Ha nem programozom, akkor az a bajom, hogy a világ a vesztébe rohan és a legtöbben nem látják a rengeteg buktatót amit át kéne ugrani ahhoz, hogy egy kicsit is esélyünk legyen elkerülni az apokalipszist.
Ha programozom, akkor az a bajom, hogy vajon a fordító biztos tudni fogja, hogy ezeket az értékeket berakhatja regiszterekbe és nem kell mindig újra töltse őket be a memóriából az egész sor számítás alatt, de vajon amennyit írtam, nem-e fog kifutni a rengeteg 64 bites regiszterből? Ezt könnyebb lenne ellenőrizni, de lusta vagyok hozzá, főként VSCode-ban Linuxon, ahol nincs könnyű Show Disassembly. És amúgy sem fenntartható az, hogy mindig harcoljak a kompilerrel. Kitalálhatná, hogy mit akarok.
Most egyikről sincs kedvem írni, inkább arra volna jó gondolni, hogy a következő 30 évben is legalább annyit fog fejlődni a számítástudomány és a számítógépek jellemzői mint amennyit eddig fejlődött (mármint ugye annyiszor fog duplázódni, nem az érték fog növekedni annyival, mert az ugye csak egy duplázódás). Ha nem lesz 25 év múlva 128 terabájt ram a gépemben, akkor szomorú leszek (az első pécémben 4 megabájt volt, 25 évvel ezelőtt, a mostaniban 32 gigabájt van, ezt extrapoláltam). Már most szomorú vagyok, mert sejtem én, hogy nem lesz.
Igen, ma egy olyan nap volt, hogy háromszor meghallgattam a Happy Nation Ace of Băse albumot.
Éş cseppek csepegéşét bámultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése