Az embernek alapvetően kétféle szüleménye van. A gondolatai és a gyermekei. Mindkettőt nevelni kell, mosdatni, fürdetni, iskolába járatni, aztán elengedni. Amikor az ivadékok felnőnek, önálló életet kezdenek, összejönnek mások ivadékaival és új ivadékokat hoznak létre. Vagy magányosak lesznek és kimúlnak egy fa alatt. Vagy háborúba viszik őket és kettévágja őket egy kósza török golyó. Általában néhány nemzedék után az ivadékok már felismerhetetlenné válnak a szülők számára. Néha bezárjuk őket és eldobjuk a kulcsot, hogy eszünkbe se jussanak. Néha irigykedünk a máséra. Néha meghalunk értük, bár érteni olyan igazán sohasem érthetjük őket. Néha félünk a mások véleményétől ami az ivadékainkra vonatkozik, néha meg mutogatjuk őket fűnek-fának. Soha nem tudjuk abbahagyni a másokéhoz hasonlítani a sajátjainkat, pedig ennek pont annyira nincs semmi értelme, mint azt hinni, hogy van szabad akaratunk.
Persze a természet mindig kevert stratégiát játszik, van akiknek egyik ivadékból ad többet, van akiknek a másikból. Van akiknek egyikből nem jut, van akiknek a másikból. Van akinek egyikből sem. De lassan legyőzzük a természetet és megszületik (vagy már meg is született) az az ivadék, amely szabad járkálhat a két világ között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése