A kezdetekről

Azt hiszem, eljött az ideje, hogy leírjam, miért kezdtem el blogolni.

Azért kezdtem el blogolni, hogy bebizonyítsam egy lánynak, hogy milyen hülye vagyok, hogy a dolgok mégis jól alakultak és boldog vagyok. Nos, a lány szinte teljesen eltűnt a gondolataimból, mégis maradt az, hogy leírjam, milyen hülye vagyok. Mert csak ez van, ezt tudom írni, mást nem, bármennyire is szeretném, nem működik. És valamiért muszáj írnom, ezt sem értem miért, talán azért, mert ezzel kellett volna kezdenem és akkor vége is lett volna. Ez a lány nem tudott semmit magyarul, angolul sem túl jól. Ez a lány kóreait tanított nekem amikor másod és harmad éves voltam az egyetemen, ahova még mindig járok. Ebben az időszakban dúlt a buddhizmus is az agyamban, ami véletlenül fogant meg bennem. Első év utáni nyáron apu intézett nekem egy munkát, ami arról szólt, hogy kellett figyelni egy útszakaszt és ha elment egy autó, a neki megfelelő rubrikába húzni egy vonalat. A pasas akivel együtt csináltam ezt 24 órán keresztül, azzal űzte el az unalmát, hogy ivott egy-egy keveset és engem is megkínált. Addig egyáltalán nem ittam, de szégyelltem visszautasítani és rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog ez az alkohol, bár a rendes illogatás már csak másod éven kezdődött, az első alkalom amire emlékszem, hogy kocsmában, az George-al volt, amikor még úgy tűnt, hogy teljesen idegen szobatársaim lesznek és valószínűleg szar évem lesz. Nos, nagyon jó haverokkal kerültem végül össze, akikkel az utána következő három évben is laktam és jó volt. Az autók figyelése közben maradt némi idő olvasásra és egy vallás kalauzt vittem magammal, mert úgy gondoltam, hogy ideje új vallás után néznem. Az a betűnél kezdtem és a zoroasztrianizmusnál hagytam abba, a kereszténységet teljesen kiugrottam. Akkor tetszett meg a buddhizmus, de ha lehet azt mondani, hogy valakinek van kedvenc vallása, akkor az enyém az ivi atua, egy fél oldalas vallásocska. A buddhizmus akkor vált komollyá, amikor másod év telének elején elmentem a tesókámhoz orvosis gólyabálra és nekem nem jutott hely bent a teremben az előadás alatt, ezért kint köröztem a főtéren és egy idő után benéztem egy könyves üzletbe, ahol elég olcsón meg lehetett venni Huang Po (japánul Obaku, a zen 5 iskolája közül az egyik alapítója, a kóreai iskolákat leszámítva, azokról nem tudok semmit) tanításait, románul. Beültem a Mekibe és egy csokis shake mellett olvasgatni kezdtem és teljesen magával ragadott. Utána még jó sok könyvet elolvastam a zenről, pontosabban nem olyan sokat, olyan 6-7-et. A zen nagyon imponált az intellektusomnak és el sem tudtam képzelni érdekesebb dolgot, mint a megvilágosodás. Most sem tudok. Csak mostmár nem érdekelnek az érdekes dolgok.

Szóval szerelmes voltam a kóreai tanárnőmbe. Azelőtt sosem voltam szerelmes, különösebben nem érdekeltek a lányok, sajnálom, nem tudták felkelteni az érdeklődésemet, valószínűleg az én hibám volt. De ez a lány, kombinálva a zennel, teljesen betöltötte a gondolataimat, egész nap rá gondoltam, pontosan nem tudom mikortól kezdve (bár megnézhetném, mert akkor is írtam egy fájlba naplót, amiről gondoskodni fogok, hogy senki soha ne olvassa). Idősebb volt nálam, nagyjából 8 évvel, bár nem tudom pontosan a korát, egyszer mondta, hogy milyen idős volt a szöuli olimpia alatt, de már nem emlékszem. Soha nem mondtam meg neki, teljesen eltitkoltam, legalábbis azt hiszem. Mára már teljesen eltűnt minden nyoma a gondolataimból, kivéve azt, hogy le kell írnom ezt a történetet. Az utóbbi két évben ezt szerettem volna leírni minden egyes blog bejegyzésembe, meg azt, hogy milyen hűűűűűje vagyok. Nos, szerintem mostmár mindkettőt sikerült.

Ő sosem mutatott semmit irántam, mondjuk elég valószínűtlen volt, hogy ő kezdeményezzen, de én sosem voltam kezdeményező típus, ezért számomra ez az egész hosszú és fájdalmas volt. Kolozsvár minden pontjához tudok fájdalmat kötni a szívemben, bár egyre nehezebb előásni őket. Minden nap viaskodtam a gondolatával és 5 percenként el akartam neki mindent mondani, vagy nem akartam többet menni kóreaira. Egyiket sem tettem meg, eltelt a két év és ő elment és én nem mentem el hozzá az utolsó napon elbúcsúzni, mert kíváncsi voltam, hogy képes leszek-e rá. Képes voltam, bár utólag nagyon megbántam, de mostmár nem bánom annyira. Elment a harmad év utáni nyár elején, én pedig augusztusban írtam neki egy emailt, amiben mindenről beszámoltam. Néha még kaptam tőle nagyon rövid leveleket, általában karácsonyi üdvözletet, meg ilyesmiket, egyszer megkérdeztem, hogy leírhatom-e ezt, egy fél év múlva azt válaszolta, hogy természetesen bármit írhatok. Nem tudom, hogy érzett-e valamit irántam, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, de szerintem nem sokat változtatna, bármit is hallanék.

Egyetlen történetet tartok érdemesnek elmesélni, harmad év vége felé, azt hiszem májusban, amikor már nem volt sok addig, amíg visszamegy, meghívtam hozzánk, hogy mutassam meg a lakhelyem körülötti természeti csodákat. Azért hívtam meg, hogy lássam, tudok-e teljesen közömbös lenni iránta pár napig, még ha közel is vagyok hozzá. Tudtam. Vicces, három évig hallgattam el ezt az egész dolgot, de végül nem tudtam teljesen eltemetni és most mégis írok róla. Hazafelé felvettük a tesómat Vásárhelyen, valahol a központban egy szobor előtt fényképezkedtünk és belém karolt, ezt volt az egyetlen alkalom, amikor megérintettük egymást. Amikor egyedül visszament a busszal Kolozsvárra (éppen román húsvét volt, sietett, hogy vehessen élelmet arra a pár napra) adott egy puszit, bár ő kellett kezdeményezze, én nem akartam, de teljesen formális volt.

Azt hiszem, valamilyen szinten neki is köszönhetem, hogy megismertem Esztert, elmentem a Traviatara és megláttam Esztert és nagyon jött, hogy megszólítsam, de természetesen nem tettem. Viszont egész első felvonás alatt arra gondoltam, hogy meg kéne szólítani és utáltam ezt az érzést, hogy nem figyelhetek az operára, mert valami lány jár az eszemben és elhatároztam, hogy soha többet, inkább odamegyek hozzá és megszólítom, minthogy elszalasszam a második felvonást is. És odamentem és megszólítottam.

Jött egy új kóreai tanárnő és kíváncsi voltam, milyen érzéseket fog bennem kelteni, ha újból kóreait fogok tanulni. Az elején semmit, aztán az első nap, amikor neki fogtam ismételni, megint előjött a fájdalom, fájtak a mondatok, amiknek tudtam a jelentését, anélkül, hogy végig olvastam volna őket, fájtak a képek. Aztán elmúlt az a nap. Néha órán megpróbáltam összehasonlítani a két tanárnőt és rá kellett jönnöm, hogy nem emlékszem szinte semmire a régiről, sem a módszerére, sem a mozgására, sem az írására sem semmire. A keze színére talán igen, de teljesen tompán. Arra persze már rég rájöttem, hogy az arcára és a hangjára nem emlékszem, de csak most jöttem rá, hogy szinte semmire nem emlékszem róla, egy gondolattá nyűttem az egész lényét ezalatt az idő alatt. Nekem volt igazam, az emlékezés a felejtés módja, amikor az ember emlékezik, leszakítja az emlékek apró foszlányait ahhoz, hogy előszedhesse az emlék nagyobb részét. Kár, jobb lett volna nem emlékezni rá egyáltalán és újként elővenni az emlékét 40 év múlva.

Még egy vicces történet, másod évem végén amikor a vizsga volt, úgy tűnt, hogy egyedül fogok vizsgázni és úgy mentem el vizsgázni, hogy elmondok neki mindent. De mielőtt beléptem volna a termbe, eszembe jutott a jelenet a Pulp Fictionból, amikor Jules és Vincent mennek kinyírni a fószereket és mielőtt belépnének, megnézik mennyi az idő és mivel nem találják megfelelőnek, még trécselnek egy fél percet és bent ugye megtörténik a csoda. Ezért én is úgy döntöttem, hogy amikor belépek, nem mondom el egyből a mondandómat. Nemsokára megjelent a semmiből a másik csoporttársam is, így egész vizsgázás alatt gyűjtöttem az erőmet, hogy elmondjam a mondandómat. Aztán volt egy pici torta és ő mondott egy érdekes történetet és én úgy gondoltam, hogy átgondolom még egyszer, hogy el akarom-e mondani a mondandómat, elvégre volt még egy évem.

Hát ennyi, ezért blogolok, ezért írok ennyi hülyeséget. Nem vagyok én rossz gyerek, azt hiszem.