Csakazértis

Igen, most jelentkezett, hogy hülyeség volt ennyi hülyeséget írni. Nem tartott sokat, mégsem volt elég gyors, a bűn elvétetett, négy bejegyzés felíródott, a szavak összekeveredtek, az értelem elvesződött, a kép összegányolódott. Most értelmetlennek érzem ezt a mai menetet, valahogy semmi sem úgy sül el ezzel a bloggal kapcsolatban, ahogy én szeretném. Nem nagy a gond, de mégis. Úgy érzem lejáratom magam vele. Minek kell nekem egyáltalán blog? Még szerencse, hogy nem nézem, hogy ki nézi. Még csak az kéne. Akkor már letöröltem volna. De így, meg van a lehetőség, hogy senki nem látja, milyen hülye vagyok. Persze, azért, van aki olvassa, de azok a barátaim, akik értik a hülyeségemet, szenvedtek már a másik bloggal is eleget. Bocsi fiúk, nem haragszom meg, ha nem bírjátok már tovább. Érdekes, hogy én miért bírom. Szerintem csak az van, hogy menekülök. A sötétség menekül a fejemben az értelem csillogó, vakító, akármijétől, ami az értelemnek van. Részhalmazától, ami nem is része önmagának. Az ember olyan eldönthetetlen. Én meg különösen az vagyok. És az a baj, hogy nem is annyira különösen. írom ezeket a hülyeségeket és se jobb, se rosszabb nem lesz tőle. Azaz, pillanatnyilag jobb, de aztán rosszabb, még aztánabb már mindegy, de át kell menni a túl oldalra. A nagy vagy a kis csónakban? Vagy a gyémánt csónakban? Az az érzésem, én a gőzösre váltottam jegyet, amit még nem találtak fel. Az az igazság, hogy megtanultam különbséget tenni a fehér és a fekete között, csak éppen nem tudom, mikor kéne különbséget tennem és ez frusztrál. Vagy hogy mondják. Jó lenne, ha néha, megmondanák, hogy mikor mit kell érezni. Most pl. a fekete macska, meg a fehér macska zenéje szól, pedig nem is volt túl sok macska abban a filmben és nem értem, miért kellett akkor kiemelni a feketeségüket. Én nem szeretem különösebben a cicókat. Van egy a bentlakásban, néha bejön és lenéz minket, de kap kaját. Néha nem akar elmenni, akkor Eszter megfogja és kiteszi. Én is ki kéne tegyem ezeket a hülye gondolataimat. Most megetetem, aztán zsupsz ki. Hmm, csak nem tudom bezárni az ajtót. Hol van hozzá a kócs? Nem bírtam sokáig megint, hogy ne szapuljam magam a saját blogomban. De hát, ha ilyen vagyok? Vagy fene tudja, most csak jönnek az szavak, próbálok mindenféle nyelvtani torzításokkal hitelt veszteni, ezt nem is én írom, hanem a koffein. Drága, drága koffein, miért hagytál el engem? Ott vagy, ahol senki sem számít rád. Na, ez mostmár tényleg értelmetlen, nem lehet csak úgy mondatokat kiragadni a kontextusukból, sőt, tagmondatokat és csak úgy bárhová beszurkálni őket. Nem etikus a jövővel szemben. Mi lesz, ha egyszer meg is akarom érteni ezt? Na, meguntam.