Ma erről volt szó koreai kultúra órán. Ma reggel, akaratlanul is gondolkodtam a buddhizmusról, talán kicsit melegíteni a kellő agysejteket, hogy ha majd kell valami okosat és szépet mondani, akkor legyen mit. Szerencsére nem kellett, de a kellő agysejtek mostanáig nem hűltek ki és más agysejtek is bemelegedtek, ezért leírom ide. Szóval a buddhizmusban, ugye el kell dobni mindent, ez a nagy elv, lemondás. És amikor az ember már mindenről lemondott, akkor megmarad ő, mert önmagáról semmiképpen nem tud lemondani. Ennyi.
Volt egy apró incidensem (nekem is) ma a buszon. Órák után mentem haza, a busz elején szálltam fel, de ott tele volt, ezért hátra akartam menni, mert ott volt hely és ott akartam a jegyemet is kilyukasztani, de rámszólt hátulról a távolból az ellenőr, hogy miért nem lyukasztottam ki a jegyem eddig, pedig tényleg csak 5 másodperc telt el, amíg elmentem a busz egyik végéből a másikba. Én csak azért is kilyukasztottam, megnézte, elkezdett hadarni, meg, hogy adjam neki oda a személyazonosságimat, de folytatta a jegyellenőrzést és a másik oldalon űlő pár jegyével sem volt valami rendben, szóval ott azt intézte, de ott sem volt igaza, én közben kicsit lenyugodtam, de szerencsére nem kellett elővegyem a román tudásomat, mert leszálltak a következő megállónál egy harmadik személlyel, akinél nem volt kétes a jogsértés. Utána még jó párszor iterálgattam a gondolatot és azt hiszem, nincs is joga elkérni a személyimet, az csak policnak szabad, meg amúgy is, ez mélypszichológiai terror, ha odaadom a személyimet, teljesen kiszolgáltatottnak érezném magam, szóval megjegyzendő, hogy semmiképp sem adom oda, inkább elkérem az övét, hogy tudjam, ki ellen tegyek panaszt. Kár, hogy nem megy nekem nagyon a blöff, sőt, semennyire.
Szóval ma ellenőrökön gondolkodtam többet és nem Buddhán, ami valahol helyes is, mert Buddhával nem találkozhatom Kolozsváron, míg ellenőr az van elég. Meg amúgy is, infós dolgokon kéne gondolkodni, ha már gondolkodásra adja az ember a fejét, de jobb, ha nem adja.
Egyébként meg most valami nagyon elszomorított, de azért hajrá Tünce és jó volna egyszer az életben napfelkeltekor látni a Szakkurámot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése