Tartozom még egy bejegyzéssel, mert vasárnap nem írtam és bár időzíthettem volna valami rövid tölteléket, mégis inkább úgy gondoltam, hogy nem lenne fair és inkább hagyjak ki egy napot, ha lusta voltam kitalálni valamit, vagy beleakadni valamibe, mint egy teljesen felesleges bejegyzést írni. Igen, a lustaságra mindig jó indokokat lehet találni, ez sajnos evidencia már számomra.
Szóval most akkor egy kicsit filózom az Oszkáron, ami épp vasárnap éjjel ment le.
Én nem vagyok nagy rajongója a dolognak, gyakran nyertek olyan filmek, amelyeket én pénzért sem néznék meg (na jó, azért nem túl sok pénzért kibírnám még a képregényfilmeket is, főként ha közben tolhatom a tuittert vagy a wikipédián mazsolázhatok a film oldalának tanulmányozását mímelve). Egyébként ugyanígy vagyok az imdb-vel is, a híg fos filmek uralják a listát. Ne mondja nekem senki, hogy a Shawshank Redemption a világ legjobb filmje. Nem mondanám, hogy rossz, de azért elég híg fos már másodjára, harmadjára meg nem is láttam.
Az idei, immár 96. Oszkár díjak sem okoznak valami nagy meglepetést. Amolyan beintés az akadémiai tagok részéről a nagy stúdióknak, hogy gyerekek, ti csináljátok a sok pénzt, mi meg a művészetet itt. Szóval én inkább érzem az Oppenheimer diadalmenetét protestnek a Barbiera, meg a Poor Things sem akkora film szerintem, de nem is igazán láttam a többi filmet, még az is lehet, hogy tényleg ezek a legjobb filmek. Nem sietek a holivudi termést időben megnézni, ha valami igazán kitűnik, akkor az amúgy is horogra akad előbb-utóbb. Egyébként abból amit láttam, nekem is az Oppeneheimer tűnik a legjobb filmnek, bár Nolant kimondottan nem szeretem, teljesen értetlenül állok az olyan filmek előtt, mint az Interstellar vagy a Tenet, amelyek tudományoskodó köntösbe bújtatott fosok. Ha az ember tudományos igényű filmet akar, akkor nem lehet egy jelenetben sem csalni, másképp csak pozőrködés az egész. Olyan nincs, hogy egy filmben csak 99%-ban érvényesül a fizika, az vagy 0% és akkor mindent lehet, vagy 100% és akkor is nagyon sok mindent lehet, de bizonyos dolgokat azért nem. Az érzelmekben lehet valakit 99%-ban szeretni és 1%-ban utálni (talán nem is lehet 100%-ban szeretni senkit), mindenesetre ott a teljes konzisztencia egy befagyott világot eredményezne, mozgás nélkül. A fizikában ilyen nincs, ha 1%-ban nem működik, akkor a maradék 99%-ban is csak a képzelet műve az, hogy működik.
Az sem tetszik az Oppenheimerben, hogy betette a politikai szálat azért, hogy legyen végre egy kis konfliktus is benne, amit a legtöbb ember megért. Pedig rengeteg sokkal jelentősebb konfliktus van magában a történetben, a tudós meg a nem tudós konfliktusa, a szocialista-kapitalista konfliktus, a világot valamilyen szintén értő ember horrorja ahogy szemléli azt azon a kényszerpályán amibe az értetlen többség kényszeríti. Ezeket a konfliktusokat Nolan nem tudja bemutatni, talán nem is igazán érti. Ez az ő igazán nagy tragédiája, hogy gyakran választ olyan témákat, amelyeket nem ért igazán mélyen és egy olyan közönségnek akarja bemutatni őket amelyek még kevésbé értik azokat. De legalább a pozőr amerikai filmes akadémia időnként ad néhány szobrocskát, ha valaki fel meri dolgozni Oppenheimer történetét. Közben pedig még mindig ott csengenek a fülünkben Neumann János szavai: most kell odacsapni, amíg még lehet.
Egyébként volt még egy dolog, ami horogra akadt. Mégpedig az Oppeneheimer zeneszerzője azt találta nyilatkozni, hogy köszöni a szüleinek, hogy gitárt meg dobszettet vettek neki gyerekkorában és nem videójátékokat. Erre megindult a derpegés, hogy a videójátékok nem is olyan rosszak, meg hogy jó zenéjük is van, meg a szokásos. Én először csak elkönyveltem annyival, hogy nem tudja miről beszél a fickó, mint ahogy az elég gyakori szokott lenni, az emberek hibás okokat tulajdonítanak a velük kapcsolatos dolgoknak. Ráadásul a fickónak a wikipédia szerint gitár oktatással foglalkozik az apja, szóval azért inkább ott kell keresni a megoldást (szerintem). De aztán kicsit tovább gondoltam az állítását és akkor leírnék két következtetést. Az egyik, hogy akkor ő egy nem túl jó zenész, csak szerencséje volt, hogy nem esett bele a videójátékok csapdájába, mint olyan sokan mások, mert ugye mindenkiből lehet akármi, ha nem esik bele a videójátékok csapdájába. A másik meg az, hogy nem csak a videójáték csapdát kerülte el, de az alultápláltságot is, meg bányában sem kellett dolgozzon, mint annyi afrikai gyerek még most is, sőt, egyáltalán nem kellett kemény munkát kifejtsen amíg ki nem kovácsolta magának a megélhetést. Ez egy olyan esély, ami sajnos csak egy elég vékony rétegnek adatik meg, szóval akkor azon kell dolgozzunk, hogy eltöröljük a kényszermunkát, azaz a munka 99%-át. E mögé az értelmezés mögé én is be tudok állni.
Demó.
Zene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése