filmek

Ez a hónap hidegebb volt mint amire számítottam, szóval jó sok filmet néztünk. Ja, meg a tél amúgy is nekem az otthonülésről szól...

A Quiet Place Part II (2020): Az első részt a moziban láttam, az egyik legrosszabb moziélmény volt, mert a filmben nagyon odafigyeltek a hangokra, ami nagyon érdekessé tette, hogy jól kicentizett az élmény, viszont a moziban leginkább a csámcsogó és beszélgető közönséget lehetett hallani, ami eléggé agyoncsapta az élményt. Egyébként jó iparos munka volt, relatív jól körüljárta a témát és a történetet amit el akartak mesélni. A folytatás is elég jó iparos munka, de sajnos már nem működik annyira jól mint az eredeti, ugyanis nem tudtak újabb csavart hozzátenni, kicsit bővítették a világot, de az is eléggé kiszámítható. Mondjuk az én 11 éves tévémen nem jön ki olyan jól a hang, nem volt igazán nagy élmény pedig gondolom még inkább beletettek mindent. Azért nézhető film, de jobbat reméltem.

Three Billboards outside Ebbing, Missouri (2017): Valamiért az amerikai kisvárosi élet olyan motívum, ami sokat szerepel a filmekben. Talán mert elég nagy gazdasági erővel rendelkeznek, talán mert a nagyvárosiak így ijesztgetik a gyermekeiket, talán mert az igazán szaftos bűncselekmények nagyrészt ott történnek, fene tudja. Ez a film egyike a jobbaknak ami egy kisvárosi bűncselekmény következményeit mutatja be, sokat nem lehet belőle tanulni, de egy kis lazázásra pont megfelelő, akár sör mellé is. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy mennyire életszerű az egész, de ha valaki egyszer azt mondja, hogy Amerikában a kisvárosok valójában csak a képzelet szüleményei, mindenki csatornaszagú nagyvárosokban sínylődik, nem lepődöm meg.

The Time Machine (2002): Ez egy sci-fi, amiben időben utazik egy krapek XX. század elejei Nyú Jorkból messze a jövőbe, ahol az emberek még élnek, de a technológiai fejlődés már nem mérgezi a társadalmat. Mérgezi más, egy fura mellékág az evolúcióban. De a XX. századi ember megold minden problémát, mert akkoriban még nem lehetett pizzát rendelni telefonon. Nem tudtam túl komolyan venni, szerintem nem is láttam anno ezt a filmet, akkor már eldöntöttem, hogy butaság, de most valaki ajánlotta twitteren és bepótoltam a kihagyást. Mit mondjak, meg tudtam volna lenni nélküle is.

Dexter: New Blood (első és utolsó? szezon): Anno néztük a Dexter sorozatot, be is jött valamennyire, de már eléggé hiányosak számomra a részletek. Na, most Dexter visszatért egy szezonra, de most már tényleg meghal a végén, de ahogy a hugicáját visszahozták, úgy szerintem még benne is van némi potenciál a folytatásra. Vagy akár ribútolni is lehetne, de akkor ugye már más szereplővel kéne azt tenni. Egyébként egész jó volt, bár egy kicsit fura volt, hogy próbálták erőltetni a pszichós részt is, meg a nyugizást is a kisvárosban, néha nekem nem jött be a keverék, de azért nézhető cucc.

Below (2002): Szeretem a tengeralattjárós filmeket, sajnos nincs sok belőlük. Ez egy nézhető darab, de nem kell túl sokat elvárni tőle, látszik, hogy úgy készült a film, hogy megvolt a csavar és a köré kellett építeni még két órányi szószt és hát nincs meg az igazi lendület. Azért nézhető, állítólag kultusz film egyeseknek.

Wasp Network (2019): Ezt Penelopé miatt választottam, csak utána derült ki, hogy valós történet és a kubai rendszer egyik fura története lesz benne. Én szeretnék egyszer Kubába menni, az a fura helyzet állt elő, hogy kevésbé félek tőlük mint az amerikaiaktól, ami persze lehet hogy nem egy igazán valóságon alapuló világkép. Mindenesetre érdekes film, az persze érezhető, hogy nem igazán akar a kubai rendszer igazi kritikusa lenni, nem hiába menekült onnan olyan sok ember azért, de azt senki nem veheti el tőlük, hogy a várható élettartamuk szinte tíz évvel több mint az amerikaiaké. No, nem ezért kell megnézni a filmet, hanem mert Penelopé és Anna is játszik benne és vannak kémek is, akik napernyős poharakból isszák a martinit.

Don't Look Up (2021): Na igen, ezt meg kellett nézni. Sajnos nem hiszem, hogy a film elérné a kívánt hatást, hogy az emberek kicsit is komolyabban vegyék az emberiségre leselkedő veszélyeket, de beszélni róla sokak sportja lett. Az nem tetszett benne, hogy voltak üresjáratok, amelyekben csak úgy záporoztak az amerikai álom visszásságai, de ezen én nem tudok szórakozni. Legalább volt annyi lópor a rendezőben, hogy nem tett heppi endet a végére. Ami a legszomorúbb, hogy még itt sem tartunk az éghajlatváltozásról szóló diskurzusban. Amikor meg már itt fogunk tartani, rég késő lesz. Azt azért már most megjósolhatjuk, hogy lesz majd sóműsor amelyben egy helyet lehet majd nyerni a bunkerban ami kitart 200 évet, de remélem majd valaki kiszivárogtatja a bunker helyét és mehetnek az éhes hordák ember húst enni kétszersülttel.

French Exit (2020): Ezt a filmet meg Michelle-ért néztük meg. Hát nagyjából nem sokat értettem belőle, csak azt, hogy Michelle egy idős nő aki nem tudja mit kezdjen az életével és sodródik. Gondolom azt kéne levonni belőle, hogy az jó, hogy én azért kezdeni akarok valamit az életemmel, teljesen valószerűtlen, hogy valaki ennyire ne értse az életét és ne akarjon semmit kezdeni vele. Ezen a listán talán ez a legesélyesebb, hogy kultuszfilm legyen, ha véletlenül valaki rájön, hogy miért is olyan érdekes. Én ilyen témában azért inkább néztem volna Lost Highway-t, abban legalább Lynch jópofizik egy kicsit.

Out in the Open (2019): Ezt azért választottam, mert lejár és nem volt egy rossz választás. Elég minimális spanyol film, lepusztult környezetben kevés szereplő küzd az életéért, nekem bejött.

Cat in the Wall (2019): Na ez viszont olyan volt, mintha egy vloggert odatettek volna, hogy készítsen filmet egy macskáról, de azért legyen mondanivaló is és a végül macska is alig van a filmben és a mondanivaló is annyi, hogy a kisembernek szar mindenhol. Kösz, de ez kevés. Legalább a macskából nyomhattak volna többet.

I See You (2019): Néha megpróbálkozom egy kis könnyedebb horrorral. Ebben tényleg az volt a legnagyobb horror, ahogy Helen Hunt kinéz. Meg gondolom az átlagos amerikai szörnyülködött, hogy idegenek a lakásában, zsigeri fájdalmat érezhetnek tőle, többre nem is nagyon futotta a filmben. Kihagyható.

Coco Chanel & Igor Stravinsky (2009): Stravinskytől nekem a Tűzmadár az egyik kedvencem, gondoltam egy jó kis szaftos sztori lesz ez. Hát nem az lett, pedig próbálkozott a rendező, de mivel az affért Stravinsky soha nem is ismerte be, Coco Chanel meg gondolom nem részletezte túlontúl, nagyját ki kellett találni és hát ezek szerint Stravinsky nem volt egy túl érdekes ember sem (legalábbis ebben a fél évben, amit a Coco Chanel házában töltött a beteg feleségével és négy (vagy öt?) gyerekével). Na, de legalább szeretett sétálni és csodálatos zenét szerzett, az már elég. És persze nem hagyhatták ki a Tavasz ébredése bemutatóját övező balhét, amiről itt egy jó kis jótúb videó. Aki szereti a klasszikus zenét, annak ajánlott. Ja, és érdemes elolvasni a wikipedia oldalát Coco Chanelnek, lesz ott néhány meglepi. Kicsit kár, hogy (gondolom az eredeti szereplők iránti tiszteletből) nem mertek az alkotók egy fergeteges szerelmes filmet fabrikálni a nagy semmiből. Talán Baz Luhrmann többet kihozott volna belőle.

Annie Hall (1977): Először született meg az ötlet, hogy készítsek a legjobb szerelmes filmekről top 5-öt, de az 5. helyen két film viaskodott és, hogy biztos legyek a dolgomban, az Annie-t újranéztem. Nem csalódtam most sem benne.

A Very British Scandal (2021): Ez egy három részes sorozat, amiben egy esetet bemutatnak amelyet valószínűleg akkor, amikor megtörtént, 1963-ban teljesen másként értelmeztek mint most, 2021-ben, amikor már úgy hisszük, mind a férfiaknak, mint a nőknek joga van úgy élni az életét, ahogy szeretnék, még ha ez azt is jelenti, hogy nem csak a házastársukat részesítik a kegyeikben. Érdekes, hogy erről még filmet kell csinálni, meg az is érdekes, hogy mennyit változott a divat 60 év alatt és milyen keveset a közerkölcs. Nem volt rossz.

The Ice Road (2021): E. szereti a Liam Neeson-os filmeket, úgyhogy ha feltűnik egy az hbo-n, akkor megnézzük. Ezt is megnéztük, de okosabbak nem lettünk, csak annyiban, hogy a végső moziboxot úgyis Liam adja és, hogy ne menjen az ember jégre kamionnal.

Made in Italy (2020): Ebben Liam egy összetört szívű festő aki visszatér a régi toszkánai házába, hogy megküzdjön a démonokkal amelyek a felesége halála óta üldözik és nem hagyják festeni. Ja, van egy fia is, aki a gazdag felesége démonaival küszködik. Aztán persze mindenki boldog lesz a végén, hogy sikerült minden részletet szájba rágni. Ja, és nincsenek démonok se. Na, ezt a filmet azért egy fokkal jobban ajánlom mint az előzőt.

Crazy, Stupid, Love (2011): Hát ez egy romantikus komédia, szintén azért választottam, mert jár le. Az az igazság, hogy sokat kacagtam benne, de nagy tanulság nincs benne, talán az, hogy komédiában minden megengedett, mert úgyis csak viccelnek, ugye? Meg az, hogy komédiában a tetőpont kell legyen a legmélyebb, hogy aztán a vége csattanjon. Szerencsére nem az a legviccesebb, hogy a Nokia itt még úgy gondolta, hogy van esélye az iPhone ellen ha eleget reklámozza a nyomkodós sms küldést, de azért vannak már érintőképernyős funkciók is. Na jó, szóval nagyon ritkán nézünk komédiát, nem tudom értékelni igazán ezt a filmet, de jó kis visszaút egy múltba, ami biztos szebb volt mint a mostani világ, már ha leszámítjuk azt a sok dolgot amire a statisztikák nem térnek ki és azt, hogy nemsokára összedőlnek az ikertornyok.

Zene.