a gép javítja a gépet ami javítja a gépet ami...

Elég rémisztő, hogy az ember képes érzékelni azt, hogy az agya lassan egyre rosszabbul működik. Nem az a baj, hogy elfelejtek apró dolgokat, hogy hova tettem, hanem az, hogy olyan dolgokat olvasok, amelyek érdekelnek és amikor elő akarom venni az információt, már csak a fele van meg és persze azt is tudom, hogy hol van a lyuk, csak azt nem, hogy mi kell oda. Valamilyen szinten mindig is tudatában voltam ennek a jelenségnek, legalábbis nem tudom megmondani, hogy mikortól kezdett ez foglalkoztatni, tehát hajlamos vagyok azt gondolni, hogy örökké. Az is könnyű (és valószínűleg hibás) következtetés, hogy azért választottam olyan munkát, amihez kevés szabályt kell megjegyezni, de sok heurisztikát (részleges kontextuális megfelelést) kell használni (az agy az eredeti vibe coder) ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk végezni a munkánkat. Remélem, ez a kevés mindig megmarad nekem.

Demó. 

Zene. Zene.

AI. 

Trailer. 

vegyünk egy nagy zsák kiszámíthatatlan katyvaszt és főzzük lassú tűzön 60 évig időnként blogformákba öntve

A képgeneráló számára választott énreprezentációról persze a blogban megjelenő énreprezentációra gondoltam. Miért írok blogot? Nem tudom, illetve minden nap más oka van, ha ez a kérdés felmerül, akkor sosem ugyanazt a választ adom. Az adott válaszok egy részére emlékszem, más részére meg nem, talán azok voltak a jobb válaszok, amelyekre nem emlékszem.

Most azt mondanám, hogy önmegismerési eszköz ez számomra, ezért próbálok nem hazudni itt, sem magamnak, sem másoknak. De persze elhallgatni egy csomó mindent elhallgatok.

Az egyik ilyen elhallgatott dolog az, hogy az a kérdés is felmerül szinte minden nap, hogy miért nincs gyerekem. Erre is minden nap más és más választ adok, a legtöbb választ elfelejtem. A tegnap előtt, amikor este megnéztem a Maria filmet Maria Callasról, akkor érdekesnek találtam, hogy neki sem volt gyereke. Buddhának volt, de ő azt mondta, hogy a gyerek egy lánc ami a földhöz köt.

Úgy érzem, számomra is választás kérdése a gyermektelenség. Talán a szabad akarat egyik kifejezési formája? Vagy csak egy univerzális jel arra, hogy az embernek túl sok szabad ideje volt (amelyet aztán nem akart feladni), mint mondjuk pár évszázaddal ezelőtt az ógörög nyelv ismerete jelzett?

Ha egy életen keresztül ír valaki hülyeségeket a blogjába, az azt jelenti, hogy hülye volt?

Most azért kell még egy okot mondjak a gyermektelenségemre, mert túl absztrakt felütéssel végezni zavaró lenne. Szóval az egyik könnyű válasz az, hogy az éghajlatváltozás nemsokára lehetetlenné teszi a most ismert emberi civilizációt (főként a mostani mezőgazdaság kinyírásával) és azt az apokalipszist amit ez fog okozni, nem kívánom senkinek, leginkább nem valakinek akinek én kell legyek a támasza.

Ezt most lehet nem kellett volna megírni, jól elvoltak ezek a gondolatok a fejemben és ha elfelejtem őket, akkor sem lett volna semmi. Legalább szórakoztam kicsit a képgenerálóval.

Demó.

Zene.

Ez. Cucc. Hehe.

kevert stratégiájú csokis-csilis szósz egy őszi reggelre

Az embernek alapvetően kétféle szüleménye van. A gondolatai és a gyermekei. Mindkettőt nevelni kell, mosdatni, fürdetni, iskolába járatni, aztán elengedni. Amikor az ivadékok felnőnek, önálló életet kezdenek, összejönnek mások ivadékaival és új ivadékokat hoznak létre. Vagy magányosak lesznek és kimúlnak egy fa alatt. Vagy háborúba viszik őket és kettévágja őket egy kósza török golyó. Általában néhány nemzedék után az ivadékok már felismerhetetlenné válnak a szülők számára. Néha bezárjuk őket és eldobjuk a kulcsot, hogy eszünkbe se jussanak. Néha irigykedünk a máséra. Néha meghalunk értük, bár érteni olyan igazán sohasem érthetjük őket. Néha félünk a mások véleményétől ami az ivadékainkra vonatkozik, néha meg mutogatjuk őket fűnek-fának. Soha nem tudjuk abbahagyni a másokéhoz hasonlítani a sajátjainkat, pedig ennek pont annyira nincs semmi értelme, mint azt hinni, hogy van szabad akaratunk.

Persze a természet mindig kevert stratégiát játszik, van akiknek egyik ivadékból ad többet, van akiknek a másikból. Van akiknek egyikből nem jut, van akiknek a másikból. Van akinek egyikből sem. De lassan legyőzzük a természetet és megszületik (vagy már meg is született) az az ivadék, amely szabad járkálhat a két világ között.

Demó. Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

mert úgy szerette a milka tehén a friss zöld füvet, hogy koevolválta mellé a kakaóbabot, hogy minél több tejcsokit gyárthassunk

Az van, hogy jó volt egy kicsit pihentetni a blogolást. De gyakran azért is írtam, mert valami gondolat elszórakoztatott, azt nem fájt tovább gondolni blogírás közben, mint egyébként sok mást. Sajnos ezeknek is vége szakadt, de most úgy döntöttem, hogy ezeket mégis csak le kéne írni, mert ez jó nekem, legalább is egy rövid időre.

Szóval én ritkán gondolkodom Istenen és valláson, de néha azért megteszem, most úgy jött ki a lépés, hogy azon gondolkodtam, hogy miért olyan a vallás mint a csoki. Kifejtem.

Szóval szerintem a dolog úgy kezdődött, hogy az evolúció rájött, hogy érdemes az édes dolgokat szeretni, mert sok állat gyorsan tud a különféle cukrokból energiát kinyerni. Aztán (bár igazából nem tudom, hogy előtte, közben, vagy utána, nem is igazán tudom olyan nagyon összehasonlítani a komplexitását a két mémnek, szerintem nem annyira egyértelmű, mint aminek látszik) arra is rájött, hogy az állatoknak érdemes öntudatot is adni. Az ember azt gondolja, hogy nagyon ritka az öntudat az állatvilágban, de szerintem ha komolyabban megvizsgáljuk a dolgot, lehet, rájövünk, hogy mégsem annyira ritka, csak kicsit másképp kell értelmezni sok-sok állat esetében, mint ahogy azt magunknál tesszük, pl. szerintem a szárnyasoknak mind van öntudata és amikor visszük a tyúkot levágni, ő is imádkozik az istenéhez, hogy fogadja el a lelkét és bocsásson meg a bűneinek. Aztán az öntudatra épült a szabad akarat illúziója, ezzel még szerintem a legtöbb ember rendelkezik. (Bár nem a mostani témához kapcsolódik, de pl. a belső hang illúziója már úgy tűnik csak az emberiség felének van meg, és az evolúció persze nem állt meg, csak átment a mémek birodalmába, ott azért már nincsenek domináns jegyek).

Szóval az ember fogta az édes dolgok szeretetét és elkészítette a csoki receptjét. Ugyanígy fogta a szabad akarat illúzióját és elkészítette a vallás receptjét. Mindkettő papírra van írva, mindkettő jó nekünk, ha megfelelő mennyiségben fogyasztjuk, de ha túltoljuk, akkor káros. Mindkettőnek vannak feltétlen hívei, akik rendesen túlzásokba esnek. A csoki mellé rendes kaját kell fogyasztani, másképp hamar véget érünk, a vallás mellé kell a tudomány is, mert nélküle a közösségre vagyunk utalva, ami jó kérdés, hogy még meddig marad stabil. És ahogy nem mindenki szereti a csokit, úgy nem mindenki képes hinni Istenben sem, a genetika azért mégis uralkodik a kultúra felett. Én szeretnék hinni abban, hogy mindenkinek megvan a helye a világban, de ez mostanában egyre kevésbé népszerű vélemény.

Bizonyára, ha tovább törném a fejem, más párhuzamokat is találnék, de ebből most ennyi elég. A lényeg az, hogy egy kicsit azért mégis visszatérek a blogoláshoz, de csak olyan témákról fogok írni, amelyek jól esnek nekem, nem kell azon gondolkodni, hogy ezen gondolatok fényében miért nem leszek remete vagy öngyilkos.

Demó. Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene.

az őstojás dilemmája a rántottává vagy csirkemellfilévé válás között

Feliratkoztam a partizánra, mert értelmesen beszélgetett emberekkel, értelmes dolgokról, szóval arra számítok, ha olyan témát dolgoz fel ami érdekel, akkor értelmes elemzést kapok.

A tegnap belenéztem egy élő beszélgetős műsorába, amiben arról beszélgetett, hogy nincs művészet politika nélkül, amivel én is nagyjából egyetértek (sajnos az első vitapartnert sem bírtam végig). Viszont ma reggel az jutott eszembe, hogy gyakorlatilag az érvelése izomorf azzal az érveléssel, miszerint nem létezik szabad akarat, mert a kontextus az úr. Ezzel is egyetértek.

A kérdés már csak az, hogy kinek jó mindez?

Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

amikor befut a fejembe a vonat és leszáll -5 katona és egy rezes banda

Mások is az evolúciós pszichológia újra feltalálásával terelik el a gondolataikat ilyen időkben?

Azt mondják, az emberi intelligencia konstans a világban. Ez ugye annak a következménye, hogy egyre kevesebb jelentős felfedezésnek vagyunk tanúi, amelyek megváltoztatnák az életünket, a népesség meg egyre nő, szóval az egyénenkénti intelligenciának csökkennie kell. Persze, valójában inkább csak arról van szó, hogy kezdünk kifogyni azokból a dolgokból, amelyeket egy emberi elme relatív rövid időn belül meg tud érteni, meg a megértés sem olyan gyümölcsöző most már mint régen volt.

A gyűlöletről nem olvastam ilyen bölcsességet, ezért megpróbálok valami hasonlót végigvinni, röviden. Az biztos, hogy a régebbi korokban sokkal grandiózusabb példáit láthattuk a gyűlöletnek. Aztán a második világháború után mintha sokat csökkent volna, de az utóbbi évtizedekben megint növekedni kezdett az egy főre eső gyűlölet. Talán azért is, mert most sokkal hozzáférhetőbb, sőt, az internet lehetővé teszi, hogy egyre többet és többet fogyasszunk anélkül, hogy érzékelnénk, mennyire elmentünk egy felé. A gyűlöletnek is van határa, amennyit az ember el képes viselni, de sajnos ha eléri azt a határt, általában tragédia lesz belőle. Megszorozva mindezt az egyre sokasodó emberiséggel, a dinamika nem túl vidám.

De persze az is lehet, hogy tévedek, rosszul mértem fel a premisszákat és rossz szabályokat alkalmaztam rájuk. Majd meglátjuk, vagy nem.

Megint nyár van, aztán a jövő héten megint ősz lesz. Fene érti ezt már.

Demó.

Zene.

Jótúb.

Jótúb.

a fele illúzió, a másik fele apokalipszis

Volt egy hír, hogy megjelent egy tanulmány, hogy az emberek fele fog mentális betegséget kapni/kialakítani az élete során. Ma megnéztem ezt a vidiót Hemingwayről, mennyit szenvedett a teste, de mégis az elméje győzte le. És akkor beugrott, hogy valószínűleg minél kevesebb ideje birtokol valamit az emberiség, annál kevésbé volt még lehetősége kifejleszteni a természetes gyógymódot az esetleges problémákra amelyek felmerülnek a működése közben. Vajon mióta van öntudatunk? Szerintem sokkal kevesebb ideje mint ahogy májunk van. Tipikus, hogy az elméhez annyira nem értünk, hogy nemrég még azt sem értettük, hogy esetleg problémái lehetnek. Persze minden ami fejlődik, koevolúcióban fejlődik egy csomó minden mással, az elmebajok, ha kezelni is tudnánk az egyén bajait, de kifejlesztettük a társadalom bajait is. Ha az ember még túl is tenné magát a saját hülyeségén, esélye sincs a nemzete hülyeségein túltenni magát. Pedig egyszerű a gyógymód, illúzió tapaszt kell tenni rá és időnként hideg sörrel le kell tisztítani, a gyógyulás garantált.

Zene.

Demó.

Jótúb. Ez a filozófizáló csatorna egyébként elég jó.

dumás sanyi: a három testvér

Volt a sejt. Aztán lett a többi sejt. Aztán kezdtek összetömörülni, aztán specializálódni, míg végül olyan bonyolult lényeket alkottak, mint az ember. És minden ment fényesen, míg egyszer az ember agya elkezdte azt képzelni magáról, hogy öntudata és szabad akarata van. Céljai lettek és bankkölcsönei és minden ment jól, a sejtek tejben-vajban fürödtek. De egyes embereknek az agya olyan makacs lett, hogy úgy döntött, hogy megöli magát, mert a kislány már nem szereti. És hiába búgott a máj, hogy "Testvér, ne csináld, én még szeretnék élni!", az agy csak levetette a testét a hatodikról.

Volt az ember. Aztán lett a többi ember, akikkel kisebb csoportokat kezdett alkotni. Aztán a csoportok nőni kezdtek, az emberek specializálódtak és lettek orvosok, meg tanárok, meg bankárok, meg politikusok. Aztán a politikusok kitalálták, hogy valójában egy nemzet vagyunk és közös céljaink vannak és minden ment jól, építettek felhőkarcolókat meg bankokat meg csillagvizsgálókat. És a politikusok azt hiszik, hogy szabad akaratuk van, minden azért történik, mert ők kigondolják, hogy történniük kell. És néha a politikusok azt gondolják, hogy háborúzni kell, mert az is milyen jól megy és hiába mondják az emberek, hogy "Testvér, ne csináld, mi szeretjük az életet!", azért csak háborúzni kell és meghalni fölöslegesen.

Volt a nép. És minden ment jól, de azért voltak elesettek a nép között, akik a rövidet húzták, de mivel minden ment jól, a nép azt mondta, hogy ez így jó. De volt néhány ember, aki azt mondta, hogy ez így nem jó, azok az emberek nem tehetnek arról, hogy elesettek, foglalkozni kell velük is. És minden ment jól, az a néhány ember addig kapart, amíg foglalkozni kezdtek az elesettekkel is. Úgy tűnt, az ő akaratuk teljesül. De voltak az elesettek között is a legelesettebbek, akikre aztán tényleg rájárt a rúd. De velük már senki nem akart foglalkozni, hiába kiáltották "Testvér, ne csináld, azt mondtad minden jó lesz!", nekik be kellett fogni, hogy a többi elesettnek jó legyen.

A vicc az, hogy szabad akarat nincs, az egy illúzió, hogy a holdkóros ember ne sziszegjen ha alvajárásában szögre lép. Bizonyára ő nem verte be eléggé a szeget, amikor a légvárat építette.

Demó.

Zene.

a gliccs meg a bug búgatja a processzort

Szóval nemrég felfedeztem, hogy a filmtett még mindig nyomja és kezdtem olvasgatni egy kicsit. Aztán azt is felfedeztem, hogy mostanában már játékokról is írnak kritikákat, ami talán az első, utolsó és egyetlen erdélyi magyar próbálkozás a játékok kritikájára. Jó, hogy itt ez az iparág, ami pár évtized alatt lenyomta a filmeket, a zenét, a divatot és valószínűleg egyebeket is éves bevételben, de mintha nem is létezne az erdélyi kulturális életben. Na mindegy.

És akkor találtam egy cikket, a glitch esztétikájáról a játékokban. És nagyon összezavarodtam, mert a glitchet is értem (bár nem ezt tekintem a számítógépes művészet tetőfokának, habár a retro demoscene gyakorlatilag arra épül, hogy a csipekből olyan dolgokat hozzanak ki, amelyekre azok nem voltak tudatosan tervezve és szerintem ez óriási technikai bravúr) és a játékokhoz is értek, de ebből a cikkből egy vak hangot nem értettem. Persze, ez nem azt jelenti, hogy rossz a cikk, valószínűleg nem is én vagyok a célközönség, hanem a film szakos hallgatók akik éjjel-nappal a poiesisüket diegéziselik. Komolyan mondom, most olvasom Hruscsov beszédét egy bizonyos ember személyi kultuszáról és többet értek belőle.

Az persze nem segít, hogy a szerző összetéveszt bizonyos dolgokat, amelyek talán látványban hasonlóak, de okokban teljesen eltérnek, de ehhez kell tudni programozni és kell érteni a programok használatának (interfészének, hogy idegen, de pontosabb szóval éljünk) problematikáját. A bugok és a glitchek teljesen más természetű dolgok, még ha néha ugyanúgy is néznek ki. Eltérő ugyebár, a szándék. Persze, ez a zavar érthető, hiszen sokan mondják azt, hogy kitörlik a programot, amikor bezárják az ablakot (de attól még szeretjük őket :))).

Függöny.

Demó.

Zene.

PS. Én igazából nem kritizálni akartam, hanem reklámozni. Sokkal jobb dolog az, hogy ezekkel a dolgokkal foglalkoznak kis hazánkban is, mint hogy ne foglalkozzanak. Egyébként én meg vagyok szokva azzal, hogy nem értem azt amit olvasok, vagy egyre gyakrabban nem értem, hogy miért is írnak ilyen szemen szedett hazugságokat amelyeket egy gúgel keresés megcáfol. Csak ez a téma tényleg nagyon kedves nekem és ehhez képest tényleg semmit nem értettem a cikkből, de hátha mások értenek majd belőle valamit. Gondoltam arra, hogy újra kéne olvasni és ott ahol értem a gondolati hibát, megmagyarázni, de hosszú idő lenne az a bejegyzés és annyi időm sajnos nincs. De szeretném, ha az lenne a következtetés a végén, hogy örvendek, hogy olvashatok játékokról erdélyi szerzőktől is, csak hát ha már adódott egy kis elvi konfliktus, akkor ezzel emelni lehet a tétet. :) Lehet egyszer megjön a kedvem írni arról a sok ezer bugról amit kijavítottam a játékokban amiken dolgoztam, voltak egész viccesek is, amelyekre még mindig emlékszem. :)

ha én debugger volnék, sohase brékelnék

Néha eltűnődöm azon, hogy mit változtatott rajtam az, hogy informatikussá váltam. Leginkább a belső tulajdonságok érdekelnek, a külsők elég egyértelműek.

Azt hinném, hogy informatikusként megtanultam minden jelentősebb lépés előtt mérlegelni a következményeket, mert rengetegszer megszívtam már azt, hogy letöröltem fájlokat, amelyeket nem lehetett visszahozni, ez a fájdalom jól transzferálható kéne legyen más esetekre is. De nem. Még mindig letörlöm a fájlokat, ma már csak az van, hogy ami igazán fontos, arról van biztonsági másolatom, ami kevésbé fontos, azt megtanultam elengedni, jön másik átlagosan fontos fájl.

Vagy ha valamit hallgatok/olvasok és találok egy hazugságot benne, akkor ott abba is hagyom, mert a bugokat mindig ki kell javítani akkor amikor felbukkannak, másképp teljesen instabillá válik a kártyavár. A legtöbb ember nem így gondolja, úgy gondolja, hogy vannak kis hazugságok, amelyek elnézhetőek, ha a következtetést, ami nekik tetszik, alátámasztják. Pedig a legkisebb bugokból lesznek a legnagyobb szörnyek, rengetegszer tapasztaltam ezt már. A mielőbbi irtásuk szükségességét még a legtöbb informatikus sem igazán érti.

Nehéz megértenem a világot és a világ sem ért engem és ezt el kell fogadnom. Nincs energiám és tehetségem se közelebb menni a világhoz, se jobban kinyitni az elmémen az ablakokat, hogy be lehessen látni (az ajtó kulcsát már elvesztettem kis koromban).

Sokszor írtam, hogy kevesebb lesz a bejegyzés, sokszor nem tartottam be, de néhányszor igen. Tényleg a munkára kéne koncentrálni minden szabad energiát. Persze, ha tényleg kevesebb lesz a bejegyzés, nem biztos, hogy sikerül a munkára koncentrálni, de talán valami hasznosabbra használom az időt, mint a blogírás.

Demó.

Zene. Zene. Zene.

kellemes húsvéti ünnepeket

Én ateista vagyok (néha agnosztikusnak mondom magam, ha úgy megúszom a vitát), de az ünnepeket szeretem, a vallásos ünnepek általában megragadnak a csúnya felszínes dolgokban nálam, mint a pihenés, ajándékozás, evés. Most valamiért mégis elgondolkodtatott az idei feltámadás.

Na nem a feltámadáson filóztam, hanem azon, hogy az emberek többsége miért hisz valamilyen istenben és nem hisz az éghajlatváltozásban. Mindkettő absztrakt fogalom amelyeket direkt nem igazán tapasztalhatunk. Indirekt módon viszont tapasztalhatjuk őket, Istent könnyező madonnák, meg pirítóson feltűnő szentek, meg varázslatos gyógyulások útján lehet megtapasztalni (azt hiszem), az éghajlatváltozás meg egyszer meleg, máskor hideg, de egyelőre a világ ezen részén nem veszélyes. Szóval ha nincs közvetlen tapasztalat, akkor miért hisznek mégis az emberek az istenekben és nem az éghajlatváltozásban? Valószínűleg családi, társadalmi és egyéb okai vannak. És senkit sem feszítettek keresztre azért mert hitt az éghajlatváltozásban. Lehet, a hívők inkább keresztekhez kéne ragasszák magukat és őket kéne lelocsolni paradicsom levessel...

Azt hiszem egyébként, hogy most már késő az emberiségnek, hogy az éghajlatváltozásban hinni kezdjen és a hitek szokásos pályáját bejárva esetleg domináns hitté váljon ez az elmélet. Van egy másik elmélet is, amiben szintén hiszek, az evolúció az. Meglátjuk, milyen csoport éli túl a nemsokára bekövetkező apokalipszist, nem hiszem, hogy sikerülne megjósolni a túlélési valószínűségeket. Milyen érdekes lenne, ha némi gépi segítséggel, egy homoszexuális csoport válhatna dominánssá, mondjuk egy virágzó leszbikus társadalmat létrehozva (azért női, mert bennük megvan az X kromoszóma ami a női XX-hez kell, férfiakban az YY pár életképtelen, bár ha már úgyis feltételezzük a gépi segítséget, akkor jöhetne az egyik férfiból az X és a másikból az Y).

Na jó, jobb ha abbahagyom a filozófiát, kezd kicsit elmenni ez a téma egy felé és másról is akarok még írni.

Szóval kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek!

Demó.

Zene.

fordítsunk hátat az identitás mátrixoknak

Gondoltam, bámulok egy kis Mátrixot, anélkül, hogy próbálnám megérteni, ezért benyomtam a Reloadedet, mert emlékeim szerint sok bunyó volt abban és nem túl sok filozófia. Az elején eléggé visszataszító volt, halott hátterek előtt rosszul bevilágított szereplők kolbászoltak és ez volt a földi paradicsom, Zion. Aztán hozzászokott az agyam és lett értelme is a dolgoknak, nem csak mondták fel a litániát mozgó fejek. Nem tudom pontosan melyik jelenetnél, de arra gondoltam, hogy igen, ez az én vallásom. A filmek. Ide jövök olyan emberek történeteit meghallgatni, akik kihívták az isteneket és győztek. A Biblia történetei nem túl érdekesek és nem is túl változatosak, az emberek sosem nyernek, nem is hiszem el őket, nem tudom értelmezni mit kéne tanulni egy szülőtől, aki nem biztosít a gyermekeinek egy biztonságos környezetet amiben felnőhetnek és az első hibára elűzi őket otthonról, hogy aztán majd időtlen idők után mégis meggondolja magát és egy másik embert feszíttessen keresztre akit kinevezett speciálisnak. Sosem fogom megérteni, mit értenek mások ebből az egész zagyvaságból.

A filmekkel az a jó, hogy emberek készítik, néha nagyon zagyvák, néha nagyon egyszerűek, de mindig lehet találni bennük valamit amiről azt lehet mondani, hogy érdekes. A Mátrixok ilyenek, most teljesen másképp értelmezem már, mint amikor először láttam őket. Közben én is találkoztam néhány olyan gondolattal, ami a filmek alkotóit ihlette, néhány dolog meg kifutott, pl. az, hogy mindkét rendező férfiből nőbe tranzicionált. Azt is megértettem, hogy a filmeknek legfontosabb célja mégis csak az, hogy pénzt csináljanak, ha emellé sikerül még beszorítani egy kis filozófiát, akkor az jó, de a pénz az elsődleges cél. Szóval ha van egy probléma amit meg lehet értelmesen de unalmasan vagy értelmetlenül de látványosan oldani, akkor mindig a látványos megoldást fogják választani, az értelem másodlagos. Meg azt is megértettem, milyen gonosz kis játékot játszanak a rendezők a vágással, olyan asszociációkat keltve a nézőben, amelyeket egy konzisztens és a miénkhez hasonlító univerzumban nem feltétlenül tenne meg, de így egy emocionális állapotot át lehet transzportálni egy helyzetből egy másikba.

Szóval a Mátrixok arról a gondolatról szólnak, hogy a világegyetem determinisztikus, de mi túl limitáltak vagyunk ahhoz, hogy megértsük a dinamikáját. Erről beszél az Orákulum, a Merovingian, meg aki még próbál valami üzenetet átadni és nem csak reagál az eseményekre. A főszereplő, Neo végig csak reagál, illetve amikor eldönti, hogy megmenti a világot, egy kicsit elvonul gondolkodni. A többi csak szósz, ami arról szól, hogy beosszák a pénz csináló jeleneteket a film futásidejére, meg vicces felhangok a nemi identitásról és arról a lehetetlen döntéshelyzetről, hogy az ember hogyan fogadhatja el az új életét úgy, hogy a régi ne köpje őt szembe. A végén persze rájövünk, hogy a valóság és a Mátrix ugyanaz a világ, az új a régi természetes folytatása, ugyanúgy megválaszolhatatlan kérdésekből áll az élet, de lehet azt is választani, hogy lenyugszunk és elfogadjuk a dolgokat olyanoknak amilyenek.

Na ez volt a Revolutions meg a Reloaded, most ez az értelmezés elég nekem, nincs semmi jelentése annak, hogy Agent Smith milliószor lemásolta magát amelyeket Neo mind felrobbantott a puszta létével, hogy nem fogadta el a nemlétet.

Erre jött a Resurrections, amiben megint van egy csomó szósz, de itt az is van, hogy már inkább a Mátrix jelenségre reflektálnak, ami sokaknak nem jön be, hogyhogy önreflexió a film, ők filozófiát akartak meg látványos bunyókat, nem egy depressziós főhőst aki nem is igazán tudja, hogy mit akar. Nekem ez viszont nagyon bejött, mert azt mondja nekem, hogy ne vegyem túl komolyan az első Mátrixokat, az a film a saját problémáikról szól, meg a pénzről, amiből lett sok, de nem lett senki boldogabb tőle és még nagyon sokáig eltartott, amíg bele mertek vágni a tranzicióba. És amúgy is, a főhős lehetett volna akár Trinity és Neo a párja, amit most olvastam is, hogy valós opció volt és az, hogy ki is a megváltó, igazából szintén mellékes, a rendszerbe bele van kódolva egy megváltó, aki vállalja, azé a szerep. Egyszer valaki úgyis elvállalja.

Lehet, hogy mostanában csak egy kicsit túlontúl lenyugodtam, valami többet kéne keressek az életben, mint hogy minden nap felkelek és lefekszem, de most ez így jó, minél többet gondol az ember a nagy összefüggésekre, annál jobban felmegy a vérnyomása és az senkinek sem jó.

Ja igen, és a legerősebb Mátrix még mindig az Animátrixból a két kisfilm a Mátrix kialakulásáról. Jó lenne abból egy sorozat, ha már úgyis van igény és pénz a Mátrixra és most időszerűbb a téma mint valaha...

Demó.

Zene.

az optimista bitek tánca éjfél előtt egy perccel

Régóta nem gondolok pozitívan a távoli jövőre. Valamikor persze gondoltam, azt hiszem, legutóbb amikor pozitívan láttam a jövőt, valamilyen biopunk-solarpunk jövőt képzeltem el. Lehet, hogy a tegnapi bejegyzésem egy kicsit sötétre sikerült, szóval akkor most jöjjön az optimista jövőkép. Ez sem igazán a sajátom, innen-onnan ollóztam össze, de referenciákat nem fogok keresni.

Szóval induljunk ki abból, hogy valahogy megoldjuk az éghajlatváltozást. Én úgy gondolom, valami biológiai szuperorganizmus tervezésével vagy tenyésztésével lesz a legnagyobb esélyünk skálázható módon megoldani. Nem, a CO2 kivonás sosem fog gazdaságosan működni. Valamilyen olyan növény, ami magától szaporodik, jó gyorsan, az óceánban megél és aztán lehetőleg lemerül az óceán fenekére és ott kötött állapotban tartja a szenet, talán működhet, már csak létre kell hozni. Lehetne még valami olyan megoldás, ami a napfény mennyiségét csökkenti, én a legbiztonságosabbnak valamilyen űrbeli napernyőt gondolnék, talán modern anyagokkal és jó sok Falcon Heavy-vel fel lehetne bocsájtani közel a Földhöz egy ernyőt ami elsötétíthetné a napot eléggé, hogy pár fokkal csökkentse a Föld átlaghőmérsékletét.

Ha megoldottuk az éghajlatváltozást, akkor még mindig ott van a környezetszennyezés kérdése, gondolom erre az lesz a megoldás, hogy valamilyen bioreaktorban termelt protein csimaszt eszünk majd aluminium tányérból és napelemekkel termeljük az áramot és a Föld azon részein élünk ahol nincs tél.

Közben remélhetőleg a mesterséges intelligencia és a nanotechnológia eljut oda, hogy megértjük az emberi biológiát a legapróbb részletig és rájövünk, hogy egyszerű gépek vagyunk akik egy biológiai programot futtatunk, az öntudatunk egy evolúciós mankó és egy földrajzi eloszlású mémhalmaz véletlenszerű keveréke. Továbbá megszabadulunk a biológiai szubsztrátumtól, digitális szubsztrátumban sokkal hatékonyabban hajható végre a programozásunk és aki majd akar, az áttérhet digitális létre. Digitális lényekként pedig szép lassan benépesítjük az univerzumot és megoldjuk az univerzum alapvető kérdéseit, talán egyszer még az igazi fizikai valóságot is megértjük és beépülünk a világegyetem szövedékébe. Persze, mindezt csak az emberiség elenyésző ezreléke fogja véghez vinni, a nagy többség marad a programja rabja, de ezzel sincs semmi baj, nem ők választották a gondolataikat, ezt a lapot kapták az evolúciós pókerpartin.

Egyébként ha ki is nyír most első körben az éghajlatváltozás, azt hiszem, azért mégis túlél az emberiség egy kis része és pár ezer év alatt akár a nulláról újrakezdheti a civilizációt, de ha szerencsés, akkor valahogy átmentjük a tudást és lehet onnan folytatni, ahol szünetet fogunk tartani néhány évtized múlva. Persze az is lehet, hogy egy atomháborúban elpusztítunk mindent, de ez tényleg nem az én asztalom, én a hosszútávra tervezőkkel ellentétben nem úgy hiszem, hogy az embernek mindenképpen túl kell élni. Ha egyedül vagyunk az univerzumban és kinyírjuk magunkat, hát pech, egy zsongó univerzum helyett egy csendes univerzum lesz, a nyugalom jó dolog, az emberek sem tudják eléggé értékelni.

Zene.

a jövőt túlbecsülő heurisztikának elviselhetetlen könnyűsége

Ha úgy vesszük, én egészen szerencsés vagyok. Eléggé békés perióduson megy át a térség ahova születtem. Bőség van, egy csomó vagány technológiai kütyü is van, annyit ehetek amennyi belém fér, annyit alhatok amennyit csak tudok. Gondjaim sincsenek nagyon, nem sír a gyerek. Rengeteg módon szórakozhatok.

És ez még így is fog menni legalább 15-20 évig.

Azután szép lassan összeomlik a természet és a társadalom ami ráépült. Én már elég idős leszek, gyors lesz a halál, képes sem leszek arra, hogy versenyezzek az egyre szűkülő erőforrásokért a többiekkel.

Lehet, hogy úgy hangzom mint valami agyatlan kultuszhívő, de még csak nem is érdekel, hogy más mit gondol erről, csak nevetek amikor látom egyesek milyen logikai bukfencsorozatba kezdenek, hogy megmagyarázzák maguknak, hogy miért a semmittevés a jó stratégia. Én legalább bevallom magamnak, hogy lusta vagyok és nagyobbnak látom az emberi butaságot mint amivel én meg tudnék birkózni.

Nem is igazán az foglalkoztat már, hogy mi lesz a jövőben, most azon gondolkodtam, hogy miért foglalkoztat ez engem, míg másokat nem. Ma éppen arra gondoltam, hogy lehet azért, mert programozó vagyok. Vagy azért vagyok programozó, mert foglalkoztat a jövő.

Aki tud programozni, az tudja, hogy a programozás valójában a jövő tervezése. A legtöbb programot nem lehet megírni egy nap alatt, sőt, általában évek kellenek, érdemes előre elgondolni az architektúrát, ami kényelmessé teszi egy év múlva a munkát. Persze, ritkán lehet kitalálni a részleteket, de jó heurisztikák léteznek és az a művészet, hogy minél kevesebbet kelljen törölni (aki nem töröl, mert nem ismeri be, hogy más irányba kéne menni, az még rosszabb, görgetni egy nem megfelelő architektúrát fölösleges, előbb-utóbb úgyis le fog törlődni, ha máskor nem, a projekt bukásakor).

Szóval lehet, hogy az agyam annyira rászállt a jövőt meghatározó minták keresésére a programozás miatt, hogy az életre is így tekint. De az is lehet, hogy pont fordítva van, mindig is kerestem a mintákat és a programozásban nagyon sok van, aki sokat fejben tud tartani az aktuális feladattal kapcsolatban, az jól tudja nyomni.

A részletekre sem adok sokat, azokat mindig be lehet utólag is vágni, a blogban is csak a centrális ötlet a fontos, persze néha megpróbálom felépíteni, ha kedvem van, ha meg nincs, akkor összecsapom és rábízom az olvasóra, hogy találja ki, mit akartam. Ezért sem olvasom én a blogom. :)

Nohát, már itt is a vég, ki gondolta volna.

Zene.

a zigazi tragédia

A történelemben először van lehetőségünk arra, hogy mindenki üzenjen az utókornak, egy jótúb videót bárki készíthet, még az is aki írni sem tud. És az emberek nagy része ezt a lehetőséget arra használja, hogy fék nyúzokat kürtöljön szét az éterbe. Mondjuk nem könnyíti meg a dolgot, hogy valószínűleg az abszolút igazság túl bonyolult ahhoz, hogy a csekély 100 milliárd agysejtünkkel felfogjuk, ezért mindenkinek igazából csak véleménye van róla. De legalább az egyszerűen bizonyítható hazugságokról kéne leszállni végre. Mert a generációk közötti aszinkron kommunikáció az egyik legnagyobb találmányunk, meg kéne becsülni.

Legalább a sétában nem lehet hazudni. Új kifejezési módok, új igazságok.

Zene.

kínzó kérdések a délutáni kávé előtt

Vajon a történelem sötétebb bugyraiban azért alakult ki az elsőszülött gyerek mítosza, mert amíg nem voltak jó gyógyszereink, előnyt élveztek a családhoz tartozó gyerekek közötti legfejlettebb immunrendszerüknek köszönhetően? Azaz, még nem volt elég fejlett immunrendszerük, hogy ne szedjenek mindenféle betegségeket össze, de amikor hazavitték azokat, a szülőket leszámítva nekik volt a legfejlettebb immunrendszerük, hogy megbirkózzanak a betegséggel, a fiatalabb testvéreik akár életre szóló hendikeppet szedve össze. Így alakítják a víruskák az emberi kultúrát, anélkül, hogy egy pillanatig kérdőre vonjuk csodás mivoltunkat. Talán.

Zene.

a bölcs felhazudja a csokikat az égre

Olvasom, hogy megint áll a bál az igazságügyi törvényekkel. Egyik azt mondja, megyünk vissza az átkosba, a másik azt mondja, hogy megyünk bele a Zeuba. Egyik biztos hazudik, de az is lehet, hogy mindkettő. Rossz kedvem lesz tőle, hogy megint ez a téma, sosem tudunk már ezen túl lépni és meg mindig az a politikusok legjobb stratégiája, hogy hazudnak nekünk.

Aztán arra gondolok, hogy a hazugság mindig is a hatalom legjobb technikája volt itt felénk, csak a középkorban meg az ókorban a vallás töltötte meg a fejünket hazugságokkal, hogy ne nagyon ficánkoljunk.

Aztán arra gondolok, hogy a legújabb kutatások szerint magunknak is hazudjuk a valóságot és a szabad akaratot, mert ha értékes nekünk az életünk és az ivadékaink, akkor nem nagyon ficánkolunk.

Aztán arra gondolok, hogy az univerzum véletlenül beletrafált ebbe az élet nevű játékba, ahelyett, hogy a csillagok csak szépen fénylettek és kimúltak volna, tizennégymilliárd év alatt kifejlesztett minket (és talán másokat is), akik ficánkolnak itt a csillagok alatt és néha-néha fel is tekintenek az égre.

Hazugság az egész élet.

Aztán ettem egy kis csokit.

Már nincs olyan rossz kedvem. Valószínűleg a csoki az oka, nem a filozófia.

Zene.

Egyébként a mai gyergyói hírek egész érdekesek. Csak úgy mondom.

a permanencia tündöklése és bukása

Van ez a dolog, hogy amikor az ember megszületik, nem tudja, hogy a fizikai tárgyak permanensek, szóval ha egy tábla csokit leteszünk egy asztalra és kimegyünk a szobából, akkor mikor visszatérünk, a csoki még mindig ott lesz (persze a testvérkék ólálkodása némileg bonyolítja a helyzetet). Ez a tudás rengeteg esetben nagyon hasznosnak bizonyul, ezért nagyjából mindenki megtanulja.

Sajnos van néhány eset, amikor hibásan általánosítjuk ezt a szabályt (piszológusok ezt negatív transzfernek hívják).

Pl. mivel minden reggel felkelünk, azt hisszük, hogy minden reggel fel fogunk kelni. Amikor az évek múltával rájövünk arra, hogy ez sajnos nincs mindenkinél így, akkor is feltételezzük, hogy valami azért marad azután, hogy a test nem ébredt fel, hiszen külső beavatkozás nélkül a dolgok megőrzik eredeti tulajdonságaikat. Sajnos ez nem így van, ezért kell annyira odafigyelni arra, hogy minden reggel jókedvvel ébredjünk.

De van más eset is, amikor a permanencia tudása ellenünk dolgozik. Pl. amikor megnézzük egy részvény árát, akkor azt hisszük, hogy az a pénz valójában létezik, még akkor is, ha tudjuk, hogy a tőzsde úgy működik, hogy a részvény utolsó vételárát az összes részvényre kiterjesztik, még akkor is, ha régebben teljesen más áron vásárolták a részvényeket. Aki elég sokat bámulja a részvényárak grafikonjait, az már sejti, hogy valami turpisság van a dologban, de mégis meg van győződve róla, hogy van valami permanens érték amit különböző emberek különböző időpillanatokban különbözőképpen értékelnek és nem egy légvár az egész amit a stabil piacgazdaságra építettek. Mostanában már egy élet alatt többször is meggyőződhetünk ennek a hitnek a hamisságáról, de valahogy mégis hinni akarunk egy kis idő elmúltával, mert azt hisszük, hogy a csokit is be lehet zárni kulccsal a szobába...

De ez nincs így. A csoki mindig eltűnik, csakúgy mint az élet és a részvényár. Amit tehetünk az, hogy nem ragaszkodunk olyan nagyon az élethez és a részvényárhoz. A csoki örök. :)

Zene.

adjunk hozzá egy csipetnyi ismeretlent és kavarjuk amig fel nem robban

Egyre inkább azon a véleményen vagyok, hogy a bölcsesség nem volt egy olyan kritérium amire az evolúció optimalizálta az emberiséget. A társadalom stabilitása inkább egy amolyan emergens jelenség, ami abból adódik, hogy ha nagyon sok a hülye, azok kioltják egymást és jön néhány év nyugalom amikor lehet fejlődni másban is mint az agresszió. Ahogy elmagyarázza ez a német nő, hogy miért megjósolhatatlan az időjárás két hét múlva, de megjósolható az átlaghőmérséklet 10 év múlva. Szóval azt hiszem, fölösleges a lelki béke hajkurászása, az igazából nincs belénk kódolva, belénk a vergődés van kódolva egy életen át és ha véletlenül meg is találjuk a lelki békét, másnap megint kimozdulunk a nyugalmi pontból.

Már csak annyi kéne, hogy az éghajlatváltozás példáját ráhúzzuk a társadalomra. Mi adja a társadalom energiáját? Jó lenne tudni. Jó lenne mérni. Ha még sokat nézem ennek a német nőnek a vidióit, valószínűleg azt mondja majd, hogy ne egyszerűsítsem le a társadalmat egy egyszerű függvényre, bármennyire is kezelhetővé tenné a receptkönyvet.

Zene.

a zinterfész

Ha valami számítógéppel, illetve rendszerrel kell interakcionálni úgy, hogy a rendszer nem igazán mondhat el sok mindent magáról, nem lenne egyértelmű, hogy a rendszer az emberi érzéseket modellezve próbáljon kommunikálni veled? Mondjuk ha valamit jól csinálsz, akkor kisegít néha, ha meg rosszul, akkor ő is egyre több hibát generál, talán még ott is, ahol nincs, hogy a figyelmedet magára terelje. Vagy az emberek megijednének, ha tényleg korrelációt vélnének felfedezni a rendszer működése és a saját érzéseik között? Lehet, el kéne olvasni a Kurzweil emocionális gépekről szóló könyvét, bár mostanában már rendesen lejöttem a kúlédről.

Zene.