Most hosszú a lista. Rendesen menekültem ebben a hónapban filmekbe, blogolásba. Azon ritka alkalmak egyike, hogy nem utolsó napon írom az észrevételeimet. Sajnos az egyik legrosszabb hónap is, mondjuk erről valószínűleg nem a filmek tehetnek, de nem sikerült feloldják a bennem levő feszültséget, nem igazán sikerült felfognom sokban az üzenetet. Talán az volt a baj, hogy most egy csomó olyan filmet néztem meg, ami régóta a listán volt, de ezek azért nem a legkönnyebb filmek. Legalább letesztelem azt az elméletet, hogy az első benyomás a döntő egy film tetszési indexében, most sokan nem mennek át, de mindenképpen visszatérek majd rájuk, ha máskor nem, hát 20 év múlva. Még annyit előre vetítek, hogy nekem tetszik a Flash Gordon is, akkora sci-fi fan vagyok, igaz, régen láttam, de nincs nagyobb fun mint ágyékkötőben repkedni a naprendszerben. Azt hiszem, azt is tanultam ebből a hónapból, hogy van olyan idő, amikor nem kísérletezni kell új filmekkel, hanem a régi kedvenceket kell nyomatni orrba-szájba. Remélem nem felejtem el ezt addig, amíg újabb ilyen hónap köszönt be az életemben.
Inglourious Basterds (2009): A történet nem annyira pörgős és a duma másodjára már nem üt annyira. Viszont felfedeztem benne most, hogy eléggé jól megjeleníti azt, amit a nácizmus leküzdésére szoktak javasolni, azaz, hogy egyszerűen csak kell állni a tekintetüket, mert bár erősnek látszanak, valójában nincs bennük igazi tartás. Sosanna története teljesen egyértelműen bemutatja ezt, amikor nem omlik össze Landa előtt, aki igazából nem tudja kivel áll szemben, de azért megpróbálja egy kicsit betaszítani a lányt a saját poklába. Vicces, de amikor először láttam a filmet, fényes győzelemként éltem meg, de most csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi embernek kellett meghalnia, hogy ez a történet kikerekedjen. Persze, az emberiség hamar leküzdötte a népességbeli hullámvölgyet és lassan a tanulság is kikopik a köztudatból. De lehet, hogy most az utunk más lesz. Vagy nem. A tudás nagyon nem egyenes folyamat, a történelem sem az, bármennyire is próbálják elhitetni az ellenkezőjét.
Bones And All (2022): Ez egy vicces, nem túl bonyolult történet két ifjú kannibálról. Az a legviccesebb az egészben, hogy van néhány jelenet, amelyben embert esznek, persze nem túl explicit módon, de annyira gyomorforgató mégis, hogy az egész filmre rányomja a bélyegét, de még csak nem is egészen rossz értelemben. Engem végig az érdekelt, hogy fognak-e még enni és ha igen, akkor kit? Persze, közben azért emberek is ezek a kannibálok és emberi problémáik is vannak amelyekkel emberi módon küzdenek. Jó cucc, de többször nem hinném, hogy kérek belőle.
Chungking Express (1994): Imádom ezt a filmet, szerencsére most is nagyon bejött, de most volt azért egy pár új észrevétel. Az első felében valahogy eddig észre sem vettem a kajálást, most meg mintha csak arról szólt volna az egész. A második felében vártam nagyon a rendőr lakásában a jeleneteket, ahogy a csaj rendezi át a dolgokat, nekem mindig is ez volt az egész film fénypontja, valahogy eddig kitartott a feszültség, amit a lebukás veszélye jelentett. Most úgy éreztem, ezek a jelenetek nagyon rövidek és kevés is van belőlük és igazából csak töltelékek a filmben, hogy ne kelljen a két főszereplőt ütköztetni. Persze, a sztori már nem érzelmi szinten hat rám, ezért is változott meg az idő érzékelésem, meg az is, ahogy értékelem a jeleneteket, mert szét tudom választani az érzelmi és az értelmi kapcsolatot köztük. Most még zseniálisabbnak hat ez a film, mert ezt a két dolgot olyan zseniálisan keveri, azok a dolgok, amelyek egyszerű világépítések más filmekben itt az érzelmi világot is építik. Biztos egyszer meg fogom unni ezt a filmet is, de az nem mostanában lesz, persze, nem is túl gyakran élek vele. (yt)
Near Dark (1987): Van egy vidió a jótúbon, amelyben Tarantino azt mondja, hogy a 50-es és 80-as évek a legszarabbak voltak a filmvilágban, mert túl politikailag korrektek voltak. Az 50-es évekbeli filmeket nem nagyon ismerem (bár a Ben Hur 59-es), de a 80-as évekkel nagyon nem értek egyet. Persze, tudok elméletet gyártani arról, hogy miért mondja ezt, Tarantino a 70-es években volt tinédzser, mindenki azokat a filmeket szereti a legjobban, én is, csak a mi esetünkben az is történt, hogy a forradalom után a 80-as évek legjobb filmjei is bejutottak hozzánk (amelyek ráadásul még eléggé hasonlítottak a 90-es évek filmjeihez) és így azért nem volt könnyű a 90-es évek filmjeinek, ráadásul volt azért egy elég speciális hangulatuk azoknak a filmeknek, még nem csak a pénz számított, ami a 90-es évekre nagyjából elmúlt. Szóval szerintem nagy összességében a legjobb évtized a 80-as volt, de bizonyára nagyon sok kedvenc filmem a 90-es években született, főként mivel még relatív kevés volt a számítógépes grafika filmen. Nem mintha nem imádnám a számítógépes grafikát, de sajnos sok filmnek nem válik hasznára. Na szóval, ebben a vidióban azért ajánl Tarantino 6 jó filmet a 80-as évekből és ez egyik közülük. A másik dolog, meg hogy az Aliensből átjött egy csomó szereplő direkt ide, ez a két dolog már elég. Végül annyira nem jött be a film, vámpíros film, anélkül, hogy megneveznék a vámpírokat. Talán az a baj, hogy a történet elég gyengécske, bár én persze el tudok filózni rajta közben, hogy miért is kell a vámpíroknak folyton vándorolni, hogy megmaradjon az egyensúly köztük meg az ökoszisztéma között. Azt is elhiszem, hogy Tarantino sokat inspirálódott belőle az Alkonyattól pirkadatigban, bár a mondanivalójuk szöges ellentétben van (ebben ugye vámpírok utazgatnak és vernek szét mindent az útjukban, abban meg az emberek utazgatnak és vernek szét mindent az útjukban míg a vámpírok békésen iszogatnak a kis kocsmájukban), talán csak egy kicsit több bizarrság hiányzik belőle. Talán csak rosszkor néztem, én mindenesetre nem látom benne a zsenialitást.
As Tears Go By (1988): Az első Wong Kar Wai rendezés. Itt még nem igazán tudta, hogy maffiózós filmet, vagy romantikus drámát akar rendezni, mindkettő van benne bőven, szerencsére utána a romantikus drámát választotta és megalkotott a kedvenc filmjeim közül közül párat. Gondolom ez a két téma volt mindig is a legnépszerűbb a hongkongi filmekben, sajnos én az ő romantikus drámáin kívül nem sokat ismerek, de azt hiszem, nekifogok a pótlásnak, mostanában amúgy is sikerült tárazni pár ilyen filmet. Szóval ez még nem annyira jó, látszik, hogy a történet túl lineáris, nincs olyan erős narráció (bár levelek és rokonok itt is vannak), ráadásul van egy csomó erőszak, amit nagyon nehéz jól csinálni (talán van még remény az emberiségben, egy igazi szerelmes pillantást sokkal könnyebb megcsinálni filmen mint egy hihető fejlövést, legalábbis én ezt hiszem, negatív rendezői tapasztalattal). Ez előtt a film előtt nem is hittem volna, hogy a mester el tud rontani egy zeneválasztást, de ez a kínai Take my Breath Away nagyon fájt, teljesen szétrombolta nekem a film végét. Azért nem rossz film, ha valaki Wong Kar Wai fan, akkor mindenképpen ajánlott. Azon gondolkodtam, hogy ha ezt látom hamarabb mint a Chungking Expresst, akkor vajon Andy fan lettem volna és Tony lenne az örök második? Sose fogjuk megtudni az ilyen mély kérdésekre a választ. (yt, yt)
Days of Being Wild (1990): Ez a film a harmadik a minden idők legjobb kínai filmjeinek listáján. Na itt azért rendesen gondban voltam, mert látványban és témában minden teljesen helyén van, de valamiért mégsem működik nekem ez a film. Lehet tényleg csak azért, mert tudat alatt elvárom egy szerelmes filmtől, hogy mindkét fél szeresse egymást, itt meg nem ez történik, van egy fickó, aki meghódítja a csajokat és aztán kiteszi őket (mondjuk csak kettőt, hálistennek). A szokásos érthetetlen dumálás is meg van, de valamiért az sem működik olyan jól, de így utólag elolvastam a wikipédián, hogy valószínűleg a Hong Kong feletti kínai fennhatóság bekövetkezése elől futnak a szereplők, csak persze nem vitte át senki a szerelmüket a túlsó partra, mert az előző filmben maradtak a kompok. Hát ezt tuti megnézem még valamikor a közeljövőben, jobb kedvvel.
Ashes of Time (1994): Na itt már minden a helyén van, vicces, hogy a Chungking Express azért készült, hogy lazítson ennek a filmnek a vágása közben, ez egy náluk kultusz történet szabados feldolgozása, én elvileg azt a verziót láttam, ami a moziváltozathoz a legközelebb áll. Ez a történet nagyon bejött, a látvány is pazar a sivatagban, az a néhány bunyózás itt belefér, a történet persze nem teljesen tiszta, de hát ez az elvárt a keleti filmektől, ha mindent értenék, unalmas lenne. A mester azt mondja, hogy ezt tartja a legjobb filmjének, hát ezzel azért nem értek egyet, de szívesen meghallgatnám az érvelését. Több jó wuxiat is kéne nézni. Jó lenne megérteni, hogy 5000 év kultúrája miért ezekben a történetekben csúcsosodik ki. Lehet, hibás az elképzelésem, de nekem valamiért úgy tűnik, hogy a kínaiak elfogadták azt, hogy a film a jelen legnagyobb kulturális teljesítménye és abban akarják elmondani a kultúrájuk alaptéziseit. Nálunk nyugaton a filmet valahogy még mindig a léha szórakozás illata lengi körül, az irodalom és a színház a csúcs, oda kell menni az alaptézisekért. Pedig szerintem a film nyelve kiterjeszti mindkettőt és olyan gondolatokat lehet vele átadni, amelyekre azok képtelenek. No mindegy, szóval ezt a filmet nagyon ajánlom.
In the Mood for Love (2000): Nagyon régen láttam ezt a filmet is, de most is nagyon bejött, bár most is teljesen másképp éltem meg az időt, mint az első megtekintéskor. Azok a vonatott jelenetek a fájdalmas zenével és lopott pillantásokkal alig észrevehetőek voltak. Valószínűleg én is a pillanatnyi pillantásra vártam, a többi mind megszűnt. A történet ismeretében az ember végig azon gondolkodik, hogy hol lenne a legalkalmasabb pillanat kisiklatni azt, most jöttem rá, hogy milyen fantasztikusan mértékletesen épül fel az egész. Sajnos most nincs kedvem többet írni róla, mert nagyon bele bonyolódtam a következő mondatba, amit ki is töröltem. Majd legközelebb írok sokat, vagy inkább újra megnézem. (yt)
Waiting for Dalí (2023): Ez egy jó kis laza film, pedig egy nagyon turbulens időben játszódik, de azt mondja, hogy el lehet menekülni a problémák elől. Talán igaza van. Talán a hobók utolsó vacsorája a legerősebb utalás benne, nekem egy kicsit ki is lóg belőle, de egyébként nagyon jó cucc.
Groundhog Day (1993): Ez kedves film volt, most láttuk először, pedig már ugye elég régi és ismert is. A történet még ma is megállja a helyét, főként az a része, hogy az igazi célokat csak úgy lehet elérni, hogy a közösséget is bevonjuk a folyamatba. Az is nagyon bejön, hogy az elején a nézőnek is van kérdése, mint a főszereplőnek, hogy akkor ez most komoly, időhurok, tényleg? A film közben aztán a néző és a főszereplő is elfogadja, hogy igen, időhurok, de végére a főszereplő megtalálja a választ, míg a néző visszatér az elejére, hogy akkor mire is volt jó az időhurok, bizonyára nem csak annyira, hogy a főszereplő beleszeressen a főszerplőnőbe, lehet ezt simábban is intézni. Persze, nézőként megélni egy időhurkot sokkal lazább dolog, ezért vagyunk elégedetlenek a megoldással.
Emma (2020): Sajnos csak a feléig értünk első nekifutásra és nem láttuk értelmét másnap folytatni. Pedig alapvetően szeretem a kosztümös filmeket, de itt valahogy semmi érdekes nem történt, sem fizikai, sem érzelmi síkon és hát azt sem tudom megítélni, hogy ami történik, az mennyire a modern világ átültetve a régi miliőbe. Az azért nem újdonság, hogy nem mindig minden csaj futott a házasság után, bármennyire is ezt akarják egyesek gondolni az aranykorról.
The Messenger: The Story of Joan of Arc (1999): A legjobb évet a filmekben azért 99-nek tartom, rengeteg kedvenc filmem jelent meg akkor, kezdjük ugye a Mátrixxal és a Harcosok klubjával (ezt is valamikor újra kéne nézni, bár mikor legutóbb láttam, nagyjából úgy gondoltam, hogy értek minden lényeges dolgot belőle, most azért sokat fordult a világ, lehet van újabb értelmezési felület). De amikor fel szoktam sorolni a filmeket, általában mindig úgy érzem, valami hiányzik, volt még egy film, ami nagyon bejött, de mindig megfeledkezem róla. Na, hát ez volt az. De meg kell állapítsam most is, hogy teljesen másképp érzékeltem most az időt, anno úgy tűnt, hogy Dustin Hoffmann hosszú időn keresztül gyóntatja a csajt, most semmi perc alatt lement és jött is a máglya. Nem tudom, mi hiányzik Luc Bessonból, hogy megint ilyen filmeket csináljon (talán a múzsa), de ez baromira bejött akkor is, meg most is jól szórakoztam. Az is érdekes, hogy milyen visszafogottan jelenik meg benne a feminizmus, de mennyire jól működik ennek a sztorinak a keretei között.
The Terminator (1984): Mostanában kicsit sokat szerepel a terminátor a promptjaimban, gondoltam, jó lenne megnézni megint a filmet, emlékezetem szerint jó szórakozás. És tényleg az. Bár ma már nem üt akkorát, azért mégsem unalmas, bár lehet csak azért, mert már jó régen láttam és azért sok részlet már nem volt meg. Meg talán azért is, mert a kevésbé akciódús részek alatt az ember azon gondolkodhat, hogy miért is volt olyan fontos, hogy betegyék a logikai bukfencet (hogy ugyebár Reese a John apja, aki visszaküldi Reese-t az időben), ami első megnézésre ugyebár csak nagyon későn derül ki, akkor nincs idő filózni ezen, de így mi is utazunk valahogy az időben. Az is vicces, hogy megjelenik az atomháború, pedig semmi szükség nincs rá, be sem mutatják, mégis megadja az alaphangot, hogy itt biza emberfeletti erőkkel kell megküzdeni.
Terminator 2: Judgment Day (1991): A tökéletes folytatás, és tényleg, szerintem a legnagyobb poén az, hogy az első rész rossz fiújából itt jó fiú lett, nehéz lenne ennél tökéletesebben illusztrálni a technikai fejlődés természetét. Az is jó poén, hogy ez már a hidegháború végén készült, ezért a film hősei is kezükbe veszik az irányítást és megpróbálják megakadályozni az atomháborút, ami itt már szépen be is van mutatva. A legdurvább talán mégis az, micsoda mém bánya ez a film, szerintem az alkotók sem gondolták volna, hogy mennyi mindent el lehet magyarázni néhány képkockával belőle. Igazából az akciójelenetekre figyeltem a legkevésbé, az az igazán jó ebben a filmben, amilyen egyszerűen bemutat bonyolult elveket, mint pl. hogy ha idegen terepen előre ismeretlen paraméterű missziót kell teljesíts, akkor a legegyszerűbb az, hogy a célpontok sorrendjének kiválasztására nem pazarolsz energiát, a telefonkönyvbeli sorrend teljesen megfelel, úgyis előreláthatatlan az, hogy mennyi időbe fog kerülni az egyes részfeladatok megoldása. Ezek az ügyes kis heurisztikák hiányoznak még nagyon a mostani mesterséges intelligenciából, mert még nincsenek igazán realisztikus megszorítások a működésére alkalmazva.
Videodrome (1983): Ezt nagyon akartam, hogy tetsszen, mert kultusz film és már nagyon régen a listán van, de valahogy nem jött be. Lehet, túl álmos voltam, lehet a bemutatott gondolatok nem ragadták meg annyira a képzeletemet (az, hogy a képernyőn keresztül meg lehet változtatni az ember gondolkodását/életét, ma már nem olyan radikális ötlet), lehet csak elárulva éreztem magam, amiért nem mutatták be a Debbie kalandjait a vidiódrómmal, bár minden jelet megadtak arra, hogy ez még belefér. Itt kicsit úgy éreztem, túl sokat téblábolt a fickó az ideák világában, talán több minden történhetett volna a valóságban is, a vége is elég lehangoló. Mindenesetre azért kap még esélyt.
Alphaville (1965): Sajnos ugyanaz itt is, azt hittem, lesz valami nagy reveláció, de én nem vettem le. Persze lehet azért, mert a nagy reveláció most már a mindennapok része: a gépek irányítják az életünk és nem igazán tudják mit kezdjenek velünk, amikor nem akarunk úgy táncolni ahogy ők sípolnak/brekegnek. A gépi narráció nekem végig brekegésnek tűnt, ez egyébként szórakoztatott. Itt talán az előző filmmel ellentétben kicsit kevés volt az ideák világában a mászkálás és túl sok a valóság, bár talán csak azért, mert az a futurizmus ma már történelem. Ez is kap azért még esélyt majd.
Wild at Heart (1990): Gondoltam nemrég, hogy megnézem a Lynch filmeket, amelyeket még nem láttam, ez egy ilyen film. Hát az azért rendesen látszik, hogy nem saját ötlet, nem tudom, mi tetszett neki benne annyira, hogy meg akarta rendezni, mert amúgy a szokásos fura emberek fura dolgokat csinálnak/mondanak csak kis részébe fért bele a filmnek. A többi egy buta történet, amit én nem tudok értékelni és ha embereket akarok nézni dugni, akkor vannak sokkal kifejezőbb filmek is. Az egyetlen dolog ami bejött, az az, hogy egy csomó Twin Peaks szereplő feltűnik pár másodpercre és akkor én megint arra gondolok, hogy milyen jó lenne újranézni a Twin Peakset.
The Russia House (1990): Ezt a filmet úgy választottam ki, hogy Jordan Mechner blogjában említik a zenéjét, hogy hasonló a készülő játékának a zenéjéhez (aminek a története persze nagyon érdekel). Nekem nagyon bejött, nyugis film, kémes, de most Sean Connery nem pofoz és lő le senkit, csak dumálgatnak és közben a rendszerek pörögnek a háttérben és szinte begyűrnek mindenkit, de aztán mégsem. Kicsit benne van az akkori kor feszültsége, hogy nem lehetett tudni, hogy mit szabad és mit nem, mert az írott és íratlan szabályok köszönő viszonyban sincsenek. Kicsit mint ami most kezd kialakulni. Tök jó film és látványos is, az egyik első nyugati film amit engedtek Szent Péterváron forgatni, ami persze akkor még Leningrád volt.
Mission: Impossible (1996): Most megy az utolsó M:I a moziban, valószínűleg bukni fog, de én azért azt hiszem elmegyek megnézni jövő héten. Kedvcsinálónak fent van az első 6 rész, azt hiszem, meg fogjuk nézni. Ez a film nagyon hangulatos és nagyon furmányos is és talán az a rész, amiből a legtöbb dologra emlékszem, pedig a legrégebben készült. Vicces, hogy az egész arról szól, hogy mindenki átver mindenkit, a pandúrból rabló lesz, hogy aztán pandúr lehessen és elfogja a rablót aki pandúr. Senki nem az akinek látszik és ez szinte törvényszerűség ebben a filmben. És mindez egy olyan történetben eladva, ami még egész érthető is és néhol igen látványos, de azt is el tudja adni, hogy az igazán nagy mester kém nem az, aki végrehajt egy nagy tervet, hanem az, aki okosan tud adaptálódni. És a végén az a teljesen nonszensz viadal a jó és a rossz között. Ha nagy James Bond rajongó lennék, biztos fel tudnám fedezni, hogy minden jelenet hogyan fricska 007-nek, de nem vagyok, szóval csak úgy magára élvezem a filmet. Van egy olyan sejtésem, hogy ez lesz a sorozat legjobb darabja, utána már nem tudnak új ötletet bevinni, csak kicsit cicomázzák a régieket. Ami szintén igencsak bejön, az a technológiai disszonancia ami megjelenik, ki hallott ma már a Usenetről? Vajon az emberek azért érzékelik a falakat amik azóta felhúzódtak, azt, hogy ma már nem lehet idegeneket csak úgy megszólítani, ha ők nem akarják? Meg az, hogy lassan a fészbuk szemüveg képes lesz arra amire csak a kém bácsik voltak képesek, de ma már nem államtitkokat kukkolunk...
The Last of Us (2. szezon): Nekem bejön ez a sorozat, mert a helyszíneket level designként értékelem és a történet morális fordulópontjain azon filózom, hogy régebben arról szóltak a játékok, hogy felvegyük-e a nagy sárga bigyót, hogy megehessük a szellemeket akik utunkat állják a fehér bigyók kajálásában. Most meg az van, hogy a terhes csaj mennyire felelős a barátunk haláláért és mi lesz ha lelőjük. Én nem tudom ezt filmként értelmezni, pedig ez fura, általában a játék alapú filmeknél nem voltak ilyen gondolataim, mondjuk egy Mortal Kombat filmben nem volt túl sok morális vacillálás két pof között. Szóval várom a folytatást, de ez a szezon nagyon egyenetlen volt és nem volt benne akkora fless mint a zsiráfok (az űrutazós jelenet közelébe sem ér) és a zenében sem volt akkora fless mint a Long Long Time.
The Handmaid's Tale (6. szezon): Végre vége. Az első szezon nagyon érdekes volt, talán a második volt a legdepressziósabb (vagy melyikben volt, amikor abban a gyárban bujkált a csaj sok részen keresztül és a végén kiderült, hogy hasztalanul). A végére már nagyon sablonossá vált a dolog és kezdett egyre jobban elrugaszkodni a valóságtól azzal, hogy a csaj valahogy mindig mindent túlélt és sosem azt a tanulságot vonta le, hogy akkor itt az ideje megállni, hanem tovább nyomta a lehetetlent. Az egész szezonban a legjobb a repülős jelenet volt, ott tényleg benne volt, hogy milyen kevesen múlik az ember élete. A legutolsó rész valami eszméletlen volt, semmi nem történt, de abszolút semmi, 56 percen keresztül, pedig azt hittem, hogy rendesen pontot tesznek a végére, bemutatják, hogy foglalják vissza Gileadot. Ehhez képest annyit csináltak, hogy nyitva hagyták a történetet, hogy ha nem lett volna elég, akkor még esetleg valamikor megkaphatjuk azt, hogy a csaj hogyan szerzi vissza a lányát. Én erre már nem leszek kíváncsi, inkább megnézek egy Csaknorriszos filmet a 80-as évekből, abban több érdekes dolog van és az akció is pörgősebb.
Mission: Impossible 2 (2000): Na, ez aztán nem is lehetne különbözőbb film az első résztől, látszik, hogy egy keleti mester rendezte, aki híres a szuper képességekkel megáldott rendőrös filmjeiről (John Woo, aki megspórolná a kattintást és akinek a filmjei szintén nagyon ott vannak a megnézendő listán, de sajnos még nem jött el az alkalom, hogy megnézzem őket). Szóval van itt minden, de leginkább repkedő emberek a repkedő golyók között. A történet viszont sokkal egyszerűbb, a barát az barát, az ellenség meg ellenség és a barát csak annyiban veri át a barátot, hogy nem hajlandó odaadni a gonosz vírust, egyébként mindenki tudja mindig, hogy ki kivel van. Azon gondolkodtam, hogy milyen jól látszik a kelet és a nyugat között a különbség ebben az első két filmben. Az elsőben is az egyik legfontosabb jelenetben egy kötél tartja a főhőst és azon akrobatikázik (amikor ugyebár a nyomásérzékelőt próbálja elkerülni az adatok ellopása közben), a másodikban a kötelek láthatatlanok, de aki tudja, hogy az emberek nem tudnak repülni, az tudja, hogy ott vannak a motoros jelenetben, amikor összecsap a jó és a rossz a motorjaikon. A nyugat ragaszkodik ahhoz, hogy minden látható legyen, a testek pályája kiszámítható legyen. A kelet viszont abból indul ki, hogy semmi sem az, aminek látszik, láthatatlan kötelek rángatnak minket, persze a végeredmény látványos, de igazából hazugság, de nem az a fontos, hogy mit hiszünk el valósnak, hanem az, hogy mit érzünk közben és hát abszolút a második részben győzi le a jó a gonoszt a saját kezével, az első részben minden is legyőzi a gonoszt (robbanás, helikopter rotorja, sínek), kivéve a jó fiút. Mindkét elképzelés valid, én nem is fogom itt most egyik pártját sem, a legjobb igazából, ha örökös versengésben marad a két nézőpont. A másik vicces dolog az, hogy a gonosz milyen kis pénzért hajlandó gonosz dolgokat tenni, most egy gyenge kriptó rugpullal az emberek többet keresnek mint az összegek amelyek ezekben a filmekben röpködnek. Szóval a gonoszság legjobb stratégiája az, ha az ember megvárja míg az emberiség elhülyül és maga adja oda neki a zsozsót. Még egy dolog, mennyire durván hat az, ahogy odadobja a csajt a gonosznak, hogy tudjon meg néhány apró információt amit egyébként jó megfigyelési eszközökkel amúgy is meg tudott volna. Ez valahogy nekem nem így jött le amikor először láttam, valahogy szimmetrikusabbnak éreztem a csaj és a jó fiú kapcsolatát, de most nagyon nem ez volt a benyomásom. Az azért ennek a filmnek is a becsületére válik, hogy elég sok mindenre emlékeztem belőle, igaz, valamikor az utóbbi évtizedben még láttam egyszer. Eredetileg szerintem a Repcsiben láttam, bár nem vagyok benne biztos.
Zene. Zene. Zene. Zene.
