Gyerekkoromban nagyon sokat hallgattam, meg volt lemezen, de jó is volt. Amikor először láttam itt a Kolozsvári Magyar Operában, szinte utána tudtam énekelni. A tegnap ráakadtam részleteire a hálózaton, nagyon jó volt hallgatni, de kéne az egész. Nagyon kéne. Valaki nem tud segíteni?
Egyébként mennyire aktuális a mondanivalója, most itt, 2006-ban, Erdélyben. A szülőfalu ugye, olyan nehéz engedni a hívó szavának. Pedig elhiszem, hogy igazán ott lehetek csak boldog, de már rég megalkudtam egy olcsó, talmi boldogságért, szeretném azt megkapni már, de még sokat kell érte dolgoznom. Kár pedig.
Gyerekeknek szokták adni az operában, vasárnap délelőtt 11-től. Alig vannak emberek, nem kellenek a népnek a mesék. Kár pedig.
hétfő, január 30, 2006
péntek, január 27, 2006
Zene
Van két Dave Stewart albumom, nagyon jók, bár egyes ritmusok mintha kicsit ismerősek lennének nekem, de ki tudja. Szóval van ez a szám, Oh no, not You Again, hát ez óriási, a végén van egy dialógus egy siró feleség meg az ideges férje között, valamilyen virtuóz fúvós hangszerrel kísérve, sosem tudtam a nevüket. Szóval ez óriási. Közben judzsácsát ittam, az egy nagyon jó kis tea, a judzsá az egy kóreai citrusféle, amit csak teának eltenni használnak, mézben, télen illik inni, mert jó sok benne a C, a magas C. Ja, tegnap a nagy írogatás közben meghallgattam szinte végig a Toscát (na jó, készült angol verzió is, egy embernek). Egy cseppet sem figyeltem rá, ez már ilyen. Na most akkor replay. És váltok teáról csokira, jó kombináció.
Ja igen, mikor lesz a Mátrix film olyan, mint mondjuk most az 1922-es Nosferatu? Futurológia rulez. És egyébként meg miért nem wifin csatlakoztak a Mátrixba? :))
Ja igen, mikor lesz a Mátrix film olyan, mint mondjuk most az 1922-es Nosferatu? Futurológia rulez. És egyébként meg miért nem wifin csatlakoztak a Mátrixba? :))
Mátrix
Na, azért nem csak komoly dolgok vannak az életben. Szóval megnéztem a Revolutionst. Csak azt akartam mondani, hogy persze, nem lett olyan jó, hogy olya hű de milyen nagyon jó, mert mindenki azt várta, de hát a hű de milyen jó az ritka, főleg a sorozatok esetében. De azért elég jó. Pl. a szirupos jelenetek közül is bejön nekem néhány, valahogy tud hatni rám az emberiség utolsó elkeseredett küzdelme a hülyeség ellen. Az meg, az a csata amikor jön a dockba a sok sentinel, na az nagyon ott van és a mechák nagyon rulezek, mondjuk azok a jelenetek, amikor a védelmet vezető kapitány ráhajol a kiberérképre és "vezeti" a csatát, na azok tényleg nevetségesek. Annyira látszik rajta az, hogy stúdió, telepakolták kábelekkel aztán kész, az Ed Wood-ot juttatja eszembe, amikor kiadta a parancsot, hogy csináljanak kis költségvetésből gonosz tudós laboratóriumot. Persze, a Wachowskiék sem láttak túl a választott történetben a választásaikon, ezért a megoldást sem értették, ezért előjöttek valamivel, ami már volt is, meg nem is és nem teljesen nevetséges, csak félig. De elmegy szerintem, én egyszer régen mondtam valakinek, hogy tippem szerint inkább valami megbékélés, harmónia lesz a vége, legalábbis, ha feltételezésem szerint inkább buddhista logikára építették fel a filmet, mint hinduistára. Nem mintha bármelyikhez értenék. A lényeg az, hogy a világ megint megmenekült. És ez csodálatos. De tényleg.
csütörtök, január 26, 2006
A kezdetekről
Azt hiszem, eljött az ideje, hogy leírjam, miért kezdtem el blogolni.
Azért kezdtem el blogolni, hogy bebizonyítsam egy lánynak, hogy milyen hülye vagyok, hogy a dolgok mégis jól alakultak és boldog vagyok. Nos, a lány szinte teljesen eltűnt a gondolataimból, mégis maradt az, hogy leírjam, milyen hülye vagyok. Mert csak ez van, ezt tudom írni, mást nem, bármennyire is szeretném, nem működik. És valamiért muszáj írnom, ezt sem értem miért, talán azért, mert ezzel kellett volna kezdenem és akkor vége is lett volna. Ez a lány nem tudott semmit magyarul, angolul sem túl jól. Ez a lány kóreait tanított nekem amikor másod és harmad éves voltam az egyetemen, ahova még mindig járok. Ebben az időszakban dúlt a buddhizmus is az agyamban, ami véletlenül fogant meg bennem. Első év utáni nyáron apu intézett nekem egy munkát, ami arról szólt, hogy kellett figyelni egy útszakaszt és ha elment egy autó, a neki megfelelő rubrikába húzni egy vonalat. A pasas akivel együtt csináltam ezt 24 órán keresztül, azzal űzte el az unalmát, hogy ivott egy-egy keveset és engem is megkínált. Addig egyáltalán nem ittam, de szégyelltem visszautasítani és rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog ez az alkohol, bár a rendes illogatás már csak másod éven kezdődött, az első alkalom amire emlékszem, hogy kocsmában, az George-al volt, amikor még úgy tűnt, hogy teljesen idegen szobatársaim lesznek és valószínűleg szar évem lesz. Nos, nagyon jó haverokkal kerültem végül össze, akikkel az utána következő három évben is laktam és jó volt. Az autók figyelése közben maradt némi idő olvasásra és egy vallás kalauzt vittem magammal, mert úgy gondoltam, hogy ideje új vallás után néznem. Az a betűnél kezdtem és a zoroasztrianizmusnál hagytam abba, a kereszténységet teljesen kiugrottam. Akkor tetszett meg a buddhizmus, de ha lehet azt mondani, hogy valakinek van kedvenc vallása, akkor az enyém az ivi atua, egy fél oldalas vallásocska. A buddhizmus akkor vált komollyá, amikor másod év telének elején elmentem a tesókámhoz orvosis gólyabálra és nekem nem jutott hely bent a teremben az előadás alatt, ezért kint köröztem a főtéren és egy idő után benéztem egy könyves üzletbe, ahol elég olcsón meg lehetett venni Huang Po (japánul Obaku, a zen 5 iskolája közül az egyik alapítója, a kóreai iskolákat leszámítva, azokról nem tudok semmit) tanításait, románul. Beültem a Mekibe és egy csokis shake mellett olvasgatni kezdtem és teljesen magával ragadott. Utána még jó sok könyvet elolvastam a zenről, pontosabban nem olyan sokat, olyan 6-7-et. A zen nagyon imponált az intellektusomnak és el sem tudtam képzelni érdekesebb dolgot, mint a megvilágosodás. Most sem tudok. Csak mostmár nem érdekelnek az érdekes dolgok.
Szóval szerelmes voltam a kóreai tanárnőmbe. Azelőtt sosem voltam szerelmes, különösebben nem érdekeltek a lányok, sajnálom, nem tudták felkelteni az érdeklődésemet, valószínűleg az én hibám volt. De ez a lány, kombinálva a zennel, teljesen betöltötte a gondolataimat, egész nap rá gondoltam, pontosan nem tudom mikortól kezdve (bár megnézhetném, mert akkor is írtam egy fájlba naplót, amiről gondoskodni fogok, hogy senki soha ne olvassa). Idősebb volt nálam, nagyjából 8 évvel, bár nem tudom pontosan a korát, egyszer mondta, hogy milyen idős volt a szöuli olimpia alatt, de már nem emlékszem. Soha nem mondtam meg neki, teljesen eltitkoltam, legalábbis azt hiszem. Mára már teljesen eltűnt minden nyoma a gondolataimból, kivéve azt, hogy le kell írnom ezt a történetet. Az utóbbi két évben ezt szerettem volna leírni minden egyes blog bejegyzésembe, meg azt, hogy milyen hűűűűűje vagyok. Nos, szerintem mostmár mindkettőt sikerült.
Ő sosem mutatott semmit irántam, mondjuk elég valószínűtlen volt, hogy ő kezdeményezzen, de én sosem voltam kezdeményező típus, ezért számomra ez az egész hosszú és fájdalmas volt. Kolozsvár minden pontjához tudok fájdalmat kötni a szívemben, bár egyre nehezebb előásni őket. Minden nap viaskodtam a gondolatával és 5 percenként el akartam neki mindent mondani, vagy nem akartam többet menni kóreaira. Egyiket sem tettem meg, eltelt a két év és ő elment és én nem mentem el hozzá az utolsó napon elbúcsúzni, mert kíváncsi voltam, hogy képes leszek-e rá. Képes voltam, bár utólag nagyon megbántam, de mostmár nem bánom annyira. Elment a harmad év utáni nyár elején, én pedig augusztusban írtam neki egy emailt, amiben mindenről beszámoltam. Néha még kaptam tőle nagyon rövid leveleket, általában karácsonyi üdvözletet, meg ilyesmiket, egyszer megkérdeztem, hogy leírhatom-e ezt, egy fél év múlva azt válaszolta, hogy természetesen bármit írhatok. Nem tudom, hogy érzett-e valamit irántam, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, de szerintem nem sokat változtatna, bármit is hallanék.
Egyetlen történetet tartok érdemesnek elmesélni, harmad év vége felé, azt hiszem májusban, amikor már nem volt sok addig, amíg visszamegy, meghívtam hozzánk, hogy mutassam meg a lakhelyem körülötti természeti csodákat. Azért hívtam meg, hogy lássam, tudok-e teljesen közömbös lenni iránta pár napig, még ha közel is vagyok hozzá. Tudtam. Vicces, három évig hallgattam el ezt az egész dolgot, de végül nem tudtam teljesen eltemetni és most mégis írok róla. Hazafelé felvettük a tesómat Vásárhelyen, valahol a központban egy szobor előtt fényképezkedtünk és belém karolt, ezt volt az egyetlen alkalom, amikor megérintettük egymást. Amikor egyedül visszament a busszal Kolozsvárra (éppen román húsvét volt, sietett, hogy vehessen élelmet arra a pár napra) adott egy puszit, bár ő kellett kezdeményezze, én nem akartam, de teljesen formális volt.
Azt hiszem, valamilyen szinten neki is köszönhetem, hogy megismertem Esztert, elmentem a Traviatara és megláttam Esztert és nagyon jött, hogy megszólítsam, de természetesen nem tettem. Viszont egész első felvonás alatt arra gondoltam, hogy meg kéne szólítani és utáltam ezt az érzést, hogy nem figyelhetek az operára, mert valami lány jár az eszemben és elhatároztam, hogy soha többet, inkább odamegyek hozzá és megszólítom, minthogy elszalasszam a második felvonást is. És odamentem és megszólítottam.
Jött egy új kóreai tanárnő és kíváncsi voltam, milyen érzéseket fog bennem kelteni, ha újból kóreait fogok tanulni. Az elején semmit, aztán az első nap, amikor neki fogtam ismételni, megint előjött a fájdalom, fájtak a mondatok, amiknek tudtam a jelentését, anélkül, hogy végig olvastam volna őket, fájtak a képek. Aztán elmúlt az a nap. Néha órán megpróbáltam összehasonlítani a két tanárnőt és rá kellett jönnöm, hogy nem emlékszem szinte semmire a régiről, sem a módszerére, sem a mozgására, sem az írására sem semmire. A keze színére talán igen, de teljesen tompán. Arra persze már rég rájöttem, hogy az arcára és a hangjára nem emlékszem, de csak most jöttem rá, hogy szinte semmire nem emlékszem róla, egy gondolattá nyűttem az egész lényét ezalatt az idő alatt. Nekem volt igazam, az emlékezés a felejtés módja, amikor az ember emlékezik, leszakítja az emlékek apró foszlányait ahhoz, hogy előszedhesse az emlék nagyobb részét. Kár, jobb lett volna nem emlékezni rá egyáltalán és újként elővenni az emlékét 40 év múlva.
Még egy vicces történet, másod évem végén amikor a vizsga volt, úgy tűnt, hogy egyedül fogok vizsgázni és úgy mentem el vizsgázni, hogy elmondok neki mindent. De mielőtt beléptem volna a termbe, eszembe jutott a jelenet a Pulp Fictionból, amikor Jules és Vincent mennek kinyírni a fószereket és mielőtt belépnének, megnézik mennyi az idő és mivel nem találják megfelelőnek, még trécselnek egy fél percet és bent ugye megtörténik a csoda. Ezért én is úgy döntöttem, hogy amikor belépek, nem mondom el egyből a mondandómat. Nemsokára megjelent a semmiből a másik csoporttársam is, így egész vizsgázás alatt gyűjtöttem az erőmet, hogy elmondjam a mondandómat. Aztán volt egy pici torta és ő mondott egy érdekes történetet és én úgy gondoltam, hogy átgondolom még egyszer, hogy el akarom-e mondani a mondandómat, elvégre volt még egy évem.
Hát ennyi, ezért blogolok, ezért írok ennyi hülyeséget. Nem vagyok én rossz gyerek, azt hiszem.
Azért kezdtem el blogolni, hogy bebizonyítsam egy lánynak, hogy milyen hülye vagyok, hogy a dolgok mégis jól alakultak és boldog vagyok. Nos, a lány szinte teljesen eltűnt a gondolataimból, mégis maradt az, hogy leírjam, milyen hülye vagyok. Mert csak ez van, ezt tudom írni, mást nem, bármennyire is szeretném, nem működik. És valamiért muszáj írnom, ezt sem értem miért, talán azért, mert ezzel kellett volna kezdenem és akkor vége is lett volna. Ez a lány nem tudott semmit magyarul, angolul sem túl jól. Ez a lány kóreait tanított nekem amikor másod és harmad éves voltam az egyetemen, ahova még mindig járok. Ebben az időszakban dúlt a buddhizmus is az agyamban, ami véletlenül fogant meg bennem. Első év utáni nyáron apu intézett nekem egy munkát, ami arról szólt, hogy kellett figyelni egy útszakaszt és ha elment egy autó, a neki megfelelő rubrikába húzni egy vonalat. A pasas akivel együtt csináltam ezt 24 órán keresztül, azzal űzte el az unalmát, hogy ivott egy-egy keveset és engem is megkínált. Addig egyáltalán nem ittam, de szégyelltem visszautasítani és rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog ez az alkohol, bár a rendes illogatás már csak másod éven kezdődött, az első alkalom amire emlékszem, hogy kocsmában, az George-al volt, amikor még úgy tűnt, hogy teljesen idegen szobatársaim lesznek és valószínűleg szar évem lesz. Nos, nagyon jó haverokkal kerültem végül össze, akikkel az utána következő három évben is laktam és jó volt. Az autók figyelése közben maradt némi idő olvasásra és egy vallás kalauzt vittem magammal, mert úgy gondoltam, hogy ideje új vallás után néznem. Az a betűnél kezdtem és a zoroasztrianizmusnál hagytam abba, a kereszténységet teljesen kiugrottam. Akkor tetszett meg a buddhizmus, de ha lehet azt mondani, hogy valakinek van kedvenc vallása, akkor az enyém az ivi atua, egy fél oldalas vallásocska. A buddhizmus akkor vált komollyá, amikor másod év telének elején elmentem a tesókámhoz orvosis gólyabálra és nekem nem jutott hely bent a teremben az előadás alatt, ezért kint köröztem a főtéren és egy idő után benéztem egy könyves üzletbe, ahol elég olcsón meg lehetett venni Huang Po (japánul Obaku, a zen 5 iskolája közül az egyik alapítója, a kóreai iskolákat leszámítva, azokról nem tudok semmit) tanításait, románul. Beültem a Mekibe és egy csokis shake mellett olvasgatni kezdtem és teljesen magával ragadott. Utána még jó sok könyvet elolvastam a zenről, pontosabban nem olyan sokat, olyan 6-7-et. A zen nagyon imponált az intellektusomnak és el sem tudtam képzelni érdekesebb dolgot, mint a megvilágosodás. Most sem tudok. Csak mostmár nem érdekelnek az érdekes dolgok.
Szóval szerelmes voltam a kóreai tanárnőmbe. Azelőtt sosem voltam szerelmes, különösebben nem érdekeltek a lányok, sajnálom, nem tudták felkelteni az érdeklődésemet, valószínűleg az én hibám volt. De ez a lány, kombinálva a zennel, teljesen betöltötte a gondolataimat, egész nap rá gondoltam, pontosan nem tudom mikortól kezdve (bár megnézhetném, mert akkor is írtam egy fájlba naplót, amiről gondoskodni fogok, hogy senki soha ne olvassa). Idősebb volt nálam, nagyjából 8 évvel, bár nem tudom pontosan a korát, egyszer mondta, hogy milyen idős volt a szöuli olimpia alatt, de már nem emlékszem. Soha nem mondtam meg neki, teljesen eltitkoltam, legalábbis azt hiszem. Mára már teljesen eltűnt minden nyoma a gondolataimból, kivéve azt, hogy le kell írnom ezt a történetet. Az utóbbi két évben ezt szerettem volna leírni minden egyes blog bejegyzésembe, meg azt, hogy milyen hűűűűűje vagyok. Nos, szerintem mostmár mindkettőt sikerült.
Ő sosem mutatott semmit irántam, mondjuk elég valószínűtlen volt, hogy ő kezdeményezzen, de én sosem voltam kezdeményező típus, ezért számomra ez az egész hosszú és fájdalmas volt. Kolozsvár minden pontjához tudok fájdalmat kötni a szívemben, bár egyre nehezebb előásni őket. Minden nap viaskodtam a gondolatával és 5 percenként el akartam neki mindent mondani, vagy nem akartam többet menni kóreaira. Egyiket sem tettem meg, eltelt a két év és ő elment és én nem mentem el hozzá az utolsó napon elbúcsúzni, mert kíváncsi voltam, hogy képes leszek-e rá. Képes voltam, bár utólag nagyon megbántam, de mostmár nem bánom annyira. Elment a harmad év utáni nyár elején, én pedig augusztusban írtam neki egy emailt, amiben mindenről beszámoltam. Néha még kaptam tőle nagyon rövid leveleket, általában karácsonyi üdvözletet, meg ilyesmiket, egyszer megkérdeztem, hogy leírhatom-e ezt, egy fél év múlva azt válaszolta, hogy természetesen bármit írhatok. Nem tudom, hogy érzett-e valamit irántam, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, de szerintem nem sokat változtatna, bármit is hallanék.
Egyetlen történetet tartok érdemesnek elmesélni, harmad év vége felé, azt hiszem májusban, amikor már nem volt sok addig, amíg visszamegy, meghívtam hozzánk, hogy mutassam meg a lakhelyem körülötti természeti csodákat. Azért hívtam meg, hogy lássam, tudok-e teljesen közömbös lenni iránta pár napig, még ha közel is vagyok hozzá. Tudtam. Vicces, három évig hallgattam el ezt az egész dolgot, de végül nem tudtam teljesen eltemetni és most mégis írok róla. Hazafelé felvettük a tesómat Vásárhelyen, valahol a központban egy szobor előtt fényképezkedtünk és belém karolt, ezt volt az egyetlen alkalom, amikor megérintettük egymást. Amikor egyedül visszament a busszal Kolozsvárra (éppen román húsvét volt, sietett, hogy vehessen élelmet arra a pár napra) adott egy puszit, bár ő kellett kezdeményezze, én nem akartam, de teljesen formális volt.
Azt hiszem, valamilyen szinten neki is köszönhetem, hogy megismertem Esztert, elmentem a Traviatara és megláttam Esztert és nagyon jött, hogy megszólítsam, de természetesen nem tettem. Viszont egész első felvonás alatt arra gondoltam, hogy meg kéne szólítani és utáltam ezt az érzést, hogy nem figyelhetek az operára, mert valami lány jár az eszemben és elhatároztam, hogy soha többet, inkább odamegyek hozzá és megszólítom, minthogy elszalasszam a második felvonást is. És odamentem és megszólítottam.
Jött egy új kóreai tanárnő és kíváncsi voltam, milyen érzéseket fog bennem kelteni, ha újból kóreait fogok tanulni. Az elején semmit, aztán az első nap, amikor neki fogtam ismételni, megint előjött a fájdalom, fájtak a mondatok, amiknek tudtam a jelentését, anélkül, hogy végig olvastam volna őket, fájtak a képek. Aztán elmúlt az a nap. Néha órán megpróbáltam összehasonlítani a két tanárnőt és rá kellett jönnöm, hogy nem emlékszem szinte semmire a régiről, sem a módszerére, sem a mozgására, sem az írására sem semmire. A keze színére talán igen, de teljesen tompán. Arra persze már rég rájöttem, hogy az arcára és a hangjára nem emlékszem, de csak most jöttem rá, hogy szinte semmire nem emlékszem róla, egy gondolattá nyűttem az egész lényét ezalatt az idő alatt. Nekem volt igazam, az emlékezés a felejtés módja, amikor az ember emlékezik, leszakítja az emlékek apró foszlányait ahhoz, hogy előszedhesse az emlék nagyobb részét. Kár, jobb lett volna nem emlékezni rá egyáltalán és újként elővenni az emlékét 40 év múlva.
Még egy vicces történet, másod évem végén amikor a vizsga volt, úgy tűnt, hogy egyedül fogok vizsgázni és úgy mentem el vizsgázni, hogy elmondok neki mindent. De mielőtt beléptem volna a termbe, eszembe jutott a jelenet a Pulp Fictionból, amikor Jules és Vincent mennek kinyírni a fószereket és mielőtt belépnének, megnézik mennyi az idő és mivel nem találják megfelelőnek, még trécselnek egy fél percet és bent ugye megtörténik a csoda. Ezért én is úgy döntöttem, hogy amikor belépek, nem mondom el egyből a mondandómat. Nemsokára megjelent a semmiből a másik csoporttársam is, így egész vizsgázás alatt gyűjtöttem az erőmet, hogy elmondjam a mondandómat. Aztán volt egy pici torta és ő mondott egy érdekes történetet és én úgy gondoltam, hogy átgondolom még egyszer, hogy el akarom-e mondani a mondandómat, elvégre volt még egy évem.
Hát ennyi, ezért blogolok, ezért írok ennyi hülyeséget. Nem vagyok én rossz gyerek, azt hiszem.
Úgy?
Szerintetek is úgy van, hogy amikor az ember univerzális kvantorokat használ a gondolataiban, akkor mérges valakire? Le az univerzális kvantálással, vesszen. Még az egzisztenciámat sem bizonyítottam, a fenébe is. Most szomorú vagyok, az van, megvallom bőszen.
Ez meg az is
A szokásos vonattal jöttem vissza Kolozsvárra, fűtötték (már egy-két éve rendesen fűtik télen a vonatokat, ez a Cel mai Frig din Romania valamit akar). Az van, hogy főztem egy adag kávét és mivel a kávéfőző három személyes, ezért elég komoly adagnak számít, nem akarom gyorsan meginni, bár mostanában egyre kevésbé érzem azt, ahogy dobol bennem. Mindjárt megyek munkába, csak még egy kicsit írok, közben lassan iszogatom a kávét. Glupp.
Szóval a vonaton utaztam és egy derék székely ember is utazott a személy vonatok jó nagy utasterében elég közel hozzám, hogy jól halljam. Általában nem szoktam rendes, munkás emberekkel beszélgetni, ezért érdekes volt hallgatni. És megszólalt bennem a nyelvész, ami nem is létezik. Ez az úriember gyakran használta az "úgy lehet" kifejezést a mondat elején, ez jellemző nálunk azt hiszem, néha én is használom, amikor direkt székelyesen akarok beszélni és talán nagyon ritkán öntudatlanul is. Na most az "úgy" szó teljesen fölösleges, mert mindig "lehet" értelemmel használta a kifejezést. Glupp. Egy bizonyos Manning úr azzal érvelt a sztochasztikus nyelvmodell mellett, hogy azzal könyebb kifejezni mind a kategorikus, mind a finom megszorításait a nyelvnek, amelyek aztán összerakják a fejünkben a mondatot. Na most, ha kategorikus modellt veszünk, akkor hogyan lehet begenerálni a lehet elé az úgyot? Mert ha csak simán egyenlőnek vesszük az "úgy lehet"-et a "lehet" intenziójával, akkor végtelen úgy-ot be lehet generálni egy lehet elé. Ha viszont nem, akkor kell egyből találni neki egy új szimbólumot és be kell vezetni egy subtyping relációt közéjük. Túl sok munka. Viszont ugye a valószínűségi modellbe milyen szépen beleillik, hogy némi valószínűséggel bejöhet egy úgy a lehet elé. Persze, ha nem figyelünk oda, még egyet begenerálhatunk. Na mindegy, Várhegyen álltunk 1 perc helyett 1 órát. Glupp. Arra viszont gondoltak a kedves nyelvész urak, hogy különbséget kéne tenni a beszélő neme között, szerintem a férfiak egészen másképp beszélnek mint a nők. És persze léteznek olyan mondatok, amelyeknek 0 a valószínűsége egy férfi szájából, pl. Milyen színűre fessem a körmöm? A pszichológia legtöbb ágában különbséget tesznek a férfiak és a nők között, a kognitív pszichológiában miért nem? Na jó, utolsó glupp, messzire tévedtem a kis ügyes 1-eseim és 0-im világából. Ők olyan ártatlanok. Bárcsak itt se lennék.
Szóval a vonaton utaztam és egy derék székely ember is utazott a személy vonatok jó nagy utasterében elég közel hozzám, hogy jól halljam. Általában nem szoktam rendes, munkás emberekkel beszélgetni, ezért érdekes volt hallgatni. És megszólalt bennem a nyelvész, ami nem is létezik. Ez az úriember gyakran használta az "úgy lehet" kifejezést a mondat elején, ez jellemző nálunk azt hiszem, néha én is használom, amikor direkt székelyesen akarok beszélni és talán nagyon ritkán öntudatlanul is. Na most az "úgy" szó teljesen fölösleges, mert mindig "lehet" értelemmel használta a kifejezést. Glupp. Egy bizonyos Manning úr azzal érvelt a sztochasztikus nyelvmodell mellett, hogy azzal könyebb kifejezni mind a kategorikus, mind a finom megszorításait a nyelvnek, amelyek aztán összerakják a fejünkben a mondatot. Na most, ha kategorikus modellt veszünk, akkor hogyan lehet begenerálni a lehet elé az úgyot? Mert ha csak simán egyenlőnek vesszük az "úgy lehet"-et a "lehet" intenziójával, akkor végtelen úgy-ot be lehet generálni egy lehet elé. Ha viszont nem, akkor kell egyből találni neki egy új szimbólumot és be kell vezetni egy subtyping relációt közéjük. Túl sok munka. Viszont ugye a valószínűségi modellbe milyen szépen beleillik, hogy némi valószínűséggel bejöhet egy úgy a lehet elé. Persze, ha nem figyelünk oda, még egyet begenerálhatunk. Na mindegy, Várhegyen álltunk 1 perc helyett 1 órát. Glupp. Arra viszont gondoltak a kedves nyelvész urak, hogy különbséget kéne tenni a beszélő neme között, szerintem a férfiak egészen másképp beszélnek mint a nők. És persze léteznek olyan mondatok, amelyeknek 0 a valószínűsége egy férfi szájából, pl. Milyen színűre fessem a körmöm? A pszichológia legtöbb ágában különbséget tesznek a férfiak és a nők között, a kognitív pszichológiában miért nem? Na jó, utolsó glupp, messzire tévedtem a kis ügyes 1-eseim és 0-im világából. Ők olyan ártatlanok. Bárcsak itt se lennék.
Ez igen
Bergernél olvasom: "...documents, which contain the normal superfluence of textual fat and connective tissue such as prepositions, commas, and so forth..."
hétfő, január 23, 2006
Régi suli
Voltam a suliban, hogy meséljek az oszi mostani osztályának egy kicsit az egyetemről, ő kért meg rá, nem az én ötletem volt. Beszélni kellett, egy oszi órán át, ismeretlen diákoknak. Kicsit blogger helyzet. Már elég régóta tudtam, hogy sor fog kerülni rá, ezért néha ugy gondolkodtam egy kicsit, hogy mit is kéne mondani, meg mit nem. Aztán a legtöbb dolgot persze nem mondtam el, de azért mégis sikerült egy kicsit közel maradni hozzájuk, néhány emberi példát adni, általában pártatlannak maradni és egy-egy poénra is futotta. Persze, nekik mindez elég újnak hat és persze az is, de messze nem olyan nagy dolog, mint ahogy most tűnik és hát valójában a döntés talán már megszületett a fejükben, én csak bizonyos részleteket tisztáztam. Érdekes volt számomra a párhuzam a blogolási és az ismeretterjesztői tevékenységem között. És ezt ugyanúgy nem tudom kibontani, ahogy nekik nem tudtam kibontani az egyetemista életet azzal a mondattal, amit már régen kigondoltam, de a végén alig szuszakoltam be: Egyetemre két dologért szokás menni: tanulni és bulizni. Mindegy mit csinál közben az ember, a végén akkor is azt szeretné, ha a másikkal foglalkozott volna. Beszuszakoltam ezt a bejegyzést, lehet menni vissza olvasni.
vasárnap, január 22, 2006
Csak
Nincs kedvem blogolni, viszont történt valami nagyon fontos amit nagyon meg kell osszak a világgal. Itthon vagyok, még hétfőn is, ma meg beszólt a windóz, hogy biza lejárt az aktiválási periódus. Próbáltam valami kicsi ügyes programmal rábírni, hogy ne szórakozzon, de csak fél volt a siker, mert az aktiválási procedúrát szétlőttem, a számolást viszont nem. Szóval akkor ma nem volt más választásom, újra kellett tenni az rendszert, reméltem, hogy most egy olyan windóz imidzset írtam cédére, ami nem fog ilyen és hasonló dolgokkal szórakoztatni. És úgy lett és ami a legjobb az egészben, hogy teljesen visszakaptam a régi rendszert, minden ugyanott van, minden ugyanúgy megy (legalábbis eddigi tesztjeim (DC, Outlook, Firefox)) alapján, csak éppen a windóz cserélődik ki alatta egy kezesebbre. Hohó, még a mac spoof is maradt a régi. Mától szeretem a windóz installert.
szerda, január 18, 2006
Rámenre akadva
A rámen az jó dolog, ma vettem 10 csomaggal. A tegnap este Eszter főzött ilyen Bén nagybácsi féle szószt, szójával és rizzsel, szecsuáni kiadásban. Nekem ízlett, Eszter nem igazán szerette, mert jó csípős volt. Egy kicsi maradt is belőle, abba öntöttem bele egy elkészített rament. Most mondjam azt, hogy jó volt? Jó volt? Kaptam ilyen gyümölcsös teát is, kóreait, fincsi volt pénteken, amikor az ételek kultúrájáról beszéltünk és én a Rémusz mamája által sütött sütit zabáltam. De azért szép dolog, hogy ennyit adnak a keletiek az evésre, a ginszenges cukorka meg finom, de én akkor is sütivel tömtem magam.
Befejeztem a CoD-t, nagyon könnyű volt, az utolsó misszió azt hiszem elsőre összejött. Szép cucc, meg fílinges is, de azert sehol nincs összetettségben és lehetőségekben egy Vice City mellett. Mostmár aztán dolgozni, nem lazsálni. De jó, erre a félévre vége a tanításnak, az utolsó előtti órán, amikor még volt pár diák, azt mertem mondani nekik, hogy úgy érzem, nekik teszek jót azzal, ha egy kicsit szigorúbban veszem őket. Még szerencse, hogy a második féléves tantárgyaikat még az év elején meg kellett válasszák. De azért nem lesz gond, megértem én, hogy államvizsgát írni nehéz dolog. Rajzolni meg végképp.
Befejeztem a CoD-t, nagyon könnyű volt, az utolsó misszió azt hiszem elsőre összejött. Szép cucc, meg fílinges is, de azert sehol nincs összetettségben és lehetőségekben egy Vice City mellett. Mostmár aztán dolgozni, nem lazsálni. De jó, erre a félévre vége a tanításnak, az utolsó előtti órán, amikor még volt pár diák, azt mertem mondani nekik, hogy úgy érzem, nekik teszek jót azzal, ha egy kicsit szigorúbban veszem őket. Még szerencse, hogy a második féléves tantárgyaikat még az év elején meg kellett válasszák. De azért nem lesz gond, megértem én, hogy államvizsgát írni nehéz dolog. Rajzolni meg végképp.
hétfő, január 16, 2006
Fantasztikus
Kiöntöttem egy fél bögre kávét a pizsamámra meg a gépemre. Utamban volt egy dévédés doboz. A dévédék gonosz dolgok. A falra is került pár csepp.
Most Carment hallgatok. Egész más azért, mint operában. De azért még az én kis hangszóróimon is vannak erős dolgok benne. A regarde toi-t kétszer hallgattam meg. Most éppen Don José kesereg Carmennek, mindjárt véget ér a második felvonás, ha jól emlékszem, a harmadikat általában unni szoktam. Azért rendesen vannak bennem képek még a román verzióból, azt láttam vagy tízszer, a magyart csak egyszer, de lehet, hogy kétszer. Láttam balettben is, az volt az első balett, amit itt Kolozsváron láttam. Die Carmen, die!
Most Carment hallgatok. Egész más azért, mint operában. De azért még az én kis hangszóróimon is vannak erős dolgok benne. A regarde toi-t kétszer hallgattam meg. Most éppen Don José kesereg Carmennek, mindjárt véget ér a második felvonás, ha jól emlékszem, a harmadikat általában unni szoktam. Azért rendesen vannak bennem képek még a román verzióból, azt láttam vagy tízszer, a magyart csak egyszer, de lehet, hogy kétszer. Láttam balettben is, az volt az első balett, amit itt Kolozsváron láttam. Die Carmen, die!
Csipike a gonosz blogger
Szombaton voltunk Metróban. Porszívót akartunk vásárolni, sikerült is, meg sok olyan dolog is sikerült, amit nem is akartunk. Az elején. Nagy szerencsénk volt az Endi szüleivel, vittek és hoztak, nélkülük lehetetlen lett volna azt a sok cuccot elcipelni, vagy akár eljutni a Metróig. Legalább nem néz ki annyira üresen a hűtőszekrényünk. És a kamránk sem.
Néztünk filmeket is, mindhárom Cruel Intentionst, fordított sorrendben. A harmadik nagyon elment egy irányba és bár gyengus volt, azért a másodiknál mégis jobb volt, ami totálisan laska volt, ennyire rossz filmet már nagyon rég nem láttam. Teljesen koncepció és ötlet nélküli volt, semerre sem haladt, semmivel nem foglalkozott, a főszereplők is csak ténferegtek egész végig a monitoromon. Csoda, hogy még megy. Az első az egész jó volt, van neki valamilyen hangulata, ami már jó dolog. Mondjuk háromszor kellet nekifussunk, de legalább a monitor biztonságban volt. Néztünk még King Kongot. Nekem tetszett, nem olyan dolog mondjuk, amiben sok értelmet kell keresni, egy óriasi majomról szól, amelyik fákat eszik és nem szőke szépségeket, de ezt senki nem hiszi el neki, ezért körbedobál pár embert pár kényelmetlen helyen, de ez már inkább az ő bajuk. A végén meg a szépség legyőzi a szörnyeteget. Azért valaki belegondol, hogy mik mennek már a képernyőn? Meddig lehet ezt még fokozni, egy óriási majom négy dínót püföl szét kérem. Talán ha legközelebb négy tengeralattjárót fog szétpüfölni, az még olyanabb lesz. Az egyetlen baja a filmnek, hogy nincs benne egy gramm feszültség sem. Viszont most túl vagyunk a Darkness című filmen is, régen éreztem ilyen feszültséget thrilleren, ez most nagyon jól működött, csak a vége lett kicsit gyengécske, pedig azt már fülhallgatóval néztem, mert Eszter közben belealudt. Sajnos a készítők nem tudtak leszállni eléggé az óriási témájukról, nevezetesen a sötétség eluralkodásáról és a végén már erőtlen lett a megoldás, mákerált, a csattanó pedig már teljesen elvékonyodott.
No, most megyek még egy kicsit vörösebbres festeni a kék eget. Mikor lesz egy játékban szó a Második Világháború egyik legnagyobb hőséről, Alan Turingról, meg a Bletchley Parkról? Gondolom, a statisztikus kódfejtés nehezen ültethető át játékba.
Néztünk filmeket is, mindhárom Cruel Intentionst, fordított sorrendben. A harmadik nagyon elment egy irányba és bár gyengus volt, azért a másodiknál mégis jobb volt, ami totálisan laska volt, ennyire rossz filmet már nagyon rég nem láttam. Teljesen koncepció és ötlet nélküli volt, semerre sem haladt, semmivel nem foglalkozott, a főszereplők is csak ténferegtek egész végig a monitoromon. Csoda, hogy még megy. Az első az egész jó volt, van neki valamilyen hangulata, ami már jó dolog. Mondjuk háromszor kellet nekifussunk, de legalább a monitor biztonságban volt. Néztünk még King Kongot. Nekem tetszett, nem olyan dolog mondjuk, amiben sok értelmet kell keresni, egy óriasi majomról szól, amelyik fákat eszik és nem szőke szépségeket, de ezt senki nem hiszi el neki, ezért körbedobál pár embert pár kényelmetlen helyen, de ez már inkább az ő bajuk. A végén meg a szépség legyőzi a szörnyeteget. Azért valaki belegondol, hogy mik mennek már a képernyőn? Meddig lehet ezt még fokozni, egy óriási majom négy dínót püföl szét kérem. Talán ha legközelebb négy tengeralattjárót fog szétpüfölni, az még olyanabb lesz. Az egyetlen baja a filmnek, hogy nincs benne egy gramm feszültség sem. Viszont most túl vagyunk a Darkness című filmen is, régen éreztem ilyen feszültséget thrilleren, ez most nagyon jól működött, csak a vége lett kicsit gyengécske, pedig azt már fülhallgatóval néztem, mert Eszter közben belealudt. Sajnos a készítők nem tudtak leszállni eléggé az óriási témájukról, nevezetesen a sötétség eluralkodásáról és a végén már erőtlen lett a megoldás, mákerált, a csattanó pedig már teljesen elvékonyodott.
No, most megyek még egy kicsit vörösebbres festeni a kék eget. Mikor lesz egy játékban szó a Második Világháború egyik legnagyobb hőséről, Alan Turingról, meg a Bletchley Parkról? Gondolom, a statisztikus kódfejtés nehezen ültethető át játékba.
péntek, január 13, 2006
Netkavezobol a Hanyinger utcabol
A bentlakasban nem megy a net, a tesom meg berendelt csetelni. Na, ilyen helyrol meg ugysem irtam blogot (legalabbis ezt az ujat), szoval kihasznalom az alkalmat. Most eppen az faj, hogy nem megy a Serious Sam 1 sem a gepemen rendesen, ugyanazokat a szimptomakat produkalja, mint anno a Halo, szoval nem tudok menni es loni. Ezert szomorusagomban feltettem a Call of Duty-t es megy popecul, semmi gond. Azert ez is jo cucc, neha reflektalok par percre, hogy egyesek tenyleg megeltek a masodik vilaghaborut, megoltek azokat az embereket, felrobbantottak az agyukat, futkostak tankok torkolattuze elott es eleg gyakran meg is haltak. Nem semmi, valahogy nem vagyom ilyen tapasztalatokra. De azert a gepen jo loni a zi dzsermonszoket.
szerda, január 11, 2006
Újévi fogadalom
Blogok és újévi fogadalmak. Egyik szokásom, másik nem. Talán meg kéne fordítani. Szóval az lesz az újévi fogadalmam, hogy nem nyüszögök többet a blogban. Ha nagyon kell, ott a papír napló. De amúgy is, minek? Még engem sem igazán érdekel ez.
Ez a noiz2sa cucc nagyon baró cucc pspn. Egyébként meg hajrá psp.
Ez a noiz2sa cucc nagyon baró cucc pspn. Egyébként meg hajrá psp.
Késő van, fáradt vagyok
Görnyedek a gép előtt, 20 centire az orrom a képernyőtől, na jó, lehet, hogy van 30 is. Blogot írok, mert már legalább két napja nem írtam és annyira felgyűltek a dolgok, hogy muszáj. Kezdjük rögtön azzal, hogy telnek a napok és érzem ahogy telnek. Folytassuk azzal, hogy ez hülyeség. Ez már nekem fáj. Na, szóval most csak annyiról akartam írni, hogy megnéztük a Szahara című filmet és hát blőd amerikai történet, de nekem tetszett, izé, nézhető, nem is keresek már pozitívumot benne. Az átlag amerikainál mindenképpen jobb.
Miért van az, hogy a fáradtságról nem lehet hosszan írni? Csak én nem tudok? Pedig lenne hozzá kedvem.
Néha látom kívülről a blogomat és annyira szégyellem. Néha látok viszont érdekes blogokat és akkor valamennyire ok, mert hát ugyanabból az érzésből fakad az enyém is (legalábbis bizonyos esetekben), csak az enyém kicsit kisíklott, de hát ez már ilyen, így kell elfogadjam.
Miért van az, hogy a fáradtságról nem lehet hosszan írni? Csak én nem tudok? Pedig lenne hozzá kedvem.
Néha látom kívülről a blogomat és annyira szégyellem. Néha látok viszont érdekes blogokat és akkor valamennyire ok, mert hát ugyanabból az érzésből fakad az enyém is (legalábbis bizonyos esetekben), csak az enyém kicsit kisíklott, de hát ez már ilyen, így kell elfogadjam.
vasárnap, január 08, 2006
Diótörő
Ma reggel voltam a Diótörőn. Szép volt, tetszett, általában tetszteni szokott. :)) A második felvonásban már kissé kifoszlott a felvarrt nap széle, de már én is kezdtem megszokni. Emlékszem, amikor először láttam azt a díszletet, nagyon tetszett. A zene az nagyon jó, bár egy időben nagyon sokat hallgattam, ott egyes dolgok erősebbnek, jobban kiemeltnek tűntek, de hát ez a karmester ízlésétől függ. A balett is okés, mondjuk amikor a sok nőci van, az nem annyira okés, ott nagyon látszik, hogy nem tudják összehangolni a mozgást olyan igazán, de hát így is szép teljesítmény, nincs mit beszóljak. Még diákjeggyel beengedtek.
Eszter hazament a tegnap, meghalt az oszija, de már jön is vissza még ma este.
Megnéztük (pontosabban végig csak én) ezt a House of 9 című filmet. Elég gyengécske volt, viszi tovább ezt a Sawval megkezdett vonalat, hogy van valamilyen külső hatalom, ami próbára teszi az embereket, most mondjuk csak annyi volt, hogy meg kellett öljék egymást. Akartam egy hosszút írni, hogy valójában a Saw (és főként a filozofikusabban jobban alátámasztott Saw 2) főgonoszának nincs joga csak úgy bíráskodni az emberek felett, azért, mert valahol nem a mi választásunk, hogy hogyan éljük az életünket. A társadalomnak nem boldog, kreatív emberekre van szüksége, hanem droidokra. És amúgy is, a paparazzik hasznosak a társadalomnak, mert használja a bulvár, a bulvárra meg szükség van, ha nem lenne, nem létezne. És a feleségüket megcsaló orvosokra is szükség van, mert valakinek gyógyítani kell. Ezek szerint a nem családos orvosokat nem zárta volna be a kis gonosz? Vagy miért nem a lesi fotós megrendelőjét zárta be? Na mindegy, nem írok róla többet, csak annyi a véleményem, hogy azért vagyunk ilyenek, amilyenek, mert erre halad a fejlődés, hiszem azt, hogy most ez az optimum. Azért háborúzik Amerika, mert valamikor kellett a háború a fejlődéséhez és még nem vették észre, hogy vannak jobb útak is a fejlődéshez. Szerintem kötelező módon észre fogják valamikor venni. Persze, emberileg nem túl helyes most ez, de a fejlődés számára nem az ember a fontos, hanem a jövője. Akármi, most csak írok, mert olvasnom kéne, jó menekvés. Szóval gyenge volt az a House of 9, jobb lett volna valami mást nézni helyette, csak Eszter hallani sem akar mondjuk a Batman Beginsről. Pedig most olvastam, hogy globális illuminációt használtak bizonyos vonatos jelenet bevilágításához. Egyre inkább kezd tért hódítani a filmekben ez a technika, én drukkolok neki, ez a fejlődés útja. Az én fejlődésem útja meg az, ha ezt most abbahagyom.
Eszter hazament a tegnap, meghalt az oszija, de már jön is vissza még ma este.
Megnéztük (pontosabban végig csak én) ezt a House of 9 című filmet. Elég gyengécske volt, viszi tovább ezt a Sawval megkezdett vonalat, hogy van valamilyen külső hatalom, ami próbára teszi az embereket, most mondjuk csak annyi volt, hogy meg kellett öljék egymást. Akartam egy hosszút írni, hogy valójában a Saw (és főként a filozofikusabban jobban alátámasztott Saw 2) főgonoszának nincs joga csak úgy bíráskodni az emberek felett, azért, mert valahol nem a mi választásunk, hogy hogyan éljük az életünket. A társadalomnak nem boldog, kreatív emberekre van szüksége, hanem droidokra. És amúgy is, a paparazzik hasznosak a társadalomnak, mert használja a bulvár, a bulvárra meg szükség van, ha nem lenne, nem létezne. És a feleségüket megcsaló orvosokra is szükség van, mert valakinek gyógyítani kell. Ezek szerint a nem családos orvosokat nem zárta volna be a kis gonosz? Vagy miért nem a lesi fotós megrendelőjét zárta be? Na mindegy, nem írok róla többet, csak annyi a véleményem, hogy azért vagyunk ilyenek, amilyenek, mert erre halad a fejlődés, hiszem azt, hogy most ez az optimum. Azért háborúzik Amerika, mert valamikor kellett a háború a fejlődéséhez és még nem vették észre, hogy vannak jobb útak is a fejlődéshez. Szerintem kötelező módon észre fogják valamikor venni. Persze, emberileg nem túl helyes most ez, de a fejlődés számára nem az ember a fontos, hanem a jövője. Akármi, most csak írok, mert olvasnom kéne, jó menekvés. Szóval gyenge volt az a House of 9, jobb lett volna valami mást nézni helyette, csak Eszter hallani sem akar mondjuk a Batman Beginsről. Pedig most olvastam, hogy globális illuminációt használtak bizonyos vonatos jelenet bevilágításához. Egyre inkább kezd tért hódítani a filmekben ez a technika, én drukkolok neki, ez a fejlődés útja. Az én fejlődésem útja meg az, ha ezt most abbahagyom.
szombat, január 07, 2006
szkájp
Milyen vagány dolog. Anyuékkal is szkájpoltam ma, először, anyuékkal szkájpoltam először. Legjobb. Mikor lesz az, hogy a kibertérben fogunk sörözni a távolra szakadt haverokkal. Már alig várom. Már alig várom.
péntek, január 06, 2006
Az a nap
Mikor jön el az a nap, amikor jobban megéri a társadalomnak mindenkinek adni mosogató gépet, mint az elfojt víz, amit elpocsékolnak egyesek gondolataikba merülve mosogatva? Én várom, azt hiszem.
Anyu küldött rakott káposztát. Nagyon nem tudom én megjegyezni ezt a rakott szót. Talán, ha el tudnám készíteni, könnyebben menne.
Mindent lassan csinálok. De mérgelődni gyorsan tudok. Legalább ennyi.
Anyu küldött rakott káposztát. Nagyon nem tudom én megjegyezni ezt a rakott szót. Talán, ha el tudnám készíteni, könnyebben menne.
Mindent lassan csinálok. De mérgelődni gyorsan tudok. Legalább ennyi.
csütörtök, január 05, 2006
Csakazértis
Igen, most jelentkezett, hogy hülyeség volt ennyi hülyeséget írni. Nem tartott sokat, mégsem volt elég gyors, a bűn elvétetett, négy bejegyzés felíródott, a szavak összekeveredtek, az értelem elvesződött, a kép összegányolódott. Most értelmetlennek érzem ezt a mai menetet, valahogy semmi sem úgy sül el ezzel a bloggal kapcsolatban, ahogy én szeretném. Nem nagy a gond, de mégis. Úgy érzem lejáratom magam vele. Minek kell nekem egyáltalán blog? Még szerencse, hogy nem nézem, hogy ki nézi. Még csak az kéne. Akkor már letöröltem volna. De így, meg van a lehetőség, hogy senki nem látja, milyen hülye vagyok. Persze, azért, van aki olvassa, de azok a barátaim, akik értik a hülyeségemet, szenvedtek már a másik bloggal is eleget. Bocsi fiúk, nem haragszom meg, ha nem bírjátok már tovább. Érdekes, hogy én miért bírom. Szerintem csak az van, hogy menekülök. A sötétség menekül a fejemben az értelem csillogó, vakító, akármijétől, ami az értelemnek van. Részhalmazától, ami nem is része önmagának. Az ember olyan eldönthetetlen. Én meg különösen az vagyok. És az a baj, hogy nem is annyira különösen. írom ezeket a hülyeségeket és se jobb, se rosszabb nem lesz tőle. Azaz, pillanatnyilag jobb, de aztán rosszabb, még aztánabb már mindegy, de át kell menni a túl oldalra. A nagy vagy a kis csónakban? Vagy a gyémánt csónakban? Az az érzésem, én a gőzösre váltottam jegyet, amit még nem találtak fel. Az az igazság, hogy megtanultam különbséget tenni a fehér és a fekete között, csak éppen nem tudom, mikor kéne különbséget tennem és ez frusztrál. Vagy hogy mondják. Jó lenne, ha néha, megmondanák, hogy mikor mit kell érezni. Most pl. a fekete macska, meg a fehér macska zenéje szól, pedig nem is volt túl sok macska abban a filmben és nem értem, miért kellett akkor kiemelni a feketeségüket. Én nem szeretem különösebben a cicókat. Van egy a bentlakásban, néha bejön és lenéz minket, de kap kaját. Néha nem akar elmenni, akkor Eszter megfogja és kiteszi. Én is ki kéne tegyem ezeket a hülye gondolataimat. Most megetetem, aztán zsupsz ki. Hmm, csak nem tudom bezárni az ajtót. Hol van hozzá a kócs? Nem bírtam sokáig megint, hogy ne szapuljam magam a saját blogomban. De hát, ha ilyen vagyok? Vagy fene tudja, most csak jönnek az szavak, próbálok mindenféle nyelvtani torzításokkal hitelt veszteni, ezt nem is én írom, hanem a koffein. Drága, drága koffein, miért hagytál el engem? Ott vagy, ahol senki sem számít rád. Na, ez mostmár tényleg értelmetlen, nem lehet csak úgy mondatokat kiragadni a kontextusukból, sőt, tagmondatokat és csak úgy bárhová beszurkálni őket. Nem etikus a jövővel szemben. Mi lesz, ha egyszer meg is akarom érteni ezt? Na, meguntam.
Filmek
Nem tudom miért, de amikor létrehoztam ezt az új blogot, arra is gondoltam, hogy majd minden filmről, amit megnézek, írni fogok egy kicsit, valamint az olvasott könyvekről is. Nos, ez utóbbi halmaz igencsak számtalan, de pár filmről azért írhatok.
Keresztapák. A második és harmadikat is láttam Karácsony után, hála Viasat3. Nagyon tetszettek, need I say? Az tetszett leginkább, hogy sehova sem sietett a film, mindenre volt ideje, főként a gengszterekre, akik nem is gengszterek. Persze, képi világ gyönyörű, valahogy jót tesz a maffiózó létnek, hogy itt és így. Valahogy, valami más feszültség volt abban a filmben, az ok, hogy a keresztapa mindent megold, mindenkit megöl, de azért neki is vannak apró bosszúságai, forradalom Kubában, emberek, akik baráti jobbot nyújtanak és a balban kést dugnak a mellényzsebükbe. Az operai jelenet nagyon jó volt, bár én először összetévesztettem az új pápát a bérgyilkos pappal, nagyon hasonlítottak. Érdekes volt a gyónós helyzet, így utólag, ki kinek mit vall meg. Na szóval szép volt, de hát, mindenkinek tetszik.
Eszteréknél láttam az M1-en egy filmet, amiben volt egy kiadóban egy szerkesztő és beszólt a barátnőjének, hogy valamivel fel kéne dobni a 4 éve tartó kapcsolatukat. Erre a nője felfedte az igazi valóját, egy másik személyiségen keresztül, a pasi meg őrlődött a két személy között. Kedves film volt, szerettem, jók az ilyen filmek.
Néztünk valami tengerészeti helyszínelőket, vagy ilyesmi című sorozatot. A megoldás megint az volt, hogy a számítógépes csaj a NASA-s haverja segítségével, műholdról figyelte a gyanusított nőt és úgy kapták el. Legalább valamennyire futottak pár kört, míg azt a nőt kezdték gyanusítani, persze, megint a bal kezes trükköt dobták be, amiért gyanusítottá vált a nő. Annyira unom már, hogy a technológia jelenti a megoldást. Nem bírnak már kitalálni valami jó kis Agatha Christie féle rejtélyt és megoldást. És ezért Mr. Bond a hibás, neki voltak a hülye kütyüi először azt hiszem.
Biztos vagyok benne, hogy láttam még pár filmet a vakációban, de nem jutnak most eszembe. Jellemző.
Keresztapák. A második és harmadikat is láttam Karácsony után, hála Viasat3. Nagyon tetszettek, need I say? Az tetszett leginkább, hogy sehova sem sietett a film, mindenre volt ideje, főként a gengszterekre, akik nem is gengszterek. Persze, képi világ gyönyörű, valahogy jót tesz a maffiózó létnek, hogy itt és így. Valahogy, valami más feszültség volt abban a filmben, az ok, hogy a keresztapa mindent megold, mindenkit megöl, de azért neki is vannak apró bosszúságai, forradalom Kubában, emberek, akik baráti jobbot nyújtanak és a balban kést dugnak a mellényzsebükbe. Az operai jelenet nagyon jó volt, bár én először összetévesztettem az új pápát a bérgyilkos pappal, nagyon hasonlítottak. Érdekes volt a gyónós helyzet, így utólag, ki kinek mit vall meg. Na szóval szép volt, de hát, mindenkinek tetszik.
Eszteréknél láttam az M1-en egy filmet, amiben volt egy kiadóban egy szerkesztő és beszólt a barátnőjének, hogy valamivel fel kéne dobni a 4 éve tartó kapcsolatukat. Erre a nője felfedte az igazi valóját, egy másik személyiségen keresztül, a pasi meg őrlődött a két személy között. Kedves film volt, szerettem, jók az ilyen filmek.
Néztünk valami tengerészeti helyszínelőket, vagy ilyesmi című sorozatot. A megoldás megint az volt, hogy a számítógépes csaj a NASA-s haverja segítségével, műholdról figyelte a gyanusított nőt és úgy kapták el. Legalább valamennyire futottak pár kört, míg azt a nőt kezdték gyanusítani, persze, megint a bal kezes trükköt dobták be, amiért gyanusítottá vált a nő. Annyira unom már, hogy a technológia jelenti a megoldást. Nem bírnak már kitalálni valami jó kis Agatha Christie féle rejtélyt és megoldást. És ezért Mr. Bond a hibás, neki voltak a hülye kütyüi először azt hiszem.
Biztos vagyok benne, hogy láttam még pár filmet a vakációban, de nem jutnak most eszembe. Jellemző.
A zinternet
A zinternet a zolyan, hogy most is csak úgy letöltöttem egy nagy szakállas bácsi nagyon okos gondolatait, amiből sokat tanulhatnék, ha nem lenne itt ez a zinternet és nem cseteléssel, meg blogolással, meg ilyenekkel tölteném a zidőmet. Azt mondják, a zinternet meg fogja változtatni a zemberek életét. Hát, bizonyára. Mindenki fogja tudni, hogy más nem beszél egyes dolgokról a blogjában. így van ez rendjén. Ez a blogger miért nem tud nagy í-t? Vagy ez (í) lenne a nagy, ez (í) meg a kicsi? Azt mondtam már, hogy megint meguntam blogolni, de azért a hülyeséget fogom nyomni továbbra is. Ja, és rájöttem, hogy van egy olyan, hogy draft, talán megszűri egy kicsit a hülyeségeimet, persze ez nem valószínű. Na. Ni.
iwiw
Hát ilyent, a tesóm felírt, aztán máris 10 embert ismerek, abból legalább ötöt ma ismertem meg. Szerintem ez ugyanolyan addikció lehet másoknál, ismerősök keresése, mint nálam a blog olvasás. Olyan statisztika miért nincs, hogy naponta hányszor szánkáz végig valaki az összes új felhasználón? (Lehet egyébként új felhasználók szerint filterezni?) Na mindegy, szóval részemről ezt nem kell elvárni, hogy valakit betegyek ismerősnek, csak úgy magamtól, meg az is lehet, hogy hamar ráúnok a dologra. Szerencsere nincs olyan sok ismerősöm, hamar apadni fog a meghívók sora. Na.
Állatok
Napóleonról malacot neveztek el.
A tegnap este Eszter főzött túrósgombócot. Kitettük estére az erkélyre, mert még nem hűlt ki eléggé, hogy a hűtőbe tehessük. A madarak megcsipkedték, ki is tettem nekik azt a négyet, amin észrevettem a nyomukat.
A tegnap este Eszter főzött túrósgombócot. Kitettük estére az erkélyre, mert még nem hűlt ki eléggé, hogy a hűtőbe tehessük. A madarak megcsipkedték, ki is tettem nekik azt a négyet, amin észrevettem a nyomukat.
szerda, január 04, 2006
Ellustálkodott napok után összecsapott összefoglaló
Az van ugye, hogy immáron új az év, meg egy csomó más is. Eszteréknél voltam szilveszterkor, nem volt valami fergeteges a buli, de nekem megfelelt. Jó volt a kicsivel lenni, amúgy is. Egyszer mászkáltunk a városban és kérdezte, hogy akarok-e emailt nézni és nem akartam. Sok értelmeset nem csináltam, de hát valószínűleg, még ha akartam volna, akkor sem ment volna az (olyan könnyen). Az a lényeg, hogy kipihentem magam, bár most éppen túl fáradtnak érzem magam, hogy értelmes dolgokkal foglalkozzam, de hát ma hajnalban jöttünk vissza Kolozsvárra. Persze, az 5 órás kelést lehetne úgy is értelmezni, hogy 3-kor feküdtem és 8-kor keltem és olyan napok után néha volt még energiám csinálni is valamiket ilyen este 7 tájban. Szerintem ma nem egy ilyen nap van. Bár még az is meglehet, hogy fogok olvasni valamiket. Olvasni jó, nekifogtam otthon még az Érzelmek iskolájának, de még csak 50 oldalt haladtam, hiába, a netezés nagyon lefoglalja az embert. Azért szeretném kultúrált módon elolvasni, legalább.
Szatmáron találkoztunk Paliékkal, meg Andrással is, mindenki optimista, egy kicsit én is az lettem, persze tudom, hogy ez csak addig van, amig neki nem fogok komolyabban a munkának.
Na jó, akkor most ennyi. Az van, hogy imádok firkálni abba a határidő naplóba, amit kaptam, oda is blogoltam rendesen, amíg nem volt eleftrónikus alternatíva és jó volt és rajzoltam a Zelda hetedik dungeonjéhez térképet is, de még mindig nem tudom, mi a megoldás, mostmar utálom, de inkább nem veszem már elő a leírást, mert még nem tudnám megállni, hogy be ne fejezzem. Lejár ez a szesszió és akkor majd. Talán.
Az létezhet, hogy az ember értelmetlen hülyeségeket írjon? Nincs az agya értelmes dolgok generálására programozva? Nem muszály a mondatoknak kerekedni valahova, a pisztolyoknak elsűlni, az alvóknak felébredni? Azon gondolkodom, amiről most nem fogok írni. Azt mindenesetre leszögezem, hogy semmi sem biztos ezzel a bloggal kapcsolatban. Csak az, hogy most ennek a bejegyzésnek vége.
Nem is.
Szatmáron találkoztunk Paliékkal, meg Andrással is, mindenki optimista, egy kicsit én is az lettem, persze tudom, hogy ez csak addig van, amig neki nem fogok komolyabban a munkának.
Na jó, akkor most ennyi. Az van, hogy imádok firkálni abba a határidő naplóba, amit kaptam, oda is blogoltam rendesen, amíg nem volt eleftrónikus alternatíva és jó volt és rajzoltam a Zelda hetedik dungeonjéhez térképet is, de még mindig nem tudom, mi a megoldás, mostmar utálom, de inkább nem veszem már elő a leírást, mert még nem tudnám megállni, hogy be ne fejezzem. Lejár ez a szesszió és akkor majd. Talán.
Az létezhet, hogy az ember értelmetlen hülyeségeket írjon? Nincs az agya értelmes dolgok generálására programozva? Nem muszály a mondatoknak kerekedni valahova, a pisztolyoknak elsűlni, az alvóknak felébredni? Azon gondolkodom, amiről most nem fogok írni. Azt mindenesetre leszögezem, hogy semmi sem biztos ezzel a bloggal kapcsolatban. Csak az, hogy most ennek a bejegyzésnek vége.
Nem is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)