filmek

Na ebben a hónapban relatív sok filmet néztünk, mert próbálok este a hírek helyett filmet nézni, ez az év nem az értelmes diskurzusról fog szólni, bár az utóbbiak se nagyon arról szóltak. Viszont megint az utolsó napra hagytam a gondolatok leírását és nincs ennyi időm és kedvem, úgyhogy csak egy-két mondat jut minden filmre majd.

Sympathy for Mr. Vengeance (2002): Kedvem lett koreai filmeket nézni, ez a trilógia már nagyon régen rajta volt a megnézendő listán. Nekem bejött ez a film, egyrészt az operatőri munka nagyon bejön, ez a koreai szocreál stílus (persze lehet hivatalosan nem ez a neve) szép is tud lenni, meg eléggé kimaxolja a helyszínek által elmondott történet fogalmát. Maga a történet is jó volt, szerintem nem is volt annyira véres, bár lehet azért 20 évvel ezelőtt jobban ütött. Nekem nagyon bejövős.

Marie Antoinette (2006): Ezt a filmet én megint önreflexióként fogtam fel, a filmkészítés a jelen kiválasztottjainak költséges hóbortja, szóval még szép, hogy a múlt kiválasztottjai előtt tisztelegnek, de vagy nem tudják, vagy nem akarják az igazi valóságot bemutatni (a wikipédia segít egy kicsit ebben). Viszont nincs az a torta amin ne férne el még egy kis cukormáz, ha valaki szereti a tortát, szeretni fogja ezt a filmet is.

Phantom Thread (2017): Ez 16+-os film, de egy fedetlen boka sincs benne. De azért megnézem azt a 16 évest aki megérti. Még én sem igazán értem, pedig anno a moziban is láttam, most jobban figyeltem a pasasra, anno ugye a csaj tűnt a mozgató rugónak, de már tudtam merre lendül az inga. Sokkal jobban most sem értem az egészet, de gyönyörű film ez, sorra fog még kerülni a közeljövőben, bár azért lehet csak én próbálom beleképzelni a szív dolgait a gyomor dolgába. Specializáció.

A Murder at the End of the World (minisorozat): Jó kis sci-fi minisorozat ez, csak az a baj, hogy a párhuzamosan futó két történetből nekem a múltbeli érdekesebb, a jelen túlontúl a kötelező felmondásának tűnik. A végén a csavar még jó is lenne, én sem találtam ki előre, de csak azért, mert nem érdekelt annyira a főszál, hogy az agyamat is használjam, mert egyébként szépen beilleszkedik a kötelezőbe. Azért jó lenne, ha jönne már egy olyan sorozat is, ami a Dűnéből inspirálódik és nem az Asimov életművéből.

Dawn of the Dead (2004): Kellett már egy kis zombis film, lehet, szép lassan megszeretem ezt a zsánert. Valahogy nagyon bejön az a rész, amikor a gondok megoldódnak, az embereknek lehetősége van lazítani az apokalipszis közepén, ezek a legjobb részek ezekben a filmekben és megéri még azt is, hogy tudjuk, a film végére valószínűleg senki nem él már. Egyébként meg jó iparosmunka.

Past Lives (2023): Jó kis film ez, van itt egy interjú is a rendezőnővel (amit nem olvastam végig (még)). Vicces, hogy nagyrészt önéletrajzi ihletésű, ezért a vége elég racionális, jobban szerettem volna, ha van valami jó kis csavar. A csavar nem csak azért jó, mert a meglepetés valamilyen kitüntetett emberi érzelem lenne, hanem azért is, mert egy perc alatt mindent újra lehet értelmezni. Néha nincs explicit csavar egy filmben és én mégis újra meg újra értelmezem, talán mert nem állnak össze a dolgok egészen, hiányoznak az alapok vagy a tető. Mondjuk elsőre talán jobb is így, reméljük a következő film azért kap egy kis igazi keleti misztikát. Na de azért remélem nem a Golden Gate-ről dobja le majd magát a főhősnő a végtelen körforgásba.

Sisi (1.-3. szezon): Ezt a tévében kezdtük nézni, ugyanis szoktunk nézni némi gyíkosszágot is, elalvás előtt, bár én általában inkább a tuittert választom. Szóval szép sorozat ez, komoly költségvetéssel, csak az a baj, hogy fene tudja, mennyi a valóság és mennyi a fikció belőle. Gondolom a 3. szezon inkább 90% fikció, de így legalább jut egy kis energia a kor bemutatására is, nem csak a főszereplőkre, de viszont akkor az a kérdés, miért nem Sisi fikció a sorozat címe? Egyébként annyiban jó ez így, hogy eszembe jutotta, hogy van egy könyvem Sisiről és lehet el is fogom olvasni, pedig az arisztokrácia nem kimondottan a kedvenc mesehősöm.

Oldboy (2003): Ezt láttam anno is, akkor is nagyon bejött, most is. De azért a sulyok egy kicsit el lőn vetve. Persze a filmek egyik lételeme, hogy bemutassák, mi történik, ha a sulyok elvetődik. Ilyen szempontból jól működik ez a film.

The Silence of the Lambs (1991): Ez elvileg egy ijesztegetős film, de ma már inkább egy gondolatébresztő film arról, hogy mennyit változott a társadalom az elkészülte óta. Azért jó megnézni. Valakivel beszélgettem egyik pénteki pizzázáson és azt mondta, hogy a Keresztapa meg a Szárnyas fejvadász messze túlértékelt filmek. Ez ugyebár egy mostanában népszerű gondolat, mert ezek a filmek lassúbb ritmusúak, több időt szánnak a díszletek bemutatására, a karakterekre, mint kimondottan a cselekményre, aminek gondolom egyik oka az, hogy régebben ez volt a stílus, másképp meg talán nem volt akkora apparátus sűrűbbre szőni a cselekményt mert több mozgó alkatrészt tartalmaz és nehezebb a harmóniát megtalálni egy bonyolultabb gépezetben. A mostani filmekben pont a harmónia hiányzik, hiába egyre bonyolultabbak a filmek cselekményei (ellenpélda mondjuk a Fantom szál). Szóval ilyen szempontból talán a Bárányok hallgatása is már ennek a kornak a gyereke, elég bonyolult a történet, de azért még van idő arra is, hogy egy autóban utazva beszélgessenek a karakterek és görgessék a szálat. De azért a megoldásra már nem igazán marad energia és talán ez a legnagyobb baja ennek a filmnek. Túlontúl véletlenszerű a megoldása egy nagyon jól kicentizett érzelmi háborúban.

65 (2023): Ezt azért néztem meg, mert sci-fi, de semmi igazi sci-fi nincs benne, csak bugyborékoló űrhajók meg dinoszauruszok akik mind meg akarják ölni a főhőst, de neki az a dolga, hogy ne haljon meg a film végére és ezt hozza is. Ha valaki szereti a dínókat, annak ajánlom, én nem különösebben vagyok értük oda. Az implikált kapcsolat a földi valósággal meg ugyanolyan felejtős, mint az a szegény nő, akit ott felejtenek az űrhajóban az elején.

All the Old Knives (2022): Elég jó volt, valami jó kis kémkedős filmet akartunk, ez sajnos nem az, de a két főszereplő rendesen belead apait-anyait, hogy működjön a film és bár kicsit el van húzva, azért nézhető. De azért rendesen feszegeti a határt, hogy lehet-e még kémekről szóló filmről beszélni, vagy csak két szerető félreértéseinek tisztázásáról van szó. Azért ha Linklater ilyen irányba vinné el a nappal kapcsolatos filmjeit, amiben kifogytak az ötletekből, én nézném. :)

Philadelphia (1993): Erről volt egy olyan frappáns gondolatom a film után, de már nem emlékszem rá, pedig nem is volt olyan rég. Túl frappáns volt, valami az evolúcióról és a törvényekről és az érzelmekről és ilyenek. Na majd legközelebb, ha megnézem, hátha eszembe jut, jó kis film ez, bár csak ne lenne egyre időszerűbb megint.

Lady Vengeance (2005): Na itt a rendező bácsi azt mondta, hogy csináljunk művészfilmet a gyilkolászásról, az első fele nagyon jól is működik, bár néha nem tudtam eldönteni, hogy a vágás zseniális vagy már túl sok ahogy a múlt és a jelen egymásba folyik. A vége gyengécske lett, az igazság unalmas sajnos, lehet ezért is vagyunk annyira rácuppanva a fék nyúzra, főként, hogy megengedhetjük magunknak, hogy álomvilágban éljünk. Valahogy fel kéne kutassam, hogy milyen filmek viszik tovább ezt a vágást és meddig lehet még húzni, teljesen zseniális néha.

The Report (2019): Szintén valami kémkedésre vágytunk, de jobban el kellett volna a szinopszist, nem elég a CIA emlegetése. Vicces, hogy valami emlékeim voltak ezzel kapcsolatban, meg persze a szenátor nő utóélete is beárnyékolja egy kicsit a történetet. Jobb lenne, ha kimaradt volna az amerikai politikára való rácuppanásom a narancs képű évei alatt. Még sokkal jobb lenne, ha ennél már nem lenne lejjebb, pedig lesz, mert az apokalipszist nem lehet megállítani, mert másképp csak buborékos háború lenne.

Zene. Zene.