Néha eltűnődöm azon, hogy mit változtatott rajtam az, hogy informatikussá váltam. Leginkább a belső tulajdonságok érdekelnek, a külsők elég egyértelműek.
Azt hinném, hogy informatikusként megtanultam minden jelentősebb lépés előtt mérlegelni a következményeket, mert rengetegszer megszívtam már azt, hogy letöröltem fájlokat, amelyeket nem lehetett visszahozni, ez a fájdalom jól transzferálható kéne legyen más esetekre is. De nem. Még mindig letörlöm a fájlokat, ma már csak az van, hogy ami igazán fontos, arról van biztonsági másolatom, ami kevésbé fontos, azt megtanultam elengedni, jön másik átlagosan fontos fájl.
Vagy ha valamit hallgatok/olvasok és találok egy hazugságot benne, akkor ott abba is hagyom, mert a bugokat mindig ki kell javítani akkor amikor felbukkannak, másképp teljesen instabillá válik a kártyavár. A legtöbb ember nem így gondolja, úgy gondolja, hogy vannak kis hazugságok, amelyek elnézhetőek, ha a következtetést, ami nekik tetszik, alátámasztják. Pedig a legkisebb bugokból lesznek a legnagyobb szörnyek, rengetegszer tapasztaltam ezt már. A mielőbbi irtásuk szükségességét még a legtöbb informatikus sem igazán érti.
Nehéz megértenem a világot és a világ sem ért engem és ezt el kell fogadnom. Nincs energiám és tehetségem se közelebb menni a világhoz, se jobban kinyitni az elmémen az ablakokat, hogy be lehessen látni (az ajtó kulcsát már elvesztettem kis koromban).
Sokszor írtam, hogy kevesebb lesz a bejegyzés, sokszor nem tartottam be, de néhányszor igen. Tényleg a munkára kéne koncentrálni minden szabad energiát. Persze, ha tényleg kevesebb lesz a bejegyzés, nem biztos, hogy sikerül a munkára koncentrálni, de talán valami hasznosabbra használom az időt, mint a blogírás.
Demó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése