filmek

Na ebben a hónapban relatív sok filmet néztünk, mert próbálok este a hírek helyett filmet nézni, ez az év nem az értelmes diskurzusról fog szólni, bár az utóbbiak se nagyon arról szóltak. Viszont megint az utolsó napra hagytam a gondolatok leírását és nincs ennyi időm és kedvem, úgyhogy csak egy-két mondat jut minden filmre majd.

Sympathy for Mr. Vengeance (2002): Kedvem lett koreai filmeket nézni, ez a trilógia már nagyon régen rajta volt a megnézendő listán. Nekem bejött ez a film, egyrészt az operatőri munka nagyon bejön, ez a koreai szocreál stílus (persze lehet hivatalosan nem ez a neve) szép is tud lenni, meg eléggé kimaxolja a helyszínek által elmondott történet fogalmát. Maga a történet is jó volt, szerintem nem is volt annyira véres, bár lehet azért 20 évvel ezelőtt jobban ütött. Nekem nagyon bejövős.

Marie Antoinette (2006): Ezt a filmet én megint önreflexióként fogtam fel, a filmkészítés a jelen kiválasztottjainak költséges hóbortja, szóval még szép, hogy a múlt kiválasztottjai előtt tisztelegnek, de vagy nem tudják, vagy nem akarják az igazi valóságot bemutatni (a wikipédia segít egy kicsit ebben). Viszont nincs az a torta amin ne férne el még egy kis cukormáz, ha valaki szereti a tortát, szeretni fogja ezt a filmet is.

Phantom Thread (2017): Ez 16+-os film, de egy fedetlen boka sincs benne. De azért megnézem azt a 16 évest aki megérti. Még én sem igazán értem, pedig anno a moziban is láttam, most jobban figyeltem a pasasra, anno ugye a csaj tűnt a mozgató rugónak, de már tudtam merre lendül az inga. Sokkal jobban most sem értem az egészet, de gyönyörű film ez, sorra fog még kerülni a közeljövőben, bár azért lehet csak én próbálom beleképzelni a szív dolgait a gyomor dolgába. Specializáció.

A Murder at the End of the World (minisorozat): Jó kis sci-fi minisorozat ez, csak az a baj, hogy a párhuzamosan futó két történetből nekem a múltbeli érdekesebb, a jelen túlontúl a kötelező felmondásának tűnik. A végén a csavar még jó is lenne, én sem találtam ki előre, de csak azért, mert nem érdekelt annyira a főszál, hogy az agyamat is használjam, mert egyébként szépen beilleszkedik a kötelezőbe. Azért jó lenne, ha jönne már egy olyan sorozat is, ami a Dűnéből inspirálódik és nem az Asimov életművéből.

Dawn of the Dead (2004): Kellett már egy kis zombis film, lehet, szép lassan megszeretem ezt a zsánert. Valahogy nagyon bejön az a rész, amikor a gondok megoldódnak, az embereknek lehetősége van lazítani az apokalipszis közepén, ezek a legjobb részek ezekben a filmekben és megéri még azt is, hogy tudjuk, a film végére valószínűleg senki nem él már. Egyébként meg jó iparosmunka.

Past Lives (2023): Jó kis film ez, van itt egy interjú is a rendezőnővel (amit nem olvastam végig (még)). Vicces, hogy nagyrészt önéletrajzi ihletésű, ezért a vége elég racionális, jobban szerettem volna, ha van valami jó kis csavar. A csavar nem csak azért jó, mert a meglepetés valamilyen kitüntetett emberi érzelem lenne, hanem azért is, mert egy perc alatt mindent újra lehet értelmezni. Néha nincs explicit csavar egy filmben és én mégis újra meg újra értelmezem, talán mert nem állnak össze a dolgok egészen, hiányoznak az alapok vagy a tető. Mondjuk elsőre talán jobb is így, reméljük a következő film azért kap egy kis igazi keleti misztikát. Na de azért remélem nem a Golden Gate-ről dobja le majd magát a főhősnő a végtelen körforgásba.

Sisi (1.-3. szezon): Ezt a tévében kezdtük nézni, ugyanis szoktunk nézni némi gyíkosszágot is, elalvás előtt, bár én általában inkább a tuittert választom. Szóval szép sorozat ez, komoly költségvetéssel, csak az a baj, hogy fene tudja, mennyi a valóság és mennyi a fikció belőle. Gondolom a 3. szezon inkább 90% fikció, de így legalább jut egy kis energia a kor bemutatására is, nem csak a főszereplőkre, de viszont akkor az a kérdés, miért nem Sisi fikció a sorozat címe? Egyébként annyiban jó ez így, hogy eszembe jutotta, hogy van egy könyvem Sisiről és lehet el is fogom olvasni, pedig az arisztokrácia nem kimondottan a kedvenc mesehősöm.

Oldboy (2003): Ezt láttam anno is, akkor is nagyon bejött, most is. De azért a sulyok egy kicsit el lőn vetve. Persze a filmek egyik lételeme, hogy bemutassák, mi történik, ha a sulyok elvetődik. Ilyen szempontból jól működik ez a film.

The Silence of the Lambs (1991): Ez elvileg egy ijesztegetős film, de ma már inkább egy gondolatébresztő film arról, hogy mennyit változott a társadalom az elkészülte óta. Azért jó megnézni. Valakivel beszélgettem egyik pénteki pizzázáson és azt mondta, hogy a Keresztapa meg a Szárnyas fejvadász messze túlértékelt filmek. Ez ugyebár egy mostanában népszerű gondolat, mert ezek a filmek lassúbb ritmusúak, több időt szánnak a díszletek bemutatására, a karakterekre, mint kimondottan a cselekményre, aminek gondolom egyik oka az, hogy régebben ez volt a stílus, másképp meg talán nem volt akkora apparátus sűrűbbre szőni a cselekményt mert több mozgó alkatrészt tartalmaz és nehezebb a harmóniát megtalálni egy bonyolultabb gépezetben. A mostani filmekben pont a harmónia hiányzik, hiába egyre bonyolultabbak a filmek cselekményei (ellenpélda mondjuk a Fantom szál). Szóval ilyen szempontból talán a Bárányok hallgatása is már ennek a kornak a gyereke, elég bonyolult a történet, de azért még van idő arra is, hogy egy autóban utazva beszélgessenek a karakterek és görgessék a szálat. De azért a megoldásra már nem igazán marad energia és talán ez a legnagyobb baja ennek a filmnek. Túlontúl véletlenszerű a megoldása egy nagyon jól kicentizett érzelmi háborúban.

65 (2023): Ezt azért néztem meg, mert sci-fi, de semmi igazi sci-fi nincs benne, csak bugyborékoló űrhajók meg dinoszauruszok akik mind meg akarják ölni a főhőst, de neki az a dolga, hogy ne haljon meg a film végére és ezt hozza is. Ha valaki szereti a dínókat, annak ajánlom, én nem különösebben vagyok értük oda. Az implikált kapcsolat a földi valósággal meg ugyanolyan felejtős, mint az a szegény nő, akit ott felejtenek az űrhajóban az elején.

All the Old Knives (2022): Elég jó volt, valami jó kis kémkedős filmet akartunk, ez sajnos nem az, de a két főszereplő rendesen belead apait-anyait, hogy működjön a film és bár kicsit el van húzva, azért nézhető. De azért rendesen feszegeti a határt, hogy lehet-e még kémekről szóló filmről beszélni, vagy csak két szerető félreértéseinek tisztázásáról van szó. Azért ha Linklater ilyen irányba vinné el a nappal kapcsolatos filmjeit, amiben kifogytak az ötletekből, én nézném. :)

Philadelphia (1993): Erről volt egy olyan frappáns gondolatom a film után, de már nem emlékszem rá, pedig nem is volt olyan rég. Túl frappáns volt, valami az evolúcióról és a törvényekről és az érzelmekről és ilyenek. Na majd legközelebb, ha megnézem, hátha eszembe jut, jó kis film ez, bár csak ne lenne egyre időszerűbb megint.

Lady Vengeance (2005): Na itt a rendező bácsi azt mondta, hogy csináljunk művészfilmet a gyilkolászásról, az első fele nagyon jól is működik, bár néha nem tudtam eldönteni, hogy a vágás zseniális vagy már túl sok ahogy a múlt és a jelen egymásba folyik. A vége gyengécske lett, az igazság unalmas sajnos, lehet ezért is vagyunk annyira rácuppanva a fék nyúzra, főként, hogy megengedhetjük magunknak, hogy álomvilágban éljünk. Valahogy fel kéne kutassam, hogy milyen filmek viszik tovább ezt a vágást és meddig lehet még húzni, teljesen zseniális néha.

The Report (2019): Szintén valami kémkedésre vágytunk, de jobban el kellett volna a szinopszist, nem elég a CIA emlegetése. Vicces, hogy valami emlékeim voltak ezzel kapcsolatban, meg persze a szenátor nő utóélete is beárnyékolja egy kicsit a történetet. Jobb lenne, ha kimaradt volna az amerikai politikára való rácuppanásom a narancs képű évei alatt. Még sokkal jobb lenne, ha ennél már nem lenne lejjebb, pedig lesz, mert az apokalipszist nem lehet megállítani, mert másképp csak buborékos háború lenne.

Zene. Zene.

az óráink együtt járnak, járjunk mi is együtt. gondolatban

Megint két gondolat a tuitterről. Úgy látszik, egy sosem elég, de ha kitart a második érkeztéig, akkor papírra kerül.

Az első, hogy a vesztesek írják a történelmet. Ugyanis a nyertesek azzal vannak elfoglalva, hogy kormányozzanak a győzelem után, így a vesztesek (ha még élnek természetesen) megírhatják az elemzést. Ez ugye teljesen szembemegy a józan paraszti ésszel, ami szerint a nyertesek írják a történelmet, de én kezdem egyre komolyabban venni ezt az állítást. A példa is érdekes, Thuküdidész előbb volt hadvezér, mielőtt történetíró lett volna és veszített is csatában (bár a wiki szerint csak nem ért oda időben Amphipolisz védelméhez), amiért száműzték Athénból és mivel tehetős ember volt, jobb dolga nem lett mint történelmet írni. Én spekulálom hozzá, hogy az objektivitás is azért lett a vezérelve, mert az ő terveit is megáldották az istenek, aztán mi lett belőle. Amikor elfordítja az isten az arcát az emberről, az univerzum rá fordítja.

Egyébként ennek a gondolatnak egy következményét/szűkítését már régóta forgatom a fejemben, csak nem akarom leírni, mert ha nem jól csinálom, akkor nagyon félreérthető és arra nincs szükségem.

A második, hogy miért imádják a gyerekek annyira számítógépes játékokat. Most minden szülő sír, hogy a gyermekei nem akarnak kimenni a szabadba, meg nem akarnak csajozni meg autót vezetni meg semmit sem akarnak amit a normális emberek akarnak, csak egyfolytában számítógépes játékokkal játszanának. A megoldás vagy az, hogy nem adnak választási lehetőséget és belekényszerítik őket a "normális tevékenységekbe", vagy elveszik a játékokat remélik, hogy így ők találják meg az utat a "normális tevékenységekhez". Ehhez képest egy fickó azt írta, hogy valójában az egész a szabadságról szól. Annyira körbe van bástyázva a mostani gyermekek élete, a "normális tevékenységek is", hogy inkább választják a játékokat, ahol szabadon dönthetnek (persze következmények nélkül, ami azért eléggé elferdít dolgokat). Én spekulálom hozzá, hogy kár elvárni egy gyerektől, hogy szeressen a természetbe járni, ha nem volt (megfelelő) kert amiben játszhatott a sárban és szaladgálhatott kifulladásig.

Demó.

Zene.

az univerzum, ahogy a Webb látja.

azok a gonosz játékok, mint a gta3.

álmaimban a középkor vissza integet

Feltett a DW egy dokfilmet Erdélyről és hát kb. úgy mutatnak be minket, mintha még mindig a középkorban élnénk, vagy ha nem is ott élünk, oda vágyunk. Hát nem is tudom mit gondoljak erről, egyrészt persze szabadok olyan filmet gyártani amilyent kedvük van, de azért felvet néhány kérdést az, ha egy általam valamennyire ismert témát ennyire másként látnak mások mint én. Vajon mennyire bízhatok meg abban amit olyan témákról nézek, amelyhez nem értek igazán. Mindenesetre gyorsan megnéztünk még két alkotást, egyet az amishokról és egyet Észak Korea új üdvöskéjéről. Érdekesek voltak, de nem tudom, hogy akkor most mi is az igazság. Igaz, az mindig relatív.

Az erdélyi film alá bekommenteltem, hogy én nem ezen a helyen élek, erre valaki lebozgorozott, de már nem látható a kommentje, pedig én nem raportáltam. Vagy lehet csak én nem látom. Már nem is tudom mikor bozgoroztak le utoljára, egyébként annyira nem érdekel, már régóta tudom, hogy a világ tele van olyan emberekkel, akiknek a gondolkodás nem igazán az erőssége.

Egyébként ha már lovak és Kolozsvár, ez a vidió kimaradt. :)

Demó.

Zene.

Friedman kávéfőzőjének kreatív kipurcantása

Az a gondolatom támadt, hogy a kapitalizmus csak akkor működik, ha az emberek nem értik a kapitalizmust. Ha mindenki tökéletesen meg tudná jósolni a munkájának az értékét, maradna még egy kis szelet annak, aki csak a pénzt adja a munka elvégzéséért, mást nem tesz hozzá? Bizonyára van ennek valamilyen fizikai analógiája és modellje, valószínűleg ezért is áll olyan sok fizikus pénzügyi elemzőnek, miután kitanulta a mesterségét. Másképp nem lenne semmi értelme annak ami ebben a cikkben van.

Viszont ahogy a politikai szélső bal és jobb összeér a gyakorlatban, azt hiszem, a gazdasági bal és jobb is összeér majd, mégpedig az algoritmizált gazdaságban. A piac már most is erősen algoritmizált, nemsokára jön a termelés és a szolgáltatás. Hogy mi marad nekünk meg belőle, az maradjon házi feladat.

Demó.

Zene.

Hegedűs a háztetőn (1964)

Megnéztük megint a hegedűsöket a házak tetején, persze csak egy hegedűs volt és a házaknak is inkább a belsejében zajlott a cselekmény mint a tetején, de jól nyomták, szóval hamar elmúlt az a három óra.

Persze én közben azon gondolkodtam, hogy az egész arról szól, hogy az agy különböző részei hogyan szinkronizálódnak és deszinkronizálódnak egymással.

Ugye az életnek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy reprodukálni tudja az egyedeket. Az elején még osztódtak a sejtek, aztán amikor már többsejtűek lettek az egyedek, valahogy rájött, hogy szexuális úton jobb egyedek születnek, aztán persze azt a problémát kellett megoldani, hogy hogyan válasszák ki egymást a párok. Ezen a feladaton elmalmozott a természet jópár millió évig, míg aztán az emberhez eljutott az algoritmus, úgy nevezzük, hogy szerelem. Elég nehéz megállapítani az algoritmus paramétereit és működési elveit, de mivel jó mélyre be van kódolva, nem sokat foglalkozunk a működés elvének feltárásával, inkább azon ügyelünk, hogy úgy táncoljunk ahogy ő fütyül, mert másképp sírás-rívás van.

Aztán persze az ember is kezdett megokosodni és úgy döntött, hogy a szerelem algoritmusánál jobb algoritmust tud ő kitalálni, ezért megjelent a házasságközvetítő (előtte meg a családfő döntése), de valahogy ez az algoritmus sem túl nyerő. Pont erről szól ez a mjúzikel, hogyan harcol a szerelem a házasságközvetítő ellen. A részletek persze elég partikulárisak egy népcsoportra és egy történelmi helyzetre, de ez nem egy túl mélyen vizsgálható probléma, legalábbis számomra.

Talán még annyit, hogy miért is veszítették el a házasság közvetítők a pozíciójukat? Valószínűleg a pénz miatt. A kis közösségekre szuboptimális döntések örökös oka miatt. (Persze a nagy közösséget azért előre vitte a pénz, legalábbis most még így gondolom.)

A másik dolog amin gondolkodtam az, hogy a palesztin tejesember vajon hogy viseli, hogy a bombák elszakítják a lányait tőle? Valószínűleg arról is hallani fogunk nemsokára, bár lehet a tévében, nem a színházban.

Demó.

Zene. Zene.

When We Cease to Understand the World (2019)

Érdekes kis könyv volt, voltak dolgok amik ismerősek voltak, de a legtöbb nem, főként a Schrödinger - Heisenberg fejezet. Azért az is érdekes, hogy ami egy író számára érdekes, az a szakma számára nem hogy nem érdekes, de kimondottan mellőzendő. Egy matematikai-fizikai eredményben egyáltalán nem számít az, hogy hogyan jut el az alkotója hozzá, az egyetlen dolog ami számít, az az, hogy mennyire használható a kitűzött feladat megoldására, vagy esetleg a "szépsége", ha nincs közvetlen felhasználási módja. Szóval fogalmunk sincs, hogy a legtöbb tudományos eredmény mögött unalmas seggelés van egy íróasztal mögött, esetleg egy kísérleti berendezés babrálása, vagy meztelen múzsák táncának eredménye egy abszintos éjszaka után. Valószínűleg az előbbi a jellemzőbb, csak erről nem írnak könyveket, mert a múzsák táncának leírása sem igazán tudja átadni az agyban végbemenő folyamatokat amikor egy titokra végül fény derül. Ami azt illeti, én szívesebben olvastam volna zenészek vagy festők vagy építészek történeteit amikor a múzsa homlokon csókolja őket, na de valamiért ez a szerző a tudósokat szereti. A Neumann Jánosról írt könyvét kicsit még jegelem, most valami tudományosabba kezdtem. Azért érdekes lehet ez a könyv azoknak, akiket érdekel a tudomány és az, hogy hogyan készül.

Demó.

Zene.

a zok

Régebben minden jobb volt. Amikor valami rossz történt és hárítani kellett, az emberek isteneket találtak ki, akik haragosak voltak és törtek-zúztak. A mostani politikusok még csak ki sem tudnak találni valami eredetit, mindenért Brüsszel, a migránsok, a transzok, a zsidók és az időjárás a hibás. Elég unalmas banda.

Demó.

Zene. Zene.

mesterkélten intelligens hírek

Egy évvel ezelőtt tettem ezt a jóslatot, miszerint egy év múlva menni fog a nyelvmodelleknek az ítéletkalkulus. Sajnos semmi olyan tweetbe vagy hírbe nem botlottam bele, amely ezt bizonyította volna, rákerestem arra is, hogy propositional calculus language models, de nem úgy tűnik, hogy bárki is azt állítaná, hogy megoldotta, szóval nem jött be a jóslatom. Még szerencse, hogy nem fogadtam senkivel. De akkor lehet jósolni, hogy egy újabb év elég lesz hozzá. Egyébként ez egy fontos dolog lenne, bár én úgy gondoltam, hogy valamilyen hibrid rendszerrel oldják meg először, lehet, hogy a puristák direktbe támadják és ezért nem jött össze.

2019-ben meg írtam, hogy fogadtam egy láda sörben, hogy 5 év alatt összejönnek az önjáró autók. Hát ezt sajnos elbukom, szerencsére közben rájöttem, hogy ki is az a N. M. így valamikor majd viszek neki egy láda sört. Az orvosos fogadásom sem áll túl jól egyelőre, de azért nem kell aggódni még, pont most az NVIDIA főnöke kezdett mesélni a mesterséges intelligencia által végzett gyógyszer tervezésről.

A mai nagy hír viszont az, hogy Zukk bejelentette, hogy 350000 darab H100-as gput vesz a mesterséges intelligenciát kutató részlegük számára, ami valami felfoghatatlan ugrás, nekem kicsit gyanús is. Ha azt vesszük, hogy mondjuk a májkroszoft sas szuperszámítógépe amit 0.5 exaflopra taksálnak csak 15000 darab ilyen gput tartalmaz, ez a 350000 annak 23.3-szorosa, ilyen nagyot nem szoktak ugrani azért még az it óriások sem. Ja, és arról se feledkezzünk meg, hogy egy ilyen gpu 30000 dollárba kerül, 10.5 milliárd lenne a számla és mivel az NVIDIA minden legyártott darabot simán el tud adni, nem hiszem, hogy komoly diszkontot adnának. Persze lehet, hogy a Zukk tényleg ennyire komolyan gondolja a mesterséges intelligenciát, azt is mondta, hogy nyílt forrásúvá akarja tenni, ha összejön az általános mesterséges intelligencia. Nem mintha a pór népnek lenne min futtatnia azt. :)

Egyébként, még ha nem is kimondottan csak kutatásra használják azt a sok gput, hanem mondjuk futtatják rajtuk a felhasználók igényeit kielégítő mesterséges intelligencia feladatokat is (mondjuk amikor feltöltenek egy képet, ellenőrizni kell, hogy nincs-e rajta valami ejnye-bejnye dolog), gondolom a maximális terhelés (főként most a választások eljövetelével) legalább duplája az átlagos terhelésének a rendszernek, szóval ha csak a felét használhatják kutatásra átlagosan, már az is eszméletlen ugrás. Egy olyan rendszeren a gpt6-ot is be lehet valószínűleg simán tanítani, lehet megpróbálják átcsalni az ópenéjájt, vagy legalábbis néhány embert, akiknek nem jött be a tavalyi vezércsel.

Azt hiszem, simán maradhatok idén a mest. int. hírek kommentálásánál, a politika és a gazdaság a béka segge alatt lesz.

Demó.

Zene. Zene. Zene.

Szöveg.

úgy múlik el 2500 év mint a pillanat

Nem semmi, a dípmájnd bejelentette, hogy alkottak egy olyan rendszert, ami képes megoldani a nemzetközi matematika olimpia mértan feladatait nagyjából aranyérmes szinten. Az a legérdekesebb, hogy a rendszer használ mind neurális hálót, mind régi jó mesterséges intelligenciát, ami egy szimbolikus tétel bizonyító. Az igazán érdekes dobás az, hogy automatikusan generálnak egy csomó véletlenszerű tétel, azt megszűrik és betanítják a hálónak, hogy megtanulja belőle az érdekes szerkesztéseket és a rendszer gyakorlatilag azt csinálja, hogy amikor a szimbolikus rendszer elakad, akkor kér egy segédszerkesztést a neurális hálótól és annak segítségével folytatja a megoldást, illetve ha megakadt, akkor eldobja és újat kér. Nagyon hasonló ez a működés az első go programjukhoz, csak itt a monte carlo keresést a tétel bizonyító helyettesíti, a háló meg generálgatja a bejárni érdemes hipotéziseket. Mint megannyiszor, valamiért ezek a hálók képesek tanulni jó heurisztikákat ilyen bonyolult keresési terekben is.

Ezért is olyan fontos ez az eredmény szerintem. Ugyanis ha megnézzük, az AlphaGo és a MuZero között mindössze négy év telt el. Márpedig az AlphaGo volt az emberfeletti Go játékos, ami még szupervizált módon volt tanítva és használt keresést, csak úgy mint ez az AlphaGeometry, míg a MuZero egy teljesen neurális modell volt, aminek még csak azt sem mondták meg, hogy mik a játék szabályai amit játszik, csak játszatták magával (először persze az előző Go programokkal, amíg kicsit belejött) és egy külső megfigyelő mondta, hogy szabad azt csinálni amit akar, vagy nem, és hogy nyert vagy veszített. Szóval ennyire általános tanulással is képes volt a világ legjobb Go és sakk és egyéb játékosává válnia, egy nap (és rengeteg számolás) alatt.

Ugyanígy lehetne ezt az aktuális rendszert is tanítani arra, hogy a következő generációs rendszereket felügyelje. Persze el lehet filózni azon, hogy van-e lényeges különbség az egyes probléma területek között, mármint a matematika meg a Go között, de szerintem ha csak az emberi szintet tűzzük ki célul, akkor ha egyik területen véges időn belül le tudjuk nyomni az emberi képességeket, akkor nagy valószínűséggel hasonló időn belül a másik területen is képesek leszünk rá, elvégre az emberi agy nem különbözik (amennyire most tudjuk) nagyon az egyes területek művelői között. Szóval akkor jön az AlphaMathematics 4 év múlva, ami megveri a legjobb diákokat is? Akár még fogadni is mernék rá, ugyanis van még egy adu a kezemben, mégpedig az, hogy egyből nyílttá tették a program forrását, szóval most rengetegen cuppanhatnak rá erre a területre, ha érdekesnek találják, márpedig szerintem sok infós srác akar beinteni a matekes havereiknek azzal, hogy okosabb programot írnak náluk. Meg persze lehet párhuzamosan fejleszteni a matematika sok-sok területét és időnként megnézni, hogy mennyire segít az, ha integrálják a rendszereket.

Szóval 4 év múlva már nem kell félni a matek háziktól, megoldja a gép. Egyébként szerintem valószínűleg az infó házit is megoldja akkorra. Az igazi kérdés az, hogy mikor jut el oda a rendszer, hogy a munkásember munkáját is megoldja, de ezzel most nem foglalkozunk.

Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene.

két gondolat bánt engemet a reggeli kávé után

Az első, amelynek "spontán" pattant ki a fejemből: ha az emberek nagy része elveszti a munkáját a számítógépek miatt, akkor talán receptívebbek lesznek arra az ötletre, hogy a politikusok is veszítsék el a munkájukat egy olyan rendszer miatt ami bizonyíthatóan jobban szolgálja a közjót mint ők.

A másodikat a tuitteren olvastam (itt a link, de nem tudom meddig él): Oroszországnak nincs értelme konvencionális háborút vívnia a nyugattal, főként mivel Ukrajnában olyan nehezen mennek a dolgok, viszont az atomháború teljesen más tál tészta. Az arról szól, hogy ki ijeszt rá jobban a másikra, hogy elmegy a falig és mivel a nyugat elég megosztottnak és félősnek mutatkozik még Ukrajna megsegítésében, lehet, hogy ez kedvet ad az oroszoknak egy atomháború megvívásához aminek a nyitánya lehetne akár egy kelet európai NATO tagállam közepes méretű városának atomozása (amit persze további atomozás követne ha jön a válaszcsapás). A nyugat jelenleg vesztésre áll ebben az elméleti konfrontációban, ami nagyon nem jó jel.

Demó.

Zene. Zene.

Insta.

az örök tűz táplálásának elviselhetetlen könnyűsége

Nincs nagyon miről írnom, illetve bizonyos témát elkerülök, meg más témákat is. Jó dolgok bizonyára történnek, de én vagy nem tudok róluk, vagy nem ütik meg a szintet, vagy nem értem őket, vagy hosszabb távon fejtik majd ki a hatásukat.

Még mindig gondolkodom a könyvön amiről legutóbb írtam. Ha akarom, mindenhol megtalálom a témáját, mint hívő ember Istent.

Azon filózom, hogy milyen lehetett az az élet, amelyben minden reggel az ember felélesztette a tüzet ami az ősei lelkét táplálta, minden étkezéskor rájuk gondolt, ha kilépett a házból, az ő segítségüket kérte, hogy a baj elkerülje a napi teendők alatt.

Annyi mindent súghatott a természet a fülébe, miért pont ezt az életet súgta a fülébe. Valószínűleg persze azok, akiknek mást súgott a természet a fülébe, egyszerűen kihaltak egy idő után, pedig lehet, nekik az igazságot súgta a fülébe, de ők nem értették.

A legmisztikusabb dolog amit el tudok képzelni az az, hogy az ember már halott, csak nem tud róla. Mindig is leginkább az érdekelt, hogy hogyan lehet meghatározni az igazi állapotát az embernek, hátha már halott, nem kéne elpazarolni az időt ami még hátra van neki.

Aztán megtanultam, hogy nem csak az embereknek van élete, de a gondolatoknak is. Csak az emberrel ellentétben, a gondolatok fel tudnak támadni. Néha igazából csak tetszhalottak, mint az örök mécsesben tovább élő prytaneum.

Van valami vonzó a tűzben, amit az ősök belénk égettek, de nem tudták mekkora tudunk egyszer még rakni. Hét évig fog szállingózni a hamu.

Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

The Ancient City (1864)

Ezt a könyvet Lexnek ajánlotta Marc Andreessen amikor a podcastján beszélgettek és nekem érdekesnek tűnt az összefoglaló, hogy a régi vallásról szól, ami még a családokra szorítkozott és az ebből következő társadalmi rendről.

Aztán nekifogtam olvasni és nagyon bejött, de megszakadt az olvasás és valahogy nem sikerült folytatni. Viszont azért ebben a rövid kis vakációban sikerült befejezni. Sajnos szokás szerint nem hiszem, hogy tudok írni valami jót róla, pedig jó lenne népszerűsíteni ezt a könyvet, mert nekem nagyon új gondolatokat és folyamatokat indított el a fejemben, talán másokéban is.

Nem tudom mióta vagy miért, de engem érdekel az, hogy mikor ismerek meg egy gondolatot, ami aztán meghatározó lesz a fejemben valamilyen időszakban és kontextusban. Lehet, hogy olyan lassú változásokat ér el, hogy nehéz megmondani a kezdetét a változásoknak. Valahogy sosem az van, hogy egyik nap rájövök, hogy mostantól másképp gondolok valamire, inkább az van, hogy kikopik a régi gondolat és az új helyettesíti észrevétlenül (bár van ellenpélda is). Úgy érzem, ez a könyv is át fog szervezni sok mindent a fejemben, most már tudatosan dokumentálhatom a folyamatot, amennyire sikerül és amennyire nyakon csípem.

Van például az a gondolat, hogy néha a bizonyítékok pont az ellenkezőjét állítják annak amit gondolunk. Ezt a következő történettel szokták illusztrálni.

A második világháborúban statisztikákat készítettek arról, hogy a bombázásból visszatérő repülőgépek hol sérültek az ellenséges légvédelem által és a fenti ábrát kapták. Erre az okos mérnökök azt mondták, hogy akkor itt meg kell erősíteni a repülők páncélzatát, hogy ne sérüljenek. A még okosabb kolozsvári születésű zsidó statisztikus viszont azt mondta, hogy pont ott kell megerősíteni a páncélzatot, ahol nincs golyó ütötte lyuk, mert attól nem jönnek vissza a gépek, míg a tapasztalt sérülések nem elég komolyak ahhoz, hogy ne tudjon a repülő visszatérni. És milyen igaza volt, elég ránézni a képre és látszik, hogy a pilótafülke és a motrok nem viselik jól a golyók ütötte lyukakat.

Sajnos már nem emlékszem, hogy mikor találkoztam ezzel a gondolattal először, jó lett volna emléket állítani neki. De az biztos, hogy jól beégett az elmémbe, ezzel az elvvel felvértezve fogtam neki ezt a könyvet elolvasni. Kiegészítve még azzal, hogy általában nem ismerjük a fogalom alakját se, amibe szurkáljuk az elménk villáit, meg abban sem lehetünk biztosak, hogy a folyamat véget ért amiről gondolkodunk, az, hogy most elhúzott felettünk a repülő, nem jelenti azt, hogy nem fog hamarosan kifogyni a benzinből és lezuhanni a következő domb mögött.

Na jó, vágjunk bele, mert megint kezdek kifogyni a szuflából.

Szóval a könyvben gyakorlatilag arról van szó, hogy az írott történelem előtti szokások megjelennek az írott történelem lapjain, de nem mint a mozgató rugók, inkább mint az emberek szokásai, amelyeket már nem értenek, de folytatnak, mert megszokták. Mivel a szerző bizonyára figyelmesen végigolvasta az ókor jelentős leírásait, főként a görög és római szerzők tollaiból, felfedezte ezeket a szokásokat, amelyekből rekonstruálta a megelőző kor vallását és szokásait. Egy kicsit érezhető, hogy modern fogalomrendszerbe helyezte a következtetéseit, ami felett egy kicsit eljárt már így is az idő, pl. amikor arról beszél, hogy az ókori ember nem volt képes felfogni az isten egyetemes jellegét, kicsit azért mosolyogtam, de szerencsére csak nagyon kevés ilyen beszólás van, másrészt a kereszténység megjelenésével véget is ér az értekezés, szóval meg tudta tartani a távolságot a szerző a témától.

Szóval már az elején beledob a mély vízbe, két lényeges hipotézise van, az egyik az, hogy az őskori ember szerint a holtak tovább éltek a föld alatt, főként a temetési helyük közelében és ott komoly befolyással voltak a dolgok menetére, de ki lehetett engesztelni őket áldozattal és mindenféle varázslatos szövegekkel. Már nem emlékszem, hogy ez a két hipotézis csak hipotézis, vagy szöveges bizonyíték is van rájuk, de nagyjából ebből a kettőből le lehet vezetni a teljes vallást, jogot, politikát és szokásrendszert ami ezt az időszakot jellemezte. Mégpedig a vallás a családra alapult, az istenek (ez itt nem jó szó, de ezt használja) az ősök voltak, akik folyton beszóltak, ezért ki kellett őket engesztelni, de amikor a családfő meghalt, ő is bekerült a sorba. A jog alapja a primogenitúra volt, azaz a legidősebb fiú örökölt mindent, a többieknek csucsu és mivel ő volt aki az istenekkel tartotta a kapcsolatot, teljhatalma volt, akár meg is ölhette a családja egyéb tagjait. A jog és a törvény viszont csak egy családra vonatkozott, tehát a halál és a családból való elűzés egyenlő tehernek bizonyult. Minden ember csak egy családhoz tartozhatott, csak egyetlen vallást tisztelhetett, ezért a házasság azt jelentette, hogy az egyik vallás ki kellett bocsássa a lányt és egy másik be kellett fogadja, ami persze komoly procedúra volt. Ja igen, minden házban volt egy tűzhely, amin az ősöknek szentelt tűz égett, amely örökké kellett égjen, ha kialudt, az magával vonta az istenek haragját. A tulajdon természetesen a családfőé volt és az ősök sírja körüli területet jelentette és egyébként senki nem akarta eltulajdonítani a földet, mert egyrészt magára vonja az ottani istenek haragját, másrészt nem is kommunikálhatott azokkal az istenekkel, hisz nem ismerte a velük való kommunikáció módját, amit a legnagyobb titokban kellett tartani. A föld elvétele a család kiirtását is jelentette, egyesek azért megpróbálták elrabolni a földet védő isteneket és a saját szolgálatukba állítani, de ha ezt nem csinálták jól, akkor utána biztos a bosszújuk levét itták a jövőben.

Na és erre épült fel a város, amikor összeálltak a családok és egy közös őst kezdtek tisztelni. A városnál nagyobb szervezeti egységet lehetetlen volt felépíteni, mert meg voltak győződve arról, hogy minden város istenei utálják egymást és mindenkinek a vesztét kívánják, aki nem az ő családjukhoz tartozik. Egyedül a rómaiaknak sikerült ezen túllépni, ők ugyanis integrálták a legyőzötteket és nem elpusztították. De persze ez is már csak akkor, amikorra ez a rendszer már kezdett idejét múlttá válni. Ennek meg az volt az oka, hogy a népesség mindig két részből állt, a családosokból, akik hittek ebben az ős vallásban és a többiekből, akik egyrészt legyőzöttek voltak, vagy szolgák. Mindenesetre a második csoport gyorsabban növekedett mint az első és ezért egyfolytában jogokat követelt, amelyekhez egyébként nem volt joga, mert mindig csak a város és az azt alkotó családokon belül volt érvényes a törvény és a jog. De azért kellett kezdeni velük is valamit, mert sokan voltak és komoly gazdasági erőt képviseltek (főként a pénz megjelenésével, amit már nem a földből vezettek le, szóval nem kellett az istenek beleegyezése a használatához, mint minden más jelentősebb eseményhez) és így szépen a régi vallást és régi jogot felcserélte lassan az új jog és erre építettek egy új vallást is, ami egyetemesebb volt. De a politikai berendezkedés még mindig a régi rendszerre épült, az ősi családok voltak az arisztokrácia (a patriciánusok Rómában) míg a többiek a köznép (a plebejusok Rómában, végre megértettem ezt a különbséget, ötödik osztályban csak annyit tanultam meg, hogy ez a két osztály volt) amely a királyokat, illetve Görög országban a tirannusokat választották, hogy képviseljék az érdekeiket az arisztokráciával szemben.

Hmm, most egy kicsit egyszerűsítek már, nincs kedvem tovább írni. A kereszténység szétválasztotta a hitet a politikától (legalábbis egy időre) és ezzel véget ér a történet. Az én bejegyzésem is túl hosszúra nyúlt már, ajánlom a könyvet mindenképpen, nekem nagyon érdekes volt, szerintem még fogok néha hivatkozni rá, csináltam is egy címkét: ancient_city.

Demó.

Zene. Zene.