekből ugye tudjuk, hogy két párhuzamos vektorban minden pontot meg lehet egymásnak feleltetni egy egyszerű eltolással, viszont az ortogonális vektoroknak bár van egy közös metszőpontjuk, lineárisan mégis függetlenek, szóval nem feleltethetőek meg egymásnak a pontok (legalábbis olyan egyszerűen, mint párhuzamos esetben, bár nem sokkal bonyolultabban ugye). Na most én sem irodalmár, sem matematikus nem vagyok, én csak egy agyatlan pötyögő vagyok, de itt mégis a matematikai terminust választottam, mert csak). Aztán nem írtam, mert nem volt kedvem, meg hát tényleg teljesen világos, narancssárgában az áll, hogy munka, család, otthon, pirosban meg az, hogy tudom, látom, akarom (bár ebben a sorrendben nem vagyok biztos, nem is igazán vélek felfedezni valamilyen komolyabb rendezési elvet). Főnevek, igék első személy, egyes szám, mostanában ilyeneket is észreveszek. Igazuk van, tenni kell, csak nem rájuk, vagy nem úgy. Mindegy nekem végül is, Magyarország csuda jó hely és csuda okos meg értelmes emberek laknak ott. Csak az a baj, hogy nagy része lapos. Most nem tudom, miért kanyarodnak ide a szavaim, végül is, engem nagy kár nem ért az utóbbi négy évben sem, a következőben sem fog, azt hiszem. De nem törlöm ki, mert ez egy ilyen nem bejegyzés.

Nem fogok játszani sem a közeljövőben, a tegnap este kicsit próbálkoztam a dologgal, de nem ment, egyértelműen a videókártya a bűnös, a winamp szól tovább, a DC++ tölt, csak éppen a kép áll. Kéne rá venni új (jó) hűtőt, de nincs kedvem bütykölni, maradok a dosboxnál meg Cannon Foddernél, nem próbálkozom a mai csilivili cuccokkal. Press Play on Tape CF videó kötelező. Meg aztán, dolgozni kell, nem játszani, ezt ezentúl minden bejegyzésben meg kéne ismételjem, de bátran kijelenthetem, hogy nem fogom. Hehe.

Nem mentem blogger konferenciára sem a tegnap, meg Rodosz záró bulira sem, nem kell nekem az ész, vagy legalábbis amit ott osztottak, de leginkább csak lusta voltam és Eszter amúgy is aludt, mert nagyon kifáradt a délelőtti óratartásban. Megegyeztünk, hogy a tanítás messze nem olyan könnyű, mint ahogy az kívülről látszik, mondjuk a gödörásásnál azért pár fokkal jobb. (Note to self: a magyar az összetett szavakat kicsit úgy kezeli, mint a japán?)

Nem fogok filmtett táborba sem menni, gondolkodtam rajta, az a baj, hogy én nem akarok komolyan filmezéssel foglalkozni, ezért nem tekintem ezt kezdetnek, hanem végnek, ahhoz pedig ki nem állhatom, amit képes vagyok kihozni, szóval inkább nem csinálom. A múltkori filmemnek is utálom a képminőségét, hát még azt, hogy teljesen érthetetlen, de leginkább azt, hogy kaptam vagy 6-7 órát 3 nap folyamán, napi 2 órás átlaggal és hát egy felet csak azt vártuk, hogy a tehén álljon odébb. Túl nagy küzdelem ez az én gyenge szívemnek, nekem nyugi kell, nem pörgés, alkotás közben. Meg aztán, a mostani filmötletem annyira minimális, hogy ha egyszer lesz kamerám, megcsinálom simán én is és aztán széteffektezem annyira, hogy ne lássam azt az idegesítő minidv képet.

Más fontosabb nem most nem jut eszembe. :)))

Ja és bár mostanában elméleti szinten sokat foglalkozom azzal, hogy hogyan kéne leszokni a blogolásról, kijelenthetem azt is, hogy nem fogok leszokni róla még egy ideig.

dosbox, demoscene

Jeee, kint van az új dosbox. A Second Reality simán lefut rajta, pár videomód váltás mákos, de egyébként tök szuper. Dejóóóó. Még az Explora2/Eden is nagyon jól fut, bár a blob partnál lefagy, de lehet, hogy az én procim kevés neki. Mondjuk a Crystal Dream 1 egyből lefagy, a 2 meg akadozik elég rendesen. De akkor is, dejóóóó. Fogok nézegetni megint régi demókat. Meg kéne nézni igazi C64-en a Dutch Breeze-t. Sajna elestem én már ettől, bár lehet, hogy egyszer még valahogy beszerzek egy C64-est.

Mostanában, hogy az extra munkának vége, kedvem lenne megint valami szórakoztató kis dolgot kódolni, valami demósat, vagy ilyent, de lelkiismeret furdalásom van, hogy nem foglalkozom eleget a komoly, fontos dolgokkal. Egyébként tényleg nem foglalkozom eleget, képtelen vagyok koncentrálni rá, nem tudom miért. Viszont naponta ötvenszer csekkolom a haverok blogját. Na jó, ez túlzás, de valahogy mindig elmegy az idő és nem komoly, fontos dolgokra. Akkor már kódolhatnék demót is, annyi erővel. Na jó, most jó kedvem van, volt, lesz. Éljen a demóóóóóóó.

Kocsma, irodalom

Tegnap volt Rodosz konferencia, utána állófogadás, ahonnan jó hamar eltűztünk és kb. az 5. próbálkozásra találtunk egy asztalt a Krajczárban. Volt köztünk pár irodalmár és mi csak ültünk és hallgattunk. Én személy szerint csodálkoztam is, hogy tudnak ennyit és ilyenről. Picit irigyeltem is őket, azt hiszem az irodalmár olyan szakma, amihez kell az egészséges kocsmázó életmód. A könyvek értékelik az alkoholt, ha a hatása alatt írják vagy olvassák őket. Az én számítógépem bezzeg nem. Amikor iszom, mindig sokkal merészebben blogolok a fejemben, csak aztán ugye sosincs erőm leírni a dolgokat és másnap ha emlékszem is valamire, inkább nem égetem magam vele. Jó dolog lehet irodalommal foglalkozni, ugyanakkor nekem egy picit önző szakmának is tűnik, de ebbe most nem megyek bele.

Pulguksza, Szakkurám

Ma erről volt szó koreai kultúra órán. Ma reggel, akaratlanul is gondolkodtam a buddhizmusról, talán kicsit melegíteni a kellő agysejteket, hogy ha majd kell valami okosat és szépet mondani, akkor legyen mit. Szerencsére nem kellett, de a kellő agysejtek mostanáig nem hűltek ki és más agysejtek is bemelegedtek, ezért leírom ide. Szóval a buddhizmusban, ugye el kell dobni mindent, ez a nagy elv, lemondás. És amikor az ember már mindenről lemondott, akkor megmarad ő, mert önmagáról semmiképpen nem tud lemondani. Ennyi.

Volt egy apró incidensem (nekem is) ma a buszon. Órák után mentem haza, a busz elején szálltam fel, de ott tele volt, ezért hátra akartam menni, mert ott volt hely és ott akartam a jegyemet is kilyukasztani, de rámszólt hátulról a távolból az ellenőr, hogy miért nem lyukasztottam ki a jegyem eddig, pedig tényleg csak 5 másodperc telt el, amíg elmentem a busz egyik végéből a másikba. Én csak azért is kilyukasztottam, megnézte, elkezdett hadarni, meg, hogy adjam neki oda a személyazonosságimat, de folytatta a jegyellenőrzést és a másik oldalon űlő pár jegyével sem volt valami rendben, szóval ott azt intézte, de ott sem volt igaza, én közben kicsit lenyugodtam, de szerencsére nem kellett elővegyem a román tudásomat, mert leszálltak a következő megállónál egy harmadik személlyel, akinél nem volt kétes a jogsértés. Utána még jó párszor iterálgattam a gondolatot és azt hiszem, nincs is joga elkérni a személyimet, az csak policnak szabad, meg amúgy is, ez mélypszichológiai terror, ha odaadom a személyimet, teljesen kiszolgáltatottnak érezném magam, szóval megjegyzendő, hogy semmiképp sem adom oda, inkább elkérem az övét, hogy tudjam, ki ellen tegyek panaszt. Kár, hogy nem megy nekem nagyon a blöff, sőt, semennyire.

Szóval ma ellenőrökön gondolkodtam többet és nem Buddhán, ami valahol helyes is, mert Buddhával nem találkozhatom Kolozsváron, míg ellenőr az van elég. Meg amúgy is, infós dolgokon kéne gondolkodni, ha már gondolkodásra adja az ember a fejét, de jobb, ha nem adja.

Egyébként meg most valami nagyon elszomorított, de azért hajrá Tünce és jó volna egyszer az életben napfelkeltekor látni a Szakkurámot.

Norma

Normalizáltál ma már?

Csak normalizálj.

A Holdon is normalizálnak.

Egy normalizálás és más semmi.

Én ma már normalizáltam, hát te?

(eddig 8%)

Az idő áll

általában. Kedden viszont biztosan ment addig, amíg ebédeltem lent a közgáz ebédlőjében, nevetséges áron. Szerda este is ment, pinpongoztunk, bár kellett egy háromnegyed órát várni egy asztalra, azalatt meg állt. Ha nem tudnám, hogy amíg az idő áll, a halállal nézek farkasszemet, egészségesnek érezném magam, boldognak és kövérnek. így csak simán kövérnek, de legalább a körömágyaim egészségesebbek mint valaha.

Szegeden szinte alig moccant az idő, de 3733 fájl lett az eredménye, ami azért nem kevés. Ó milyen csinos.

Ez most akkor pozitív poszt vagy negatív?

Sajnos én annyit álmodom ébren, hogy éjjelre már nem jut, pontosabban, nem tudok különbséget tenni azt hiszem. Amikor emlékszem az álmomra, akkor mindig valaki meghal a szeretteim közül, szerencsére nagyon ritkán álmodom ilyent. Néha én halok meg, az is elég furcsa dolog. A pesszimisták vagy az optimisták vonzódnak jobban a halálhoz? A ultimate optimista a halál után is jóra, újra számít, neki is kell vonzódnia hozzá. Mióta visszajöttem, nem főztem magamnak kávét itthon, nem csak azért, mert siettem, el is felejtkeztem róla, hogy ez nekem frissebben szokásom. Úgy látszik, még mindig csak szokás ez nálam. Szóljanak a harsonák, dübörögjenek a dobok. És az idő is moccanhatna már, csak egy percre bár.

Esik

Amikor Szegedre érkeztem, szép idő volt, másnap akkorát havazott, amilyent még nem láttam ezen a télen (de legalábbis nem vártam rá). Tegnapelőtt megérkeztem Kolozsvárra és ma csúnyán esik. Ez nem fair, nekem napos idő kell és zöld erdők, meg mezők, a távolban. Csúnya eső, menj haza. Fujjj.

Szegeden nem ettem sült fagyit, valahogy nem jött össze a kipróbálása. Nem mentem el a múzeumba sem, pedig Móra Ferenc volt az igazgatója, igaz voltam három éve és amúgy is fárasztanak a múzeumok, az én ritmusomban lehetetlenség megnézni őket, benyomásokra meg nincs szükségem, van belőlük elég a koponyámban. Nem voltam Új Szegeden sem még, állítólag van ott valami jó kis park, de az idő nem volt olyan, meg aztán egyedül a füvön sem jó ülni. (Hmm, ezt most nem tudtam biztosan, hogy hosszú vagy rövid ü, úgyhogy beírtam a gugliba és fölényesen nyert a rövid) És nincs tovább kedvem sem íííííírni.

Kolozsvár

Visszajöttem, itt vagyok, nagyjából ugyanolyan épen és egészségesen, mint mikor elmentem. Szép volt, jó volt, de azért itthon is szép és jó. És itt(hon) van Eszter is, ott meg nem volt, vagy legalábbis nem ugyanaz. Most nincs kedvem hosszabban írni a dologról, lehet, sose lesz és akkor huss, eltűnik ami el szokott és marad ami maradni szokott. Én maradtam, azt hiszem, a régi. Vettem egy vicces színű pixet, hogy feladhassam az ideiglenes diákigazolványomat, mert a Tikben lekéstem 20 perccel a zárást és nem akarták kinyitni a diákok információs irodáját. Meglepően simán ment minden adminisztrációs dolog, ezt az egyet leszámítva. Nem baj, majd nézhetik a zöldes kékes színnel címzett borítékot. Szép város Szeged, érdekesen alakult a központja, hangulatos ott sétálni, a Tisza is érdekes ott, legalábbis számomra, legalábbis még, meg az emberek is, akikkel volt szerencsém megismerkedni. Majd még írok.

Hétvége

Voltam megint Miklóséknál. Készültem, vittem valami vodkát meg bort, csak az volt a baj, hogy miután azt megittuk, nekem annyi volt. Elmentünk még valami kocsmába is, de alig ittam valamit a sörömből, míg a többiek vagy hármat is megittak. Viszont másnapra megúsztam nagyon kevés fejfájással, az is inkább este jelentkezett. Na de azért megbeszéltük a megbeszélni valókat. Érdekes, hogy ezek sosem fogynak ki. Most mondjuk a kulcsszó nem a futurológia volt, hanem a szemantikus web, de asse rossz. Vasárnap találkoztam egy kolozsvári ismerőssel, talált egy jó palacsintázó helyet, utána még a várból is vetettünk pár pillantást a Pesti oldalon magasodó csatatérre, most éppen festik újra, bár lehet, hogy tatarozásnak kell ezt mondani. Utána Nyugati, vártam még egy kicsit, bámészkodtam a Westendben, ittam kakaós tejet és megvettem Hellertől az Isten tudját, nagyon szerettem azt a könyvet, mint minden Hellert amúgy (amit szerencsém volt olvasni), lassan szokássá kéne tenni, hogy amikor itt járok, veszek egy Hellert. Hát nagyjából ennyi történt a hétvégén, most sietek, mert egy újabb helyen kell kipróbáljam a forró csokit. Egyébként meg az állomáshoz közel levő Milla gracie (vagy valami ilyesmi) nevű pizzázóban egész jó a forró csoki.

Ja, ezt nem hagyhatom ki, bár nem kommentálom, Pestre menet vettem egy Magyar Nemzetet, ez áll tehát a 2006 március 26. szám 16 oldalán a Mozart, Bartók, Erdély szentháromsága című cikkben:..."Mozart zenéje a szellemi szabadságot hirdeti, Bartóké a lélek szabadságát, s a kettő ötvözete, a szellem és a lélek szabadsága maga Erdély, aranykora óta." Huh.

A szabin nők elrablása

Egy jó, egy rossz. Egy jó, egy rossz. Azt hiszem, az előbbi bejegyzés két rossznak számított és mivel lehet most jót írni, ezért nem hagyhatom ki.

Tegnap. Grand Café. Chillis forró csoki. Kár, hogy mindig túl hamar összeégetem a szám ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam az ilyeneket. Nem volt rossz, de nem az volt amire vágytam. Kellett nekem megnézni a Csokoládé című filmet, mostmár sosem tudom kiverni a fejemből azt a sűrű barna masszát, amire Juliette chillit szórt és Johnny kapott. Nekem is, nekem is, mondja már meg valaki, hogy hol lehet a legfinomabb forró csokit kapni. Egyébként érdekes íze volt, a chilli nem egészen ortogonális a csokival, de szemre semmiképp sem volt egy igazán vonzó látvány. Viszont ez az első kávéház, ahol tetszettek a feszolgáló lányok, valahogy édesek voltak. Bejött egy srác, akinek kicsi volt az álla, a tesóm tudja, hogy hívják ezt, nekem mind a mikrocefália jut az eszembe, de az kis fejez jelent, azt hiszem. Szóval kicsi volt az álla és 4cl unikumot rendelt és én elkezdtem gondolatban összehozni a felszolgáló lányokkal (pincérnő az túl dúrva) és rájöttem, hogy fogalmam sincs, mint viselkednének mások. Azt hiszem, a történetírás nem az én asztalom, én csak blogot írni vagyok képes.

Utána mentem színházba, még volt fél óra, ezért volt időm csodálkozni a gyermekseregen. Meg az épületen is, bár ugye akkor még nem volt szabad bárhova bemenni. Aztán megkezdődött a darab, aminek sok köze nem volt a szabin nők elrablásához, legalábbis egy primordiális logikai szinten, az absztraktabb szintek meg már mindenkinek a saját főzési tudományától függnek. Mindenesetre nagyon jól szórakoztam, de tényleg, azt hiszem, el kéne kezdjünk Kolozsváron egy kicsit többet járni színházba, csak nekem annyira nincs kedvem jegyet szerezni a stúdióelőadásokra és azok amúgy is annyira komolyak meg minden. Az operett meg nem nevettető, úgy igazán. Szóval nagyon jót nevettem az egészen. Egy kicsit zavart, hogy a zenekar nagyjából felvételről ment, volt egy dobos, egy nagybőgős, egy szintetizátor szerű dolog és valamilyen fúvós, a szájjal párhuzamos osztályból. Az egy kicsit jobban zavart, hogy az énekek is felvételről mentek és néha túl hangos volt a felvétel, néha meg a zene, szóval én gyakran nem értettem amit énekeltek. De ettől függetlenül nagyon élveztem az előadást. És ha jobbra kimentek a szereplők, akkor balról jöttek be az újak és ez jó volt. És volt sok gesztusokra alapuló humor is és ez is jó volt. És a végén a színházigazgatóné bevágott pár sort a Pillangókisasszonyból az első felvonás végéről és annyira szépen énekelt, hogy már az is megért mindent. Szóval nagyon jó volt na.

Aztán hazamentem, az új szobámba. Át kellett költözzem ugye diákok közé és elég lazák, meg fiatalok, amennyit együtt leszünk, szerintem jól ki fogunk jönni. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára járnak, az egyik valami történelem és könyvtár szakra, a másik műszaki informatika és még vagy két szó és a harmadik talán kémia bió. Szóval van itt minden, 2 éves az oktatás, de nem nagyon lehet vele munkát találni. Mondta a történész srác, hogy nem sieti el a végzést, mert tanárként nem fog állást kapni, mind egyetemi végzettségűeket keresnek. Nehéz dolog. Aztán reggel egy adott ponton, mondtam, hogy voltam színházban, mire szintén ő mondta, hogy középiskola óta nem volt. Aha. Azt hiszem, kicsit csodálkoznak azon, hogy én már 5 évet lehúztam bentlakásban és még mindig élek, meg, hogy már befejeztem az egyetemet. Egyébként nem rossz hely, ez így már pl. a 16-osnál modernebb, két szobának van egy közös ebédlő része. Volt valami buli és iwiwen keresik a csajokat, akikkel találkoztak, mindenki valaki barátja, ugyebár. Hát ennyivel előbbre vannak nálunk.

A tegnapi az egy jó nap volt és a mai is jól indul, nem érkezett munka az emailben. Mondjuk akkor én kell magamnak találjak, az még rosszabb.

És nagyon élvezem, amikor valaki ennyire jól rajzol. Én is szeretnék, én is, én is.

írás, olvasás, számtan

Amikor kicsi voltam, az hiszem, azt hitték rólam, hogy okos vagyok. Talán én mondtam a leghoszabb logikai operátorokkal tűzdelt mondatot, ami nem volt triviálisan refutálható. Talán mert tudtam, hogy az úrhajót nem sofőr vezeti, hanem űrhajó. Szerintem sokat beszélhettem, mert arra viszont emlékszem, hogy egy hosszú időre aztan hallgatásba burkolóztam és kezdtem antiszociálissá válni. Aztán megint megtanultam kommunikálni.

Amikor a blogot kezdtem írni, akartam értelmes, okos dolgokkal is foglalkozni benne, mondjuk ki tisztán, megmondani a frankót. Aztán egyre kevésbé érdekelt a dolog, most meg már megint abba akarom hagyni. Nincs kedvem a napi semmikről írni, ami meg nem semmi, arról jobb nem írni. Ugyanúgy nem igényesség ez, mint ahogy az akkori hallgatásom nem volt bölcsesség. Fáradtság, inkább. Talán az van, hogy mostanában már nincs elég időm forgatni a mosógépben a blogos gondolatokat, így azok nem érik el a szükséges potenciált ahhoz, hogy némi pötyögésre bírván az ujjaimat végül levezetődjenek a billentyűzetbe.

Persze, nem fogom letörölni a blogot és néha még írni is fogok bele. Filmekről, ahhoz úgyis mindenki ért. Számítógépes nyelvészeti tévhiteimről, amihez meg aki ért, az nem olvas blogot. Meg egyebekről, de a napjaimról inkább nem. Vagy igen, ugye talán voltam én már csendes is, most meg világba zagyválom a hülyeségeimet. De legalább nem érzem jól tőle magam. Huh, a papok, azok mennyei figurák lehetnek, ki tudnak állni és egy órát végigbeszélni valami olyasmiről, amiről igazán fogalmuk sincs és biztosan jól alszanak tőle, mert van aki hosszú évtizedeken át műveli.

Én abba akarnám hagyni, de tényleg. Ki állít meg? Tudom, hogy nem vezet sehova, ha abbahagyom, mert akkor már megint írni szeretnék majd. És a jelenlegi nyafizós bejegyzések mégis jobban illenek hozzám mint az új fellelkesülésből született blődségek.

Mostanában nem alszom jól, de lehet, hogy azért van, mert túl sokat vacsizom, mert reggeli ugye nincs, ebéd az korán, hazamenés nyolckor és akkor már éhes vagyok igencsak és akkor vacsi amig fér, utána még egy kicsit olvasok a lambda kalkulusos könyvből, de attól hamar elálmosodom és akkor villany lekapcs és még két óra forgolódás, amíg elüti az éjfélt a denevér, hogy a megszokott időben szálljon álom a szememre és utána lambda kalkulussal álmodom, de valahogy sosem sikerül redukálnom az I konstanst, úgyhogy összegűrt lepedővel és álmosan kelek fel és izzadtan és akkor tusolás ebben a vízben, ami szerintem egy év alatt elevenen megnyúzna, de most okos voltam, mert hoztam kézkrémet. Eszter volt okos, mert tett kézkrémet, pontosabban szólva. Aztán meg be ide a tanszékre, blogok csekkolása, transindex csekkolása és már szinte lehet is menni ebédelni. Az ebéd jó dolog, olyan doktoranduszokkal tett egy terembe a sors, akik már végeznének, ha a dátum már nem ma lenne én meg a kezdést fontolgatom úgy istenigazából, de azért bölcsen tudok ám hallgatni a kávénál. A kávé is jó dolog, az mégjobb, hogy itt most csak egyet iszom és nem ötöt, feketén, nádcukorral. Imádom ezt a magyar nyelvet, akárhova akármit be lehet szúrni és az értelem többé kevésbé megmarad. Nem mintha az angolban az értelem nem maradna meg, többé, ha beszúrom, vagy kevésbé, ha akárhova, de a szintaxis, az aztán kajabálna. Vagy fene tudja, minek kellett nekem ilyen talajra tévedni? Na mindegy. Szóval az ebéd a nap fénypontja. For the record, a Fesztivál étterembe járunk, ami kb. 2 sarokkal van odébb a tanszéktől, annál közelebb már csak kínai van, de azok rendes étteremnek néznek ki, szóval biztos drágán mérik a bambuszt. Habár, lehet, hogy van közelebb más étterem is, de úgyis mindegy, most nincs kedvem távolságokkal foglalkozni.

A hétvége az nagyon rossz volt, én régebb azt hittem, hogy szeretek egyedül lenni. Hát nem. Aztán most megint okés, néha még mosolygok is. A következő hétvégén azon gondolkodom, hogy mikor lenne jó az ivászatot kezdeni, hogy optimális legyen a részegség/kipihentség arány.

Mostanában néha eltévedtem pár új blogra, de ahol sokat írnak egyszerre, azt már nincs erőm elolvasni, el is döntöttem, hogy én sem fogok hosszan írni, meg értelmetlen és fárasztó amúgy is. És tessék. De a Bánathyé, a ma reggeli, az jó volt, nagyon.

Egyébként meg ma reggel beszéltem a volt barátnőmmel évek óta először, messengeren, természetesen (pontosabban meebon ugye). És hát akkor lehet mondani, hogy itt a blog, ezt csináltam, pontosabban ezt írtam. Jó dolog a blog. A tegnap karfiol leves volt és bolognai (azt írtam, blognai először :))) és a bolognaiért a menüt választottam. Há. Meg színházjegyet is vettem. Háháhá.

Márcs fifííín

Érdekes, itt ezen a szép kis gépen bűnnek érzem a blogolást. Meg azt is, hogy ilyen topicot választottam ennek a bejegyzésnek, ami egy szép nemzeti érzéssel teli ünnepről kéne szóljon. A tegnap, amíg kint voltam a téren, gondolatban végig blogoltam az egészet, de most valahogy nem akaródzik bepötyögni azt a sok sületlenséget. Milyen jó, hogy lehet rá aludni egyet. Mindenesetre van itt egy Kossuth szobor, kapott sok koszorút, a beszéd rövid volt és nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy fideszes vagy szoci mondta, talán az előbbi, mert nem használta ki propagandára és volt benne háromszor a "demokrácia tisztelete" szószerkezet, de lehet, hogy álruhás szoci volt. Mindenesetre én filozofálgattam a kategorizáción. Aztán meg bementem a búrger kignbe és ettem dupla wúper menüt, kétszer annyiért, mint egy rendes menza menü ára. Az ízére nem is emlékszem. Mentségemre legyen mondva, csak az volt nyitva. Arra viszont emlékszem, hogy nagyon hangulatos volt hallani azt a pár Petőfi verset ilyen jó kihangosítással. Egyébként nem mondanám, hogy nagy tömeg volt. Aztán felváltva olvastam és belealudtam egy valószínűség könyvbe.

Szeged

Szóval akkor itt vagyok. Minden elrendeződött eddig szépen. Semmi sem áll az eredményes munka útjába, csak én, azt hiszem. Meg az időjárás, lehet, hogy nem lesz sok kedvem feljönni ide a számítóközpontba. Szerencsére közel lakok hozzá, a Semmelweis úti Teleki Blanka kollégiumban. Olyan 16-os bentlakás szintű, extra a tévé az első emeleten, meg a kóla automata. A budi ugyanolyan szar. A szobánkra kint az van írva, hogy vasaló, ennek fejében van bent két kagyló is. Még nincsenek szobatársaim, max ketten lesznek. A lepedő itt sem ér végig, a 16-osban viszont kettőt adtak. A párnahuzaton itt sincsenek gombok. Mondjuk nagyjából annyiba kerül (átszámítva), mint az A4-esben a helyem, ami azért sokkal jobb. De hát nem sírok, jó volt nekem a 16-os is. Asszem egyelőre ennyi, nem tudom, fogok-e rendszeresen blogot írni, vagy nem, valószínűleg senkit sem érdekel, hogy éppen valószínűségszámítást, vagy statisztikus tanulást, vagy nyelvészetet olvastam az este. Ha kocsmázni megyek, akkor majd írok. Egyébként nyitott vagyok kocsmázási ajánlatokra. :))

És milyen dolog ez, hogy Szegeden ennyire havazzon? Fujjjj.

Kéne

dolgozni, de nincs kedvem. Csak ülök itt és várom, hogy teljen az idő. Kéne segíteni Eszternek, de nem vagyok valami nagy segítség. Fogok menni Szegedre, vasárnap reggel indulok. Nincs nagy kedvem, inkább itthon szeretnék maradni. De azért jó lesz a változatosság. Remélem hasznos is. A munka most nagyon nem vicces, de talán nemsokára az lesz megint. Csak meg ne csömöröljünk a sok nevetéstől, vagy a rekeszizmunk ki ne akadjon még az elején. Nyugalom kell és csend. És egy kis Vib Ribbon is néha. Csend kell leginkább, mégis azt hiszem. Vagy fene tudja, ha az kéne, akkor nem pötyögnék itt sületlenségeket. Nem tudom, hogy mi kell, igazán azt sem tudom, mihez. Jó dolog az a nyelvben, hogy lehet elrejteni alanyokat messze az obszkuritásba. Csak elemezni ne kéne.

Édesség

Ma reggel négy szelet gyári sütit ettem, tegnap este hozta őket Eszter, egyet akkor meg is ettem. Szintén a tegnap este voltunk New Crocoban, csak ketten, elég furcsa volt. Most nyugi van, vagy legalábbis kéne legyen, vagy legalábbis otthon. Egyébként ez az egész blogolás olyan haszontalan, az elmúlt hónapról talán egy-két ködös megjegyzés van, semmi több, pedig kavargott kicsit az állóvíz. Na de mindegy, úgysem fogjuk elfelejteni, a részletekért meg nem kár. Hát akkor most ennyi.

Blogolás

Találtam egy cikket ami a boldogság keresésről szól, blogok alapján. Úgymond szupervizált a tanulás és inkább az összetevők érdeklik a szerzőket, mint az osztályozás minősége, ami valahol érthető. Nem fogom leírni az eredményeket, sem kommentálni. De azért nem semmi, lassan pszichológiai ág lesz a blogokból, már konferencia is van róluk. Engem valahol mélyen is érdekel a blogolás, ugyanúgy nem értem, hogy miért csinálom, mint ahogy anno nem értettem, hogy miért pont abba a lányba kellett szerelmes legyek. És most miért nem maradt semmi belőle. A blogolás is kifut lassan az általam művelt dolgok közül, csak elviekben érdekel már. Bár lehet, hogy most megint lesz sok időm és akkor megint ömleni a fog ami ömleni szokott. Jó dolog a vacsora, az derül ki. Adjatok egy gyakori szószerkezetet kanállal és kikanalazom az agyatokat, fogja mondani a blogger Arisztotelész (vagy Arkhimédész, én már nem is tudom, bár az mintha a meztelen futkosással lett volna elfoglalva anno). Igazából az van, hogy komolyan veszem a blogom elhülyítését, félek attól, hogy pár év múlva lesz olyan osztályozó algoritmus, ami látatlanul megmondja minden bejegyzésemről, hogy miről szól. Na, ezért keverem itt azt, amit keverni szokás és ködösítek minden irányba. De ha nem tíz év múlva, akkor majd húsz múlva, előbb utóbb levezetik a hülyeség eloszlását is és akkor végem van. Ezért kell keveset írni, de úgy, hogy nehéz legyen, csak egy szuperszámítógép tudja kiszámolni, miután visszavezette már a lényeget 42-re. írni kell, csak nem tudom miért. Jó lenne tanulmányozni a kezdő posztjait a blogoknak, miért kezd az ember ilyenekbe. Chomsky is blogol és én nem olvasom, nincs időm. Amúgy sem vagyok nativista. Jó, hogy tettem linkeket ide oldalra azokra akiket olvasok, legalább könnyen végig lehet őket kattogtatni. Most a végére még egy szép bonyolult mondatot, amiben rengeteg az ige, meg ilyen olyan rendelések, hogy jól össze lehessen keveredni bennük. Két éve tuti nem gondoltam volna, hogy számítógépes nyelvészettel fogok foglalkozni. Olyan jó lenne játszani egy kis Vib Ribbont.

Egyik haverom kapott egy jó munkát. Már napok óta bennem van ez a jó érzés, hogy van igazság, az emberre jó dolgok is várnak, csak ki kell várni és figyelni kell. Azt hiszem, mégsem adom el a lelkem többet, úgysem kell az senkinek úgy, egészben, részben meg nem működik.

cím nélkül

Pénteken voltam kóreai órán, utána akartunk együtt ebédelni, mert hát a vizsgán olyan ügyesek voltunk, Ralph meg én, meg a tanárnő is, bár ő készítette a feladatlapot, nem kitöltötte. Szóval akartunk menni a Fair Playbe, de tele volt, nagyon nagyon. Szóval átmentünk a Beijingbe, ettem valamit, amiben állítólag volt bambusz, meg disznóhús is, igazából egész jó íze volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi volt benne a bambusz. Voltak halak, néztem őket az akváriumban, vicces, ahogy a kanyarüveg eltorzítja a valóságot, ami elérhetetlen számomra, hiszen máskép nem lehetnének halacskák. Mondjuk ezek nem apró játékos aranyhalacskák voltak, hanem óriási dögök, amik jól mutattak. Aztán lementem az irodába és emailt olvastam, az egyiket többször is. Másnap reggel kijött egy kis csömör a számon, már nem is emlékszem mikor volt utoljára csömöröm. Szerintem nem a kaja tette.

Néztünk egy Crash című filmet, azt, amelyikben nem egészen egyértelmű, hogy mi is törik el, vagy mikor, nekem az az érzésem, hogy ott már régen eltört valami. Mindenesetre fantasztikusan jó film, nagyon tömör, nagyon gonosz vágással, nagyon sok közhellyel, ami ebben a filmben nagyon jól működött. A jelenet, amikor az iráni rálő a kislányra, az óriási volt, hogy a kislánynak nem lett baja, hinni akartam benne, hogy ott valami történt, ami nem illik bele a film valóságába és nagyon okosan elég későn vágták be a jelenetet, ami persze megmagyarázza, hogy a csoda már régebben megtörtént. Nagyon jó film volt.

Kedves naplóm

Ma sok dolog történt. Érdekesek is, jók is. Rosszak ma nem, legalábbis még nem úgy tűnnek. De nem fogok beszélni róluk, mert nem buzerálják eléggé az agyam azon részét, amely blogolásra kényszerít. Lehet, hogy most nem jut oda elég vér, a többi rész most eléggé buzerálódik. Bárhogy van is, nem írok. Azaz igen, csak nem róluk. Most ugye a gép dolgozik, mindjárt én is fogok, aggódni nem kell, de kihasználom a percet, hogy írjak, egyet csak úgy. Remélem, az utolsó papírt is elintéztem a Szegedre menetelemhez, jövő vasárnap. Na jó, dolgozni. Ugye nem fog ma akkor semmi rossz történni, elvégre dolgozom?

Tegnap

Hazajöttem, mikróbusszal, mert valami kolozsvári cég úgy gondolja, hogy megéri neki mikróbuszt indítani Gyergyóba. Aztán mentünk a volt osztálytársakkal inni, a Roziba. Négyen voltunk, 12 után átmentünk a 4you-ba bulizni, mert valami eneklési vagy milyen buli volt, tele középiskolásokkal és szerencsére Zoli már komoly ember itt a városban, be tudott minket is intézni ingyen. Aztán még ittunk söröket és még a táncikálós részre is lemerészkedtünk, akkor már úgyis mindegy volt. Egész végig azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom ezt megírni a blogba. Mondatokat gyűjtögettem, amiről tudtam, hogy el fogom felejteni. De azért furcsa volt, hogy ott is a blogról filóztam, pontosabban blogosan rakosgattam a gondolatokat egymás után. Szóval volt sok fiatal, meg voltunk mi is, a kicsit idősebbek és túlöltözöttek. Jó kis osztályom volt, vagy inkább van.

Néztük a konstans kertészt, mondjuk nekem kimaradt 20 perc a közepéből. Átlagos film, igazából nekem az alaphelyzet tetszett nagyon a két szereplő kapcsolatában, a kérdések, a pasas bizonytalansága a feleségével kapcsolatban. Persze a végén ócska módon tisztázták az asszonyt, de maga az alaphelyzet nekem nagyon tetszett. Annyira unom már, hogy amikor valami információ kell, akkor a számítógépet veszik elő, most is egy kövér kisfiú letöltötte a nő fájljait a mirror serverről (miután egyből eltalálta a jelszavát, természetesen) és ettől kellett minden néző eldobja az agyát. Ha én forgatókönyvet írnék és a producer számítógépet követelne, legalább szupport vektor gépről töltenék le az adatokat, hogy az infósok legalább kacaghassanak egy jót a moziban. Egyébként meg a történet bár gyengécske, azért érdekes valamennyire, ebben a mai világban és hát Afrikáról sok szép képet lehet készíteni és a színészek sem a legrosszabbak, bár most nem hajtották meg őket nagyon.

Ma reggel azért fájt az a tegnapi 6 csíki sör, már nagyon régen nem ittam ilyen mennyiséget, de azért jó volt.

Ma

pinpangoztunk.

Buddhizmus

Egyik dolog amit szerettem a buddhizmusban az volt, hogy amit olvastam, meg ha nagy ritkán eszmét cseréltem ilyen témában, sosem igazán értettem semmit, mindig hülyének gondoltam a másikat, de ez jó volt. Amikor az ember elkezdi érteni a dolgokat, kapcsolatokat keres, elveszett. Jó most, mert van, akivel néha ilyen dolgokról is elbeszélgethetek és megvan a buddhista érzés anélkül, hogy buddhistának kellene lenni. Dejó.

írva vagyon

Annyi minden rossz történik mostanában. Nem fogok róluk írni.

Vettem egy giga ramot. Számolgattam a szavakat előre meg hátra is és azt mondta a java, hogy elfogyott a memória. Közben nem is, csak ő limitálta magát 64 megára. De azért nem ártott meg a memória. Mostmár jó sok szó befér, már csak össze kell gyüjteni őket és szépen sorokba meg oszlopokba kell őket tenni és ügyelve, hogy összve nem esszenek.

Az állam bácsi úgy gondolja, hogy túl jól élek, doktorandusz semmittevő létemre, ezért két millát vágott az ösztöndíjon. Lehetett volna ma menni, valami fizikus srác unicc akart lenni, de mi nem akartunk. Kicsit pofátlanság is lett volna, mi ugye eladtuk már a lelkünket másnak is és azok havonta fizetnek érte. Vajon másod éves doktoranduszként visszaadják amit most levágtak? Kötve hiszem. Ez már ilyen, nincs mitet csináni.

Minden szép lenne, ha nem lenne semmi. De vannak ezek a fránya kis dolgok, ezért nem minden szép, csak a többség. De az a kissebbség is mekkora tud lenni néha!

Mostanában is próbálkozunk filmekkel, de nem nagyon akarnak megnéződni. Ezért a számomra legfilozofikusabbnak tartott 2 jelentről fogok írni, csak úgy, megosztom há.

Nem, egyik sem kötődik a Mátrixhoz, az szerintem inkább csak akciófilm, igaz, belemásztak derékig a rendező bácsik a keleti párhuzamos maszlagba, de szerintem egy új gondolatot nem tettek hozzá és hát megmondta már Mandzsúszri is, hogy sajtból van a hold. Meg a nap is. Meg aztán, jó, hogy filmen szépen kettéválik a benti világ, meg a kinti, de jó lett volna, ha valahogy a kettő mégis együtt marad, mert hát együtt marad. Együtt marad.

Szóval a legfilozofikusabb pillanat számomra az egy filmben, amikor Ace Ventura a második, Afrikában, rájön, hogy a gunaó a titok nyitja, mert hogy gondolatban a mesterhez szállna, de a szálláshoz kell a medál, amit egészen spontánul sikítozva belehajított a guanó kellős szélébe a barlangból való menekülés közben.

A második pillanat meg az, amikor Jim ügyvédet játszik és egy napra csak igazat tud mondani és ezt szépen fel is építik és akkor beszól, hogy időt kér a tárgyaláson, mert hogy pisilnie kell és nem szabad tartogatni, mert prosztatát okoz és a bíró megkérdi, hogy igaz ez és ő azt mondja, hogy: gádábí. Igen, ebben van egy kérdés, hogy akkor most mettől és meddig és film és valóság.

Iszonyatosan fáradt vagyok, az van és ma még kéne sokat programozni.

Mennyország

Nem létezhet. Az emberi élet két dimenzióban történik, a jóban és a rosszban. A kettő erősen negatívan korrelál, de mégsem -1 az együttható. Ha elveszed az egyiket, eltűnik a másik és akkor semmi nincs, a nagy lyukas nihil, az van. Amúgy is, hogy lehet valaki boldog a Mennyországban, ha látja, hogy a családja szenved a földön? Ha meg az a jó, hogy szenved, mert akkor közelebb kerül a Mennyországhoz, akkor meg azért kell a mennybéli szenvedjen, ha a szerettei jól érzik magukat.

Most egy ideig nem fogok írni, azt hiszem.

Filmek

A pásztoros. Óriási volt, Eszter is az utolsó 5 percnél adta fel, hiába, Ang Lee kivételes rendező. Teljesen hihető volt az egész, film közben azon gondolkodtam, létezik ilyen érzelem, ennyire erős? Végig ott volt az első fél óra félszegsége a pásztor no1-ben, a hallgatása és indulata a pásztor no2-ben. És közben lement az életük. És amikor a végén a pincérnő beköpte, hogy a lányok nem sportból esnek szerelembe és a pasas kezében megállt a kanál, amivel az apple pie-t ette, az nagyon ott volt. És az egész annyira mesterien megrendezve, hogy csak, a film nagy részébe már nem is kellett semmi huncutság, ki lehetett szépen dolgozni a családi vonalat. Nagyon nagyon tetszett. Ja igen, és lehetne még egy Tigris és Sárkányt? Én azt úúúgy szeretem.

A szemes. Egyik jelentben áll Kidman meztelenül, öltözik. Háttal. Háttal a kamerának, nekem egyből beugrott, hogy most a kamerának áll háttal. Mert hát szemből nem szabad, csak tükörben. Hát ilyen ez a film is, hátulról csodálhatjuk, de hogy mi van elöl, azt csak sejteni lehet. Tökéletes minden részletében a film, de azt, hogy mi is rejlik a mélyén, nem igazán lehet tudni. És nem azért, mert maszk mögé rejtezik, hanem azért, mert csak kívülről lehet figyelni és az ember nem meri megtenni a lépést, hogy szembe forduljon vele. Lehet, hogy nem is tudja. És éljen a steadycam meg a tágas belsők.

A kokós. Az tetszett a legjobban benne, hogy itt van ez a fószer, megígéri a lányának, hogy elviszi Kaliforniába és újból nekifog kábítószert csempészni, mert máshoz nem ért, nincs más választása. És ekkor az történik minden más filmben, hogy ráállítják az ügynököt, aki az alkoholba menekül és a pszichológusnőt próbálja lerázni, és kell menjen a főnökével beszélni egy izzadtságszagú irodában, üvegajtó mögött, amire nagy betükkel fel van ragasztva, hogy McClusky és utána nyomoznak az alvilágban, a középvilágban és a felvilágban, egyre inkább műholdakkal követve a mefigyelt személyt. És akkor elkapják a bűnözőt, aki jelen esetben a lányával sétálgatott a nagy készülődés közben az iskolába. És nyugodtan tovább lehet gondolni, a sajtókonferenciát és a rendőrfelügyelő újabb hódítását a szőke firkász személyében, akivel együtt majd elkapják a Predatort. És közben ez a főhős vár a lányára, hogy meglátogassa a börtönben. És 2015-ben szabadul, de tényleg. Rossz dolog a kábítószer. De azt is csak emberek árulják, sajnos embereknek.

Ez van

Régi emberek, akik előtűnnek a semmiből, a fumból. Örvendek nekik, régen sokat beszélgettünk, tudtunk egymásról, most meg semmi. De most talán megint, az internet összekapcsol. De nem, azt hiszem mégsem, nincs már időm a valós szociális hálómat rendezgetni. A kibernetikus is elég sok gondot okoz, blogot kell írni, csak nem tudom miért és kinek? De azért persze írom, talán mert jó néha a régi barátokról hallani. Nem tudom. Gyerekek, én nekem most semmire nincs időm, csak arra, hogy tudatosítsam, hogy semmire nincs időm. De most tényleg, ha leírnám, hogy mi lesz következő félévben, akkor a monitorom leszédülne az asztalról. Fájdalmas, az van. Szóval ott tartottunk, hogy jó is, hogy feltűntek a régi osztálytársak az internet naposabb oldalán, meg nem is. Általában mindenre igaz, hogy meg nem is.

Elmondom, mi csodák történtek ma velem. Refactoroltam a kódomat, pár metódust deklaráltam egy interfészben, hogy egyként kezelhessek egy csomó hasonló funkcionalitással bíró adatstruktúrát, persze kellett egy csomó typecastot csináljak, remélem, amikor majd a java sikoltozni fog, hogy hoppá, ez most nem oké, emlékezni fogok, hogy melyiket miért csináltam. Aztán bementem munkába, dumálgattunk a mondatok szemantikai hasonlóságán, egy mutual information energiafüggvénnyel megáldott link grammar segítségével. Hogy lehet csoportosítani így a szavakat? Jobb lesz kitalálni, hogy kezdhessünk is vele valamit. Ez a fránya angol nyelv, miért kell különbséget tegyen az anglo-szaxon eredetű és a latin-görög eredetű, azonos értelmű szavak között. És nekem egyáltalán miért kell erről tudnom? Akkor nem látnám már most, hogy az elképzelésem nem fog működni. Persze lesz valami most ismeretlen újabb elképzelésem. És lesz valami olyan szintén ismeretlen nyelvtani szabály, ami szintén kirúgja az alól a széket. És akkor kezdődik minden elölről. Voltam az Intendnél is, nem érkezett meg a projektor, na majd holnap. Akkor holnap újra mondhatom, hogy ánjonghászéjó és szabadkozhatok a kóreai tanárnőnek, hogy ez Románia, itt mindennek kell adni még egy-két-három esélyt. Utána megint munkahely, utána tárgyaltunk a szöveg analizálás eddig már tárgyalt módszereiről. Persze, tárgyalni nem a legnehezebb. Aztán hazajöttem.

Eszter végig bírta az Eyes Wide Shut-ot, igaz, az első 25 percet a tegnap néztük meg. Na erről majd talán írok, mert szép film, jó film. Persze ez nem azt jelenti, hogy szépen, jól írok, de hadd tekintsünk most el a logikától. Azért lenne még egy költői kérdésem, ami igazából csak megjegyzendő dolog egy megoldandó problémáról. Hogyan lehet majd összehozni, hogy a szemantikai hasonlóságot felfedezzük a get undressed és a remove your clothes kifejezések között. Na mars aludni.

És örvendek nektek régi osztálytársaim, ha véletlenül valaki olvasná ezt. És ez kijelentő mondat volt, mégis kérdések születnek az ember agyában tőle.

Mondatok

Tegnap hallottam egy ilyen mondatot: "Páratlan kell legyen a szám." Hmm, mély, nagyon mély ez a mondatszerkezet, persze nem ártana, ha elmondanám, hogy ki mondta, de nem fogom, mindenesetre matematikai környezetben kell keresni a megoldást.

Ma pedig egy ilyent hallottam: "I used to like writing stuff." Hát igen, én is, ez a mostani nem az a stuff. Na mindegy.

Egyre inkább azt érzem, hogy mostmár fölösleges folytatnom a blogolást. Valószínűleg nem fogom abbahagyni, elvégre zakatol az állomás, vagy valami hasonló. És hátha egy idő után újra megtalálom a stuffot.

Hely

A múltkori blogommal az volt a baj, hogy érdekelt, hogy ki olvassa és hányan (mintha bárkit is ismernék úgy igazán). Ezért amikor linkeket tettem, általában kíváncsi voltam, hogy vannak-e új olvasóim, de persze utáltam az egész helyzetet, mert elvileg nem az olvasókért csináltam. Szóval amikor nekifogtam ennek a blognak, úgy döntöttem, hogy nem fogok linkelgetni, hogy ne legyen lehetőségem az olvasók miatt aggodni, meg aztán el is akartam bújni egy kicsit. De hát a blogolás nem az elbújásról szól, meg aztán eléggé úgy is érzem, hogy nem vagyok már rabja a látogatási statisztikáknak (nincs is ezen az oldalon egy szál se és szerencsére a blogger nem csinálja automatikusan). Persze volt két blog, amire nem lehetett nem linkelni, de mostmár jó blogger módjára linkelek mindenkire, akit mostanában olvasok, vagy valamikor nagyon jó volt olvasni, de már nincs rá időm. És ezennel megtaláltam én is a helyem a blogoszférában.

Más. Tegnap vizsga volt és én a rossz oldalon álltam. 8 és fél óra, nem volt olyan nehéz, de mégis annyira elfáradtam tőle, mint már nagyon régen. Érdekes volt, az agyam szeretett volna zakatolni, ha a testem nem mondta volna egyfolytában azt, hogy aludni, aludni, aludni. És persze itt az új téma, amin lehet rágódni megint egy pár évet, bár ettől nem tudok eltávolodni. Vagy mégis? Miért kellenek diákok az egyetemre?

Filmek. Mostanában nem számoltam be nagyon róluk. Láttuk az Erik a vikinget, nagyon tetszett, bár azért még mindig a Brian a kedvenc Terry Jones filmem. A Blow viszont még jobban tetszett, bár azt csak három adagban tudtuk végig nézni. Az kell egy filmbe, hogy az ember elmegy a drog kereskedő haverjához és azt mondja, hogy már nem testvérek és összeverik a kertjében a pálmafák alatt és hazamegy és azt mondja kiszállt és nem megy vissza buldózerrel felszántani az ellenség úszómedencéjét. És a haver, aki lebuktatja végül, már erősen kopaszodik, pedig milyen sármos haja volt valamikor. Jó kis film volt.

János Vitéz

Gyerekkoromban nagyon sokat hallgattam, meg volt lemezen, de jó is volt. Amikor először láttam itt a Kolozsvári Magyar Operában, szinte utána tudtam énekelni. A tegnap ráakadtam részleteire a hálózaton, nagyon jó volt hallgatni, de kéne az egész. Nagyon kéne. Valaki nem tud segíteni?

Egyébként mennyire aktuális a mondanivalója, most itt, 2006-ban, Erdélyben. A szülőfalu ugye, olyan nehéz engedni a hívó szavának. Pedig elhiszem, hogy igazán ott lehetek csak boldog, de már rég megalkudtam egy olcsó, talmi boldogságért, szeretném azt megkapni már, de még sokat kell érte dolgoznom. Kár pedig.

Gyerekeknek szokták adni az operában, vasárnap délelőtt 11-től. Alig vannak emberek, nem kellenek a népnek a mesék. Kár pedig.

Zene

Van két Dave Stewart albumom, nagyon jók, bár egyes ritmusok mintha kicsit ismerősek lennének nekem, de ki tudja. Szóval van ez a szám, Oh no, not You Again, hát ez óriási, a végén van egy dialógus egy siró feleség meg az ideges férje között, valamilyen virtuóz fúvós hangszerrel kísérve, sosem tudtam a nevüket. Szóval ez óriási. Közben judzsácsát ittam, az egy nagyon jó kis tea, a judzsá az egy kóreai citrusféle, amit csak teának eltenni használnak, mézben, télen illik inni, mert jó sok benne a C, a magas C. Ja, tegnap a nagy írogatás közben meghallgattam szinte végig a Toscát (na jó, készült angol verzió is, egy embernek). Egy cseppet sem figyeltem rá, ez már ilyen. Na most akkor replay. És váltok teáról csokira, jó kombináció.

Ja igen, mikor lesz a Mátrix film olyan, mint mondjuk most az 1922-es Nosferatu? Futurológia rulez. És egyébként meg miért nem wifin csatlakoztak a Mátrixba? :))

Mátrix

Na, azért nem csak komoly dolgok vannak az életben. Szóval megnéztem a Revolutionst. Csak azt akartam mondani, hogy persze, nem lett olyan jó, hogy olya hű de milyen nagyon jó, mert mindenki azt várta, de hát a hű de milyen jó az ritka, főleg a sorozatok esetében. De azért elég jó. Pl. a szirupos jelenetek közül is bejön nekem néhány, valahogy tud hatni rám az emberiség utolsó elkeseredett küzdelme a hülyeség ellen. Az meg, az a csata amikor jön a dockba a sok sentinel, na az nagyon ott van és a mechák nagyon rulezek, mondjuk azok a jelenetek, amikor a védelmet vezető kapitány ráhajol a kiberérképre és "vezeti" a csatát, na azok tényleg nevetségesek. Annyira látszik rajta az, hogy stúdió, telepakolták kábelekkel aztán kész, az Ed Wood-ot juttatja eszembe, amikor kiadta a parancsot, hogy csináljanak kis költségvetésből gonosz tudós laboratóriumot. Persze, a Wachowskiék sem láttak túl a választott történetben a választásaikon, ezért a megoldást sem értették, ezért előjöttek valamivel, ami már volt is, meg nem is és nem teljesen nevetséges, csak félig. De elmegy szerintem, én egyszer régen mondtam valakinek, hogy tippem szerint inkább valami megbékélés, harmónia lesz a vége, legalábbis, ha feltételezésem szerint inkább buddhista logikára építették fel a filmet, mint hinduistára. Nem mintha bármelyikhez értenék. A lényeg az, hogy a világ megint megmenekült. És ez csodálatos. De tényleg.

A kezdetekről

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy leírjam, miért kezdtem el blogolni.

Azért kezdtem el blogolni, hogy bebizonyítsam egy lánynak, hogy milyen hülye vagyok, hogy a dolgok mégis jól alakultak és boldog vagyok. Nos, a lány szinte teljesen eltűnt a gondolataimból, mégis maradt az, hogy leírjam, milyen hülye vagyok. Mert csak ez van, ezt tudom írni, mást nem, bármennyire is szeretném, nem működik. És valamiért muszáj írnom, ezt sem értem miért, talán azért, mert ezzel kellett volna kezdenem és akkor vége is lett volna. Ez a lány nem tudott semmit magyarul, angolul sem túl jól. Ez a lány kóreait tanított nekem amikor másod és harmad éves voltam az egyetemen, ahova még mindig járok. Ebben az időszakban dúlt a buddhizmus is az agyamban, ami véletlenül fogant meg bennem. Első év utáni nyáron apu intézett nekem egy munkát, ami arról szólt, hogy kellett figyelni egy útszakaszt és ha elment egy autó, a neki megfelelő rubrikába húzni egy vonalat. A pasas akivel együtt csináltam ezt 24 órán keresztül, azzal űzte el az unalmát, hogy ivott egy-egy keveset és engem is megkínált. Addig egyáltalán nem ittam, de szégyelltem visszautasítani és rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog ez az alkohol, bár a rendes illogatás már csak másod éven kezdődött, az első alkalom amire emlékszem, hogy kocsmában, az George-al volt, amikor még úgy tűnt, hogy teljesen idegen szobatársaim lesznek és valószínűleg szar évem lesz. Nos, nagyon jó haverokkal kerültem végül össze, akikkel az utána következő három évben is laktam és jó volt. Az autók figyelése közben maradt némi idő olvasásra és egy vallás kalauzt vittem magammal, mert úgy gondoltam, hogy ideje új vallás után néznem. Az a betűnél kezdtem és a zoroasztrianizmusnál hagytam abba, a kereszténységet teljesen kiugrottam. Akkor tetszett meg a buddhizmus, de ha lehet azt mondani, hogy valakinek van kedvenc vallása, akkor az enyém az ivi atua, egy fél oldalas vallásocska. A buddhizmus akkor vált komollyá, amikor másod év telének elején elmentem a tesókámhoz orvosis gólyabálra és nekem nem jutott hely bent a teremben az előadás alatt, ezért kint köröztem a főtéren és egy idő után benéztem egy könyves üzletbe, ahol elég olcsón meg lehetett venni Huang Po (japánul Obaku, a zen 5 iskolája közül az egyik alapítója, a kóreai iskolákat leszámítva, azokról nem tudok semmit) tanításait, románul. Beültem a Mekibe és egy csokis shake mellett olvasgatni kezdtem és teljesen magával ragadott. Utána még jó sok könyvet elolvastam a zenről, pontosabban nem olyan sokat, olyan 6-7-et. A zen nagyon imponált az intellektusomnak és el sem tudtam képzelni érdekesebb dolgot, mint a megvilágosodás. Most sem tudok. Csak mostmár nem érdekelnek az érdekes dolgok.

Szóval szerelmes voltam a kóreai tanárnőmbe. Azelőtt sosem voltam szerelmes, különösebben nem érdekeltek a lányok, sajnálom, nem tudták felkelteni az érdeklődésemet, valószínűleg az én hibám volt. De ez a lány, kombinálva a zennel, teljesen betöltötte a gondolataimat, egész nap rá gondoltam, pontosan nem tudom mikortól kezdve (bár megnézhetném, mert akkor is írtam egy fájlba naplót, amiről gondoskodni fogok, hogy senki soha ne olvassa). Idősebb volt nálam, nagyjából 8 évvel, bár nem tudom pontosan a korát, egyszer mondta, hogy milyen idős volt a szöuli olimpia alatt, de már nem emlékszem. Soha nem mondtam meg neki, teljesen eltitkoltam, legalábbis azt hiszem. Mára már teljesen eltűnt minden nyoma a gondolataimból, kivéve azt, hogy le kell írnom ezt a történetet. Az utóbbi két évben ezt szerettem volna leírni minden egyes blog bejegyzésembe, meg azt, hogy milyen hűűűűűje vagyok. Nos, szerintem mostmár mindkettőt sikerült.

Ő sosem mutatott semmit irántam, mondjuk elég valószínűtlen volt, hogy ő kezdeményezzen, de én sosem voltam kezdeményező típus, ezért számomra ez az egész hosszú és fájdalmas volt. Kolozsvár minden pontjához tudok fájdalmat kötni a szívemben, bár egyre nehezebb előásni őket. Minden nap viaskodtam a gondolatával és 5 percenként el akartam neki mindent mondani, vagy nem akartam többet menni kóreaira. Egyiket sem tettem meg, eltelt a két év és ő elment és én nem mentem el hozzá az utolsó napon elbúcsúzni, mert kíváncsi voltam, hogy képes leszek-e rá. Képes voltam, bár utólag nagyon megbántam, de mostmár nem bánom annyira. Elment a harmad év utáni nyár elején, én pedig augusztusban írtam neki egy emailt, amiben mindenről beszámoltam. Néha még kaptam tőle nagyon rövid leveleket, általában karácsonyi üdvözletet, meg ilyesmiket, egyszer megkérdeztem, hogy leírhatom-e ezt, egy fél év múlva azt válaszolta, hogy természetesen bármit írhatok. Nem tudom, hogy érzett-e valamit irántam, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, de szerintem nem sokat változtatna, bármit is hallanék.

Egyetlen történetet tartok érdemesnek elmesélni, harmad év vége felé, azt hiszem májusban, amikor már nem volt sok addig, amíg visszamegy, meghívtam hozzánk, hogy mutassam meg a lakhelyem körülötti természeti csodákat. Azért hívtam meg, hogy lássam, tudok-e teljesen közömbös lenni iránta pár napig, még ha közel is vagyok hozzá. Tudtam. Vicces, három évig hallgattam el ezt az egész dolgot, de végül nem tudtam teljesen eltemetni és most mégis írok róla. Hazafelé felvettük a tesómat Vásárhelyen, valahol a központban egy szobor előtt fényképezkedtünk és belém karolt, ezt volt az egyetlen alkalom, amikor megérintettük egymást. Amikor egyedül visszament a busszal Kolozsvárra (éppen román húsvét volt, sietett, hogy vehessen élelmet arra a pár napra) adott egy puszit, bár ő kellett kezdeményezze, én nem akartam, de teljesen formális volt.

Azt hiszem, valamilyen szinten neki is köszönhetem, hogy megismertem Esztert, elmentem a Traviatara és megláttam Esztert és nagyon jött, hogy megszólítsam, de természetesen nem tettem. Viszont egész első felvonás alatt arra gondoltam, hogy meg kéne szólítani és utáltam ezt az érzést, hogy nem figyelhetek az operára, mert valami lány jár az eszemben és elhatároztam, hogy soha többet, inkább odamegyek hozzá és megszólítom, minthogy elszalasszam a második felvonást is. És odamentem és megszólítottam.

Jött egy új kóreai tanárnő és kíváncsi voltam, milyen érzéseket fog bennem kelteni, ha újból kóreait fogok tanulni. Az elején semmit, aztán az első nap, amikor neki fogtam ismételni, megint előjött a fájdalom, fájtak a mondatok, amiknek tudtam a jelentését, anélkül, hogy végig olvastam volna őket, fájtak a képek. Aztán elmúlt az a nap. Néha órán megpróbáltam összehasonlítani a két tanárnőt és rá kellett jönnöm, hogy nem emlékszem szinte semmire a régiről, sem a módszerére, sem a mozgására, sem az írására sem semmire. A keze színére talán igen, de teljesen tompán. Arra persze már rég rájöttem, hogy az arcára és a hangjára nem emlékszem, de csak most jöttem rá, hogy szinte semmire nem emlékszem róla, egy gondolattá nyűttem az egész lényét ezalatt az idő alatt. Nekem volt igazam, az emlékezés a felejtés módja, amikor az ember emlékezik, leszakítja az emlékek apró foszlányait ahhoz, hogy előszedhesse az emlék nagyobb részét. Kár, jobb lett volna nem emlékezni rá egyáltalán és újként elővenni az emlékét 40 év múlva.

Még egy vicces történet, másod évem végén amikor a vizsga volt, úgy tűnt, hogy egyedül fogok vizsgázni és úgy mentem el vizsgázni, hogy elmondok neki mindent. De mielőtt beléptem volna a termbe, eszembe jutott a jelenet a Pulp Fictionból, amikor Jules és Vincent mennek kinyírni a fószereket és mielőtt belépnének, megnézik mennyi az idő és mivel nem találják megfelelőnek, még trécselnek egy fél percet és bent ugye megtörténik a csoda. Ezért én is úgy döntöttem, hogy amikor belépek, nem mondom el egyből a mondandómat. Nemsokára megjelent a semmiből a másik csoporttársam is, így egész vizsgázás alatt gyűjtöttem az erőmet, hogy elmondjam a mondandómat. Aztán volt egy pici torta és ő mondott egy érdekes történetet és én úgy gondoltam, hogy átgondolom még egyszer, hogy el akarom-e mondani a mondandómat, elvégre volt még egy évem.

Hát ennyi, ezért blogolok, ezért írok ennyi hülyeséget. Nem vagyok én rossz gyerek, azt hiszem.

Úgy?

Szerintetek is úgy van, hogy amikor az ember univerzális kvantorokat használ a gondolataiban, akkor mérges valakire? Le az univerzális kvantálással, vesszen. Még az egzisztenciámat sem bizonyítottam, a fenébe is. Most szomorú vagyok, az van, megvallom bőszen.

Ez meg az is

A szokásos vonattal jöttem vissza Kolozsvárra, fűtötték (már egy-két éve rendesen fűtik télen a vonatokat, ez a Cel mai Frig din Romania valamit akar). Az van, hogy főztem egy adag kávét és mivel a kávéfőző három személyes, ezért elég komoly adagnak számít, nem akarom gyorsan meginni, bár mostanában egyre kevésbé érzem azt, ahogy dobol bennem. Mindjárt megyek munkába, csak még egy kicsit írok, közben lassan iszogatom a kávét. Glupp.

Szóval a vonaton utaztam és egy derék székely ember is utazott a személy vonatok jó nagy utasterében elég közel hozzám, hogy jól halljam. Általában nem szoktam rendes, munkás emberekkel beszélgetni, ezért érdekes volt hallgatni. És megszólalt bennem a nyelvész, ami nem is létezik. Ez az úriember gyakran használta az "úgy lehet" kifejezést a mondat elején, ez jellemző nálunk azt hiszem, néha én is használom, amikor direkt székelyesen akarok beszélni és talán nagyon ritkán öntudatlanul is. Na most az "úgy" szó teljesen fölösleges, mert mindig "lehet" értelemmel használta a kifejezést. Glupp. Egy bizonyos Manning úr azzal érvelt a sztochasztikus nyelvmodell mellett, hogy azzal könyebb kifejezni mind a kategorikus, mind a finom megszorításait a nyelvnek, amelyek aztán összerakják a fejünkben a mondatot. Na most, ha kategorikus modellt veszünk, akkor hogyan lehet begenerálni a lehet elé az úgyot? Mert ha csak simán egyenlőnek vesszük az "úgy lehet"-et a "lehet" intenziójával, akkor végtelen úgy-ot be lehet generálni egy lehet elé. Ha viszont nem, akkor kell egyből találni neki egy új szimbólumot és be kell vezetni egy subtyping relációt közéjük. Túl sok munka. Viszont ugye a valószínűségi modellbe milyen szépen beleillik, hogy némi valószínűséggel bejöhet egy úgy a lehet elé. Persze, ha nem figyelünk oda, még egyet begenerálhatunk. Na mindegy, Várhegyen álltunk 1 perc helyett 1 órát. Glupp. Arra viszont gondoltak a kedves nyelvész urak, hogy különbséget kéne tenni a beszélő neme között, szerintem a férfiak egészen másképp beszélnek mint a nők. És persze léteznek olyan mondatok, amelyeknek 0 a valószínűsége egy férfi szájából, pl. Milyen színűre fessem a körmöm? A pszichológia legtöbb ágában különbséget tesznek a férfiak és a nők között, a kognitív pszichológiában miért nem? Na jó, utolsó glupp, messzire tévedtem a kis ügyes 1-eseim és 0-im világából. Ők olyan ártatlanok. Bárcsak itt se lennék.

Ez igen

Bergernél olvasom: "...documents, which contain the normal superfluence of textual fat and connective tissue such as prepositions, commas, and so forth..."

Régi suli

Voltam a suliban, hogy meséljek az oszi mostani osztályának egy kicsit az egyetemről, ő kért meg rá, nem az én ötletem volt. Beszélni kellett, egy oszi órán át, ismeretlen diákoknak. Kicsit blogger helyzet. Már elég régóta tudtam, hogy sor fog kerülni rá, ezért néha ugy gondolkodtam egy kicsit, hogy mit is kéne mondani, meg mit nem. Aztán a legtöbb dolgot persze nem mondtam el, de azért mégis sikerült egy kicsit közel maradni hozzájuk, néhány emberi példát adni, általában pártatlannak maradni és egy-egy poénra is futotta. Persze, nekik mindez elég újnak hat és persze az is, de messze nem olyan nagy dolog, mint ahogy most tűnik és hát valójában a döntés talán már megszületett a fejükben, én csak bizonyos részleteket tisztáztam. Érdekes volt számomra a párhuzam a blogolási és az ismeretterjesztői tevékenységem között. És ezt ugyanúgy nem tudom kibontani, ahogy nekik nem tudtam kibontani az egyetemista életet azzal a mondattal, amit már régen kigondoltam, de a végén alig szuszakoltam be: Egyetemre két dologért szokás menni: tanulni és bulizni. Mindegy mit csinál közben az ember, a végén akkor is azt szeretné, ha a másikkal foglalkozott volna. Beszuszakoltam ezt a bejegyzést, lehet menni vissza olvasni.

Csak

Nincs kedvem blogolni, viszont történt valami nagyon fontos amit nagyon meg kell osszak a világgal. Itthon vagyok, még hétfőn is, ma meg beszólt a windóz, hogy biza lejárt az aktiválási periódus. Próbáltam valami kicsi ügyes programmal rábírni, hogy ne szórakozzon, de csak fél volt a siker, mert az aktiválási procedúrát szétlőttem, a számolást viszont nem. Szóval akkor ma nem volt más választásom, újra kellett tenni az rendszert, reméltem, hogy most egy olyan windóz imidzset írtam cédére, ami nem fog ilyen és hasonló dolgokkal szórakoztatni. És úgy lett és ami a legjobb az egészben, hogy teljesen visszakaptam a régi rendszert, minden ugyanott van, minden ugyanúgy megy (legalábbis eddigi tesztjeim (DC, Outlook, Firefox)) alapján, csak éppen a windóz cserélődik ki alatta egy kezesebbre. Hohó, még a mac spoof is maradt a régi. Mától szeretem a windóz installert.

Rámenre akadva

A rámen az jó dolog, ma vettem 10 csomaggal. A tegnap este Eszter főzött ilyen Bén nagybácsi féle szószt, szójával és rizzsel, szecsuáni kiadásban. Nekem ízlett, Eszter nem igazán szerette, mert jó csípős volt. Egy kicsi maradt is belőle, abba öntöttem bele egy elkészített rament. Most mondjam azt, hogy jó volt? Jó volt? Kaptam ilyen gyümölcsös teát is, kóreait, fincsi volt pénteken, amikor az ételek kultúrájáról beszéltünk és én a Rémusz mamája által sütött sütit zabáltam. De azért szép dolog, hogy ennyit adnak a keletiek az evésre, a ginszenges cukorka meg finom, de én akkor is sütivel tömtem magam.

Befejeztem a CoD-t, nagyon könnyű volt, az utolsó misszió azt hiszem elsőre összejött. Szép cucc, meg fílinges is, de azert sehol nincs összetettségben és lehetőségekben egy Vice City mellett. Mostmár aztán dolgozni, nem lazsálni. De jó, erre a félévre vége a tanításnak, az utolsó előtti órán, amikor még volt pár diák, azt mertem mondani nekik, hogy úgy érzem, nekik teszek jót azzal, ha egy kicsit szigorúbban veszem őket. Még szerencse, hogy a második féléves tantárgyaikat még az év elején meg kellett válasszák. De azért nem lesz gond, megértem én, hogy államvizsgát írni nehéz dolog. Rajzolni meg végképp.

Fantasztikus

Kiöntöttem egy fél bögre kávét a pizsamámra meg a gépemre. Utamban volt egy dévédés doboz. A dévédék gonosz dolgok. A falra is került pár csepp.

Most Carment hallgatok. Egész más azért, mint operában. De azért még az én kis hangszóróimon is vannak erős dolgok benne. A regarde toi-t kétszer hallgattam meg. Most éppen Don José kesereg Carmennek, mindjárt véget ér a második felvonás, ha jól emlékszem, a harmadikat általában unni szoktam. Azért rendesen vannak bennem képek még a román verzióból, azt láttam vagy tízszer, a magyart csak egyszer, de lehet, hogy kétszer. Láttam balettben is, az volt az első balett, amit itt Kolozsváron láttam. Die Carmen, die!

Csipike a gonosz blogger

Szombaton voltunk Metróban. Porszívót akartunk vásárolni, sikerült is, meg sok olyan dolog is sikerült, amit nem is akartunk. Az elején. Nagy szerencsénk volt az Endi szüleivel, vittek és hoztak, nélkülük lehetetlen lett volna azt a sok cuccot elcipelni, vagy akár eljutni a Metróig. Legalább nem néz ki annyira üresen a hűtőszekrényünk. És a kamránk sem.

Néztünk filmeket is, mindhárom Cruel Intentionst, fordított sorrendben. A harmadik nagyon elment egy irányba és bár gyengus volt, azért a másodiknál mégis jobb volt, ami totálisan laska volt, ennyire rossz filmet már nagyon rég nem láttam. Teljesen koncepció és ötlet nélküli volt, semerre sem haladt, semmivel nem foglalkozott, a főszereplők is csak ténferegtek egész végig a monitoromon. Csoda, hogy még megy. Az első az egész jó volt, van neki valamilyen hangulata, ami már jó dolog. Mondjuk háromszor kellet nekifussunk, de legalább a monitor biztonságban volt. Néztünk még King Kongot. Nekem tetszett, nem olyan dolog mondjuk, amiben sok értelmet kell keresni, egy óriasi majomról szól, amelyik fákat eszik és nem szőke szépségeket, de ezt senki nem hiszi el neki, ezért körbedobál pár embert pár kényelmetlen helyen, de ez már inkább az ő bajuk. A végén meg a szépség legyőzi a szörnyeteget. Azért valaki belegondol, hogy mik mennek már a képernyőn? Meddig lehet ezt még fokozni, egy óriási majom négy dínót püföl szét kérem. Talán ha legközelebb négy tengeralattjárót fog szétpüfölni, az még olyanabb lesz. Az egyetlen baja a filmnek, hogy nincs benne egy gramm feszültség sem. Viszont most túl vagyunk a Darkness című filmen is, régen éreztem ilyen feszültséget thrilleren, ez most nagyon jól működött, csak a vége lett kicsit gyengécske, pedig azt már fülhallgatóval néztem, mert Eszter közben belealudt. Sajnos a készítők nem tudtak leszállni eléggé az óriási témájukról, nevezetesen a sötétség eluralkodásáról és a végén már erőtlen lett a megoldás, mákerált, a csattanó pedig már teljesen elvékonyodott.

No, most megyek még egy kicsit vörösebbres festeni a kék eget. Mikor lesz egy játékban szó a Második Világháború egyik legnagyobb hőséről, Alan Turingról, meg a Bletchley Parkról? Gondolom, a statisztikus kódfejtés nehezen ültethető át játékba.

Netkavezobol a Hanyinger utcabol

A bentlakasban nem megy a net, a tesom meg berendelt csetelni. Na, ilyen helyrol meg ugysem irtam blogot (legalabbis ezt az ujat), szoval kihasznalom az alkalmat. Most eppen az faj, hogy nem megy a Serious Sam 1 sem a gepemen rendesen, ugyanazokat a szimptomakat produkalja, mint anno a Halo, szoval nem tudok menni es loni. Ezert szomorusagomban feltettem a Call of Duty-t es megy popecul, semmi gond. Azert ez is jo cucc, neha reflektalok par percre, hogy egyesek tenyleg megeltek a masodik vilaghaborut, megoltek azokat az embereket, felrobbantottak az agyukat, futkostak tankok torkolattuze elott es eleg gyakran meg is haltak. Nem semmi, valahogy nem vagyom ilyen tapasztalatokra. De azert a gepen jo loni a zi dzsermonszoket.

Újévi fogadalom

Blogok és újévi fogadalmak. Egyik szokásom, másik nem. Talán meg kéne fordítani. Szóval az lesz az újévi fogadalmam, hogy nem nyüszögök többet a blogban. Ha nagyon kell, ott a papír napló. De amúgy is, minek? Még engem sem igazán érdekel ez.

Ez a noiz2sa cucc nagyon baró cucc pspn. Egyébként meg hajrá psp.

Késő van, fáradt vagyok

Görnyedek a gép előtt, 20 centire az orrom a képernyőtől, na jó, lehet, hogy van 30 is. Blogot írok, mert már legalább két napja nem írtam és annyira felgyűltek a dolgok, hogy muszáj. Kezdjük rögtön azzal, hogy telnek a napok és érzem ahogy telnek. Folytassuk azzal, hogy ez hülyeség. Ez már nekem fáj. Na, szóval most csak annyiról akartam írni, hogy megnéztük a Szahara című filmet és hát blőd amerikai történet, de nekem tetszett, izé, nézhető, nem is keresek már pozitívumot benne. Az átlag amerikainál mindenképpen jobb.

Miért van az, hogy a fáradtságról nem lehet hosszan írni? Csak én nem tudok? Pedig lenne hozzá kedvem.

Néha látom kívülről a blogomat és annyira szégyellem. Néha látok viszont érdekes blogokat és akkor valamennyire ok, mert hát ugyanabból az érzésből fakad az enyém is (legalábbis bizonyos esetekben), csak az enyém kicsit kisíklott, de hát ez már ilyen, így kell elfogadjam.

Diótörő

Ma reggel voltam a Diótörőn. Szép volt, tetszett, általában tetszteni szokott. :)) A második felvonásban már kissé kifoszlott a felvarrt nap széle, de már én is kezdtem megszokni. Emlékszem, amikor először láttam azt a díszletet, nagyon tetszett. A zene az nagyon jó, bár egy időben nagyon sokat hallgattam, ott egyes dolgok erősebbnek, jobban kiemeltnek tűntek, de hát ez a karmester ízlésétől függ. A balett is okés, mondjuk amikor a sok nőci van, az nem annyira okés, ott nagyon látszik, hogy nem tudják összehangolni a mozgást olyan igazán, de hát így is szép teljesítmény, nincs mit beszóljak. Még diákjeggyel beengedtek.

Eszter hazament a tegnap, meghalt az oszija, de már jön is vissza még ma este.

Megnéztük (pontosabban végig csak én) ezt a House of 9 című filmet. Elég gyengécske volt, viszi tovább ezt a Sawval megkezdett vonalat, hogy van valamilyen külső hatalom, ami próbára teszi az embereket, most mondjuk csak annyi volt, hogy meg kellett öljék egymást. Akartam egy hosszút írni, hogy valójában a Saw (és főként a filozofikusabban jobban alátámasztott Saw 2) főgonoszának nincs joga csak úgy bíráskodni az emberek felett, azért, mert valahol nem a mi választásunk, hogy hogyan éljük az életünket. A társadalomnak nem boldog, kreatív emberekre van szüksége, hanem droidokra. És amúgy is, a paparazzik hasznosak a társadalomnak, mert használja a bulvár, a bulvárra meg szükség van, ha nem lenne, nem létezne. És a feleségüket megcsaló orvosokra is szükség van, mert valakinek gyógyítani kell. Ezek szerint a nem családos orvosokat nem zárta volna be a kis gonosz? Vagy miért nem a lesi fotós megrendelőjét zárta be? Na mindegy, nem írok róla többet, csak annyi a véleményem, hogy azért vagyunk ilyenek, amilyenek, mert erre halad a fejlődés, hiszem azt, hogy most ez az optimum. Azért háborúzik Amerika, mert valamikor kellett a háború a fejlődéséhez és még nem vették észre, hogy vannak jobb útak is a fejlődéshez. Szerintem kötelező módon észre fogják valamikor venni. Persze, emberileg nem túl helyes most ez, de a fejlődés számára nem az ember a fontos, hanem a jövője. Akármi, most csak írok, mert olvasnom kéne, jó menekvés. Szóval gyenge volt az a House of 9, jobb lett volna valami mást nézni helyette, csak Eszter hallani sem akar mondjuk a Batman Beginsről. Pedig most olvastam, hogy globális illuminációt használtak bizonyos vonatos jelenet bevilágításához. Egyre inkább kezd tért hódítani a filmekben ez a technika, én drukkolok neki, ez a fejlődés útja. Az én fejlődésem útja meg az, ha ezt most abbahagyom.

szkájp

Milyen vagány dolog. Anyuékkal is szkájpoltam ma, először, anyuékkal szkájpoltam először. Legjobb. Mikor lesz az, hogy a kibertérben fogunk sörözni a távolra szakadt haverokkal. Már alig várom. Már alig várom.

Az a nap

Mikor jön el az a nap, amikor jobban megéri a társadalomnak mindenkinek adni mosogató gépet, mint az elfojt víz, amit elpocsékolnak egyesek gondolataikba merülve mosogatva? Én várom, azt hiszem.

Anyu küldött rakott káposztát. Nagyon nem tudom én megjegyezni ezt a rakott szót. Talán, ha el tudnám készíteni, könnyebben menne.

Mindent lassan csinálok. De mérgelődni gyorsan tudok. Legalább ennyi.

Csakazértis

Igen, most jelentkezett, hogy hülyeség volt ennyi hülyeséget írni. Nem tartott sokat, mégsem volt elég gyors, a bűn elvétetett, négy bejegyzés felíródott, a szavak összekeveredtek, az értelem elvesződött, a kép összegányolódott. Most értelmetlennek érzem ezt a mai menetet, valahogy semmi sem úgy sül el ezzel a bloggal kapcsolatban, ahogy én szeretném. Nem nagy a gond, de mégis. Úgy érzem lejáratom magam vele. Minek kell nekem egyáltalán blog? Még szerencse, hogy nem nézem, hogy ki nézi. Még csak az kéne. Akkor már letöröltem volna. De így, meg van a lehetőség, hogy senki nem látja, milyen hülye vagyok. Persze, azért, van aki olvassa, de azok a barátaim, akik értik a hülyeségemet, szenvedtek már a másik bloggal is eleget. Bocsi fiúk, nem haragszom meg, ha nem bírjátok már tovább. Érdekes, hogy én miért bírom. Szerintem csak az van, hogy menekülök. A sötétség menekül a fejemben az értelem csillogó, vakító, akármijétől, ami az értelemnek van. Részhalmazától, ami nem is része önmagának. Az ember olyan eldönthetetlen. Én meg különösen az vagyok. És az a baj, hogy nem is annyira különösen. írom ezeket a hülyeségeket és se jobb, se rosszabb nem lesz tőle. Azaz, pillanatnyilag jobb, de aztán rosszabb, még aztánabb már mindegy, de át kell menni a túl oldalra. A nagy vagy a kis csónakban? Vagy a gyémánt csónakban? Az az érzésem, én a gőzösre váltottam jegyet, amit még nem találtak fel. Az az igazság, hogy megtanultam különbséget tenni a fehér és a fekete között, csak éppen nem tudom, mikor kéne különbséget tennem és ez frusztrál. Vagy hogy mondják. Jó lenne, ha néha, megmondanák, hogy mikor mit kell érezni. Most pl. a fekete macska, meg a fehér macska zenéje szól, pedig nem is volt túl sok macska abban a filmben és nem értem, miért kellett akkor kiemelni a feketeségüket. Én nem szeretem különösebben a cicókat. Van egy a bentlakásban, néha bejön és lenéz minket, de kap kaját. Néha nem akar elmenni, akkor Eszter megfogja és kiteszi. Én is ki kéne tegyem ezeket a hülye gondolataimat. Most megetetem, aztán zsupsz ki. Hmm, csak nem tudom bezárni az ajtót. Hol van hozzá a kócs? Nem bírtam sokáig megint, hogy ne szapuljam magam a saját blogomban. De hát, ha ilyen vagyok? Vagy fene tudja, most csak jönnek az szavak, próbálok mindenféle nyelvtani torzításokkal hitelt veszteni, ezt nem is én írom, hanem a koffein. Drága, drága koffein, miért hagytál el engem? Ott vagy, ahol senki sem számít rád. Na, ez mostmár tényleg értelmetlen, nem lehet csak úgy mondatokat kiragadni a kontextusukból, sőt, tagmondatokat és csak úgy bárhová beszurkálni őket. Nem etikus a jövővel szemben. Mi lesz, ha egyszer meg is akarom érteni ezt? Na, meguntam.

Filmek

Nem tudom miért, de amikor létrehoztam ezt az új blogot, arra is gondoltam, hogy majd minden filmről, amit megnézek, írni fogok egy kicsit, valamint az olvasott könyvekről is. Nos, ez utóbbi halmaz igencsak számtalan, de pár filmről azért írhatok.

Keresztapák. A második és harmadikat is láttam Karácsony után, hála Viasat3. Nagyon tetszettek, need I say? Az tetszett leginkább, hogy sehova sem sietett a film, mindenre volt ideje, főként a gengszterekre, akik nem is gengszterek. Persze, képi világ gyönyörű, valahogy jót tesz a maffiózó létnek, hogy itt és így. Valahogy, valami más feszültség volt abban a filmben, az ok, hogy a keresztapa mindent megold, mindenkit megöl, de azért neki is vannak apró bosszúságai, forradalom Kubában, emberek, akik baráti jobbot nyújtanak és a balban kést dugnak a mellényzsebükbe. Az operai jelenet nagyon jó volt, bár én először összetévesztettem az új pápát a bérgyilkos pappal, nagyon hasonlítottak. Érdekes volt a gyónós helyzet, így utólag, ki kinek mit vall meg. Na szóval szép volt, de hát, mindenkinek tetszik.

Eszteréknél láttam az M1-en egy filmet, amiben volt egy kiadóban egy szerkesztő és beszólt a barátnőjének, hogy valamivel fel kéne dobni a 4 éve tartó kapcsolatukat. Erre a nője felfedte az igazi valóját, egy másik személyiségen keresztül, a pasi meg őrlődött a két személy között. Kedves film volt, szerettem, jók az ilyen filmek.

Néztünk valami tengerészeti helyszínelőket, vagy ilyesmi című sorozatot. A megoldás megint az volt, hogy a számítógépes csaj a NASA-s haverja segítségével, műholdról figyelte a gyanusított nőt és úgy kapták el. Legalább valamennyire futottak pár kört, míg azt a nőt kezdték gyanusítani, persze, megint a bal kezes trükköt dobták be, amiért gyanusítottá vált a nő. Annyira unom már, hogy a technológia jelenti a megoldást. Nem bírnak már kitalálni valami jó kis Agatha Christie féle rejtélyt és megoldást. És ezért Mr. Bond a hibás, neki voltak a hülye kütyüi először azt hiszem.

Biztos vagyok benne, hogy láttam még pár filmet a vakációban, de nem jutnak most eszembe. Jellemző.

A zinternet

A zinternet a zolyan, hogy most is csak úgy letöltöttem egy nagy szakállas bácsi nagyon okos gondolatait, amiből sokat tanulhatnék, ha nem lenne itt ez a zinternet és nem cseteléssel, meg blogolással, meg ilyenekkel tölteném a zidőmet. Azt mondják, a zinternet meg fogja változtatni a zemberek életét. Hát, bizonyára. Mindenki fogja tudni, hogy más nem beszél egyes dolgokról a blogjában. így van ez rendjén. Ez a blogger miért nem tud nagy í-t? Vagy ez (í) lenne a nagy, ez (í) meg a kicsi? Azt mondtam már, hogy megint meguntam blogolni, de azért a hülyeséget fogom nyomni továbbra is. Ja, és rájöttem, hogy van egy olyan, hogy draft, talán megszűri egy kicsit a hülyeségeimet, persze ez nem valószínű. Na. Ni.

iwiw

Hát ilyent, a tesóm felírt, aztán máris 10 embert ismerek, abból legalább ötöt ma ismertem meg. Szerintem ez ugyanolyan addikció lehet másoknál, ismerősök keresése, mint nálam a blog olvasás. Olyan statisztika miért nincs, hogy naponta hányszor szánkáz végig valaki az összes új felhasználón? (Lehet egyébként új felhasználók szerint filterezni?) Na mindegy, szóval részemről ezt nem kell elvárni, hogy valakit betegyek ismerősnek, csak úgy magamtól, meg az is lehet, hogy hamar ráúnok a dologra. Szerencsere nincs olyan sok ismerősöm, hamar apadni fog a meghívók sora. Na.

Állatok

Napóleonról malacot neveztek el.

A tegnap este Eszter főzött túrósgombócot. Kitettük estére az erkélyre, mert még nem hűlt ki eléggé, hogy a hűtőbe tehessük. A madarak megcsipkedték, ki is tettem nekik azt a négyet, amin észrevettem a nyomukat.

Ellustálkodott napok után összecsapott összefoglaló

Az van ugye, hogy immáron új az év, meg egy csomó más is. Eszteréknél voltam szilveszterkor, nem volt valami fergeteges a buli, de nekem megfelelt. Jó volt a kicsivel lenni, amúgy is. Egyszer mászkáltunk a városban és kérdezte, hogy akarok-e emailt nézni és nem akartam. Sok értelmeset nem csináltam, de hát valószínűleg, még ha akartam volna, akkor sem ment volna az (olyan könnyen). Az a lényeg, hogy kipihentem magam, bár most éppen túl fáradtnak érzem magam, hogy értelmes dolgokkal foglalkozzam, de hát ma hajnalban jöttünk vissza Kolozsvárra. Persze, az 5 órás kelést lehetne úgy is értelmezni, hogy 3-kor feküdtem és 8-kor keltem és olyan napok után néha volt még energiám csinálni is valamiket ilyen este 7 tájban. Szerintem ma nem egy ilyen nap van. Bár még az is meglehet, hogy fogok olvasni valamiket. Olvasni jó, nekifogtam otthon még az Érzelmek iskolájának, de még csak 50 oldalt haladtam, hiába, a netezés nagyon lefoglalja az embert. Azért szeretném kultúrált módon elolvasni, legalább.

Szatmáron találkoztunk Paliékkal, meg Andrással is, mindenki optimista, egy kicsit én is az lettem, persze tudom, hogy ez csak addig van, amig neki nem fogok komolyabban a munkának.

Na jó, akkor most ennyi. Az van, hogy imádok firkálni abba a határidő naplóba, amit kaptam, oda is blogoltam rendesen, amíg nem volt eleftrónikus alternatíva és jó volt és rajzoltam a Zelda hetedik dungeonjéhez térképet is, de még mindig nem tudom, mi a megoldás, mostmar utálom, de inkább nem veszem már elő a leírást, mert még nem tudnám megállni, hogy be ne fejezzem. Lejár ez a szesszió és akkor majd. Talán.

Az létezhet, hogy az ember értelmetlen hülyeségeket írjon? Nincs az agya értelmes dolgok generálására programozva? Nem muszály a mondatoknak kerekedni valahova, a pisztolyoknak elsűlni, az alvóknak felébredni? Azon gondolkodom, amiről most nem fogok írni. Azt mindenesetre leszögezem, hogy semmi sem biztos ezzel a bloggal kapcsolatban. Csak az, hogy most ennek a bejegyzésnek vége.

Nem is.

Sörözés

Nem is vagyok igazi blogger. Most rengeteg időm lett volna blogolni, mégsem csináltam. Amikor meg nincs rá időm, akkor persze csinálnám. Mint most is, nemsokára (na jó, 8 óra múlva) indul a vonatom Szatmárra.

A tegnap volt az egyetlen sörös nap a vakációból. Dél körül egy barna Silva Lehellel, este pedig (mivel már elfogyott a barna a Limpexben) három sima Hargita, Miklóssal, aztán egyre több más emberrel is. Azért finom az a Hargita, meg kell adni. Szokás szerint minden hülyeségről beszélgettünk ezen a félévenként esedékes találkozón, többek közt futurológiáról is. Erről picit bővebben írok, mert ha nem törlöm le a következő húsz évben a blogomat, akkor talán vicces lesz ez majd.

Szóval futurológia. Mondta, hogy megalkották valamilyen szingularitás (talán tudományos, már nem emlékszem, ez a harmadik sörnél került témába) fogalmát, ami akkor lesz, ha a tudományos fejlődés már nem lesz előrejelezhető bármilyen kicsi epszilon időintervallumra sem. Ez talán akkor fog bekövetkezni, amikor a mesterséges intelligencia elhagyja az emberi intelligenciát. És akkor az a kérdés, hogy mi lesz akkor? Bekövetkezik a Mátrix (vagy inkább a Terminátor, mert azt ugye könnyű belátni, hogy az az energiás mumbo-jumbo hülyeség, az ember messze a legrosszabb villamos energia generátor a Földön), vagy talán mégsem fog elpusztítani minket a MI? Mindez persze arra épül, hogy kötelezően háború kell kialakuljon majd az erősebb MI és a gyengébb ember között, ami jellemző gondolat a mi társadalmunkra, de egyáltalán nem biztos, hogy majd az MI társadalmára is az lesz. Én abban is erősen kételkedem, hogy az emberi intelligenciát meg lehet haladni, a pszichológusoknak még nem sikerült bizonyítani egy Gödel szerű tételt, sok más, rosszabbat igen, de azt még nem. Szerintem nem is igazán lehet, de ez most túl hosszú lenne. :))))))

Az az igazság, hogy már nincs kedvem olyan hosszan erről értekezni. Az a lényeg, hogy én optimista vagyok, szerintem nem lesz Mátrix dolog, sem Terminátor, de még Total Recall sem. És én még alapvetően a pesszimisztikus vallásokat szerettem. :))) Azért remélem érdekesebb lesz ez a téma 20 év múlva.

Itthon

Itthon vagyok. Nem nagyon fértem oda a géphez eddig, hogy blogot írjak. Nem is nagyon hiányzott, most minden szép és jó, csak pozitív gondolataim vannak, minek írni? Most is rövid leszek. Jött az angyalka, hozott, sokat, szépet és jót. Relatív tűrhető volt a karácsonyi készülődés is, az idén a szőnyeget megúsztam, anyuék megcsinálták. Hozott az angyalka otthonra végre egy normálisabb gépet, használt, hp vectra, p4-1500 és a többi a szokásos mostani low-end. Apunak meg kell mutassam a gúgli értet. Úgy néz ki, Szatmáron fogok szilveszterezni.

Nem tudom, mit írjak még. Próbáltam kicsit olvasgatni is, ezt-azt, de mindig csak a borúlátásom gyarapszik. Kaptam egy határidőnaplót. Ezentúl abba is fogok blogolni. Bár inkább a dudományosabbakat. Bár azt ide is tervezem. Na, ennyi.

Kanál

Amikor beköltöztünk, a nagy takarítás közben szét akartam nyitani az ablakokat, hogy mossuk meg a belső oldalukat is. Mivel csavarhúzó nem állt rendelkezésre, egy kiskanál nyelével próbálkoztam, volt is némi eredmény, mégpedig a kanál nyele kicsavarodott. Azóta úgy maradt, de ma nem találtam egyetlen tiszta kiskanalat és a csokis pehely tejjel annyira hívogatott, hogy mosogatás helyett visszacsavartam a kiskanál nyelét. így megint mindenki boldog.

Meg fogok hűlni, már két napja prüszkölök, de most nem akkor sem tudok felkelni a tegnap linkelt webcomic mellől, hogy rendesen felöltözzem. Ja igen, holnap vizsga. A vizsgára tanulás ugye fordítottan arányos az egyetemen töltött idővel. Nem kell a végtelenbe menni, hogy határértékben ne sokat találjunk. Ejnye ejnye.

komik

Ma kaptam az első üdvözletet emailben. Azt hiszem, eddig ez az a karácsony, amit a legkevésbé vártam. Jaaaaaj, csütörtökön vizsga és még nem tanultam semmit rá. Legalábbis explicit módon.

Az van, hogy találtam ezt a nagyon jó kis webcomicot, még a nécsörben is írtak róla. Tényleg atomjó. Szóval erre tessék. Egye fene a fogadalmamat, hogy nem fogok linkelni, kár pazarolni az időt a guglira. Viszont tovább szórakozom a szókivonással. Na honnan?

Érdekes, dúl a fejünk fölött a háború és mi nem érzünk belőle túl sokat. Nem mintha egy percig is akarnék. Olyan távolinak tűnik nekem ez az egész dolog. Nem hinném, hogy én ilyen háborúkat akarnék vívni. De hát, sosem lehet tudni. Legalábbis a dolgok nagyrészét.

Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet mindenkinek, aki megérdemli, vagy szereti, vagy mi is most az új szlogen? Na most komolyan.

A pillangó effektusa

Tegnap valamikor délután befejeztem a dolgozatot, amit ma kell bemutassak (persze a handout még nincs meg, én meg blogot írok, de jó). És akkor megállt az agyam. Gondoltam, pont megfelelő idő a blogolásra, de aztán röviden átfutva az agyamban blogolásra kész témákat, letettem a dologról, inkább csak döglődtem lefekvésig. Eszter óriási csatákat vívott (és nyert is párat) Honfoglalón. Ha egyszer megmutatnák neki egy MMORPG-t ... (valószínűleg nem értékelné :)).

Megnéztük a The Butterfly Effect című filmet. Azzal indít, hogy idéz egy példamondatot a káoszelméletből és utána, mivel mindenki már hányik az amerikai tökéletesen egyen kertvárosoktól, előbb mégis egy asztal alatt bújkáló sráccal indít aki valami nőnemű személyt akar megmenteni és ezt egy füzetbe írja. Ezután már lehet indítani a kertvárossal, meg a gyermekekkel, meg persze a perverz szomszéddal meg minden egyéb elcsépelt dologgal. Persze, a káoszelmélet egy kis színt visz azért az egészbe, szóval egész nézhető film kerekedik ki belőle, amiben az alternatív (és mindig elcseszett, már bocsánat a kifejezésért) jövők között válogat a főhős. Szerencsére ezek a sztorik egész tűrhetőek és érdekessé teszik a jellemeket a párhuzamos világok. Végül persze heppi end lesz, a pasi a Calvin Klein öltönyben, mobilozás után, összefut a nővel valami nagyváros utcáján, persze elmennek egymás mellett, de mi már tudjuk, hogy az ilyen apró mozzanatok mennyit számítanak az ember életében, főként, ha azt a káoszelmélet uralja. Képileg elég sablonos a film és mindent kölcsönöz az ilyen párhuzamos világos filmekből, hogy érthetőbbé tegye a néző számára a dolgot, pl. szinte mindig reggel érkezik az alak a párhuzamos világba. Mondjuk az is érdekes, hogy az egyik történetben a pasas karjait leszakítja a robbanás, de a mellkasán semmilyen nyomot nem hagy, persze, akkor nem működne az a megoldás, ahogy bevezetik ezt a tényt. Na mindegy, igazából tetszett ez a film, legalább valami romantikus dolognak mutatta be a káoszelméletet, nem tiszta statisztikának (mondjuk csak tippelem, hogy statisztika, a káoszelméletes könyv elég alacsony prioritással rendelkezik most).
Ja igen, azt elfelejtettem az elején írni, hogy le fogok lőni pár poént, bocsi, ezután, ha filmről írok, lehet nyugodtan feltételezni, hogy lelövök pár poént, ami talán az összes egy amerikai filmben. :))) Szóval számomra a legérdekesebb az egész filmben az volt, ahogy bevezetik az egész ugrálósdit a párhuzamos világok között és természetesen megint a sablon, a srác felszedi a szöszit a bárban, hazaviszi a bentlakásba és hát... előkerülnek a naplók és beindul a film főszála, de ezúttal nem a gyereknevelés nehézségeit mutatják be. Na, tetszett, ha már ilyen sokat írtam róla.

Volt még azért pár dolog. Szombaton vettünk egy csomó cuccot, serpenyőt, fazakat, födőt, habverőt, végre dugót is, egyből két méretben. Volt túrósgombóc is, meg vasárnap is volt, meg maradt is még egy kiló túró. Nem tudom mikor lesz az, hogy Eszter ne alkudjon a túrót áruló magyar nénikkel, mondjuk nem egy nagy csata, könnyen belemennek a két kilót százötvenébe. Annyira nem zavar, lehet a maradék tíz ezer (vagyis egy új) lejre még egy dugót venni, szinte. Csak mindig röhögnöm kell. Érdekes, tavaly minden nap jártam a piacon, mert ott volt a buszállomás, ahonnan hazavitt a busz, most meg "megyünk" piacra. Almát is vettünk. Egészségesek leszünk, még egy-két napig. De sokat írtam, legyen elég pár napra.

nyet

Pedig igen. Mostmár nem proxy mögött bújkálunk mi sem, hanem zsupsz neki a netnek. Hoppá, jobb lesz én is firefoxra térjek és még egy firewallt feltegyek. A legnagyobb probléma viszont az, hogy megy az irc és a DC is, ajaj, remélem nem kap el megint olyan nagyon a gyűjtögetési mánia. Azért egy kicsit szabad. :))

Sarok

Reggel rengeteg tejberizst (vagy rizset?) ettem, tegnap este főzte Eszter. Egyik kedvenc kajám, a pástétomos kenyérnél is jobban szeretem.

3 körül álltam az egyetem sarkánál, fürkészve a mellékbejáratot és a Báthory főbejáratát, hogy megjelennek-e azok az emberek, akikkel találkoznom kell. Közben azon gondolkodtam, hogy jobb volt így nekem, hogy nem egy egyetemmel szemben fekvő középiskolába kellett járnom. Sosem gondoltam az egyetemre középiskola alatt, anyu szerint ha ők nem mondják, nem is jöttem volna, ami szerintem nem igaz, de mindegy. Aztán volt egyetem is és még mindig van. És még lesz is. Jó volt az úgy, most kicsit sok is már ez az egyetem.

Egyik ismerősömnek van egy pici lánya, aki már nem olyan nagyon pici, de még eléggé pici. Tudja mondani, hogy Always Coca Cola, talán még azt is tudja, hogy always, mindig, mindig, always, mert az anyukája hamar elkezdte angolra oktatni. Viszont nem ivott még kólát az életében, mert az anyukája meg akarja védeni a koffeintől. Kicsit ilyen a számítógép is, tudja, hogy Always Coca Cola, de nem tudja mit jelent. Biztos meg kell neki tanítani? Én mostanában minden nap érzem, ahogy a három kávé dobol bennem és nem valami jó érzés. Ma édességet sem volt kedvem enni.

Itt van a tesóm. Holnap megint nyelvvizsgázik, négy próba, ez, az, emez és amaz.

Miért van az, hogy el tudok vonatkoztatni a bejegyzés szövegétől és meg tudom látni benne azt, hogy lázadok az értelmes bejegyzések ellen, de azt feltételezem, hogy ezt csak én látom és mindenki csak néz, hogy ezt akkor most minek? Magyarázkodni muszáj. Nekem.

Párhuzamok

Ma megint ellőtt egy dévédét az íróm, utána viszont jól megírt egyet, négyszeres sebességen. Azt hiszem, maradok a négyszeres sebességen, elég az nekem. Meg a garancia papírt sem találom. Szedegettem viszont a földről jónéhány apró szilánkot és hát volt nagyobb is.

Víz sincs igazán, pedig van, csak éppen a meleg egy kicsit gyengécske. De azért némi ügyetlenkedés után ki tudtam pöckölni egy borotva nyelével a pöcköt, amitől a zuhanyrózsán jön a víz és nem a csapból. Illene lassan egy dugót venni a kádba.

Tegnap este nem volt meleg víz, a frissen átszerelt 25 éves mosógép nem nagyon tudott mit kezdeni, a végén kieresztett egy szép vastag habos levet maga alá. Ma viszont tiszta egyedül odatettem, hogy mosson, azt hiszem, rájött magától, hogy mostmár nem kell annyit melegítse a vizet. Vagy csak a gép előtt telik túl gyorsan az idő. Ettől függetlenül megint nagyon felforrósodott a konnektor, most pihen, kikötöttem (nem a kompot). Imádom az értelmes 25 éves mosógépeket.

Tegnap Eszter poénból megkérdezte, hogy mit csinálnék, ha elhagyna, egyből arra gondoltam, hogy mennék Japánba. Aztán meg arra, hogy milyen rég nem gondoltam Japánra és, hogy most nem is vágyom oda egyáltalán. Persze, most megint Kórea a menő, vagy legalábbis a kóreai, de az sem annyira. Most néztem meg Tim Rogers cikkét és videóit a japán X360 zéró napról és az jutott eszembe, hogy nekem is kell egy kamera és nem az, hogy milyen jó lenne ott. És utána meg az is eszembe jutott, hogy talán a kamera sem kellene annyira.

A telefonommal az utolsó képet a múlt pénteki kóreai partyn készítettem, előtte szerintem már hónapok óta nem használtam. Kóreai party, nem sokat ültem ott, jött a tesóm, menni kellett. De legalább ettem egy kis szusit, kimcsivel. Kimcsit hoztam haza is, szombaton Eszter főzött mellé, vagy inkább főzött vacsinak gombás rizset és mellé ettük a kimcsit, Tündének ízlett, én persze már ismertem ezt a fajta kimcsit, a múltkor nem volt ennyire csípős, de így az igazi. A polip azzal a szósszal nagyon érdekes volt, többször kellett volna vegyek. Kaptam még valami édességet, ami elég standard, meg ginszeng teát. Az fincsi volt, három éve, most még nem próbáltam. A zöld tea is ott áll, hozzá sem nyúltam jó ideje. Most tej van, meg csokis pehely.

Ma megint tartottam órát, most sem volt semmi negatív dolog, még a fejem sem fájt utána. Hmm, Eszter mindjárt jön és én még nem csináltam semmit, mióta itthon vagyok. Legalább ágyat kellene vetni.

Hobbi

Ha valaki megkérdené, mi a hobbim, azt mondanám, hogy a dévédé írás. A tegnap viszont 5 lemezt lőtt el az íróm. Utána viszont jól megírt egy cédét. Most akkor nem értem, mi van. Nincs kedvem sokat kísérletezni vele. Viszont a garancia papírt sem tudom. Jó lenne kicseréltetni, de lehet, hogy mégis ennyire peches lemez szériát fogtam ki, 8-ból 5? Pedig TDK.

Tegnap itt volt a tesóm, angolból nyelvvizsgázott, spíking, kém bridzs, pró fisenci lever. Ma reggel 8-kor ment vissza, lekísértem a buszhoz, utána még visszajöttem aludni.

Nincs net a bentlakásban, hivatalos úton. Viszont valakinek van privát, de nagyon jól megy, nem tudom, honnan van, valószínűleg ő is valamelyik másik bentlakástól kapja. Érdekes.

Gyertyák

Tegnap este Eszter felhívott, hogy menjek ki a parkba, mert van sok gyertya. Volt, az út mindkét oldalán, kettessével, szinte egész végig, jól nézett ki. Állítólag fel kellett volna egyet venni és odaadni egy idegennek.

Lennonra is kéne ma (vagy tegnap) emlékezni. Éljen Lennon!

Nincs víz

Nincs víz, van net, utálom, lenne inkább víz. Annyira szeretnék most egyet tusolni, annyira nem tud most érdekelni, hogy hogyan lehet a legjobban szöveg reprezentációkat gépileg tanulni. Milyen jó, hogy lehet az egész világot utálni.

Mozart

Mozart egy zseni, de én a tegnap túl fáradt voltam, hogy értékeljem mindazt a munkát, amit az álruhás kertészlány történetének megzenésítésébe fektetett. És amúgy sem érthetem meg sosem, ahhoz túl hülye vagyok. Vettem kicsi jack elosztót, mostmár nem kell bebújni a gép mögé, hogy cserélgessem a hangfalat és a fülhallgatót, mikrofonnal. Ami szkájp kompatibilis. Még egy kis mozgás lespórolva. Annyi hülyeség jár a fejemben, még szerencse, hogy nincs időm leírni. Megnéztük a War of the Worlds című Spielberg filmet. Harmatgyenge, nem érte meg azt a két órát, de ha már egy grapefruit megevése is 20 percbe kerül, mit tehet az ember? Még csak azért is Claire de lune-t fogok most hallgatni, ezerrel.

Jó

Általában nem élvezem a tanítást, de ma mégis ez volt a legjobb dolog eddig (bár nemsokára megyek még egy Mozart operára). A tavaly megvágtam egy diákot egy buta kis tantárgyból, nem tetszett, de ezt érdemelte. Eddig nem járt laborra, pedig ez a 10. hét. Fog kapni egy komolyabb plusz feladatot, de meg fogja csinálni, remélem és akkor minden el lesz felejtve. Örvendtem, hogy eljött órára, nem lesz a félév végén ebből sem probléma. Aztán vitatkoztam egy diákkal. Szerinte nem túl hasznos a feladat, amit feladtam, ugyanis ugyebár hálóztokat tanítok, miért kell akkor nekik script nyelvet írni hozzá. Mondtam, azért, hogy ne kelljen őket megvágnom labor vizsgán. Persze, elkanyarodott az egész abba az irányba, hogy mit és hogyan kéne tanítani az egyetemen. Szerinte az a fontos, hogy a diákok tudják, hogy C++-ban a main függvény int-et térít vissza és nem void-ot, szerintem meg az, hogy tudjanak nlog(n) rendezést írni. Szerintem nem tudtam meggyőzni, de nem is kell, mert majd meggyőzi az élet. Azt mertem mondani, hogy a tanárok igen keményen dolgoznak a karunkon. Kár, hogy ezt a diákok csak egyetem után fogják fel. Mindegy, valahogy az egész vita felvidított, azt hiszem, elértem, amit akartam, valamilyen szinten, a diákok azért egy kicsit megszenvednek. Nem akarok olyant hallani, hogy egy 4. éves diák nem tud egy egyszerű művelet kiértékelőt írni. Elvileg lengyel formában még assembly vizsga feladat is (tudom, mert megcsináltam anno a mellettem űlőnek :))). Jó kedvem lett, pedig mostanában nagyon nincs semmi okom rá. Ha valaki tud még valami jó ötletet, hogy lehet a diákokat munkára bírni, dobja be, jövőre igérem, kipróbálom. Csak az a baj, hogy még magammal is meg kell küzedenem érte, még hiszek abban, hogy a diák is ember. Pedig nem az, hanem lusta ember. De hát, ki beszél?

És ma még a fejem se fájt, mostanában minden héten fáj egy-két nap. Nem szeretem.

Hétvégén megnéztük a csokigyárat. Jó volt, csak egy kicsit lapos, kedves történet, de semmi bukfenc nem volt benne és mivel a furcsaság a világ része volt, nem volt semmi meglepetés. Azért persze vizuálisan ott van és jó felfedezni az apró kis utalásokat. A Monster-t is megnéztük, az még mindig nagyon kemény. Jó nap ez a mai.

anunt inportant

Hirdetve volt, hogy mától csak mágneses kártyával lehet belépni az A4-be. A kártyákat Eszter kivette, de azt mondták, hogy ma még nem lesz felszerelve a zár. Nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a kedves admin úr n-el írja az importantot. Habár még ez sem olyan nagy baj, ha jobban meggondolom. Még csak az sem, hogy a múltkor, amikor fizettem a redzsiát, belém kötött, hogy miért nincsenek feltéve a képek az igazolványokra. Még jó, hogy kapus nincs. De mostmár lesz, mágneses.

Írtam az előbb azt a rövidke kis bejegyzést. És valaki megkérdezte a messengeren, hogy ugye nincs semmi komoly baj. Jól esett. Azért is, mert így legalább nem kell bámuljam azt az 5 sort, amit a jövő csütörtökre leadandó 10 oldalas dolgozatból írtam. Tudom, van még idő, de jó lenne talán 15 oldalt írni és egy kis koherenciát és átgondoltságot is mutatni. Meg aztán, egy másik 10 oldalas dolgozatot is kéne írni jövő csütörtökre.

Szóval nincs komoly baj. És ez jó. Igazából a legkomolyabb baj az az ágyból kiálló vasak, amikbe Eszter még csak nem is a logikus lábát üti bele (na jó, a mosógépről külön bejegyzést fogok írni). És mégis, ez a hülye kis fejecském valahogy mindig lelövi a poént és sosem hagy semminek igazán örülni, de még a szomorkodást sem hagyja, hogy keserű, de véges legyen, édessé, kívánatossá és hosszúvá teszi. És persze, hogy fölösleges, hogy tudom, hogy nem tudom, hogy értelmetlen, hogy a megoldás egy karnyújtásnyira van,, én mostanában rugdosódós kedvemben vagyok és nem megy a dolog. Amúgy is, amikor a múltkor azt írtam, hogy inkább megérteni akarom a dolgokat, az egyszerűen csak azt jelenti, hogy lusta vagyok foglalkozni a dolgokkal, megértés rugdosás nélkül nincs. Azt hiszem.

Nincs komoly baj, csak az, hogy attól félek, hogy ha most nem érzem meg előre a veszélyt, később végzetes lehet. Csak még azt nem tudom, milyen végzetet szeretnék elkerülni, ezért napszakonként váltakozik a veszélyérzetem is. És ez nem jó. Dönteni kéne már végre, azt hittem, amikor nekifogtam a doktorinak, hogy döntöttem, pedig még messze nem. Vagy nem is lehet úgy dönteni, hogy valamit, ami az embernek eddig fontos volt, de ahhoz, amit most csinál, nincs rá szüksége (vagy inkább: akadályozza benne), szóval azt, csak úgy otthagyni? Nekem nem megy. Pedig nem olyan halálosan komoly a dolog, ráadásul az sem a régi már.

Írok itt, névmásokat, főnevek helyett. A névmások szerepe az, hogy általános kapcsolatokat teremtsenek, a főnevek egyedi dolgokat reprezentálnak. Jó lenne, ha érteném amiről beszélek, amivel beszélek, amiért beszélek, amikor beszélek. És persze mindvégig írok.

Nem tudom, csak én csinálok valamit rosszul? Ha valakinek van valami ötlete, nyugodtan beírhatja, jöhet bármi, a legáltalánosabb elvont elmélettől a legspeciálisabbig. Persze, persze, tudom, mindenki oldja meg a problémáját. Én most csak blogolni akartam, azt hiszem, már két és fél napja, nem csináltam, most megkapom az adagomat, holnapig sajnálni fogom ezt a fél órát, amit nem bámulással töltöttem, holnapután nem fog érdekelni és azután már megint hiányom lesz, amit megint kielégítek. És akkor jó lesz. Azért lesz jó, mert most rossz. Nem, izé, most is jó kéne legyen. Vagy most nem az rossz, hanem más, az egyébként jó, ahogy lennie kell.

Nagyon jó kis játék ez a Links Awakening. Nem érdemli meg tőlem, hogy nem írok róla. Szerencsére tegnap egész nap ezt játszodtam. :)) Már az ötödik dungeon is megvan, gondolom nyolc lesz, tekintve, hogy nyolc hangszert kell összeszedjek. Ha jobban belegondolok, főgonosz itt talán nem is lesz, bár az ötödik dungeonban a főellenség kinyiffanás előtt azt mondta, hogy még mindig nem ismerem a sziget lényegét. Ez talán azt jelenti, hogy maga a madár, akit fel kell ébresszek a sziget? Na, ez kicsit meredek. Szóval kezd a bagoly egyre gyanusabbá válni, ő ismeri a windfish-t, mégsem nagyon avat be a dologba. Az egész világ tetszik úgy ahogy van. A játékérzés is elég egyedi, érdekes, hogy a világ hogy használja ki a limitációit és szabályait. Ugyebár eddig minden dungeonhoz kellett valami kulcs, amit valahol meg kellett keresni, de az ötödikhez egy csomót kerestem és nem találtam sehol semmi kulcsra utaló dolgot. Ott úszkál viszont előtte a kis hableány, aki a nyakláncát keresi, gondoltam, hátha érte ideadja a kulcsot, kerestem hát a nyakláncot, aztán megtaláltam a halászt a híd alatt, gondoltam, biztos nála van, de hogy szerzek neki horgot? A faluban lehet halászni, de horgot nem adnak. Aztán mentem kicsit úszkálni a halfej körül, ami a dungeon bejárata, hátha történik valami és történt, lemerültem és persze be lehet úszni az egyik olyan izé alatt. A barlang is szivatás volt, mert értettem én, hogy mi a csel, viszont olyan hülye volt az alaprajza, hogy nehéz volt végigkeresni a számozott szobákat, hogy megküzdjek a csontvázzal. És persze nem tudtam elképzelni, hogy milyen is lesz majd az a mütyür, amivel nagy üres tereket tudok áthidalni. Milyen elegáns. Most a hatodik barlang kulcsát keresem, a bagoly azt mondta, hogy két barlang is van, egy északi, egy meg déli. Persze, az ötödik barlang után megoldódott a szirén kislány gondja, mert beszóltak, hogy Ulrira felesége az Animal Village-ben takarít, küldjem haza. Persze, hogy neki kellett a seprű, ő horgot adott, amiért a halász persze kihalászta a nyakláncot. Hogy kinek kell majd a kapott pikkely, gőzöm nincs, de a seprűt sem tudtam beazonosítani, pedig ott sepregett az öreglány a faluban és mindig heppi volt. Király kis játék ez, én mondom. Hmm, a kék hipo, talán neki kell a pikkely.

Szóval nincs semmi komoly baj. Csak el tudnám hinni, hogy nem is lesz. Ismételgetem még párszor, hátha úgy menni fog.

Az igazság fáj

... ezért nem írok.