filmek

Nagyjából elhanyagoltam a hónap közben az írogatást, de azért nem az utolsó nap kezdtem neki a gondolataim leírásának, hanem pár nappal előtte, ezért egy kicsit bővebb lére sikerült a bejegyzés mint szokott. Egyébként most egészen sok filmet választottam az alapján, hogy kikerült a hbo ajánlatából (gondolom csak egy időre). Meg sok filmet is sikerült megnézni, hiába, ha az ember lejön a hírekről, rögtön jobb a helyzet. Kicsit bajban kezdek lenni, egy kicsit rászállt az agyamra ez a szabad akarat dolog, ami lehet hogy jó, lehet, hogy nem, egyrészt fogalmam sincs hova fog kifutni (kicsi az esélye a megvilágosodásnak, a megőrülésnek annál nagyobb), másrészt nem tudom mennyire veszik komolyan az olvasóim, lehet kicsit mániákusnak tűnök miatta. Nem mintha nagyon érdekelne az olvasóim véleménye, főként mivel nem hogy online nem kommentálnak, de az életben sem kommentálnak, persze, lehet azért, mert már nagyon elé vagyok. Az viszont jó, hogy amikor a szabad akarattal foglalkozom, akkor nem az apokalipszissel foglalkozom, bár abban a témában is be akarok pótolni egy csomó filmet.

Jason Bourne (2016): Hát igen, aki azon szeret gondolkodni, hogy a rendszer mennyire mélyen szövi át a társadalmat és saját magát is, az itt megtalálja a számítását. Ez egyébként egyre népszerűbb téma, érdekes, hogy nem ütik jobban most a vasat a Bourne filmekkel. Lehet az a baj, hogy Matt már öreg hozzá és az emberek nem fogadnának el egy új hőst. Vagy az, hogy nehéz emelni a tétet anélkül, hogy a rendező kapjon egy telefonhívást a szijától. Ha összefüggő a történet egy filmsorozatban, az jobban garantálja a nézőket a következő részekre, de ugyanakkor limitálja is a potenciális részek számát. Lehet, egy újabb hősre van szükség. Szóval alapvetően nekem bejön ez a filmsorozat, de azért túl mély gondolatokat nem ébreszt azon kívül ahogy már amúgy is elképzelem a világot. Lehet azért sok embernek meglepetés volt a technológiai cégek becsatolása a kémkedésbe, nekem annyira már nem, bár már nem emlékszem 2016-ban hol tartottam ezzel a témával gondolatban. Most sem tudom hol tartok, talán le kéne írni. Még egy poén ami nekem bejött, ott amikor a német fickó irodájában használja annak a laptopját, hogy nézegesse a lopott dokumentumokat, a laptop fekete színű, az operációs rendszer rajta viszont macosx, talán hackintosht használt a német, mert drágállta az eredeti apple hardvert?

Django Unchained (2012): Hát ez vicces kis Tarantino film, annyira nem érdekes a mondanivalója, de a cselekmény elég szórakoztató, szerintem már egy évtizede nem láttam, most akkor egy évtizedre megint spájzolni lehet. Azért minden verbális poénkodás mellett a legviccesebb mégis az számomra, amikor felrobban a rendező úr, persze bizonyára azért, mert tudom, hogy ő a rendező.

Deathstalker II (1987): Ez egy sokkal visszafogottabb film mint az előző rész, legalábbis ami a ciciket illeti, de a buta vagdalkozásból itt is kijut az adag. Viszont a film közben kedvem volt gondolkodni az értelmén és hát ha az ember akar, akkor tud ide is rittyenteni. Ugyebár itt egy hercegnő elmenekül, mert a gonosz varázsló csinál egy másolatot belőle, ami persze rá hallgat és más elképzelései vannak az ország vezetéséről mint a legitim uralkodónak. De persze az útjába kerül sztalker és szép szóval (tényleg) meggyőzi, hogy segítsen neki visszaszerezni az országát és kalandokkal teli út után meg is érkeznek a várába és legyőzik a gonosz varázslót és a seregét (némi amazon segítséggel) és minden szép. De pl. a két karakter között a dinamika elég érdekes, egy idő után a hercegnő szívesen összebújna sztalkerrel, de az visszautasítja (nem jár fizetség a munka elvégzése előtt), de a várban azért szívesen összebújik a klónnal. Hiába, a képzelet felülmúlja a valóságot (leggyakrabban). De mintha a végén mégsem marad a csajjal, hanem megy újabb kalandok után nézni, szóval nem lesz sok kicsi sztalker.

The Creator (2023): Hát ez egy közepesen érdekes sci-fi néger és keleti főhőssel, a rájuk jellemzőnek képzelt (általam is, talán sokan mások által is) dinamikával és fordulatokkal egy férfi és egy nő kapcsolatában akik éppen az emberiség és a robotok harcának közepette sikerült egymásba szeressenek. Hát, nem nagyon konzisztens arról ahogy én látom a robotok előnyeit, de legalább volt nagy költségvetés látványra és az egész jól sikerült. És persze heppi end a vége és nincs benne egyetlen meghekkelt szendvicssütő se. 

Traffic (2000): Ezt azért választottam, mert kifutott ebben a hónapban. Azt hiszem a megjelenése körül láttam, bár nem hinném, hogy moziban. Nem sok mindenre emlékeztem belőle. Most így elég érdekesen hat, 2000-ben a drogozás volt a fő téma, ugye a Requiem for a Dream is abban az évben jelent meg és filózom, hogy nézzem-e meg újra, mert hát Jennifer Connelly, de azt hiszem, nincs hozzá gyomrom. Na, ez egy elég nyugis kis film a drogokról, inkább azt mutatja be, hogy milyen nagy rendszer működteti azt, hogy az amerikai fiatalok drogozhassanak, az egyetlen aki fogyaszt, az pont a politikus figura lánya, ő persze elég mélyre megy, de a papa és a keresztény szeretet mindenre megoldás. Azon kívül meg van egy csomó karakter aki terjeszti vagy a terjesztését próbálja gátolni, vagy a terjesztést gátlókat gátolja, páran meg is halnak, de amíg szegénység van, addig drogok is lesznek. Gondolom ez akkoriban ütős átfogó bemutatás volt, szinte már ismeretterjesztő jellegű (gondolom ezért is választották a videó látványt), de ma már vékonka a dolog.

The Alto Knights (2025): Ez is futott ki, De Niro nagy isten, itt egyből két karaktert is játszik. Elég atipikus gengszteres film, itt a nyugis gengszter feszül a nem nyugis gengszternek, alapvetően nyugis filmben, csak egy-két nagyobb lövöldözés van, a megoldás is egy nagy poén, semmi nagy leszámolás nincs benne. Érdekes lehetne abból a szempontból vizsgálni, hogy a szakma hogy válogatja ki a végleteket, egyrészt a megfontolt, lassan építkező alakot és a pszichopatát aki senkiben sem tud megbízni és mindenkit eltesz láb alól. Érdekesek ezek a dinamikák, valahogy az egész univerzum így működik azt hiszem. Az is új vetület, ahogy a nyilvánossághoz álltak a gengszter taták. Alapvetően jó kis film, az, hogy az egészből mi a valóság és mi a mese, az jó kérdés, valószínűleg a film is egy ilyen dolog, ami a végleteket vonzza, a legvalóbb valóságot és a legmesébb mesét, aztán néha a kettő jól összepászol.

First Man (2018): Ez Neil Armstrong története, láttam már, talán éppen moziban, ugyanis ismerem a történetét nagy vonalakban és hát igazán kivételes ember volt, valószínűleg azon kevesek egyike, akik nélkül tényleg nem mozdult volna a világ előbbre, legalábbis nem akkor és ott. Valószínűleg ha úgy választanánk elnököt ahogy asztronautákat választunk, sokkal elébb lenne a világ és nem csak azért, mert már rég a marsi várost építenénk, hanem azért is, mert igazi embereket állítanánk példának a gyerekeink elé, nem rothadó narancsokat. Csak hát az igazi emberek inkompatibilisek a politikával, szerencsére nem az emberiséggel, szóval előbb vagy utóbb a politikának vesznie kell.

Good Guy with a Gun (2022): Ez egy egész jó kis film, arról a mítoszról szól, hogy a fegyveres gondok megoldására a fegyverek a legjobb megoldás. Meg, hogy a gyerekeknek is meg kell velük ismerkedni. Meg, hogy az embernek van szabad akarata. Meg, hogy ha eddig mindig szerencséd volt, akkor ezután is az lesz. Meg, hogy Amerikában milyen fasza az élet.

The Adjustment Bureau (2011): Na ez a film alapvetően a szabad akaratról szól, legalábbis ahogy PKD 1954-ben gondolta, hogy írni érdemes róla. És persze arról szól, hogy létezik szabad akarat, még akkor is, ha az egész rendszer ellened harcol, de azért a főhős legyőz mindenkit és az olvasó/néző is legyőzi a mellékszálakat és logikai csavarokat. És a végén leteszi a könyvet/kikapcsolja a tévét és rájön, hogy csak a fikcióban van szabad akarat. De mi legalább nyugodtan viselhetünk kalapot anélkül, hogy elvesznénk a világ útvesztőjében.

The Theory of Everything (2014): Ez is kifutó film volt, de nem láttam még és hát azért érdekelt valamennyire Hawking története, bár nagyjából azért tisztában voltam a sarokpontokkal. Lehet, hogy másnak ez egy szép történet az emberi párkapcsolatokról (az asszonnyal többet foglalkozik mint fizikával a fickó, ami nem biztos, hogy a valóságban is így volt), de nekem ez most egy nagyon erős film volt a szabad akarat témában. Mert hát a szabad akarat az ember lehetőségeiről szól, de itt egy ember, akinek a fizikai lehetőségei egyre szűkülnek be, míg az elméje nem szűkül be (sőt, valószínűleg egyre többet tud). Szóval akkor hogy is van azzal, hogy akkor emelem a karom amikor (szabadon) akarom? Aztán ott van a gyerekcsinálás képessége, ami egy párhuzamos rendszer és teljesen automatikus, mint ahogy azt el is mondja a főhős. De ezt persze az aki nincs ilyen helyzetben, nem tudja és oda lát szabad akaratot ahova nem kéne (a harmadik gyerek kérdése a filmben). Meg a jelent az elpárolgó fekete lyukakról, amikor próbálja felvenni a blúzt és nem tudja, de a blúz szemei között látja az égő parazsat a kályhában. Az is arról szól, hogy a kellő körülmények nélkül nem (vagy nem pont akkor) jött volna rá a dologra, persze azt is hozzá kell tenni, hogy valószínűleg az agyának nem elhanyagolható része egyfolytában fekete lyukakon agyalt, senki másnak se jutott eszébe a dolog, pedig elegen bámulták a parazsakat. Meg aztán az egész párkapcsolat kérdése, hogy belevágnak a házasságba, még úgy is, hogy úgy gondolják nem lesz hosszú. A legtöbb ALS beteg egyébként tényleg nagyon gyorsan elveszíti a harcot, de ő 55 évig élt a betegségével, még a professzoránál is többet élt. Lehet, sokan túlmozognak (főként a poháremelgetésben) a hosszú élethez. Na jó, szóval ez a film nagyon elgondolkodtatott, de már felére sem emlékszem, de szerintem érdemes a szabad akarat kérdése szempontjából nézni. Még meta szinten is. Azt írja a wiki, hogy azért a dolgok nem éppen ilyen simák voltak, a film sok mindent megszépít, de szerintem ez teljesen okés, mert lehet a néző elhamarkodottan ítélkezne, ha a valóságot kapná az emocionális támasz nélkül, ami azért ott kellett legyen, másképp nem alakultak volna így a dolgok. Azért az is jó, hogy egy kis kitekintés is van a tudós elméjére, amikor azt mondja a feleségének, hogy nem számít az, hogy a tudós mit gondol, remélem sokan teszik oda, hogy az számít, hogy mit tud bizonyítani. Szép kis film volt, nekem nagy fless és még egy Commodore PET is bekerült egyes jelenetekben a háttérbe, amikor már otthon is helye volt a számítógépeknek. Ez az egyetlen részlet minden filmet megnézendővé tesz számomra, aztán a szabad akaratos filó csak hab a tortán.

Mr. & Mrs. Smith (2005): Lehet ezt a filmet egy buta komédiaként nézni amiben két titkos ügynök harcol egymással és lehet úgy is nézni, hogy a kapitalizmus hogyan teszi tönkre még a családi életünket is, a világgal egyetemben. Mindenkinek joga eldönteni, hogy akarja nézni. Egyébként egészen vicces amennyire én úgy érzékelem, hogy a két szereplő nem találja a helyét egymás mellett a vásznon. Lehet csak az én fejemben fordítódnak ki a dolgok, lehet csak túl van játszva az a távolság ami kettejük között van a film elején és aminek el kell tűnni a végére, de arra már nincs elég idő a filmben.

The Aviator (2004): Ez is kifutó film, ez sem volt meg, ez is a szabad akaratról szól nekem. Egyébként egy történelmi személyiségről szól, akit egyszerre érdekeltek a filmek, rendezett is párat meg pénzelt jó pár másat (ma már a filmek wiki oldalán fent is vannak), a legszebb színésznőknek udvarolt és közben meg repülőgépeket tervezett polgári és katonai célokra, tesztpilótáskodott és még személyszállító légitársaságot is vezetett. Ja és rendesen OCD-je volt, meg még ki tudja milyen módon volt neurodivergens, érdekes módon, egyetlen orvos sem tűnik fel a filmben, talán nem is ment hozzájuk egyszer sem. Ha valaki azt gondolja, hogy egy ilyen életút a szabad akarat természetes dinamikájaként jön létre, attól azt szeretném kérdezni, hogy miért nincs rá egyetlen más példa sem? Egyébként meg szép film, a 30-as években indul, Di Caprio egészen jól nyomja, nagyon szépek a helyszínek és a színészek, minden nagyon klappol, Scorsese tudja mit csinál. Nekem nagyon bejött, talán egy kicsit több önreflexió jó lett volna, a filmben az önreflexió hiánya nem bizonyítéka az önreflexió hiányának, szerintem beillett volna, kicsit talán túl hosszú az az egész jelenet a moziban ahogy kezd elhatalmasodni rajta a paranoia. Na igen, a politikusos részek felőlem mehetnének, nem értem mi ez a fétise holivudnak a kongresszusi meghallgatásokkal, engem untatnak és az, hogy egy ember ki mer állni az igazáért egy politikussal szemben, valahogy alapértelmezettnek tűnik nekem az amerikai társadalomban, meg aztán, a politikusok általában buta parasztok akik csak jól tudnak hazudni meg kezet fogni, nem látok bennük valami nagy mentális bajnokot, esetleg csak szélmalmot.

Dirty Dancing (1987): Csináljunk táncikálós filmet, de mi lenne, ha a konfliktus jó kis osztályharc lenne nyakon öntve egy kis generációs ellentéttel? Egészen jól működik, ez is kifutó film volt, amit nem láttam és állítólag kultuszfilm is. Azért a végén minden szépen megoldódik, szóval elég egyértelmű, hogy nem gondolták komolyan az alkotók az osztályharcot, bár lehet, hogy már csak az is, hogy megjelenik, már elég. Az is vicces, hogy valamilyen oknál fogva kihangsúlyozzák, hogy ez még egy Beatles előtti történet, hogy ez mennyire igaz, vagy, hogy ez azt jelenti-e, hogy a Beatles után ez már megszokottá vált, azt nem tudom, de valamire valaki biztos tudja használni ezt az infót.

Dark Water (2005): Ez is Jennifer Connelly film, itt főszereplő is, egy anyát játszik, akit elhagyott a saját anyja és éppen osztozkodik a gyerekén a volt férjével és próbál megélni egyedül. Az eredeti történet japánból származik, a Ringu szerzőjétől, szóval félni kell néha, de engem nem különösebben hatott meg. Persze, erre is nagyon jól rá lehet húzni a szabad akarat témát, a kontextus ugye sokkal jobban befolyásol mint gondoltuk (mondjuk ritkán vannak a kontextusban a földön ragadt gonosz lelkek) és hát szépen kerekedik ez a történet is, de nem mondok róla többet, hogy ne lőjem le a poént. Annyi a baj a filmmel, hogy valahogy súlytalan az egész, de lehet csak én látom így. Mondjuk az kicsit bajos, hogy végül is ez a japán féle ijesztegetős spíl általában erről szól, hogy valami ismeretlen információ köp bele a levesbe és ha már megismeri a főszereplő utána már egyenesbe jön a megoldás, persze néha az életével fizet, de a japánoknál az nem olyan nagy baj, mert újra lehet próbálni az életet. Ez meg persze vegytiszta szabad akarat tagadás, ugyanis aki hisz a szabad akaratban, az azt állítja, hogy ha ott áll a probléma (gonosz szellem) előtt, akkor pusztán az akaratával képes kell legyen legyőzni azt (hiszen az akaratod felülír minden szabályt, másképp nem lenne szabad), itt meg azt mondják, hogy ha nem ismered a jelszót, akkor mindig veszítesz, akármennyire is győzni akarsz. Úgyhogy ezentúl ezen nem fogok már rugózni, mert uncsi már.

A Boy and His Dog (1975): Hát ez egy jó kis poszt-apokaliptikus film, a zsáner egyik alapköve talán, mindenképpen érdemes megnézni. Nem fogom leírni, hogy ebben is megjelenik az, hogy a szerelem nem győzi le a megszokást, mert már mindenki hányik, de csak az után ajánlom, ha megnézte a filmet. Ha mondjuk a lista elején lenne, akkor tudnék rajta filózni, de már fáraszt mindig ugyanazt írni. :)))

eXistenZ (1999): Meg kell mondanom, jobbra számítottam, ugyanis eddig nem láttam ezt a filmet. Az nem segít rajta, hogy a virtuális valóság témájával foglalkozik a Matrix évében, de már azon a kérdésen elakadt a gondolatmenet, hogy hogyan különböztetjük meg a virtuális valóságot a valóságos valóságtól, ami bizonyára érdekes kérdés, de sokkal érdekesebb az, hogy mekkora az akkora bunyó a virtuális valóságban? Azért biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik szerint ez a kánon és a Matrix az epigon, de sajnos ez a kérdéskör nem annyira népszerű a filmekben sem és a jótúbon sem. Legalábbis eddig még nem találtam jó kibeszélő vidiót. Ugye nem is kell mondanom, hogy ha a virtuális valóságban nincs igazi szabad akaratunk, akkor a valós valóságban sincs, talán, mert mindkettőben ugyanazt az agyat használjuk döntéshozatalra? Egyébként Cronenberg is olyan rendező, akinek ki akarom pipálni az összes filmjét, de itt nagyon sajnálom, hogy nem tolta meg rendesebben a testhorrort, bizonyára úgy gondolta, hogy elég lesz az embereknek a valóságok kigubancolása, pedig az előkészítés megvolt rendesen csinálva, remélem ha lesz egyszer rimék, akkor jobban rámennek erre a vonalra. Na jó, lehet kicsit kevés időt szántam az egészre, biztos, ha jobban végiggondolnám, akkor még sok apró részlet feltűnne ami megadná az egésznek a sava-borsát. Talán az is megfordulna, hogy az első megnézés alapján a film kezdete a virtuális valóságban kezdődik és a valós valóságban végződik. Ha majd megnézem megint valamikor, remélem ennek a fordulatnak a lehetőségére oda fogok figyelni.

Higher Learning (1995): Ha már Matrix, hát ebben a filmben van egy nagy poén, Laurence Fishburne egy tanárt játszik és egyik első mondata az, hogy "Welcome to the real world." Ez ugyanígy elhangzik (2) a Matrixban is, de kb. ennyi a közös a két filmben. Ezt is azért néztem meg, mert Jennifer Connelly is játszik benne, itt sajnos csak egy kis mellékszerepet. Egyébként a diákéletről szól, meg a faji ellentétekről, nem túl meglepő kifutással. Nem tudom, hogy ez csak most tűnik abszolút sablonosnak, vagy már a megjelenésekor is az volt, egyébként nem teljesen rossz film, de azért sokkal jobbakat is lehet nézni, de én azért nem sajnálom a rá szánt időt, igaz az az első mondat az egyik oka, Jennifer Connelly összesen 3 perc képideje a másik oka. Na jó, nem leszek gonosz, sokan beletettek apait-anyait a filmbe, tényleg nem rossz, de sajnos ez a téma ma már nem sok (harmadik) szemet nyit fel. Lehet 95-ben rendesen beintett a rendszernek, amikor még azt hittük (hitték ők maguk) az amerikaiakról, hogy az utópiában élnek. Legalább már laptopon pötyögik a leadandó dolgozatokat, gondolom a nyelvész hallgatóknak illett volna ettől eldobni az agyukat.

Kneecap (2024): Hú, ez nagyon király film, ír hiphop zenészek története és saját magukat játsszák, szerintem nagy ötlet, csak ugye ha akar, az ember problémázhat azon, hogy miben beszélnek mennyire mellé a filmben. Mivel én nem hallottam róluk ezelőtt, teljesen elfogadom a film narratíváját, ami elég viccesen hajaz a Trainspottingra és a The Life of Brianra, nem tudom, hogy ezek a filmek tényleg beépültek az ottani emberek életének narratívájába, vagy csak az életük filmes bemutatásának nyelvébe. Mindegy igazából, nekem nagy kedvenceim, szóval tapsikolok, ha felfedezem őket. Az is elgondolkodtató, hogy hogyan lehet megőrizni egy nemzetiség identitásét (jelen esetben az ír) a nyelv nélkül, nekünk azt sulykolják, hogy ez lehetetlen, én ezt nagyjából el is hiszem, de jó lenne erről többet megtudni. Ez mindenesetre egy jó kis ellenpélda. Az is érdekes számomra, hogy mennyire jól működik a hiphop zene a filmben, nekem nem különösebben jön be ez a műfaj magában, de filmen (pl. a múltkori King of New Yorkban), meg játékban (GTA:SA) nagyon bejön. Lehet, hogy ezek a neuronjaim túl közel vannak a mozgást modellező neuronjaimhoz és ha nincsenek együtt borzolva (mint pl. programozás közben) akkor hányik az agyam befelé. Ellenkező esetben viszont boldog. Na mindegy, szóval nagyon bejött ez a film és hát el lehet gondolkodni a modularitáson közben. Meg aki akar, annak azon, hogy tényleg ennyire a mindennapok része a drogozás náluk és ezt mennyire határozza meg a szabadságharc (most már utóhatásainak) stressze? Nehéz háborúzni ipari kémiai tudatmódosítás nélkül, ezt már sokan felismerték.

A City of Sadness (1989): Ez állítólag egy nagyon jó film, be is húzta a velencei fesztivál fődíját, Tony Leung is játszik benne, igaz, egy süket fotográfust, a második világháború után játszódik, amikor Kínából a komcsik kiűzik a Kuomintangot és azok Taiwanra menekülnek, de mindez csak említve van, nem túl sok jelenetben, de azért beszédtéma a történelmi kontextus. A fő téma egy család élete, amelyben 4 fiú van és négy év alatt mindegyik elveszik (illetve az egyik haza sem tér a Fülöp szigeteki hadszíntérről, egy meghal, egyet letartóztatnak és nyoma veszik és egyet hülyére vernek a börtönben). Engem érdekel Kína, most eszembe is jutott, hogy én anno olvastam Kína történetét egy jó vastag piros könyvben magyarul, amit a gyergyói könyvtárból kölcsönöztem, még az átkosban jelent meg és persze eléggé a KKP szájíze szerint írta le a dolgokat, az osztályharc már 5000 éve is feszítette a parasztok kebelét. Na szóval abból a könyvből többet tudtam meg erről a bizonyos eseményről, amikor a KMT leuralja Taiwant, de bizonyára nekem nincs meg a kellő érzékenységem a családi élet és a társadalom rezdülési közötti megfeleltetésben, legalábbis taiwani kontextusban. De egyébként nyugis filmként is lehet nézni, a szép szoba és az ősök oltárának berendezésén el lehet merengeni, a jelenetek elég bő lére vannak eresztve, van idő mindent megrágni, gondolom ez is a cél, aki érti a jeleket, annak van ideje lélegezni, nekem meg van időm azon agyalni, hogy itt még ételáldozatot ajánlottak az ősök szellemének, de azért annyira nem vették már komolyan, amikor a hülyére vert gyerek megette. Gondolom azt is le lehet vonni, hogy itt biza tökéletes a feng shui és mégis elérte őket a kárhozat. Hát, remélem jobb XXI. századot építünk mint amilyen a XX. volt, rendesen megszenvedték egyesek azt, az biztos. Csak keleti filmek megszállottjainak ajánlott.

From (4. szezon): Hát még mindig nagyon bejön ez a sorozat. A Pluribus és ez azt hiszem az évtized sorozata lesz, legalábbis számomra. Ugyebár már két és fél hónapja megy ez a szezon, egy csomó gondolat felgyűlt, most nem fogok 5%-ot se kiírni belőlük, de azért hadd filózzak egy kicsit. Szóval tekinthetünk a filmekre úgy is, hogy egy játék a film világa és a mi belső világunk között. Az emberi agy nagyon rá van cuppanva arra, hogy megértse a többi embert, a cselekedeteiket, az érzelmeiket, stb. A filmek is egy ilyen rejtvény világot tárnak fel előttünk, valószínűleg ezért is szippantanak be annyira, mert sokkal nagyobb a szabadságfokuk mint annak a világnak aminek a valóságot hisszük. Lehet ez egy ilyen régi jó heurisztika, ami segítette az embercsoportok túlélését, hogy a csoport tagjai megismerték egymást jól és szinkronizálták az emocionális életüket és most meg egy virtuális világba akarunk beszinkronizálódni. Minden este. A mesék is erről szólnak, valamilyen információkat közölnek olyan formában amire a fiatal (és kevésbé fiatal) agyak valamiért fogékonyak. Jó kis technika ez a túlélés általi szelekció. Egyébként nem lepődnék meg, ha az egész történetet azzal zárnák le, hogy egy álom volt az egész, amit az egyik gyerek a sok karakter közül álmodott. Nem is érezném becsapva magam, itt már rendesen ráhajtottak az álomvilág területére. Ugyanakkor azt is elképzelhetőnek tartom, hogy valamilyen magasabb szintű fogalom sarkításának adják el az egészet, az egész társadalom szinte reprezentatívan meg van jelenítve (mondjuk politikus az nincs, de őt valószínűleg hamar kinyírták volna, de van orvos, rendőr, pap, boltos, szállodás, művész, alkoholista, családosok és magányos farkasok, és ettől a szezontól a tiszta gonoszság is szerepet kapott (kimondottan jó poén, hogy egy szuper vallásos egyén alakját öltötte, hogy a legkisebb gyanú se vetüljön rá)). Szóval a társadalom szenved bizonyos számukra érthetetlen szabályok súlya alatt, de szép lassan azért felül fognak kerekedni, főként a csapatmunka kezd mint vezérlő elv fontosságot nyerni. Aztán valahogy megoldják a dolgot, nem tudom hogy, lehet, hogy egy kés elég lesz a gonosz hátába, jó poén lenne, senki nem immunis mindenre. Persze valószínűleg valamilyen rituális áldozatként lesz eladva. :)) Na szóval, kanyarodjunk vissza az eredeti gondolatmenethez, mert az volt a fontos amikor nekifogtam ezt írni. Szóval a filmekben az a jó, amikor a film belső logikája vezeti, de ugyanakkor jól szinkronizált a néző belső logikájával. Ezért szoktak a filmekben olyan részeket hagyni, amelyek csak szépek, de igazából csak arra szolgálnak, hogy a nézőnek legyen ideje feldolgozni azt amit látott. Ha túl gyorsan nyomja a film az új információkat, akkor könnyen elveszti a nézőt és akkor a néző nem lesz boldog, mert a boldogság igazából belülről fakad, de azért jól lehet manipulálni. Ezért is van az, hogy az egész estés filmekben kevés főszereplő van és lehetőleg csak néhány jelentős konfliktus alakul ki közöttük, hogy a néző tartani tudja az iramot. A sorozatokban ez egy kicsit könnyebb, mert sokkal több idő áll rendelkezésre, több karaktert lehet bevezetni, akik szintén kialakíthatnak egy érdekes kapcsolatrendszert, de ezért a történet szempontjából fontos gondolatokat úgy is ki lehet fejezni, hogy egy-két szereplő meghal, főként az ilyen ijesztegetős sorozatokban, ahol a legfontosabb rendező elv az, hogy ki él és ki nem a rész végén. Ha sok szereplő van és már rendesen megismert helyszín, akkor legbutább dolgokból lehet olyan érzelmi hullámvasutat csinálni, amire senki nem fizetne be jószántából. Konkrétan itt olyan dolgok voltak félelmetesek, hogy valaki benyit egy ajtón, mert ugye tudtuk, hogy a gonosz már bement előtte és azt is tudtuk, hogy nem egyszerűen fogja elintézni a karaktert, mert azzal felfedné önmagát, de valami gonoszságot biztosan fog művelni. Komolyan mondom, nekem van már némi edzésem a ijesztegetős filmekkel, de itt olyan butaságokkal sikerült felnyomni a pumpát, amiről már rég nem hittem, hogy működhetnek. Persze ez jó, minden pillanata aranyat ér annak, amikor már véget ért a jelenet és meg lehet nyugodni. Azt hiszem, ez a legzseniálisabb ebben a sorozatban számomra, ahogy játszik a feszültséggel. És mindezt úgy csinálja, hogy a nézőben lévő feszültséget a szereplőknek mint leckét adja fel és persze mindenki levon valami következtetéseket, de csak a szereplők mondják ki hangosan (pl. a jelenet amikor a férj hulláját megtalálják, nekem egyértelmű volt, hogy egy nagy fricska lesz). Egészen vicces az, ahogy a szereplők mind azt hajtogatják, hogy "This place messes with your head." és akkor a néző ebből azt kell értse, hogy ez a sorozat játszik veled és megpróbálod figyelembe venni és persze belefutsz a csavarokba mint juh a kukoricásba (hogy egy kis János Vitéz is legyen már). Szóval teljesen levett engem a lábamról. Egyébként ez az egyetlen olyan sorozat, amelyben sosem ugrom át a főcímet, annyira jó az a zene és persze mindig filózom azon, hogy mit árul el a történetből. Az is vicces, hogy elkezdtem más filmekre való utalásokat belelátni egyes jelenetekbe, mint pl. amikor Fatima látott a szörnyike szemén keresztül, az tiszta Being John Malkovich volt, vagy most az utolsó részben, amikor menekültek az autóban és mindenki pánikolt és a kamera járt körbe köztük, az meg a Children of Men jelenetét juttatta eszembe. Ezek lehet persze puszta véletlenek, én vettem túl alacsonyra a hasonlósági mutató által megugrandó szintet, lehetnek homázsok, lehetnek csak egy lusta rendező vagy az időből kifutott stáb kényszermegoldásai, vagy akár lehetnek valami komolyabbnak is a jelei. Mondjuk az ilyen jeleneteket felfedezni tuti esélytelen vagyok a szegényes filmkultúrámmal, majd szépen elolvasom valahol, vagy megkérdem az AI-t, hogy hol írták össze ezeket a referenciákat az internet szorgalmas népei. Az is bejött ebben a szezonban, hogy eddig leginkább csak a hely felfedezése hozta az új információkat, most csak egy új helyet vezettek be (a tavat), de egy új monszter fajtát is és persze megjelent a gonosz, aki talán az egész helyet működteti, vagy az is lehet, hogy ő is csak ugyanolyan fogoly mint a többiek, csak már régebb óta játssza a játékot és tudja a csalásokat. No, hát már tuti, hogy lesz 5. szezon és hogy az lesz az utolsó. Remélem pontot tesznek rendesen a végére, de talán jobb lenne ha nem. Úgy érzem, még sokáig tudnám nézni, ha ilyen jól nyomják, de az is lehet, hogy nem. Talán egyszer a jövőben az alapján fogják a civilizációnkat értékelni, hogy milyen komplexitása volt a történeteinkenk, hány szereplő tudott érdekes módon mozogni bennük, mennyire tudták lekötni a nézőket. Még sok dolgot nem tudunk ezekből a kérdésekből mérni, de ez nem lesz mindig így. Én tuti a Fromra fogok szavazni, bármit is kérdeznek, vagy a Pluribusra, még meglátjuk.

Comrades: Almost a Love Story (1996): Ez egy jó kis Maggie Cheung film, az ő meg a Tony Leung filmográfiáját is ki akarom pipálni lassan. Egyébként a férfi főszereplő meg a Fallen Angels magányos bérgyilkosa, itt egy egyszerű lelket alakít, aki Hong Kongba jön a szárazföldi Kínából, hogy szerencsét próbáljon és persze beleszeret Maggiebe, aki némi kertelés után elárulja, hogy ugyanebben a cipőben jár. Aztán szétválnak, majd megint összetalálkoznak, majd megint szétválnak, majd a végén megint összetalálkoznak, de az utolsó jelenetben mintha szétválnának, de mindenki tudja, hogy az már nem évekre szól, hanem csak percekre. Nehéz dolog a szerelem, főként ha közben a túlélésért vagy a vagyonosodásért kell küzdeni, ami Hong Kongban könnyen váltogatja egymást és ráadásul az embernek csak egy figyelmi központ van az agyában és rengeteg vágy. De ahogy szép lassan halad az életben és kipipálja a vágyakat és az ősök által ráhagyott szabályokat az élet vezetéséről, a figyelem a domináns vágyra összpontosul. Ezeknél a szereplőknél ez a szerelem, ezért a film második részében eléggé befele fordulva kolbászolnak át a világon, míg végül New Yorkban össze nem futnak végleg (mondjuk a legpoénosabb jelenet az, amikor csak szinte összefutnak). Na, lehet már így is túl sokat elárultam a filmből, de nem hinném, hogy a blogom olvasóit nagyon érdekelnék a keleti filmek, ha valami kihagyhatatlan, akkor azt majd jelzem. Ez jó kis film, de nem kihagyhatatlan. De persze bizonyára vannak olyan emberek, az életük olyan szakaszában és olyan körülmények között, amikor ez jelenti a mindent is.

Zene.