az emberi agy illúzió átnemeresztő képességéről

Hát ez fontos, meg kell szakítanom a szünetet.

Szóval van egy olyan neurológiai betegség, amit Anton-Babinski szindrómának hívnak (igaz, csak 28 dokumentált eset létezik), ami úgy manifesztálódik, hogy a beteg azt állítja, hogy lát, pedig nem is lát, ugyanis bár a szemei és látóidegei nem sérültek, az agy vizuális feldolgozásért felelős része igen (általában agyvérzés, de akár fizikai sérülés eredményeként). Ezért természetesen, amikor nekimegy a falnak és megkérdik tőle, hogy miért ment neki, akkor mindenféle okokat konfabulál, de nem ismeri be, hogy nem lát.

Hát ez szuper érdekes, ha az ember képes tagadni azt, hogy nem lát, akkor simán képes tagadni azt is, hogy a világmodellje és a cselekvéseinek költségfüggvénye bár determinisztikus, de nem jósolható praktikusan a paraméterek sokasága és kusza összefonódása miatt (azaz nincs szabad akarata).

Demó. 

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI.

The Lovers. 

a vak késdobáló gyermekei vagyunk

Vicces, az év elején azt hittem, főként az apokalipszisről fog a blogom szólni, aztán semmi. Lehet magyarázatra szorul a dolog. Azt hiszem, egyszerűen csak az történt, hogy most úgy gondolom, fölösleges írni róla, mert nincs megoldás. És nem azért nincs megoldás, mert nem lehetne megoldani a problémát, hanem azért, mert az emberiség nem tudja felfogni a probléma súlyosságát. És azért nem tudja felfogni, mert még sohasem találkozott ilyen nagy problémával. Viszont találkozott rengeteg apokalipszis jóslóval és önjelölt messiással, ezért racionális volt nem hinni nekik. Ez van, ilyennek alkotott a természet, fejjel megyünk a falnak, mert ez az egyetlen stratégiánk a globális problémák megoldására. Aztán ha elegen túlélik a dolgot, akkor pár száz év múlva már megint a túlnépesedéssel lehet riogatni az embereket.

Igazából mi ugyanúgy foglyai vagyunk a rendszernek, mint az állatok amelyekkel megosztjuk az ökoszisztémát, ugyanúgy nincs igazi szabad akaratunk, hogy időben elrántsuk a kormányt.

Elég jó modellje az emberiségnek még akár Románia is, előttünk a baj, de csak a porhintés megy, nem éri meg igazán a megoldáson dolgozni, mert az túl drága, inkább addig húzzák az időt a politikusok, amíg tényleg beüt a krach és akkor mindenki elfogadja majd a keserű pirulát. Addig csak mímelni kell a kormányzást.

Ez van, ennyi tellett. Csak azt sajnálom, hogy olyan sokáig elhittem a nagy meséket, hogy az ész a fontos, nem a haj, hogy küzdeni kell és a jó győzni fog. Igazából nincs küzdelem, hiszen a harctér közelébe sem kerülhetünk. Ha valaki mégis küzdelemre adja a fejét, csak saját magát találja a másik oldalon, mikor már halálra sebezve fetreng a vérében. Nem tudom, akik azt tanították, hogy küzdeni kell, vajon tényleg hittek benne, vagy csak le akartak foglalni valamivel?

Illetve, most van egy reménysugár, talán a mesterséges intelligencia segítségével megoldjuk a problémát. De akkor ha kérhetem, találjanak fel egy olyan fát, amit évente csak egyszer kell öntözni, felszípja a felesleges co2-t a zatmoszférából és csokoládét terem és végül még beszplájszolhatnak belé tejes, mogyorós, epres, karamellás, stb. géneket, hogy minden csokitípust teremjen amit szeretek. Ha már megteremtjük a digitális istent, ez már igazán nem nagy kérés.

Zene. Zene. Lemmings C64. Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI. AI.

filmek

Nagyjából elhanyagoltam a hónap közben az írogatást, de azért nem az utolsó nap kezdtem neki a gondolataim leírásának, hanem pár nappal előtte, ezért egy kicsit bővebb lére sikerült a bejegyzés mint szokott. Egyébként most egészen sok filmet választottam az alapján, hogy kikerült a hbo ajánlatából (gondolom csak egy időre). Meg sok filmet is sikerült megnézni, hiába, ha az ember lejön a hírekről, rögtön jobb a helyzet. Kicsit bajban kezdek lenni, egy kicsit rászállt az agyamra ez a szabad akarat dolog, ami lehet hogy jó, lehet, hogy nem, egyrészt fogalmam sincs hova fog kifutni (kicsi az esélye a megvilágosodásnak, a megőrülésnek annál nagyobb), másrészt nem tudom mennyire veszik komolyan az olvasóim, lehet kicsit mániákusnak tűnök miatta. Nem mintha nagyon érdekelne az olvasóim véleménye, főként mivel nem hogy online nem kommentálnak, de az életben sem kommentálnak, persze, lehet azért, mert már nagyon elé vagyok. Az viszont jó, hogy amikor a szabad akarattal foglalkozom, akkor nem az apokalipszissel foglalkozom, bár abban a témában is be akarok pótolni egy csomó filmet.

Jason Bourne (2016): Hát igen, aki azon szeret gondolkodni, hogy a rendszer mennyire mélyen szövi át a társadalmat és saját magát is, az itt megtalálja a számítását. Ez egyébként egyre népszerűbb téma, érdekes, hogy nem ütik jobban most a vasat a Bourne filmekkel. Lehet az a baj, hogy Matt már öreg hozzá és az emberek nem fogadnának el egy új hőst. Vagy az, hogy nehéz emelni a tétet anélkül, hogy a rendező kapjon egy telefonhívást a szijától. Ha összefüggő a történet egy filmsorozatban, az jobban garantálja a nézőket a következő részekre, de ugyanakkor limitálja is a potenciális részek számát. Lehet, egy újabb hősre van szükség. Szóval alapvetően nekem bejön ez a filmsorozat, de azért túl mély gondolatokat nem ébreszt azon kívül ahogy már amúgy is elképzelem a világot. Lehet azért sok embernek meglepetés volt a technológiai cégek becsatolása a kémkedésbe, nekem annyira már nem, bár már nem emlékszem 2016-ban hol tartottam ezzel a témával gondolatban. Most sem tudom hol tartok, talán le kéne írni. Még egy poén ami nekem bejött, ott amikor a német fickó irodájában használja annak a laptopját, hogy nézegesse a lopott dokumentumokat, a laptop fekete színű, az operációs rendszer rajta viszont macosx, talán hackintosht használt a német, mert drágállta az eredeti apple hardvert?

Django Unchained (2012): Hát ez vicces kis Tarantino film, annyira nem érdekes a mondanivalója, de a cselekmény elég szórakoztató, szerintem már egy évtizede nem láttam, most akkor egy évtizedre megint spájzolni lehet. Azért minden verbális poénkodás mellett a legviccesebb mégis az számomra, amikor felrobban a rendező úr, persze bizonyára azért, mert tudom, hogy ő a rendező.

Deathstalker II (1987): Ez egy sokkal visszafogottabb film mint az előző rész, legalábbis ami a ciciket illeti, de a buta vagdalkozásból itt is kijut az adag. Viszont a film közben kedvem volt gondolkodni az értelmén és hát ha az ember akar, akkor tud ide is rittyenteni. Ugyebár itt egy hercegnő elmenekül, mert a gonosz varázsló csinál egy másolatot belőle, ami persze rá hallgat és más elképzelései vannak az ország vezetéséről mint a legitim uralkodónak. De persze az útjába kerül sztalker és szép szóval (tényleg) meggyőzi, hogy segítsen neki visszaszerezni az országát és kalandokkal teli út után meg is érkeznek a várába és legyőzik a gonosz varázslót és a seregét (némi amazon segítséggel) és minden szép. De pl. a két karakter között a dinamika elég érdekes, egy idő után a hercegnő szívesen összebújna sztalkerrel, de az visszautasítja (nem jár fizetség a munka elvégzése előtt), de a várban azért szívesen összebújik a klónnal. Hiába, a képzelet felülmúlja a valóságot (leggyakrabban). De mintha a végén mégsem marad a csajjal, hanem megy újabb kalandok után nézni, szóval nem lesz sok kicsi sztalker.

The Creator (2023): Hát ez egy közepesen érdekes sci-fi néger és keleti főhőssel, a rájuk jellemzőnek képzelt (általam is, talán sokan mások által is) dinamikával és fordulatokkal egy férfi és egy nő kapcsolatában akik éppen az emberiség és a robotok harcának közepette sikerült egymásba szeressenek. Hát, nem nagyon konzisztens arról ahogy én látom a robotok előnyeit, de legalább volt nagy költségvetés látványra és az egész jól sikerült. És persze heppi end a vége és nincs benne egyetlen meghekkelt szendvicssütő se. 

Traffic (2000): Ezt azért választottam, mert kifutott ebben a hónapban. Azt hiszem a megjelenése körül láttam, bár nem hinném, hogy moziban. Nem sok mindenre emlékeztem belőle. Most így elég érdekesen hat, 2000-ben a drogozás volt a fő téma, ugye a Requiem for a Dream is abban az évben jelent meg és filózom, hogy nézzem-e meg újra, mert hát Jennifer Connelly, de azt hiszem, nincs hozzá gyomrom. Na, ez egy elég nyugis kis film a drogokról, inkább azt mutatja be, hogy milyen nagy rendszer működteti azt, hogy az amerikai fiatalok drogozhassanak, az egyetlen aki fogyaszt, az pont a politikus figura lánya, ő persze elég mélyre megy, de a papa és a keresztény szeretet mindenre megoldás. Azon kívül meg van egy csomó karakter aki terjeszti vagy a terjesztését próbálja gátolni, vagy a terjesztést gátlókat gátolja, páran meg is halnak, de amíg szegénység van, addig drogok is lesznek. Gondolom ez akkoriban ütős átfogó bemutatás volt, szinte már ismeretterjesztő jellegű (gondolom ezért is választották a videó látványt), de ma már vékonka a dolog.

The Alto Knights (2025): Ez is futott ki, De Niro nagy isten, itt egyből két karaktert is játszik. Elég atipikus gengszteres film, itt a nyugis gengszter feszül a nem nyugis gengszternek, alapvetően nyugis filmben, csak egy-két nagyobb lövöldözés van, a megoldás is egy nagy poén, semmi nagy leszámolás nincs benne. Érdekes lehetne abból a szempontból vizsgálni, hogy a szakma hogy válogatja ki a végleteket, egyrészt a megfontolt, lassan építkező alakot és a pszichopatát aki senkiben sem tud megbízni és mindenkit eltesz láb alól. Érdekesek ezek a dinamikák, valahogy az egész univerzum így működik azt hiszem. Az is új vetület, ahogy a nyilvánossághoz álltak a gengszter taták. Alapvetően jó kis film, az, hogy az egészből mi a valóság és mi a mese, az jó kérdés, valószínűleg a film is egy ilyen dolog, ami a végleteket vonzza, a legvalóbb valóságot és a legmesébb mesét, aztán néha a kettő jól összepászol.

First Man (2018): Ez Neil Armstrong története, láttam már, talán éppen moziban, ugyanis ismerem a történetét nagy vonalakban és hát igazán kivételes ember volt, valószínűleg azon kevesek egyike, akik nélkül tényleg nem mozdult volna a világ előbbre, legalábbis nem akkor és ott. Valószínűleg ha úgy választanánk elnököt ahogy asztronautákat választunk, sokkal elébb lenne a világ és nem csak azért, mert már rég a marsi várost építenénk, hanem azért is, mert igazi embereket állítanánk példának a gyerekeink elé, nem rothadó narancsokat. Csak hát az igazi emberek inkompatibilisek a politikával, szerencsére nem az emberiséggel, szóval előbb vagy utóbb a politikának vesznie kell.

Good Guy with a Gun (2022): Ez egy egész jó kis film, arról a mítoszról szól, hogy a fegyveres gondok megoldására a fegyverek a legjobb megoldás. Meg, hogy a gyerekeknek is meg kell velük ismerkedni. Meg, hogy az embernek van szabad akarata. Meg, hogy ha eddig mindig szerencséd volt, akkor ezután is az lesz. Meg, hogy Amerikában milyen fasza az élet.

The Adjustment Bureau (2011): Na ez a film alapvetően a szabad akaratról szól, legalábbis ahogy PKD 1954-ben gondolta, hogy írni érdemes róla. És persze arról szól, hogy létezik szabad akarat, még akkor is, ha az egész rendszer ellened harcol, de azért a főhős legyőz mindenkit és az olvasó/néző is legyőzi a mellékszálakat és logikai csavarokat. És a végén leteszi a könyvet/kikapcsolja a tévét és rájön, hogy csak a fikcióban van szabad akarat. De mi legalább nyugodtan viselhetünk kalapot anélkül, hogy elvesznénk a világ útvesztőjében.

The Theory of Everything (2014): Ez is kifutó film volt, de nem láttam még és hát azért érdekelt valamennyire Hawking története, bár nagyjából azért tisztában voltam a sarokpontokkal. Lehet, hogy másnak ez egy szép történet az emberi párkapcsolatokról (az asszonnyal többet foglalkozik mint fizikával a fickó, ami nem biztos, hogy a valóságban is így volt), de nekem ez most egy nagyon erős film volt a szabad akarat témában. Mert hát a szabad akarat az ember lehetőségeiről szól, de itt egy ember, akinek a fizikai lehetőségei egyre szűkülnek be, míg az elméje nem szűkül be (sőt, valószínűleg egyre többet tud). Szóval akkor hogy is van azzal, hogy akkor emelem a karom amikor (szabadon) akarom? Aztán ott van a gyerekcsinálás képessége, ami egy párhuzamos rendszer és teljesen automatikus, mint ahogy azt el is mondja a főhős. De ezt persze az aki nincs ilyen helyzetben, nem tudja és oda lát szabad akaratot ahova nem kéne (a harmadik gyerek kérdése a filmben). Meg a jelent az elpárolgó fekete lyukakról, amikor próbálja felvenni a blúzt és nem tudja, de a blúz szemei között látja az égő parazsat a kályhában. Az is arról szól, hogy a kellő körülmények nélkül nem (vagy nem pont akkor) jött volna rá a dologra, persze azt is hozzá kell tenni, hogy valószínűleg az agyának nem elhanyagolható része egyfolytában fekete lyukakon agyalt, senki másnak se jutott eszébe a dolog, pedig elegen bámulták a parazsakat. Meg aztán az egész párkapcsolat kérdése, hogy belevágnak a házasságba, még úgy is, hogy úgy gondolják nem lesz hosszú. A legtöbb ALS beteg egyébként tényleg nagyon gyorsan elveszíti a harcot, de ő 55 évig élt a betegségével, még a professzoránál is többet élt. Lehet, sokan túlmozognak (főként a poháremelgetésben) a hosszú élethez. Na jó, szóval ez a film nagyon elgondolkodtatott, de már felére sem emlékszem, de szerintem érdemes a szabad akarat kérdése szempontjából nézni. Még meta szinten is. Azt írja a wiki, hogy azért a dolgok nem éppen ilyen simák voltak, a film sok mindent megszépít, de szerintem ez teljesen okés, mert lehet a néző elhamarkodottan ítélkezne, ha a valóságot kapná az emocionális támasz nélkül, ami azért ott kellett legyen, másképp nem alakultak volna így a dolgok. Azért az is jó, hogy egy kis kitekintés is van a tudós elméjére, amikor azt mondja a feleségének, hogy nem számít az, hogy a tudós mit gondol, remélem sokan teszik oda, hogy az számít, hogy mit tud bizonyítani. Szép kis film volt, nekem nagy fless és még egy Commodore PET is bekerült egyes jelenetekben a háttérbe, amikor már otthon is helye volt a számítógépeknek. Ez az egyetlen részlet minden filmet megnézendővé tesz számomra, aztán a szabad akaratos filó csak hab a tortán.

Mr. & Mrs. Smith (2005): Lehet ezt a filmet egy buta komédiaként nézni amiben két titkos ügynök harcol egymással és lehet úgy is nézni, hogy a kapitalizmus hogyan teszi tönkre még a családi életünket is, a világgal egyetemben. Mindenkinek joga eldönteni, hogy akarja nézni. Egyébként egészen vicces amennyire én úgy érzékelem, hogy a két szereplő nem találja a helyét egymás mellett a vásznon. Lehet csak az én fejemben fordítódnak ki a dolgok, lehet csak túl van játszva az a távolság ami kettejük között van a film elején és aminek el kell tűnni a végére, de arra már nincs elég idő a filmben.

The Aviator (2004): Ez is kifutó film, ez sem volt meg, ez is a szabad akaratról szól nekem. Egyébként egy történelmi személyiségről szól, akit egyszerre érdekeltek a filmek, rendezett is párat meg pénzelt jó pár másat (ma már a filmek wiki oldalán fent is vannak), a legszebb színésznőknek udvarolt és közben meg repülőgépeket tervezett polgári és katonai célokra, tesztpilótáskodott és még személyszállító légitársaságot is vezetett. Ja és rendesen OCD-je volt, meg még ki tudja milyen módon volt neurodivergens, érdekes módon, egyetlen orvos sem tűnik fel a filmben, talán nem is ment hozzájuk egyszer sem. Ha valaki azt gondolja, hogy egy ilyen életút a szabad akarat természetes dinamikájaként jön létre, attól azt szeretném kérdezni, hogy miért nincs rá egyetlen más példa sem? Egyébként meg szép film, a 30-as években indul, Di Caprio egészen jól nyomja, nagyon szépek a helyszínek és a színészek, minden nagyon klappol, Scorsese tudja mit csinál. Nekem nagyon bejött, talán egy kicsit több önreflexió jó lett volna, a filmben az önreflexió hiánya nem bizonyítéka az önreflexió hiányának, szerintem beillett volna, kicsit talán túl hosszú az az egész jelenet a moziban ahogy kezd elhatalmasodni rajta a paranoia. Na igen, a politikusos részek felőlem mehetnének, nem értem mi ez a fétise holivudnak a kongresszusi meghallgatásokkal, engem untatnak és az, hogy egy ember ki mer állni az igazáért egy politikussal szemben, valahogy alapértelmezettnek tűnik nekem az amerikai társadalomban, meg aztán, a politikusok általában buta parasztok akik csak jól tudnak hazudni meg kezet fogni, nem látok bennük valami nagy mentális bajnokot, esetleg csak szélmalmot.

Dirty Dancing (1987): Csináljunk táncikálós filmet, de mi lenne, ha a konfliktus jó kis osztályharc lenne nyakon öntve egy kis generációs ellentéttel? Egészen jól működik, ez is kifutó film volt, amit nem láttam és állítólag kultuszfilm is. Azért a végén minden szépen megoldódik, szóval elég egyértelmű, hogy nem gondolták komolyan az alkotók az osztályharcot, bár lehet, hogy már csak az is, hogy megjelenik, már elég. Az is vicces, hogy valamilyen oknál fogva kihangsúlyozzák, hogy ez még egy Beatles előtti történet, hogy ez mennyire igaz, vagy, hogy ez azt jelenti-e, hogy a Beatles után ez már megszokottá vált, azt nem tudom, de valamire valaki biztos tudja használni ezt az infót.

Dark Water (2005): Ez is Jennifer Connelly film, itt főszereplő is, egy anyát játszik, akit elhagyott a saját anyja és éppen osztozkodik a gyerekén a volt férjével és próbál megélni egyedül. Az eredeti történet japánból származik, a Ringu szerzőjétől, szóval félni kell néha, de engem nem különösebben hatott meg. Persze, erre is nagyon jól rá lehet húzni a szabad akarat témát, a kontextus ugye sokkal jobban befolyásol mint gondoltuk (mondjuk ritkán vannak a kontextusban a földön ragadt gonosz lelkek) és hát szépen kerekedik ez a történet is, de nem mondok róla többet, hogy ne lőjem le a poént. Annyi a baj a filmmel, hogy valahogy súlytalan az egész, de lehet csak én látom így. Mondjuk az kicsit bajos, hogy végül is ez a japán féle ijesztegetős spíl általában erről szól, hogy valami ismeretlen információ köp bele a levesbe és ha már megismeri a főszereplő utána már egyenesbe jön a megoldás, persze néha az életével fizet, de a japánoknál az nem olyan nagy baj, mert újra lehet próbálni az életet. Ez meg persze vegytiszta szabad akarat tagadás, ugyanis aki hisz a szabad akaratban, az azt állítja, hogy ha ott áll a probléma (gonosz szellem) előtt, akkor pusztán az akaratával képes kell legyen legyőzni azt (hiszen az akaratod felülír minden szabályt, másképp nem lenne szabad), itt meg azt mondják, hogy ha nem ismered a jelszót, akkor mindig veszítesz, akármennyire is győzni akarsz. Úgyhogy ezentúl ezen nem fogok már rugózni, mert uncsi már.

A Boy and His Dog (1975): Hát ez egy jó kis poszt-apokaliptikus film, a zsáner egyik alapköve talán, mindenképpen érdemes megnézni. Nem fogom leírni, hogy ebben is megjelenik az, hogy a szerelem nem győzi le a megszokást, mert már mindenki hányik, de csak az után ajánlom, ha megnézte a filmet. Ha mondjuk a lista elején lenne, akkor tudnék rajta filózni, de már fáraszt mindig ugyanazt írni. :)))

eXistenZ (1999): Meg kell mondanom, jobbra számítottam, ugyanis eddig nem láttam ezt a filmet. Az nem segít rajta, hogy a virtuális valóság témájával foglalkozik a Matrix évében, de már azon a kérdésen elakadt a gondolatmenet, hogy hogyan különböztetjük meg a virtuális valóságot a valóságos valóságtól, ami bizonyára érdekes kérdés, de sokkal érdekesebb az, hogy mekkora az akkora bunyó a virtuális valóságban? Azért biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik szerint ez a kánon és a Matrix az epigon, de sajnos ez a kérdéskör nem annyira népszerű a filmekben sem és a jótúbon sem. Legalábbis eddig még nem találtam jó kibeszélő vidiót. Ugye nem is kell mondanom, hogy ha a virtuális valóságban nincs igazi szabad akaratunk, akkor a valós valóságban sincs, talán, mert mindkettőben ugyanazt az agyat használjuk döntéshozatalra? Egyébként Cronenberg is olyan rendező, akinek ki akarom pipálni az összes filmjét, de itt nagyon sajnálom, hogy nem tolta meg rendesebben a testhorrort, bizonyára úgy gondolta, hogy elég lesz az embereknek a valóságok kigubancolása, pedig az előkészítés megvolt rendesen csinálva, remélem ha lesz egyszer rimék, akkor jobban rámennek erre a vonalra. Na jó, lehet kicsit kevés időt szántam az egészre, biztos, ha jobban végiggondolnám, akkor még sok apró részlet feltűnne ami megadná az egésznek a sava-borsát. Talán az is megfordulna, hogy az első megnézés alapján a film kezdete a virtuális valóságban kezdődik és a valós valóságban végződik. Ha majd megnézem megint valamikor, remélem ennek a fordulatnak a lehetőségére oda fogok figyelni.

Higher Learning (1995): Ha már Matrix, hát ebben a filmben van egy nagy poén, Laurence Fishburne egy tanárt játszik és egyik első mondata az, hogy "Welcome to the real world." Ez ugyanígy elhangzik (2) a Matrixban is, de kb. ennyi a közös a két filmben. Ezt is azért néztem meg, mert Jennifer Connelly is játszik benne, itt sajnos csak egy kis mellékszerepet. Egyébként a diákéletről szól, meg a faji ellentétekről, nem túl meglepő kifutással. Nem tudom, hogy ez csak most tűnik abszolút sablonosnak, vagy már a megjelenésekor is az volt, egyébként nem teljesen rossz film, de azért sokkal jobbakat is lehet nézni, de én azért nem sajnálom a rá szánt időt, igaz az az első mondat az egyik oka, Jennifer Connelly összesen 3 perc képideje a másik oka. Na jó, nem leszek gonosz, sokan beletettek apait-anyait a filmbe, tényleg nem rossz, de sajnos ez a téma ma már nem sok (harmadik) szemet nyit fel. Lehet 95-ben rendesen beintett a rendszernek, amikor még azt hittük (hitték ők maguk) az amerikaiakról, hogy az utópiában élnek. Legalább már laptopon pötyögik a leadandó dolgozatokat, gondolom a nyelvész hallgatóknak illett volna ettől eldobni az agyukat.

Kneecap (2024): Hú, ez nagyon király film, ír hiphop zenészek története és saját magukat játsszák, szerintem nagy ötlet, csak ugye ha akar, az ember problémázhat azon, hogy miben beszélnek mennyire mellé a filmben. Mivel én nem hallottam róluk ezelőtt, teljesen elfogadom a film narratíváját, ami elég viccesen hajaz a Trainspottingra és a The Life of Brianra, nem tudom, hogy ezek a filmek tényleg beépültek az ottani emberek életének narratívájába, vagy csak az életük filmes bemutatásának nyelvébe. Mindegy igazából, nekem nagy kedvenceim, szóval tapsikolok, ha felfedezem őket. Az is elgondolkodtató, hogy hogyan lehet megőrizni egy nemzetiség identitásét (jelen esetben az ír) a nyelv nélkül, nekünk azt sulykolják, hogy ez lehetetlen, én ezt nagyjából el is hiszem, de jó lenne erről többet megtudni. Ez mindenesetre egy jó kis ellenpélda. Az is érdekes számomra, hogy mennyire jól működik a hiphop zene a filmben, nekem nem különösebben jön be ez a műfaj magában, de filmen (pl. a múltkori King of New Yorkban), meg játékban (GTA:SA) nagyon bejön. Lehet, hogy ezek a neuronjaim túl közel vannak a mozgást modellező neuronjaimhoz és ha nincsenek együtt borzolva (mint pl. programozás közben) akkor hányik az agyam befelé. Ellenkező esetben viszont boldog. Na mindegy, szóval nagyon bejött ez a film és hát el lehet gondolkodni a modularitáson közben. Meg aki akar, annak azon, hogy tényleg ennyire a mindennapok része a drogozás náluk és ezt mennyire határozza meg a szabadságharc (most már utóhatásainak) stressze? Nehéz háborúzni ipari kémiai tudatmódosítás nélkül, ezt már sokan felismerték.

A City of Sadness (1989): Ez állítólag egy nagyon jó film, be is húzta a velencei fesztivál fődíját, Tony Leung is játszik benne, igaz, egy süket fotográfust, a második világháború után játszódik, amikor Kínából a komcsik kiűzik a Kuomintangot és azok Taiwanra menekülnek, de mindez csak említve van, nem túl sok jelenetben, de azért beszédtéma a történelmi kontextus. A fő téma egy család élete, amelyben 4 fiú van és négy év alatt mindegyik elveszik (illetve az egyik haza sem tér a Fülöp szigeteki hadszíntérről, egy meghal, egyet letartóztatnak és nyoma veszik és egyet hülyére vernek a börtönben). Engem érdekel Kína, most eszembe is jutott, hogy én anno olvastam Kína történetét egy jó vastag piros könyvben magyarul, amit a gyergyói könyvtárból kölcsönöztem, még az átkosban jelent meg és persze eléggé a KKP szájíze szerint írta le a dolgokat, az osztályharc már 5000 éve is feszítette a parasztok kebelét. Na szóval abból a könyvből többet tudtam meg erről a bizonyos eseményről, amikor a KMT leuralja Taiwant, de bizonyára nekem nincs meg a kellő érzékenységem a családi élet és a társadalom rezdülési közötti megfeleltetésben, legalábbis taiwani kontextusban. De egyébként nyugis filmként is lehet nézni, a szép szoba és az ősök oltárának berendezésén el lehet merengeni, a jelenetek elég bő lére vannak eresztve, van idő mindent megrágni, gondolom ez is a cél, aki érti a jeleket, annak van ideje lélegezni, nekem meg van időm azon agyalni, hogy itt még ételáldozatot ajánlottak az ősök szellemének, de azért annyira nem vették már komolyan, amikor a hülyére vert gyerek megette. Gondolom azt is le lehet vonni, hogy itt biza tökéletes a feng shui és mégis elérte őket a kárhozat. Hát, remélem jobb XXI. századot építünk mint amilyen a XX. volt, rendesen megszenvedték egyesek azt, az biztos. Csak keleti filmek megszállottjainak ajánlott.

From (4. szezon): Hát még mindig nagyon bejön ez a sorozat. A Pluribus és ez azt hiszem az évtized sorozata lesz, legalábbis számomra. Ugyebár már két és fél hónapja megy ez a szezon, egy csomó gondolat felgyűlt, most nem fogok 5%-ot se kiírni belőlük, de azért hadd filózzak egy kicsit. Szóval tekinthetünk a filmekre úgy is, hogy egy játék a film világa és a mi belső világunk között. Az emberi agy nagyon rá van cuppanva arra, hogy megértse a többi embert, a cselekedeteiket, az érzelmeiket, stb. A filmek is egy ilyen rejtvény világot tárnak fel előttünk, valószínűleg ezért is szippantanak be annyira, mert sokkal nagyobb a szabadságfokuk mint annak a világnak aminek a valóságot hisszük. Lehet ez egy ilyen régi jó heurisztika, ami segítette az embercsoportok túlélését, hogy a csoport tagjai megismerték egymást jól és szinkronizálták az emocionális életüket és most meg egy virtuális világba akarunk beszinkronizálódni. Minden este. A mesék is erről szólnak, valamilyen információkat közölnek olyan formában amire a fiatal (és kevésbé fiatal) agyak valamiért fogékonyak. Jó kis technika ez a túlélés általi szelekció. Egyébként nem lepődnék meg, ha az egész történetet azzal zárnák le, hogy egy álom volt az egész, amit az egyik gyerek a sok karakter közül álmodott. Nem is érezném becsapva magam, itt már rendesen ráhajtottak az álomvilág területére. Ugyanakkor azt is elképzelhetőnek tartom, hogy valamilyen magasabb szintű fogalom sarkításának adják el az egészet, az egész társadalom szinte reprezentatívan meg van jelenítve (mondjuk politikus az nincs, de őt valószínűleg hamar kinyírták volna, de van orvos, rendőr, pap, boltos, szállodás, művész, alkoholista, családosok és magányos farkasok, és ettől a szezontól a tiszta gonoszság is szerepet kapott (kimondottan jó poén, hogy egy szuper vallásos egyén alakját öltötte, hogy a legkisebb gyanú se vetüljön rá)). Szóval a társadalom szenved bizonyos számukra érthetetlen szabályok súlya alatt, de szép lassan azért felül fognak kerekedni, főként a csapatmunka kezd mint vezérlő elv fontosságot nyerni. Aztán valahogy megoldják a dolgot, nem tudom hogy, lehet, hogy egy kés elég lesz a gonosz hátába, jó poén lenne, senki nem immunis mindenre. Persze valószínűleg valamilyen rituális áldozatként lesz eladva. :)) Na szóval, kanyarodjunk vissza az eredeti gondolatmenethez, mert az volt a fontos amikor nekifogtam ezt írni. Szóval a filmekben az a jó, amikor a film belső logikája vezeti, de ugyanakkor jól szinkronizált a néző belső logikájával. Ezért szoktak a filmekben olyan részeket hagyni, amelyek csak szépek, de igazából csak arra szolgálnak, hogy a nézőnek legyen ideje feldolgozni azt amit látott. Ha túl gyorsan nyomja a film az új információkat, akkor könnyen elveszti a nézőt és akkor a néző nem lesz boldog, mert a boldogság igazából belülről fakad, de azért jól lehet manipulálni. Ezért is van az, hogy az egész estés filmekben kevés főszereplő van és lehetőleg csak néhány jelentős konfliktus alakul ki közöttük, hogy a néző tartani tudja az iramot. A sorozatokban ez egy kicsit könnyebb, mert sokkal több idő áll rendelkezésre, több karaktert lehet bevezetni, akik szintén kialakíthatnak egy érdekes kapcsolatrendszert, de ezért a történet szempontjából fontos gondolatokat úgy is ki lehet fejezni, hogy egy-két szereplő meghal, főként az ilyen ijesztegetős sorozatokban, ahol a legfontosabb rendező elv az, hogy ki él és ki nem a rész végén. Ha sok szereplő van és már rendesen megismert helyszín, akkor legbutább dolgokból lehet olyan érzelmi hullámvasutat csinálni, amire senki nem fizetne be jószántából. Konkrétan itt olyan dolgok voltak félelmetesek, hogy valaki benyit egy ajtón, mert ugye tudtuk, hogy a gonosz már bement előtte és azt is tudtuk, hogy nem egyszerűen fogja elintézni a karaktert, mert azzal felfedné önmagát, de valami gonoszságot biztosan fog művelni. Komolyan mondom, nekem van már némi edzésem a ijesztegetős filmekkel, de itt olyan butaságokkal sikerült felnyomni a pumpát, amiről már rég nem hittem, hogy működhetnek. Persze ez jó, minden pillanata aranyat ér annak, amikor már véget ért a jelenet és meg lehet nyugodni. Azt hiszem, ez a legzseniálisabb ebben a sorozatban számomra, ahogy játszik a feszültséggel. És mindezt úgy csinálja, hogy a nézőben lévő feszültséget a szereplőknek mint leckét adja fel és persze mindenki levon valami következtetéseket, de csak a szereplők mondják ki hangosan (pl. a jelenet amikor a férj hulláját megtalálják, nekem egyértelmű volt, hogy egy nagy fricska lesz). Egészen vicces az, ahogy a szereplők mind azt hajtogatják, hogy "This place messes with your head." és akkor a néző ebből azt kell értse, hogy ez a sorozat játszik veled és megpróbálod figyelembe venni és persze belefutsz a csavarokba mint juh a kukoricásba (hogy egy kis János Vitéz is legyen már). Szóval teljesen levett engem a lábamról. Egyébként ez az egyetlen olyan sorozat, amelyben sosem ugrom át a főcímet, annyira jó az a zene és persze mindig filózom azon, hogy mit árul el a történetből. Az is vicces, hogy elkezdtem más filmekre való utalásokat belelátni egyes jelenetekbe, mint pl. amikor Fatima látott a szörnyike szemén keresztül, az tiszta Being John Malkovich volt, vagy most az utolsó részben, amikor menekültek az autóban és mindenki pánikolt és a kamera járt körbe köztük, az meg a Children of Men jelenetét juttatta eszembe. Ezek lehet persze puszta véletlenek, én vettem túl alacsonyra a hasonlósági mutató által megugrandó szintet, lehetnek homázsok, lehetnek csak egy lusta rendező vagy az időből kifutott stáb kényszermegoldásai, vagy akár lehetnek valami komolyabbnak is a jelei. Mondjuk az ilyen jeleneteket felfedezni tuti esélytelen vagyok a szegényes filmkultúrámmal, majd szépen elolvasom valahol, vagy megkérdem az AI-t, hogy hol írták össze ezeket a referenciákat az internet szorgalmas népei. Az is bejött ebben a szezonban, hogy eddig leginkább csak a hely felfedezése hozta az új információkat, most csak egy új helyet vezettek be (a tavat), de egy új monszter fajtát is és persze megjelent a gonosz, aki talán az egész helyet működteti, vagy az is lehet, hogy ő is csak ugyanolyan fogoly mint a többiek, csak már régebb óta játssza a játékot és tudja a csalásokat. No, hát már tuti, hogy lesz 5. szezon és hogy az lesz az utolsó. Remélem pontot tesznek rendesen a végére, de talán jobb lenne ha nem. Úgy érzem, még sokáig tudnám nézni, ha ilyen jól nyomják, de az is lehet, hogy nem. Talán egyszer a jövőben az alapján fogják a civilizációnkat értékelni, hogy milyen komplexitása volt a történeteinkenk, hány szereplő tudott érdekes módon mozogni bennük, mennyire tudták lekötni a nézőket. Még sok dolgot nem tudunk ezekből a kérdésekből mérni, de ez nem lesz mindig így. Én tuti a Fromra fogok szavazni, bármit is kérdeznek, vagy a Pluribusra, még meglátjuk.

Comrades: Almost a Love Story (1996): Ez egy jó kis Maggie Cheung film, az ő meg a Tony Leung filmográfiáját is ki akarom pipálni lassan. Egyébként a férfi főszereplő meg a Fallen Angels magányos bérgyilkosa, itt egy egyszerű lelket alakít, aki Hong Kongba jön a szárazföldi Kínából, hogy szerencsét próbáljon és persze beleszeret Maggiebe, aki némi kertelés után elárulja, hogy ugyanebben a cipőben jár. Aztán szétválnak, majd megint összetalálkoznak, majd megint szétválnak, majd a végén megint összetalálkoznak, de az utolsó jelenetben mintha szétválnának, de mindenki tudja, hogy az már nem évekre szól, hanem csak percekre. Nehéz dolog a szerelem, főként ha közben a túlélésért vagy a vagyonosodásért kell küzdeni, ami Hong Kongban könnyen váltogatja egymást és ráadásul az embernek csak egy figyelmi központ van az agyában és rengeteg vágy. De ahogy szép lassan halad az életben és kipipálja a vágyakat és az ősök által ráhagyott szabályokat az élet vezetéséről, a figyelem a domináns vágyra összpontosul. Ezeknél a szereplőknél ez a szerelem, ezért a film második részében eléggé befele fordulva kolbászolnak át a világon, míg végül New Yorkban össze nem futnak végleg (mondjuk a legpoénosabb jelenet az, amikor csak szinte összefutnak). Na, lehet már így is túl sokat elárultam a filmből, de nem hinném, hogy a blogom olvasóit nagyon érdekelnék a keleti filmek, ha valami kihagyhatatlan, akkor azt majd jelzem. Ez jó kis film, de nem kihagyhatatlan. De persze bizonyára vannak olyan emberek, az életük olyan szakaszában és olyan körülmények között, amikor ez jelenti a mindent is.

Zene. 

ha nem szereti a kacsasültet akkor kacsa

A keresztény tízparancsolatban melyik a legfontosabb parancsolat? Én azt hiszem, hogy a Ne ölj!

A szabad akaratot tagadó vallásban is a legfontosabb következtetés az, hogy nem szabad ölni, hiszen a bűnös nem felelős a tettéért, a helyzet körülményei, a személy teljes fejlődése magzati kortól, a társadalom amiben élt, stb. mind közrejátszottak abban. Sőt, te sem vagy felelős a döntésért, ha meg akarod őt példásan büntetni és könnyen úgy találhatod magad, hogy már nem értesz egyet a régi döntéseddel, márpedig mindent ki lehet javítani, de a halottat már nem lehet feltámasztani.

Érdekes, hogy teljesen különböző premisszákból ugyanarra a következtetésre lehet jutni, talán csak nem etikus attraktornak tetszik lenni? 

Zene. 

Mulholland Drive (2001)

Idén nem volt kedvem TIFF-re menni. Egy fura limbóban élek most, amikor nem dolgozom, a játékra gondolok, amikor leülök dolgozni, akkor meg minden másra (pl. blogírásra). Én képes vagyok beülni egy filmre és ha nem kap el a fogaskerék akkor végig teljesen más dolgokon agyalok, azt meg lehet otthon is. De ezt a filmet ki akartam pipálni moziban (illetve studházban, a harmadik sorból néztem), másrészt már rég láttam, másrészt még vastagon ott volt a listán a még megértendő filmek sorában, másrészt nagy kedvencem, másrészt mostanában mindent sikerül másképp lássak, másrészt volt már egy csomó kontextusom, láttam róla kritikákat, tudom, hogy Lynch nagyon régóta foglalkozott transzcendentális meditációval, tehát implicit a szabad akarattal is és tudtam, hogy megtalálom benne, ahogy mostanában mindenhol megtalálom.

Szóval azt kell mondjam, hogy most nagyon összeállt a fejemben a dolog, olyannyira, hogy azt merem állítani, hogy értem a filmet és lekerült a megértendő listáról. Persze lehet, hogy nem úgy értem, ahogy Lynch gondolta, bár ő meg a nézőre bízta a megértést, nem szolgáltatott hivatalos értelmezést.

Itt most elég sok apró részlet le lesz írva, innentől jönnek a spojlerek, ha még nem láttad ezt a filmet, kedves olvasó, vagy szeretnéd megőrizni a saját gondolataidat, akkor itt abba is hagyhatod az olvasást. Igazából azért írom le ezeket a dolgokat, mert holnapra már el is fogom felejteni őket, csak az értés bit marad meg.

Szóval én most mindenben meglátom a szabad akarat kérdését, a meditációban ez implicit benne van, ott ugyanis a külső és a belső világ közti kapocs meggyengítése a cél azzal, hogy szenzoriális deprivációnak tesszük ki a tudatunkat és arra ösztökéljük, hogy rájöjjön, a legtöbb információnak ő maga a forrása, talán nagyon hosszú az út a valóságtól addig, amin éppen gondolkodunk, talán már ki is facsartuk a dolgot a felismerhetetlenségig. A tudományos(kodó) megfogalmazásban a szabad akarat hiányát azzal lehet igazolni, hogy az akció tudatos kiválasztása előtt elindul már az inger ami pont annyi idő alatt mozgatja meg az izmokat amennyi idő ahhoz kell, hogy tudatosnak éljük meg a mozdulatot és így szépen szinkronban lássuk az akaratot és a mozdulatot. Ez van egy az egyben reprezentálva a számomra eddig legkevésbé értelmezhető jelenetben, a színházban, amikor szépen elmondják, hogy minden csak felvételről megy, azaz semmi szabad akarat nincs, de a pasas úgy tesz, mintha az ő mozdulataira szólalnának meg a különböző hangszerek. Ráadásként még azt is hozzáteszi Lynch, hogy igen, a szerelem is egy ilyen szabad akarat mentes dolog, azzal a gyönyörű Rebekah Del Rio számmal. És a halál is. A szalag mindig megy tovább, az univerzum nem nyer és nem veszít semmit az életeddel és haláloddal (bár a fizikusok mesélnek valami entrópia nevű dologról, de az fikció, talán).

Na, hát ezzel az üzenet le is van tudva (a kulcs a zárba került), szóval ez az egész film arról szól nekem ezután, hogy nincs szabad akarat.

Igazából az egész film ennek a gondolatnak a tágabb illusztrációja, azt ugye a legtöbben elfogadják, hogy a film első részében Camilla/Rita az Diane/Betty alteregója, az egész csak egy álom amit a kettejük szerelmes kapcsolatából, az ő sikertelen karrierjéből és abból a vacsorából sző. Mivel én nem kellett figyeljek a történetre, teljesen a részletekre tudtam figyelni és igazából jó rendező módjára Lynch ki is mondatja Bettyvel az igazságot, konkrétan az elején azt mondja, hogy "I am in this dream place." és a telefonhívásnál meg ugye azt, hogy "It is funny calling yourself." Szóval ez a kapcsolat eddig is elég világos volt, de most ugye megvan rá a bizonyíték is. Persze ugye az álomban minden sikerül, a valóságban meg minden rosszul megy, ez is a szabad akaratról szól, az agy egy sokkal tágabb térben mozog mint a valóság, az álmokban aztán mindent szabad, amikor nem kell azokkal a francos kis izmokkal szinkronizálni mindent, akkor megy a repülés és a szerelem is azzal és akkor amikor kedvünk van hozzá. Csak amikor megjelenik a szenzoriális input akkor kell egy fokot visszavenni és csak az élet fontosabb cselekvéseiben jeleskedni.

Na, már kezdtem is elfelejteni a dolgokat amikre gondoltam a film közben, ez már ilyen, sokkal több volt mint 7, szar ügy ez a limit a munkamemórián. Na még két dolog: amikor Diane megérkezik a vacsorára, akkor ugye Camilla várja és azt mondja, hogy van rövidebb út, a természeten keresztül, nyakában egy imasállal, ez számomra most egyértelmű utalás a meditációra. A másik meg az, hogy ezt a filmet is akkor érthetjük meg igazán, ha az apró részletekre figyelünk, pont ahogy az életet kell élvezni, az apróságokra kell figyelni, a nagy dolgok sajnos gyakran nem úgy alakulnak ahogy szeretnénk, de az apróságok mindig ott lesznek annak aki hajlandó rájuk is figyelni. Meg persze a gonosz ember, a lélek egyik sötét sarkában, aki képes megölni téged. Sajnos ő is a rendszer része és jobb nem húzogatni a bajszát, mint a fickó tette a vendéglőben, ahol aztán Diane is elköveti ugyanazt a végletes hibát, hogy megöleti Camillát, ami az ő halálát is okozza végül.

Na jó, lehet, hogy éppen nincs minden apró részletre magyarázatom, de abban a jelenetben, amikor Betty felhívja saját magát egyből az a híres telefonhívásos jelenet ugrott be a Lost Highwayből és azt is megértettem egy füst alatt. Úgy lehet valaki egyszerre két helyen, ha valójában egyszerre minden helyen ott van, ezzel a tulajdonsággal meg csak egy entitás rendelkezik. Meg ként nézni a Lost Highwayt is, hátha azt is leszedhetném a megértendő filmek listájáról.

A kávés jelenet szerintem csak azért van benne, hogy fricskát nyomjon Lynch, hogy ez nem Twin Peaks, gyerekek, van akinek semmilyen kávé nem jó, más meg mindent tud értékelni. Csak most néztem meg, hogy az a Castigliani testvér, aki kiköpi a kávét, az Angelo Badalamenti. 

Ja igen, az is érdekes számomra, hogy pont éjjel kettőkor kelnek fel a csajok megoldani a rejtélyt, mostanában egyes éjszakákon én is megébredek éjjel kettő-három magasságában és nem tudok visszaaludni. A tuitteren azt olvastam, hogy a kortizol és az adrenalin fura összjátéka ez és magas kortizolra utal, ami persze a stresszből jön. Szóval akkor Diane/Camilla is stresszes volt álmában, főként mivel a tudatalattija tudta már, hogy Camilla halott.

Na jó, lesz még pár részlet amit meg kell fejtsek legközelebb, amikor látom ezt a filmet, biztos a kutyagumi is valami nagyon mély utalás. Meg persze azok a szereplők, akiknek más a szerepe a valóságban és az álomban, bizonyára valami nem véletlenszerű transzformáción esnek át, mondjuk pl. Coco.

Ja igen, és az, hogy rengeteg pénz van a kulcs mellett, az is arra utal, hogy a legértékesebb dolog az élet (szabad akarat) megértése. :)

Ennyi most, ideje lefeküdni, reméljük most nem ébredek meg fél óra múlva. 

Zene. 

PS. Ja igen, Deep Riverből származik a csaj, hát mi ez ha nem utalás a meditációra? 

PS2. A filmtett megválasztotta az utóbbi 25 év legjobb filmjének és hát így első blikkre én sem tudok jobbat mondani. :) 

megfeszítették, meghala és eltemették. harmad napon feltámada

Ha Jézusnak igazán szabad akarata lett volna, akkor előbb feltámadott volna és csak utána hal meg, ellentétben azzal ahogy az isteni esszenciával nem rendelkező emberek szokták csinálni.

Egyébként aki nem a legnagyobb béklyót látja a legnagyobb hatalomban, az nem alkalmas annak gyakorlására.

Ezt Jézus tudta, a hívei egyre kevésbé tudják, pedig egyre nagyobb hatalmuk van.

(és itt ér véget az a programunk amikor bemutattuk, hogy a szerző kiment 10000 lépést sétálni és szabadon engedte az elméjét, hogy nyargaljon mint a csikó a zöld gyepen)

Zene.

mese minta, mintamese

A jótúb ajánlott egy vidiót Spinoza istene: miért hitt benne Einstein címmel? Megspórolom nektek (a valószínűleg AI által generált) 40 percet és egy mondatban összefoglalom: Spinoza egy XVII. századi Amszterdamban született portugál zsidó üvegcsiszoló volt aki szeretett filozofálni és addig csűrte-csavarta az eszét míg kiötlötte, hogy Isten és a világ csak egyek lehetnek és hát ez nem tetszett a kor embereinek meg vallási vezetőinek meg filozófusainak ezért nem nagyon értékelték a gondolatmenetét, de lassan beérik a világ rá.

Szóval akkor így hitt Einstein Istenben (nekem mindig kicsit gyanús volt ez az állítás, de elfogadtam, hisz senkinek nem lehet mindenben igaza, főként nem embernek). Azaz, sehogy, a világegyetemben hitt, meg abban, hogy az a dolgunk, hogy megértsük. Meg valószínűleg akkor a (klasszikus) szabad akarat hiányában is. Azért gyújtott rá egyből amikor kilépett a tüdőkórházból.

Demó. 

Zene. 

AI. AI. AI. AI.

amikor a vak órásmester macskatáp adagoló gépet készít

Valahogy bekerültem a tuitteren a demográfiai összeomlással foglalkozó millió buborék egyikébe (persze más buborékokban is vagyok), de ezt inkább akadémikusok uralják. Valamikor régebben én is komolyan tudtam venni ezt a dolgot, de ma már teljesen fals problémának tartom, szerintem pont az történik, aminek történnie kell (mondjuk nagyjából minden így van, a kérdés csak az, hogy mennyire értjük azt ami történik). Mindenesetre lehet ezek a buborékok mostanában sokat nőttek, mások is kezdtek nagy számban taggá válni, mert a tegnap tettek fel egy ilyen jó kis weboldalt, ahol előrejelzéseket is lehet csinálni, ha az ember játszik pár paraméterrel. Persze aki azt gondolja, hogy bármit is előre lehet látni 74 évvel, annak... lenne egy szigetem eladó, ha lenne egy szigetem.

De ha már ennyi badarságot írok mostanában (és aztán generálok egy képet hozzá, ami mostanában az igazi lényege a blogírásnak), akkor hadd írjak egy kicsit erről. Szóval szerintem egyszerűen az történik, hogy az emberek rájöttek, hogy nem a gyermekcsinálás az élet értelme, hanem joggal tölthetik el az életüket bármi mással is, nem kell elszámolni senkinek vele. Valójában ahogy az ember egyre jobban lemászik a fáról, egyre több okot csinál magának ami a gyermekvállalás ellen szól, ha ma összeszámoljuk az okokat amelyek miatt csökken a népesség, valószínűleg találunk legalább 10000-et, amelyekből mindenki talál legalább 100-at amire hivatkozik, de ha ismerné az összes okot, biztos legalább 200 szimpatikus lenne (mostani kedvencem az autóban a gyerekülés probléma, igaz, ez csak a 3. gyereket érinti). Ha 10 év múlva vizsgáljuk a problémát, már biztos 12000 ok lesz. Erről is szól a haladás, az élet egyre bonyolódik, az emberek egyre kevésbé értik a világot és amit nem értenek, attól félnek. Legalább a villám nem csapott kétszer ugyanabba a fába, amikor még Zeusz volt a dolgok alakítója.

Szerencsére ez egy olyan dolog amibe a megoldás be van égetve, azok akik sok gyereket szeretnek csinálni, nagyobb valószínűséggel válnak dominánssá a jövőben, megöröklik a világot és minden menni fog tovább. Én nem ragaszkodom ahhoz, hogy az én világképem kell a jövő domináns világképe legyen, csak annyit kérek, hogy hagyjanak eljátszadozni vele amíg élek. De egyébként a mostani gyerekvállalási statisztikákból se nagyon következtessen senki, most olvastam, hogy sok olyan hely, amelyről azt hisszük, hogy gyerek Eldorádók, már régen nem azok, mi még Európában ahhoz képest elég lassan csökkenünk, talán mert már egy ideje foglalkozunk a problémával, talán más okból.

A másik megoldás meg persze az, hogy valószínűleg 100 év múlva amúgy is minden élő beköltözik a számítógépbe, mert a technológia lehetővé teszi majd és ott biztonságban eléldegélhet amíg a világegyetem meg nem szűnik, már ha jó módszereket dolgozunk ki addig az adatok biztonságos replikálására és fenntartására (és buzerálására).

Egyébként tegnaptól már lehet beszélgetni és együtt ötletelni a google flowban a generált képről (eddig ha azt írtam, hogy készíts egy képet ami tartalmazza Tifat és egy palacsintasütőt és legyen illusztráció a demográfiai összeomlásra, akkor a legbutább képet hozta ki, de most már tettek elé egy nyelvmodellt is ami gondolkodik egy kicsit és egészen ügyi dolgokat tud, szóval most erre megint rá fogok cuppani azt hiszem. Ami a legviccesebb, hogy gyakran a képgeneráló visszautasítja a nyelvmodell által írt promptot, akkor átrakom csetdzsípítíbe és minden okés).

Szóval annyit akartam mondani, hogy én sokkal nagyobb problémának tartom az éghajlatváltozást mint a demográfiai összeomlást (bár mindkettő önlimitáló folyamat), de mostanában már kezdem úgy érezni, hogy nincs mit ezzel kezdjek, eljön aminek jönnie kell és talán majd megoldják az okosak, vagy az okosak gépei, vagy az okosak gépeinek a gépei. Azaz mi. Mert mi mind gépek vagyunk, csak egyeseknek ez derogál.

Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

szabad vagy félreérteni a szabadságot

Furmányos dolog ez a szabad akarat, az egész egy átverés, de annyira jól kellett megcsinálni, hogy senki ne vegye észre a turpisságot. Na de mostanában már egyre többen észreveszik és így lehet gondolkodni a furmányosságán is.

Szóval aki fogékony az univerzum ezen üzenetére, az azt hallja, hogy én vagyok minden, rajtam kívül semmi nincs, én pedig egy determinisztikus, de előrejelezhetetlen rendszer vagyok. Csinálj ezzel az információval amit akarsz, higgy amiben akarsz, hisz te is én vagyok, a végtelen variációjába ahogy az atomokat szervezem, beleférsz úgy ahogy vagy. De ne feledd, az atomjaidat csak kölcsön kapod, régebben más élőlényekbe szerveződtek és eljön az a pont amikor tovább kell add őket, hogy más élőlények és élettelen dolgok is létrejöjjenek egy időre belőlük. Hogy mi lesz az iterációk végén? Egyesek azt hallják, hogy a nagy csend, az energia átalakul egy statikus anyagba, amit most még nem tudunk felfogni. Mások azt hallják, hogy megint nagy bumm következik és kezdődik az egész elölről. Téged annyira nem érdekel ez a téma, inkább csak a jótúbon hallgatod a zenét ahelyett, hogy a papír és ceruza zsizsegéséből a jövő zenéjét próbáld kifürkészni, de ez is teljesen rendben van, hisz ez is én vagyok. Igazából minden teljesen rendben van, ha azt akarod hinni, hogy én ítélkezem feletted, hát hidd azt, ez is csak pillanatnyi hóbort az emberiség tagjai között, volt már sok más és lesz még sok más. A lényeg az, hogy izegj-mozogj, mert itt van ez a rengeteg energia az univerzumban és el nem tűnik, csak egyre-másra átalakul.

Demó. 

Zene. Zene. Zene.

egy élet, egy szabály, egy halál

Volt Metallica koncert Bukarestben, persze nem voltam, annyira nem vagyok nagy Metallica fan, persze azért néha rám jön és hallgatok ilyen zenét is, pl. a One nagyon bejön, főként a klippel együtt az üzenete. Persze, most éppen a szabad akaratról is szólhat az egész, hiszen minden ami az életről szól, az egyben a szabad akaratról is szól. De ez a bejegyzés csak arról szól, hogy mára is kellett valamit írni, hogy legyen minden napra bejegyzés és hát a politikára és a gazdaságra ráuntam. Meg a chatgpt is milyen jó kis képet generált.

Zene.

AI. 

Robot csomagokat forgat élőben. 

a lényeg

Ma odáig gubancolódtak a gondolataim, hogy úgy gondoltam a (keresztény) vallásra, mint azon eszme közvetítőjére, hogy a világot egy és csakis egy szabályrendszer (Isten) vezérli. A vallás többi része csak sallang, amivel el lehetett adni ezt a gondolatot az ősvallást (a családfő az Isten, nála nagyobb csak a város alapítója) hívő és az ősvalláson kívül rekedt ókori tömegeknek. Valami, ami elég ismerős és érthető volt és lehetővé tette a stabil növekedést a titkos üzenet terítésére. Majd egyszer eljön valaki (vagy valami) ami a sallangot tovább egyszerűsíti és konzisztenssé teszi. Addig mindenkinek jó bolyongást kívánok az öntudat útvesztőiben.

Zene.

miért keresitek a kiszámíthatatlant a szavak között?

Az én világom rendezett:

Reggel beleordítom a végtelen univerzumba: Mi lesz a reggeli?

Mire a válasz: Úgy emlékszem van még egy kis szolámi meg sajt a hűtőben, ha nem kell, gyere vissza.

A te világod nem rendezett:

Reggel beleordítod a végtelen univerzumba: Mi lesz a reggeli?

Mire a válasz: Csokitorta

- De hát nincs is csokitorta a hűtőben!

- Ja, hát nem akartad eléggé. Nincs akarat, nincs csoki!

Demó. 

Zene. Zene.

AI. AI.

Sanyo 1988. 

Amiga Graphics Demo VHS Tape. Amiga Graphics Archive.

Áfra Attila interjú. 

az öntudat nehéz problémája elengedésének elviselhetetlen könnyűsége

Van itt egy érdekes elmesélése annak, ahogy a heliocentrikus világképet összerakta a tudomány. Én legalábbis nagyon érdekesnek találtam, pedig nagyjából ismertem a sztorit, illetve a főszereplőket, de konkrétan még azt sem tudtam, hogy Kopernikusz még kör alakú pályára tette a bolygókat a Nap körül, egészen Keplerig kellett várni, amíg az elliptikus pályát megkapták. Nem fogom összefoglalni a sztorit, aki tud angolul és érdekli, ajánlom, hogy olvassa el a linkelt helyen, kellemes olvasmány és nem is túl hosszú.

Ami igazából érdekes, az az, hogy most is van egy hasonló vita a tudós emberek között, talán minden viták vitája és úgy tűnik, hogy a geocentrikus-heliocentrikus probléma modern változata. Ez a vita most olyan címmel lángolt fel a tuitteren, hogy a mesterségesen intelligens ágenseknek van-e öntudata? Az egyik tábor szerint nincs, mert a gépnek nem lehet öntudata, csak a biológiai lényeknek lehet öntudata. Erre a másik tábor azt mondja, hogy a biológia is csak egy gép, az amit öntudatnak nevezünk az csak a információ feldolgozási képesség eredménye. Ez pedig gyakorlatilag annak a kérdésnek az átfogalmazása, hogy van-e az embernek szabad akarata? Mert ha csak egy gép, akkor nincs, ha meg nem gép, akkor honnan lesz bele (tekintve, hogy minden ember két sejt egyesüléséből jön létre egy nagyon bonyolult, de mégis csak fizikai folyamat során, esetleg még az anyja bújtathatja bele a szabad akaratot a magzati fejlődés során). Gondolom egyértelmű, hogy én a nincs szabad akarat, az öntudat csak az információ feldolgozás során kialakuló jelenség és a világegyetem közepén nem a Föld (mondjuk nem is a Nap) van táborba tartozom.

Szóval a szabad akarat kérdését én nagyjából azzal feleltetem meg, hogy az ember a világ közepe, vagy nem. Remélem, az én életemben már eldől ez a kérdés, ha végre tudunk emberi szintű mesterséges intelligenciát létrehozni, akkor az talán meggyőz mindenkit, hogy nem ő a világ közepe, csak egy pont a spektrumon, előtte és utána is van rengeteg pont még. Én mondjuk nem vállalkozom arra, hogy megalkossam az emberi szintű mesterséges intelligenciát, inkább csak gyűjtögetem ide azokat az eseteket, amikor az emberi intelligencia félre megy. 20000 nap alatt a koponyám körül lesz a gyűjtemény címe, remélem valaki majd illeszt rá valami furmányos görbét és én is megérthetem honnan jön a homály. :))

Demó. 

Zene. 

AI. AI. 

filmek +

Most nem lesz képrejtvény a holnaputáni filmekhez, már meg is untam ezt a játékot. Amúgy is, igazából arról szólt, hogy tesztelgettem a gúgel képgenerálóját, de nem volt valami jó teszt feladat. Ugyanis a képgenerálás során az történik, hogy a prompt alapján a generáló generál egy képet, de utána még van egy lépés, amikor ellenőrzik, hogy nem-e sért valamilyen jogokat a kép. Természetesen, mivel valamilyen filmre hivatkoztam, a generáló csak akkor tud releváns képet készíteni, ha már látott egy (vagy sok) képet a filmből, ami a kopirájt törvény éppen népszerű olvasata szerint illegális (explicit licensz szerződés nélkül, én ezzel vitatkoznék, de nem most). Ezért gyakran a képgenerálások nem sikerülnek, olyankor próbálok kicsit finomítani a prompton, vagy direkt leírok egy jelenetet pár szóban és nem is említem a film címét, de úgy gondolom, hogy aki ismeri a filmet annak esetleg bekattanhat. De ez nem jó játék, mert effektív azt tesztelem, hogy a generátor és a diszkriminátor mennyire helyesen tudja a kontextusbeli különbségeket modellezni és hát persze még elég rosszul (azaz a második rendszer a kopirájtolt tartalmat csak annak eredeti kontextusában ismeri fel, tehát amikor a generátor berakja Joi-t a James Bondba, akkor nem ismeri fel, hogy az Joi a Blader Runner 2049-ből), de gondolom ez egyre javulni fog, szóval lassan ezt a játékot már nem játszhatom majd. Meg aztán, vidiókat sem generáltam, de most már annyi az előny, hogy akár egy ültömben generálhatnám a képeket, a flow-ban nincs limit a képek generálására. De most más dolgokkal szórakoztam a kép generátorral, csak hát nincs rá sok idő.

Viszont lesz helyette valami más, mégpedig próbálom valahogy dokumentálni a filmes közeghez, mint egészhez a hozzáállásomat. Nem tudom mi van velem mostanában, teljesen megpendültem, egyfolytában csak filmeket szeretnék nézni. Nem tudom miért van ez, lehet azért, mert szükségem van a mesékre és most úgy érzem, a hírekből csak hazug meséket kapok. Vagy azért, mert úgy érzem, hogy mostanában megváltozott a filmekhez a hozzáállásom és szeretném újraértékelni a kedvenc filmjeimet, hátha találok bennük új dolgokat amikért még jobban kedvelhetem őket, esetleg lekerülnek a pedesztálról, hogy új filmek vegyék át a helyüket. Vagy csak a bemutatott világ után kezdtem egyre nosztalgikusabb lenni, ugyanis egyre inkább a régi filmek iránt kezdtem érdeklődni, a mostani távlatból már tudjuk, hogy mi volt a valóság és mi volt a propaganda (persze azért nem pontosan, de mindenképpen sokkal jobban mint a jelenben) és úgy érzem a most rendelkezésre álló információk alapján sokkal jobban érthetőek a régebbi filmek. Meg talán a filmek is változtak, a mostani trendek nem érdekelnek. Vicces, de sokkal jobban érdekelnek (bár még nem néztem mostanában, de nemsokára letesztelem ezt az elméletemet is) az 50-es, 60-as évek bibliai ihletésű filmjei a rikító színeikkel és boxos embereivel mint a mostani képregényfilmek a szuper grafikájukkal és teljesen kiszámítható ívükkel.

Meg az is van, hogy szép lassan dolgozik bennem az a gondolat, hogy nincs szabad akarat, a történetek valódi jelentése az, hogy ebben a kontextusban ez az ember tudta így megoldani ezeket a problémákat, a kontextus sem speciális, az ember sem és a problémák sem, egy szabályrendszer eredményei, csak statisztikailag sokkal ritkábbak mint at "átlag", ezért találom "érdekesnek", mert az agyamban a Bayes tételt maximálisan borzolja. Ez a gondolat most így megfogant egy filmmel kapcsolatban, de nem ajánlom senkinek, hogy megpróbálja kitalálni, hogy melyik film lesz az, mert hát determinisztikus vagyok én, de kaotikus is ám, szóval kikérem magamnak.

De azért ennek a gondolatnak a szemléltetésére vegyük a Terminátor (1984) filmet, amely egyik nagy kedvencem és ezzel gondoltam végig én is ezt a gondolatsort (bár nem ez a film ihlette). Szóval a Terminátorban ugyebár a Terminátor, egy robot és Kyle Reese, egy ember visszamennek az időben, az egyik, hogy megölje, a másik, hogy megvédje Sarah Connort. A Terminátor nem tudja megölni Saraht, de nem kimondottan azért, mert Kyle olyan jó lenne, hanem azért, mert egy nagyon más világban programozták, ahol egyetlen működő stratégia volt, megkeresni az emberek bázisát és ott addig lőni amíg meg nem semmisül. Az 1984-es L.A. egy teljesen más világ, tele van egy csomó komplexitással ami a jövőben nem volt jelen, pl. el kell dönteni, hogy csoki öntettel vagy juharsziruppal eszi az ember reggelire a muffint. Ha a Terminátor egy kicsit jobb stratéga lenne (nem is kell hozzá általános mesterséges intelligencia, csak egy kicsit kell jobban érteni az emberi élet ritmusát), akkor tuti el tudta volna végezni a feladatot (talán már az is elég lett volna, ha randomizálja a sorrendet amelyben megöli a Sarah Connorokat, a randomizálás egy olyan örök érvényű heurisztika amit már a mostani mesterséges intelligenciákba is alapban beépítenek). Másik oldalról pedig, Kyle ugye szerelmes Sharahba, mert a Sarah jövőbeli gyereke adott neki egy képet az anyjáról és persze paradox módon pont Kyle lesz a gyerek apja. Jó kis logikai bukfenc ez, de érzelmileg teljesen rendben van és az egész azért működik, mert létezik egy fotó, ami Kylenak az egyetlen szépséget jelenti az amúgy brutális hétköznapjaiban. Ha lenne Oscar a filmekben szereplő tárgyaknak, akkor az a fotó meg kellett volna kapja, de az emberek mind elsiklanak felette, pedig szerintem legalább annyira fontos pillére a történetnek mint a többi hús-vér és hús-vas szereplő. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a cél mindössze az volt, hogy Sarahnak ne szülessen gyermeke, a Terminátornak rengeteg más lehetősége is lett volna, hogy ezt elérje, nem kell hozzá megölni, elég ha csak meggyőzi hogy legyen apáca. :)

Szóval, helyzetek, emberek, feladatok, nem tudom, mennyire tud ez az új látásmód megragadni bennem és tesz-e hozzá valamit a filmekhez, vagy elvesz valamit. Az tuti, hogy a messiás a fehér lovon toposz nem nagyon működik már nálam, vagy legalábbis nem nagyon találtam mostanában olyan verziót ami működne.

Egyébként nem biztos, hogy lesz mit írnom a meta-film témában egy hónapig, vagy egy évig, de van egy olyan érzésem azért, hogy lesz. Egyébként ha a filmek lesznek a blogom legfőbb témája egy időre, az engem egy cseppet sem fog zavarni, ugyanúgy nem értek hozzá, mint mondjuk a gazdasághoz, de ugyanúgy azt érzem, hogy jogom van arra, hogy saját véleményem legyen és ezt le is írjam, amúgy sem jön senki kijavítani, hogy nem a Terminátor meg a Mátrix a legjobb filmek az univerzumban. :)))

a mérgezett almapüré kexxel

Az agy a test tömegének mindössze 2-3%-a, de az energia 20%-át használja fel. A test mégis úgy gondolja, hogy megéri a specializáció, mert a kooperációt rá tudja erőltetni az agyra. Ha mással nem, hát egy kis halálfélelemmel. Lehet a magasabb szerveződési formákban is erre lenne szükség. 

Demó.

Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI. AI.

Drónos. 

Heh. 

a lebegés technikája a nem úszás

Az ember olyan mint a folyóban a víz. Azt hiszi, hogy ő a csobogás, mert az olyan kiszámíthatatlan, de valójában az útja teljesen determinált azok által akik előtte ott jártak és kialakították a folyómedret. Egyes emberek télen kezdik az útjukat a tengerbe, mások nyáron, de mind ott végzik és aztán összekeverednek a tengervízzel, majd elpárolognak és szétviszik őket a felhők különböző folyómedrekbe. A legjobb dolog az életükben amikor egy másik folyóval összefolynak.

Demó. 

Zene. Zene. Zene. Zene.

AI. AI.

a kérdés mindenre is

Akartam sok tanulságot összefoglalni az évből, de aztán persze nem lett belőle semmi. De a legfontosabb az talán az, hogy idén léptem be a szabad akarat tagadók vallásába. Azért hívom vallásnak, mert egy pár axiómát azért el kell fogadni ehhez és a hívők nem fogadják el a tudomány axiómáit jobban mint a vallás axiómáit, meg aztán, mindegy is, hogy minek nevezzük, az a lényeg, mire jó.

Azt hiszem, egyre inkább beszivárog a gondolataimba ez a szabad akarat hiánya, kezdek egyre több dolgot ezen a szemüvegen keresztül nézni, de talán teljesen sosem fogom megadni magam neki. De azért jó lenne dokumentálni valamennyire azt, ahogy épül a rendszer, lehet, egyesek kisegítenek a hiányzó elemekkel, ha sikerül egy közös nyelvben megállapodjunk.

Mostanában például azon gondolkodtam (és persze jó bénán fogom összefoglalni), hogy mennyire hasonlít a szabad akaratú döntések kalkulusa az ítéletkalkulushoz. Gondolom onnan jön ez, hogy amikor csak két lehetőség van és konjunkció, diszjunkció meg tagadás, akkor nagyjából minden ugyanúgy alakul, kezdve a halmazelmélettől, amit a gyümölcsök rendszerezésével kezdtünk pár százezer éve és most meg nagy dimenziós geometriával meg mértékelmélettel bolondítunk. Szerintem az agy valójában gyakran össze is téveszti a szabad akaratot a logikával, mivel főként szerkezeti hasonlóságok alapján végzi a furmányos kis műveleteit, ezért gondoljuk úgy, hogy én döntöttem, tehát igaz kell legyen.

Érdekes kérdés lenne, hogy mi volt előbb, a szabad akarat, vagy a logika (vagy esetleg a halmazelmélet, nem tudom az ősembert mennyire foglalkoztatta az, hogy egyszerre nem lehet, hogy esik meg nem esik és az, hogy ha az én almáimat és a barátom almáit összerakjuk, akkor több almánk lesz)? Meg kéne nézni, hogy mit gondolnak erről a filozófusok, hiszen ez a két téma az ő centrális témájuk és már biztos megcsinálták a kapcsolatot.

Meg amúgy is, milyen szabad akarat az, amiben eldönthetem azt, hogy tejjel vagy tej nélkül iszom a kávét, de azt nem dönthetem el, hogy meddig akarok élni? 

Zene. Zene. Zene.

AI. AI.

ken küldött, hogy megtaláljam az elveszett frigyládát a tavalyi hóban

Próbáltam összerakni a fejemben, hogy miért is akarok én játékot írni, de nem nagyon sikerül, szóval akkor ideje az első verziót megírni, aztán majd valamikor írok egy másodikat, aztán egy harmadikat...  

Induljunk ki abból, hogy valamit jó lenne alkotni. Ezt a premisszát majd máskor tárgyalom és most csak háromféle alkotási területet fogok tárgyalni, a könyveket, a filmet és a játékokat.

A könyv azért vagány dolog, mert nagyon tömören és nagyon absztraktan fejezheti ki magát az ember és persze végtelen lehetőségekkel rendelkezik. Az egyetlen gond ezzel a médiummal, hogy olyan régóta létezik, hogy nagyon magasra került a léc és mostanában én úgy érzem, a forma kezdett elsőbbséget élvezni a tartalommal szemben, legalábbis egy szintig. Mondjuk valahogy mindig kell szűrni és ez egy megszokott stratégia, előbb meg kell ugrani a forma követelményeit, hogy a tartalomról beszélgetni érdemes legyen. Szóval én könyvet sosem fogok írni, de blogot igen, mert ebben a formában élvezhetem az előnyeit a nyelv generatív erejének anélkül, hogy komolyan kéne vegyek bármit is. Ezért is választottam azt hiszem ezt a módot hogy terápiázzam magam.

A film azért jó, mert a világot leginkább vizuális és auditív szinten érzékeljük, sajnos az absztrakciós szint elég alacsony, de azért lehet feszegetni azokat a kapukat. Ez is azért már elég hosszú történelemmel rendelkezik, kialakult a filmes nyelv, ami részben megkötés, részben segítség. Itt viszont baromi nehéz megugrani az alapszintet is, bár most ugye az internetes videómegosztással kicsit átalakultak az elvárások, azért stáb nélkül elég nehéz volt alkotni bármit is ami nem szánalmas. Most a mesterséges intelligencia valószínűleg ráborítja az asztalt az iparra és szerintem az egy jó dolog lesz, lehet, hogy ha nagyon könnyű lesz a dolog és nagyon expresszívek az eszközök, még én is szórakozom majd vele, de komolyan persze sosem lehet majd venni, mert még ez sem az én igazi világom.

A játékokban az a jó, hogy míg a könyvek és filmek statikusak, addig a játékok dinamikusak, legalábbis egy szintig, legalábbis egyelőre. Ebben az esetben a dinamikus azt jelenti, hogy a játékokban lehet közvetíteni gondolatokat a játékos által választott sorrendben is, nem csak a szerző által választott sorrendben. Ez a nemlinearitás szerintem olyan lehetőséget ad a szerző kezébe, amivel a könyvek és filmek szerzői nem rendelkeznek. Amivel ők próbálkozhatnak, az az, hogy rétegzik a történetet és többszöri olvasás/megnézés után válnak nyilvánvalóvá a rétegek, de ez egyrészt nehézkessé is teszi az első befogadást, másrészt, nem biztos, hogy az olvasó/néző ad még egy esélyt a műnek. A játékoknak még az is előnye, hogy változtatni lehet őket az életciklusuk alatt, ha a szerző úgy gondolja, hogy nem a legjobb döntéseket hozta a készítés alatt, akkor apróbb vagy nagyobb változásokat hozhat be. Ez a játékoknál mostanában nagyon divatba jött, sajnos egy kicsit túl is van tolva, néha arra használják, hogy a hibákat csak akkor javítsák ki, ha a játék bizonyítja, hogy megéri őket kijavítani (vagyis elegendő eladást produkál). Ez az utólag kijavíthatóság eléggé megváltoztatja az ember gondolkodását, én is eléggé utálnám, ha olyan valamit kéne csinálni, aminek elsőre tökéletesnek kellene lennie. Hmm, erről még lehetne írni sokat, de most berekesztem, mert van még egy nagyon fontos dolog. Mostanában megint kezdett érdekelni az öntudat és a szabad akarat kérdése és ez egészen érdekesen összefügg a játékokkal. Azt hiszem, az a mechanizmus, ami kialakítja ezeket a jelenségeket egyelőre a legjobban a játékokkal figyelhető meg. Ha azt vesszük, a játékoknak van a leghosszabb történelme, hiszen sok emlősállat ivadéka játék során ismeri meg a világot és egymást. Szóval a játszás iránti igény nagyon mélyen belénk lehet kódolva, ugyanúgy ahogy az is, hogy a világot és magunkat is fel kell fedeznünk. Ezért egészen érdekes az, hogy az ember mennyire bele tudja élni magát a játék világába amivel játszik és nem igazán szükséges az, hogy az a világ hasonlítson a valósághoz, egészen absztrakt világokba is nagyon bele lehet élni magunkat, egyesek még a szöveges játékok világairól is pontos térképeket tudtak készíteni a fejükben. Szerintem ez nagyon érdekes és a nemlinearitással együtt olyan lehetőségeket ad az alkotó kezébe, amilyennel semmilyen más médium nem rendelkezik. Persze, a lehetőségeket ki is kell tudni használni, de az általam választott fegyvernem, a programozás, amúgy is egy jó (bár nem az egyetlen) belépő a játékok világába, szóval mostanra eldőlt, hogy én játékokkal akarok foglalkozni, ha már valamivel akarok foglalkozni. Azt hiszem, külön bejegyzést kéne szentelni az öntudatnak és a játékoknak, mert most már elfogyott a türelmem.

Zene. Zene. Zene. 

AI. AI. AI. AI.

én a pásztorok királya felcsaptam neónak

Rájöttem, hogy azokat a történeteket szeretem a legjobban, ahol a tetőpont a főszereplő szabad akaratát fejezi ki. Két példát hozok erre, a Mátrixot és a János Vitéz daljátékot.

Na jó ezt most megpróbálom jól megírni. Szóval akkor kezdjük elölről (megint).

Azt értem szabad akarat alatt, hogy képes vagy úgy dönteni, hogy teljesen független a döntés kimenetele az aktuális állapotodtól. Ez ugye azért lehetetlen, mert az aktuális állapotod teljesen leír téged, nem hiszek lélekben vagy ilyesmikben (bár ha lenne is, nem tudom mire menne állapot és szabályok nélkül, például a halhatatlanság is egy szabály, tehát még akár a lélekkel rendelkező egyén számára is lehetetlen a szabad döntés, ha jobban végig gondolom). Még csak azt sem kell felételezzük, hogy ismerned kell a saját állapotodat ahhoz, hogy szabadon dönts, a törvények uralma alól akkor sem menekülsz, ha nem ismered őket. Mégis miért tűnik úgy, hogy létezik szabad akarat? Hát mert az állapot + szabályok alkalmazása után nyert új állapot nem ismert, főként nem több lépés után, ezért gondoljuk úgy, hogy bizonyára valami jó okunk volt arra, hogy így döntöttünk. Evolúciósan valószínűleg eddig inkább megérte cselekedni mint gondolkodni.

De.

Egy virtuális világban, azaz egy történetben amelyet egy alkotó készít, saját szabályrendszert találhat ki és ezt a szabályrendszert a virtuális hős át is lépheti. Neki van szabad akarata. Nem túl gyakran él vele, mert nagy királyság élni vele, tetőpontot lehet rá felhúzni, de az alkotó átléptetheti a karakterét az általa meghatározott szabályokon. Kár, hogy teljesen virtuális a főhős. Mint az öntudatunk.

Első példa: a Mátrix. Itt ugye szépen bemutatják a szabályrendszert, a virtuális világot a szabályrendszer (program) működteti (a folytatásokban aztán a "valóságot" is ugyanaz a szabályrendszer működteti, ezért tud Agent Smith is létezni benne, a szabad döntésének eredményekét). A halál is el van magyarázva és minden jelentős fordulatban el van magyarázva, hogy a hős miért cselekszik úgy (a fehér nyulat azért követi, mert felhívják rá a figyelmét, a piros perulát azért választja, mert kíváncsi az igazságra, azért megy el megmenteni Morpheust, mert az Orákulum azt mondta, hogy az ő döntésén múlik a dolog, azok az ügynökök, akik teljesen tudatában vannak annak, hogy a Mátrix nem a valóság, mégis meghalnak, amikor elvesztik a kapcsolatot az igazi valósággal, mert "a dolgok így működnek"). Aztán jön a tetőpont, Neo meghal, de úgy dönt, hogy feltámad, teljesen függetlenül attól, hogy mik a szabályok, vagy akár attól, hogy mi volt erről a dologról a véleménye azelőtt. Azért támad fel, mert nagyon király dolog feltámadni és mert az alkotók azt mondták, hogy neki egyedül megadják ezt a lehetőséget a film szabályrendszerét áthágva. Mert az egész csak fikció és a fikció csak addig működnek a szabályok, ameddig a szerző működteti őket.

Második példa: a János Vitéz daljáték. Nem tudom kinek (a zeneszerzőnek, aki matematikus fizikus volt, volt a szövegírónak, aki nem volt matematikus) volt az ötlete feljavítani a végét a Petőfi eredeti verziójához képest, de óriásit dobott rajta. Itt is végig az van, hogy Jancsi mindig csak reagál, teljesen egyszerű szabályok szerint. Az elején elfut, mert megijed, a szerelmét felülírja a önfenntartás imperatívusza. Utána viszont mindig csak a csajához menne vissza, egészen az élet vizéig, ahol aztán eszébe jut a kis faluja is és itt dilemmába kerül, de szerencsére Iluska felülírja a szabályokat és a kis falut meg a tündérországot szuperpozícióba hozza és ezzel megoldja a tetőpontot.

Talán ezért is szeretjük annyira a történeteket, mert az öntudatunkat is azokból építjük fel és mert ott igazán szabadok lehetünk. Kár, hogy mindez csak illúzió.

Na jó, akkor most kereshetem azokat a történeteket, amelyekben a tetőpontra kerül a szabad akarat megélése. Egyszer majd írok én is egyet egy olyan világról, amelyben nem lehet a poharakat felemelni, úgy kell inni, hogy az ember megfordítja a gravitációt és a tetőponton a főhős majd egyszer csak simán felemeli a poharat az asztalról és iszik egy jó kis borvizet.

Ja igen, az kimaradt, hogy mi viszont nem egy virtuális világban élünk (mármint lehet, hogy igen, de egyelőre fogalmunk sincs arról, hogy kéne az igazi valósághoz hozzáférni ebben az esetben), ezért nincs szabad akaratunk. 

Zene.

AI. AI. AI. AI.

Cucc.

Hehe. 

nem, nem, potya

Gondoltam, kéne írni még egy potya bejegyzést, ebben a hónapban úgyis főként ilyenekre futotta.

Aztán olvastam ezt a cikket az orosz hegymászónőről és az olaszról, aki segítségére ment. Azt hiszem, ez jól illik annak példázatául, ahogy most elképzelem a szabad akaratot.

Szóval azt, hogy nincs szabad akarat, a következő két állításra alapozom: 1. a világ determinisztikus. 2. a világ kiszámíthatatlan (azaz hiába determinisztikus, annyira bonyolult, hogy nincs jobb módszer kiszámolni a dolgok menetét, mint lépésenként végig követni őket).

Tehát az, hogy valakiből extrém hegyek mászója lesz, nem szabad akarat kérdése. Mondhatnánk, hogy ha mondjuk valaki egy hegyek közt húzódó városkában születik és képes kimenni ezerszer a közeli dombokra, akkor extrém hegyek mászója lesz és lehet, hogy ez a szabály még igaz is, de szerintem az sem szabad akarat kérdése, hogy ezerszer kimegy-e valaki a közeli dombra. Ugyanis egyszer mindenki kimegy, kétszer már egy kicsit kevesebben, a végére egy ember marad, akinek nem áll be a szaturáció és képes kimenni ezerszer. De ez nem az ő döntése, hanem az "állapotvektorában" van egy bit, ami neki megvan és a többi embernek nincs.

És megy minden jól, az ember mássza a hegyeket, de az extrém hegyeknek vannak olyan napjai, amikor bárki megy is fel, nem jön le róla, ezt tudják a hegymászók is, ezért ezeket a napokat elkerülik, de úgy gondolják, hogy olyan napok is vannak, amelyeken ha pont ők felmennek, akkor le is tudnak jönni. Na és itt jön be a második állítás, ezeknek a napoknak az azonosítása sajnos lehetetlen, mert a rendszer alapvetően kaotikus. És akkor már nem jönnek vissza, teljesen független attól, hogy eddig hogyan "döntöttek" a hegyekről lejövetelről. Mert eddig sem ők döntöttek, hanem a rendszer állapotvektorában volt több bit is, amely megengedte nekik, hogy lejöjjenek, de ők nem tudják pontosan azonosítani, hogy a mostani helyzetben melyik bitek vannak meg és melyek hiányoznak.

Ettől függetlenül, az ember úgy alakult ki eleddig, hogy azokon a biteken is dolgozzon, amelyek a biztonságát garantálják, de azokon is, amelyek veszélybe sodorják, mert néha nagyon megéri a veszély a társadalomnak. Érdemes a ritka dolgokkal foglalkozni, mert ott még sokat lehet lendíteni a költségfüggvény jobb régióba billentésén. Ennek következménye az is, hogy egyes dolgokról akkor számolnak be, ha tragédia történik (mint pl. a hegymászás), pedig sokan megmásszák a csúcsokat (bár erről a bizonyos csúcsról nincsenek is statisztikák). Más dolgokról viszont csak a sikerekről beszélnek (mint pl. az indie játékok), pedig sokan félkészen hagyják abba a játékukat néhány év gürcölés után. Elég nehéz a sajtóból megtudni, hogy mi is a várható érték.

Persze, azért, mert az embernek nincs szabad akarata, még jár a dicsőség, ha megmássza a magas hegyeket, ha lejön róla, ha nem, ha orosz, ha nem. 

Zene. 

Demó.