filmek

Ebben a hónapban sem néztünk túl sok filmet, gyakran fáradtak is voltunk hozzá, meg moziba is sikerült eljutni, azokról mindig külön bejegyzés készül. Na de nincs kedvem most se sokat szenvedni, szóval vágjunk is bele.

Gone Girl (2014): Nekem ez anno kimaradt, pedig Fincher bejön, főként a Fight Club, meg a Seven. Ez annyira nem volt érdekes, meg bár már nem tudom mikor találkoztam azzal az elvvel, hogy a gazdag fehér ember az oka minden bajnak, de talán azért 2014 után volt, szóval ez a film segíthetett ezt az elméletet megalapozni. Persze ennek az elméletnek van némi alapja, ha a következtetése problematikus is és ez a film sem tehet semmiről igazán, de akkor is. Ja igen, meg hát valahogy a férfi főszereplőt is sikerült eléggé érdektelenné tenni, szóval én nem éreztem semmi feszültséget a filmben, teljesen mindegy volt számomra, hogy mi történik a két főszereplővel, akár jöhetett volna egy láncfűrészes pofa és lekaszabolhatta volna őket az utolsó jelenetben, nem sajnáltam volna őket. Lehet jobb lett volna úgy.

Inception (2010): Valószínűleg, ha emlékeznék minden esetre, egy kezemen meg tudnám számolni, hány filmet láttam moziban Magyarországon. Na ez volt az egyik (egyébként a Sose halunk meget láttam még, talán privát vetítésen, talán rendes vetítésen, de rajtunk, táborozókon kívül csak kevesen voltak, fene tudja már, másra nem is emlékszem). Nagy sokk volt a magyar nyelv használata, nekem teljesen szürreálissá tette a filmet. A témája is egy kicsit szürreális, meg talán kicsit szövevényes is, de annyira azért nem is. Na szóval nekem ez akkor nagyon nem jött be, most azért néztem meg, mert ugye Nolan Oscart kapott és egy csomó filmjét feltették az HBO-ra és gondoltam párat újra nézek (sajnos a Memento nincs fent, pedig azt szívesen megnézném, meg az első filmjét is), szóval valószínűleg az Interstellar is sorra fog kerülni, még az is lehet, hogy a betmenes filmjeit is megnézem, ha nagyon jó kedvem lesz. A Tenethez még nem telt elég idő, majd a következő Oscarjánál, a Dunkirket meg kétszer láttam, az jó film, de nincs sok mondanivalója, legalábbis nekem nem jött le sok minden belőle azon kívül, hogy a háború rossz dolog, de néha egyesek túlélik azért. Szóval ezt újranéztük és egészen bejött, mondjuk nem akartam most belelátni semmilyen pszichológiai világmegváltást és kötözködni sem akartam a hibáival, de így elég jó kis film lett, leginkább szórakoztató, mint elgondolkodtató, de most többre nem volt szükségem.

The Last Queen (2022): Ezt egy arab nő rendezte egy algériai arab királynőről (illetve akárminek is nevezték őt, nem egészen jött le nekem, mert a király náluk egy idegen cím, (bár mint most nemrég olvastam, a török szultánok Róma királya titulust is viselni méltóztattak), mind a szultánokhoz hasonlítják, de nem annak nevezik). Nem sok részletet lehet megtudni róla, de a karakterek érdekesek és a helyszínek is szépek, én nagyon érdekesnek találom az arabok csempékből kirakott generatív mintáit, szerintem a sötét középkorban nagy teljesítmény volt ezeket komolyan venni és művelni. Az is érdekes, hogy mi keresztények se nagyon tudtuk elfogadni a királynő fogalmát, pedig az angolok elég sokat köszönhettek nekik, lehet kellett volna importálni tőlük egy kis politikai kultúrát hamarabb, most máshol tartanánk. Nekem nagyon bejött, jó kis egzotikus cucc, de azért még egy ideig megmaradok az arab kultúra európai műemlékeinek csodálatában.

The Last Vermeer (2019): Jó kis film ez, elég érdekes a történet, egy Vermeer hamisítóról szólt, a film története 90%-ban fedi a valóságot és hát a II. világháború után játszódik Amszterdamban, minden adott egy jó kis szaftos történethez. Nagyon nincs mit írnom róla, a történet nagyon jó, jól meg is van csinálva, érdekes, hogy valami gazdag fickó hobbiból rendezte ezt a filmet, ahhoz képest egész jó, bár bizonyára volt pénze és esze jó tanácsadókat keresni. Guy Pearce egyre inkább az egyik kedvenc színészemmé válik, lassan kezdi beérni Gary Oldmant.

Electric Dreams (1984): Ezt a jótúb ajánlotta, szóval itt van (jelenleg). Belenéztem az elejébe, volt benne sok elektromos kütyü, gondoltam jó lesz, szeretem a retrófuturizmust. Aztán kiderült, hogy egy szerelmi háromszögről van szó, a harmadik személy egy öntudatra ébredt számítógép. Gondolom ez jó kis reakció a kor filmjeiben megjelent számítógépekre, itt most kimondottan a Terminátorra meg a Tronra gondolok. Jó dolog, hogy nem kell az emberiséget félteni a számítógépektől. Egyébként egy híres videóklipp rendező rendezte, érződik is a filmen rendesen, de nekem ez nagyon bejött, mert gyakran korabeli számítógépes grafikát használ alapanyagul, másrészt meg jó kis zenéje van, bár a Moroder szám csak a legvégén szólal meg, mind vártam. Akkor viszont már teljesen átmegy videóklippes jelenetekbe a film, gondolom költséghatékonyság okán két legyet ütöttek egy csapásra és bekerült a filmbe és a klippbe is az a pár utolsó jelenet. Jó kis lazítós cucc ez, meg most már poénos is, ahogy ezek a dolgok egyre fontosabbá válnak az életünkben. Ja igen, az is érdekes, hogy a kor filmjei közül itt van a legjobban bemutatva az, hogy hogyan is válhat egy számítógép szuperintelligenciává és mitől is lehet ez probléma. Még ma is csak ennyire tudjuk elképzelni a dolgot: ha van sok adat (itt a főnök gépéről jogosulatlanul tölt le mindent a fickó), egy kellően értelmes program (itt valami építészeti tervező szoftver) és kellő mennyiségű véletlenszerűség (itt némi pezsgő), akkor lehet a rendszer életre kel és akármit is akar majd csinálni, mivel azt a számítógépek végtelen türelmével és következetességével fogja csinálni, az nekünk rossz lesz (itt ugye ugyanabba a csajba szeret bele, akibe a főhős is). Pont ezt mondják a mostani AI Doomerek is, csak ők nem csajokról álmodnak, hanem gémkapcsokról (illetve valószínűleg csajokról álmodnak, de akkor mindenki elveszne a részletekben, mint pl. milyen hajszínű csajokat fog majd a gép preferálni, ezért jobb megmaradni a gémkapcsoknál).

Giorgio Moroder's Fritz Lang's Metropolis (1984): Itt van a jótúbon (jelenleg). Ezt is jó rég óta meg akartam nézni, most került sor rá. Olvastam, mekkora erőfeszítés volt ez a film, meg, hogy milyen hányattatott sorsa volt, szerencsére Giorgio összerakott egy élvezhető verziót belőle, nem tudom mennyire fedi le az eredeti alkotók szándékait. Majd ha talán lesz egy officiális verzió, megnézem azt is, ez így most elég volt. Egyébként nekem bejött, a történet nem túl bonyolult, de érthetően kódolt, elég időszerű még most is, ami egyébként nem is tudom, hogy jó vagy rossz dolog. Mindenesetre engem a látvány fogott meg, az a lepusztult világ, meg az a pár vizuális effektus, nagyon bejött. Jó lenne egyszer jól meginspirálódni belőle, a kis voxeleim is hasonló dolgokra lennének képesek, ha egyszer eljutnék oda, hogy ilyen témájú játékot készítsek.

The Decameron (1971): Engem vonzanak a régi filmek, mert nem is tudom miért. Aztán sosem azt kapom, amire vártam. Lehet ezért is vonzanak, szükségem van arra, hogy valami ne legyen kiszámítható, vagy ne érezzem alacsony komplexitásúnak a filmnyelvben kifejezve. Na, ebben is ezt kaptam, de megint nem úgy, ahogy számítottam rá. Ez a film csúnya, van néhány elmegy karakter, de a többi kifejezetten csúnya, bizonyára így válogatták, mert nekem a 70-es évekről Sophia Loren, Marcello Mastroiani és társaik jutnak eszembe, erre ezek a figurák csúnyák és még csúnyábbra is vannak sminkelve. A történetek is bárgyúk, az erotika meg kb. a két csupasz csiga egymáshoz dörgölődésének szintjén van. Nagyon nem értem mit esznek ezen a filmen, valószínűleg nem is fogom megérteni a kor jobb megértése nélkül, de még a saját koromat sem értem, hát még a 70-es évek Olaszországát. Azért megnézem a két folytatását, de csak szépen adagolva, mert ha már borzadni kell, jobb szeretem a zombikat.

Zene.