Ebben a hónapban jó sok filmet megnéztünk, próbáltam időben írni róluk, de nem nagyon sikerült, szóval a legtöbbet a tegnap írtam, de azért kellett rendesen vágni. Lehet néha már arra is fogok reflektálni, hogy az AI mit tud a filmekről, mindenki döntse el, hogy hány filmet talált ki a képek alapján.
Here (2024): Azért néztem meg ezt a filmet, mert hát Zemeckis, a Vissza a jövőbe mindig is örök kedvenc lesz, pedig ma már kicsit gyermetegnek gondolom a sztorit, igaz, nem is láttam pár évtizede, lehet, most másképp borzolná össze az idegszálaimat mint legutóbb. Meg azért is, mert mesterséges intelligenciát használtak benne, ami sokaknál állítólag kiütötte a biztosítékot, pedig amennyire én olvastam, csak az arcok fiatalítására használták, ami egy valid felhasználási terület, mert a klasszikus megoldása ennek a feladatnak nagyon drága és elég rút is, nem értem, miért az dönti el, hogy melyik módszer kóser, hogy az utasítások hányad része mátrixszorzás? Egyébként meg kedves film volt, bár valami nagyobb léptékű történetre számítottam, de igazából hétköznapi dolgok voltak bemutatva ahogy azok lezajlanak a nappaliban. Valahogy a fix nézőpont fix léptéket is adott a dolgoknak, minden egyformán fontos, a legbanálisabb dologtól (nézik a tévét) a legkevésbé banálisig (az egyik karakter fel volt ravatalozva). Érdekes ahogy ez a dolog működik, főként annak tekintetében is, hogy a film nyelve már mennyire átalakította ahogy a dolgokat látjuk. Nekem nagyon bejött.
The Thin Red Line (1998): Ezt már láttam nagyon régen, akkor eléggé untam és a filózást sem nagyon értettem mire jó. Most nem untam, de azért el-el kalandozott figyelmem, előkerült a wikipédia is, meg persze a mostani háborúra is gondoltam, meg arra, hogy az elkalandozás talán a túlélés egyik záloga, csak szerencsére most már kevésbé kell az embernek egy csatában kikapcsolni a jelent, inkább csak melóban, meg utazás közben, meg tévénézés közben, meg ilyenek. Legalább a filozófia a helyére került valamennyire. Nekem most ez a film arról szól, hogy az ember mennyire nem háborúra született és a normális időkre szabott elméje mennyire nem tud megbirkózni a háborúval. Ezért van az a nagy kontraszt az emberek és a természet között, ezért tekintenek fel a fák lombján átszűrődő napra, mortártűz közben, ezért filóznak és ezért gondolnak az asszonykára egyfolytában. Talán azért 3 óra a film, hogy direkt megízleltesse a nézővel a mondanivalót. Meg persze az is menő, hogy nem idealizált a háború, mindenki szenved, az élő, a holt, az amerikai, a japán, még az is kap egy golyót a végén, aki érti az élet értelmét. Mondjuk amikor a Person of Interestet néztük, én meg nem mondtam volna, hogy ebből a filmből látom a főszereplőt, érdekes figura ez a Jim Caviezel, kicsit vele is elszaladt a ló, de hát kivel nem szaladt el holivúdban?
One Battle After Another (2025): Nem igazán értem miért van mindenki annyira oda ezért a filmért, a történet nem valami érdekes, a karakterek sem azok, a világ amit bemutat sem valami érdekes és főként nem hiteles, a progresszívek a legritkább esetben szokták fegyverrel érvényesíteni az elveiket. Lehet van benne valami nagy csavar, vagy valami nagy tükör mutatás az amerikai társadalomnak, amit én nem érzékelek. Azt sem értem, hogy miért ne játszhatna Leo egy alkeszt aki valamikor a forradalommal kokettált. Még az amerikai filmektől elvárható látvány sem volt valami nagy dobás, bár az autós üldözésben ahogy az aszfalttal játszott a kamera azt viccesnek találtam. A zene meg fárasztott, bár lehet, hogy ilyen csináld magad forradalom hangulat akart lenni, de nekem fárasztó volt. Úgy tűnik, PTA filmjeivel én nem vagyok kompatibilis, a Magnólia sem jött be, igaz, ott fáradt voltam, most nem volt ilyen gond. Mondjuk az Inherent Vice és a Phantom Thread meg kimondottan tetszettek, szóval kétesélyes a dolog, meg kéne nézni a többi filmjét is.
The Count of Monte Cristo (2024): Ezt a filmet csak a látványért néztük meg, a történetre már nem emlékeztem egyáltalán, pedig valamikor olvastam a könyvet (kötelező volt azt hiszem). A látvány nagyon jó volt, a történet meg olyan vicces ma már, az ember, akinek nagyon sok pénze lesz, mert nyer a lottón (csak kicsit kacifántosabb a lottóhúzás) nem meri szétválasztani azt, amit Isten összekapcsolt, sőt, még a bosszújáról is lemond a végén, hát ez ma már nevetségesen hangzana.
Four Letters of Love (2024): Jó kis film volt ez, kedves szereplőkkel, kedves történettel, nem is volt nagy valós konfliktus benne és a végén azok szerettek egymásba akiknek kellett. Érdekes ez a modern szerelmes film, külön-külön megismerjük a lányt meg a fiút, az, hogy szerelmesek lesznek szinte csak mellékes szál, igazából talán az is a feladatunk, hogy eldöntsük, mi bele tudnánk-e szeretni a megfelelő karakterbe. Azt már mindenki maga döntse el, hogy neki ki a megfelelő.
Bonjour Tristesse (2024): Ez is modern szerelmes film, egy régi könyv (1954-es) feldolgozása, amiből már készült film egyébként. Elég szépen van megcsinálva, csak talán kicsit az üzenete már nem annyira ütős. A szabadság vágya már nem lázadás, a kiszámíthatatlan következmények mindennaposak, az autóbalesetek nem tragédiák. Nekem a fő konfliktus nem is igazán jött le a lány meg a potenciálisan új mostohaanyja között, csak a végére esett le, hogy ez a fő mozgatórugó. Azért vicces, hogy mennyire időtálló az egész, még mindig 54-es az irány, csak a ritmus változott egy kicsit.
Hot Milk (2025): Ez a film az ideje nagy részében inkább ilyen lazázós, beszélgetős dolog, de a végére nagyon belehúz, nyilvánvalóvá válik, hogy mindenki magában szenved és nem igazán van megoldás a problémájukra. A legutolsó jelenet inkább kinyitja a filmet mintsem lezárja, elég gonosz, de így legalább nem lehet azzal vádolni a filmet, hogy nem szól semmiről. Az is nagyon vicces, hogy a főszereplőnő mennyire hasonlít "A" Margothoz, érdekes folyamatok zajlódhatnak le az agyban miközben nézi a filmet, hogy akkor ezt a strigulát most melyik oszlopba is húzzuk. De jól viszi a filmet, reméljük lesz még sok jó filmje.
Big Fish (2003): Azt hiszem ez nekem valahogy kimaradt anno. Kedves kis történet, gondolom 9/11 után extra jól is jött az embereknek, hogy tudják, a történetek lehetnek kacskaringósak, de aztán végül mindig jól végződnek. Szép kis film, de valahogy nem voltam képes felismerni a mélyebben összekuszálódott szálakat, a felszín pedig... felszínes. De mondjuk mindig is Tim Burton rajongó leszek, szóval csak annyit mondok, hogy átlagos Tim Burton cucc, de nem ez a kedvencem tőle.
The Young Karl Marx (2017): Mostanában néha gondolkodom a kommunizmuson, talán még a manifesztót is elolvasom valamelyik nap, ha olyan lesz a hangulatom. Arra voltam kíváncsi, mit érdemes megtudni Marx Károly fiatal koráról, de inkább csak a hangulatra vágytam, meg a miliőre, meg arra, hogy bizonyára nem ő a kommunista gondolatok első képviselője és nem is az utolsó, nekem mondjuk sokkal jobban validálja ezeket a gondolatokat az, hogy Einstein és Hinton is úgy látja, hogy ebben az irányban van esélyünk stabil civilizációt építeni. Szóval ez a film csak amolyan korképként érdekelt és ezt meg is kaptam belőle, ha valakit még érdekelnek ezek a dolgok, akkor nyugodtan ajánlom, az igazi forradalom sokkal később jött, talán nem is azok csinálták akiknek kellett volna, de hát az utódok mindig félreértik az elődjeiket, talán mert az új világban már nem is ugyanúgy validak az elődök gondolatai.
The Comfort of Strangers (1990): Ez a film azt hiszem azért keltette fel a figyelmem, mert Angelo Badalamenti szerezte a zenéjét és Velencében játszódik. Egyébként ma már azt mondanánk, hogy széteső és unalmas, de én nagyon élveztem, mert nem igazán az volt a fontos számomra, hogy mi történik kivel. A filmekben az események mindig mesterkéltek, definíció szerint, de néha ez egy csöppet sem zavar, sőt, minél elszálltabb valami, annál jobb. Hát ebben a filmben egy pár addig keresi a szerelmet Velencében amíg rájuk talál a halál, de legalább érdekes történetei vannak és legalább lecsukják őt, hogy Woody Allen már nyugodtan folytathassa a keresést a saját filmjeiben. :))) Szóval nekem nagyon bejött a hangulata, talán egy kicsit fölöslegesnek is találtam, hogy az egyik karakternek meg kell halnia a végén, mert hát az mit is old meg? Velencébe még így is érdemes elmenni, hogy néha ott bóklászik a halál.
Atomic Blonde (2017): Vannak benne jó kis bunyók, néha Charlize is meztelen, de az igazság odaát van, Kelet Berlinben. A fal hiába omlik le, az igazság tovább megy, még keletebbre, ennek issza most a levét a világ. Na jó, ha sokat ködösítek tovább, jön a KGB, szóval abbahagyom. Szerintem nekem nem kell eladni ezt a filmet. Talán csak az a negatívum benne, hogy le van zárva a történet, a nagy csavar a végén kiszámíthatóvá válik azzal, hogy tudjuk, hogy ez a film nem engedheti meg magának, hogy nem old fel minden rejtélyt, mert akkor az emberek jogosan kritizálhatnák, hogy milyen kis szemétség volt az, hogy nem tudjuk meg, ki az aki a szálakat igazán mozgatja, pedig másképp milyen jó is volt benne minden. Szerintem jobb lett volna, ha inkább csinálnak hozzá egy folytatást, elvarrni a szálakat.
Dr. No (1962): Amikor meghalt Sean Connery, az hbo-n megnéztem a Bond filmeket, még az utolsó is fent volt, de akkor még nem írogattam a filmekről, de valahogy mindig is akartam írni róluk, legyenek szépen kipipálva. Meg a kémes filmeket is szeretem, bár ezekben pont a kémkedős rész a leggyengébb. Most végre eljött az ideje, hogy újranézzem őket és írjak is róluk, de miután megnéztem az elsőt, rájöttem, hogy most legkevésbé Bond karaktere érdekel a filmben. Sokkal inkább érdekel a környezet, az emberek, az, ahogy a karakterét felépítik, szóval nagyjából minden azon kívül, hogy hány embert pofoz/lő le és hány akármit szerez meg a végén, vagy hány veszélyt hatástalanít. Sajnos ezekről a dolgokról, amelyek most érdekelnek, írni nem olyan érdekes és ha valaki nem ismeri a filmet, akkor meg olvasni sem, de hát ezért jó, hogy ez az én saját blogom és arról írok amiről éppen kedvem van. Kezdjük talán azzal, hogy a Spectre a főgonosz és a kommunista manifesztó is ezzel a szóval kezdődik, szóval akkor nem kell sokat magyarázni, hogy Mr. Bond a kommunizmus ellen harcol, még ha nem is az egyetlen módon ahogy érdemes lenne: egy jobb rendszer megálmodásával. Na de legalább az emberek nem unják meg a sok harcot és legalább a hidegháború legrosszabb napjain is gondolhattak arra, hogy majd jön Mr. Bond is kioszt elegendő számú pofont ahhoz, hogy az ő oldaluk nyerjen. Kíváncsi lennék, hogy a kommunista blokk országainak a filmesei hogyan próbálták ellensúlyozni ezeket a filmeket. Majd utánanézek. Szóval vicces, hogy itt még meg kell rajzolni Mr. Bond karakterét és a régi jó filmes módszerekkel dolgoznak, dialógussal. Egy csomó dialógus csak azért van, hogy megtudjuk, hogy autoritatív karakter, meg a nők bálványozzák, meg ilyenek. Sajnos ma már ezek a részek elég viccesek, esetleg nem is túl PC-k, pl. ahogy a néger halásszal elég tapló módon interakcionál (és az persze sose csinálja azt amit kér, mert igazából nem is azért mondja, hogy a történetben valami történjen, hanem a karakterét rajzolja vele). Igazából ma azt mondanánk, hogy Mr. Bond nem valami jól kommunikál és elég tapló figura, de ez gondolom akkoriban menő volt. Az is vicces, hogy a főgonosz milyen kellemes figurának van beállítva, figyelmeztetve az embereket, hogy a komcsik már a spájzban vannak és hát persze minimum egy atomreaktor kell a gonosz sugár generálásához, ami persze mellékállásban nem láthatná el a szigetet elektromossággal, pont akkor kell felhúzni, amikor a sugarat is használni kell. Na, de legalább van sok bizgentyű a falon és ember mindenféle overallban akik szaladgálhatnak mint a mérgezett egér. Már nem is tudom, melyik az a Bond film amelyben végre nem a furmányos gépezet gombjainak nyomogatásával fokozzák a veszélyt. Na jó, szóval ez egy nagyon nem standard Bond film, tekintve, hogy az első, még rendesen keresi az útját, nem is igazán újranézhető túl gyakran, legalábbis nem nekem.
The Invisible Fight (2023): Ez egy vicces észt film egy ortodox kolostorba beálló pasasról, hogy kung-fu-t tanuljon, de sajnos én nem tudtam dekódolni a mondanivalót. De a komcsi hangulat az nagyon jól átjött, bizonyára valami ilyen menekülés dologról lehet szó. Én mindenesetre nem nagyon tudtam értelmezni a történetet a komcsi világban amit én ismertem, de hát én csak a kisiskolások problémáival kellett csak megküzdjek, a többi dolog nem volt probléma, mert nem úgy fogtam fel őket, vagy nem is hallottam róla. El sem tudtam képzelni, hogy minden nap lehet csokit enni. Na de akinek a kung-fu az élete, az megtalálta a számítását abban a világban. Talán.
The Duchess (2008): Ha kell példát mondani arra, hogy nem a ruha teszi az embert, akkor a kosztümös filmek általában elég jó kandidátusok. Most talán szórakoztató nézni a hercegnő vergődését a kora bársony bilincseiben, de azt hiszem, ő cserélt volna a korával és státusával a mi korunkért és egy átlagos nő státusáért. Persze, ezt soha nem fogjuk megtudni, hacsak nem jön el egy olyan kor, amelyben sokkal többet tudunk majd mint most. Ahogy nekünk rabruhának tűnik most az ő ruhájuk, úgy tűnik majd egyszer a mai gondolatrendszer útvesztőnek amelyben az ember sose tudta, hogy most mi a megszorítás és mi a szabad változó. Na jó, ez egy jó kosztümös film, mindenki azt rakja bele amit kedve van és amennyire kedve van szétfeszíteni a keretet.
Foundation (1. szezon): Az alapítvány volt az egyik első sci-fi amit olvastam, sajnos már szinte semmire nem emlékszem belőle, pedig olvastam pár részt a sorozatból (már csak a címekre emlékszem, ugye az Alapítvány, Második A, A és Föld, A Pereme?, A és Birodalom?) Arra is emlékszem, hogy az erőszak a gyengék utolsó menedéke, ebben többnyire hiszek is, de nem úgy látom, hogy az emberek többsége is így lenne vele. Meg még ki tudja, hogy járultak hozzá a világlátásomhoz. De a részletek akkor sincsenek meg. Szóval elég érdekes ilyen szempontból ez a sorozat, megpróbálják az egészet ötvözni, tehát itt elég hamar megtudjuk, hogy lesz egy második alapítvány, sőt, azt is, hogy egyes emberek speciális képességekkel rendelkeznek, érzékelik a jövőt valamennyire (talán ez volt az Öszvér képessége is, már nem emlékszem, egyébként nem tudom ez mennyire volt benne a könyvben, én nem emlékszem ilyenre, lehet, csak egy vicces kikacsintás a Dűnére, abban is a jövőbelátás volt Paul legcuccosabb képessége). Ha jól emlékszem, az alapítvány amúgy is a birodalom bukása után kezdődik, szóval én nem emlékszem a császárra és a klónozós dologra sem, ha ez önálló ötlet, akkor elég vagány. Amúgy is, Asimov a könyvét az amerikai birodalom kritikájának szánta, ezen a vonalon illik egy aktuálisabb kritikát megfogalmazni és ez a császár egyből három verzióban nekem nagyon tetszik mint ötlet. Nekem a pénzt juttatja eszembe, az is soha nem változó példányokból áll és mindig ugyanazok az arcok köszönnek vissza ránk. És persze az is a mostani birodalom vesztét fogja okozni, mert nem elég flexibilis az összes emberi tevékenység reprezentálására (illetve mi nem tudjuk jól használni erre és még sok egyéb más dologra is). Meg az is érdekes, ahogy a birodalom szót (empire) használják a császárra is, ez csak akkor alakulhat ki, ha már nem szabad egyiket sem kritizálni. Asimov eredeti művében nem igazán foglalkozott azzal, hogy hogyan omlott össze a birodalom (legalábbis emlékeim szerint), érdekes, hogy a sorozat ezzel foglalkozik, eddig két komoly erő jelentkezett be erre a feladatra, az egyik a vallás, a másik a tudomány, itt már képesek a tudat szimulálására is (a halott Hari Seldonéra egyelőre), nem tudom, a császár miért ragaszkodik a klónozáshoz, amikor a tudat szimulálása sokkal skálázhatóbb megoldás. Az is vicces, hogy a robotok itt is ki vannak tiltva, mint a Dűnében, (erre sem emlékszem), de azért egy van, gondolom neki is fontosabb szerep jut majd, mint a nagykövetkedés. Szóval így az első szezon után nagyon pozitív a véleményem, rájöttem, hogy imádom a sci-fi sorozatokat, mert ott még az üresjáratok is a jövőben történnek, néha érdekesebb gondolatokat lehet úgy sugallni mint a fő történeti szállal (milyen is az a világ, amit már megint meg kell menteni). Megpróbálom a még létező két szezont beosztani 1-1 hónapra, jó lenne nem lenyomni gyorsan és utána mindent elfelejteni, talán találok valami jó kis üzenetet a jelenre vonatkozóan is. Az tuti, hogy az Epöl jó kis költségvetést biztosít, lehet itt építkezni rendesen. Mondjuk ha ilyen sebességgel haladnak, legalább 10 szezon lesz míg elmesélik az összes könyvet, amit ha ilyen minőségben csinálnak, nekem semmi ellenvetésem nem lesz.
The Driller Killer (1979): Abel Ferrara egy olyan rendező, akitől nem láttam semmit, de azért eldöntöttem, hogy bepótolom az összes filmjét, szóval neki is álltam, ez a második filmje (az első egy sima pornó, lehet, a végén azt is megnézem). Inkább az érdekelt, hogy milyen egy második film, ami beindította a karrierjét, hát elég nyers, de a téma is olyan, szóval talál. Nincs túl nagy emocionális ív benne, hacsak azt nem vesszük annak, hogy a főszereplő (akit a rendező játszik) nekifog egy fúróval embereket öldökölni, az elején random hajléktalanokat, aztán meg a festői karrierje kiteljesítésében őt gátló ellenségeit. Van még közben némi zenélgetés, punk rock, jól telik vele az idő, meg némi egyéb lömölés, aminek sok haszna nincs, de legalább kicsit jobban megismerjük a karaktert és a környezetét. Ja, és bár ez ma már viccesen hangzik, az egésznek az a beindítója, hogy lát a fickó egy reklámot, amiben hordozható akkumulátort reklámoznak, így a fúrópisztoly használhatóvá válik az utcán, a lépcsőházban és olyan helyeken is, ahol nincs elektromos dugasz. Na, ezt a problémát már megoldotta a modern technika, de mégsem hallunk túl sok fúrópisztolyos gyilkosról. Érdekes azt is nézni, hogy hogyan oldja meg magának a cselekedetnek a bemutatását, egyszer azért egész ügyesen direktben látjuk, ahogy a fúrófej a húsba (fejbe) hatol (ami gondolom valamilyen szilikon protézis). Vicces, hogy előbb volt hihető szilikon protézis meg kibuggyanó vér, mint kábel nélküli fúrópisztoly. Hiába, a technika mindig is a képzelet után kullogott.
Tess (1979): Ez egy 1979-es film ami egy 1891-es regény alapján készült, de minimális adaptációval ma is le lehetne forgatni és teljesen hihető lenne a történet. Amit én nem fogok részletesen elmondani, de azt azért elmondom, hogy én most hogy értelmezem. Szóval Tess egy csaj, aki húzott egy nagyon jó kártyát a genetikai pakliból és egy átlagosat a szocio-ekonomikus státus pakliból. A kártyajáték igazán akkor kezdődik, amikor az apja azt hiszi, hogy ő is húzott egy jó lapot a társadalmi hierarchia pakliból, de nagyon rosszul játsszák meg ezeket a kártyákat, Tess egyfolytában csak veszít és amikor már egyenesbe kezdenek jönni a dolgok, akkor még rosszabbra fordulnak (a házassága). Sajnos Tess végig rosszul játszik és bár van a végén egy-két jó napja, a végén mindent elveszít. Ami nekem igazán bejön, hogy bár nyugodtan kimondhatjuk, hogy a társadalomban ma is lehet ugyanilyen rossz lapjárása szinte bárkinek, azért megjelennek a változás eszközei is, kezdik gépesíteni az egyes munkákat, megjelenik egy korabeli aratógép meg egy cséplőgép, meg motor hajtotta reszelő (más filmben még nem láttam a cukorrépa betakarítást ilyen részletesen bemutatva). Még Marx főműve is megjelenik egy éjjeli szekrényen a Biblia helyett. Egyszer még a lélekről is filozofálnak és hát ezt én nem tehettem meg, hogy nem úgy értelmezem, hogy amíg a testbe van zárva a lélek, addig a test másodlagos szereplő, de a gépekkel lassan az emberek rájönnek, hogy ők is lehetnek lelkek egy gép testben és így végre elmúlik a lélek misztikuma, végre a test kerül előtérbe. Bezárul a kör, talán hasznos volt ez a lélek absztrakció egy pár ezer évre, lehet, csak az öntudat hibás transzferje a világ működésére, de ahogy megértjük a világ működését, meg a test működését, végre rájövünk, hogy nem lehet a kettőt unifikálni úgy, hogy hasznos is legyen valamire. Egyébként meg baromi jól néz ki a film, kapott is Oszkárokat a kinézetre, a filozófia nélkül is megéri megnézni. (yt)
La piovra (1., 2. szezon): Húú, ez aztán a nosztalgia trip, a legjobb benne, hogy teljesen kiszámíthatatlan számomra az, hogy mi lesz majd ismerős, mert 99% nem ismerős. De olyan szinten nem, hogy egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy Cattaninak lett volna családja, pedig ez az első két szezon arra épül fel, hogy a családjával fizet azért mert a maffia lefülelésére vállalkozik. Viszont beugrott az, hogy nem értettem azt a kifejezést, hogy bankfiók. Most akkor bank vagy fiók? Az egyikben pénz van, a másikban ceruzák meg füzetek. Meg bennem az volt, hogy Cattani milyen dörzsölt nyomozó, pedig igazából csak szerencséje volt és amikor egy icike-picikét szembesített valakit azzal, hogy hazudik, máris mindenki elkezdett mesélni. Az a jó ezzel, hogy gyermekkoromban eldöntöttem, hogy ez mekkora királyság és azóta is ugyanígy gondolom és valószínűleg nem is fogom soha másképp gondolni, esetleg csak különböző dolgok iránt fogok nosztalgiát érezni, amelyek a filmben megjelennek. Szóval baromi lassú a cselekmény, baromira minden butaságra van rengeteg idő, elég béna ahogy Cattani sirat valakit, de hát hova sietni, a fejemben a 80-as, 90-es évek sose értek véget, ami utána jött az meg el se kezdődött, hiszen ki érti már azt a világot. Fogalmam sincs, hogy hány részt láttam anno, mely részek maradtak ki, de eddig mindig volt egy-egy foszlány ami összekapta magát a fejemben, kíváncsi vagyok, ha olyan részekhez érünk, amelyek nincsenek a 80-as évek ködébe burkolva, milyen lesz a reakcióm. Ja, meg a zene, azt nem lehet elfelejteni. Érdekes, hogy az első szezon zenéjét még nem Morricone szerezte, csak a másodiktól jöttek rá, hogy itt valami kivételes dolog készül amihez kivételes zene dukál.
From Russia With Love (1963): Gondolom a Dr. No után sokaknak feltűnt a Spectre meg a kommunizmus, meg talán a Bond könyvekben explicitebben a Szovjetunió az ellenség (bár egyet sem olvastam, a wikin ezt olvastam), szóval akkor most tisztázni kellett, hogy a Spectre független, sőt, megpróbálja kijátszani a nyugatot a szovjet ellen. Itt megint az az érdekes, ahogy kommunikálják Mr. Bond jellemét, bizonyára megkapta a magáét az előző részben a néger halászért, szóval itt igazán segítőkész, a barátjának még azt is megengedi, hogy a vállát használja állványként az ő puskájához, ez gondolom egyébként teljesen elképzelhetetlen lenne igazi kémek esetén. Meg az is vicces, hogy itt ugye még elég szolidan nőzik Mr. Bond, a kor mainstream filmjeiben még azért nem nagyon engedték a meztelenséget, folyton próbálkoznak ennek a szabálynak a feszegetésével, sőt, a cigány táborban már két hölgy lesz a hálótársa, de erről persze nincs egy kocka se, meg kellett várni a Star Treket (1968-ban), hogy az első interrassz csók filmre kerülhessen. Ugyanakkor van pusztán a nőkről szóló dialógus is, ami ma már teljesen kimarad a Bond filmekből, ma már csakis a melóról beszélhet Bond a többi férfi szereplővel (legalábbis azt hiszem, ezt is figyelni fogom a következő részekben). Nekem nagyon tetszett az az ötlet, ahogy a főgonosz takarítja az akadályokat Bond útjából és így szépen felépítik, hogy mennyire veszélyes figura és persze a percenkénti hullaátlagot is hozzák. Isztambul pedig csodás helyszín, kár, hogy nem mutatnak belőle többet, meg elég kihaltnak tűnik, szerintem ez sosem lehetett túl valószerű, de persze ha túl sokan vannak a képen, nehéz megtalálni a főszereplőt. Vicces, hogy az AI egy étkezőkocsis jelenetet generált a filmhez, pedig az pont nincs benne, de mind emlegetik az étkezőkocsit. Talán valahol azt olvastam, hogy a bunyó a vonatban ikonikussá vált, de már nem tudom miért, talán mert az első bunyó ami nem ér véget 10 másodperc alatt, vagy mert sokat fordul benne a kocka? Jó dolog, hogy van nézni a Bond filmeken más is, mint maga Bond.
Zene. Zene.
