AI.
Sok jó nincs amiről írhatnék és fáradt vagyok valami viccesre gondolni, szóval most ennyi, de legalább letudtam egy adag linkelni való vidiót.
Gondoltam ideje lenne valami könnyedebb témával is foglalkozni, szóval régóta tervezgettem a kedvenc vidióklippjeim listáját megcsinálni. Persze, én imádom a vidióklippeket, nagyon nehéz választanom 5 legjobbat a több százból amit szívesen megnézek akármikor. Ez inkább csak egy olyan lista, hogy ezek kimondottan tetszenek, de lehet, hogy nemsokára más lesz a lista, bár az is lehet, hogy sose fog változni, valamit megbizget bennem mindegyik. Még azt is hozzá kell fűznöm, hogy a Queen vita nélkül a legkedvencebb zenekarom és az ő vidióklippjeik is mind nagyon érdekesek és a maguk idejében forradalmiak voltak, de erről a listáról valahogy mégis lecsúsztak, talán azért, mert nagyon nehezen tudok közülük választani egyet amit a legjobban szeretek, vagy talán mert rongyosra néztem/hallgattam már őket, bár ezeket is nagyjából. Nehéz pontosan kiméricskélni ezeket a dolgokat, ezért szokás szerint a lista nem rendezett, hanem csak egy halmaz. Talán egyszer ha nagyon sok időm lesz, készítek minden évről külön toplistát, az rulez lenne.
1. Jon Secada - Just Another Day. Ezt már láttam a tévében akkor is amikor megjelent, már akkor is bejött, de igazán csak pár éve ugrott a toplistára, amióta kezdtem kicsit bonyolultabban látni ezt a szerelem dolgot. Nagyon bejön, ahogy a színekkel különböző történeteket mesél el és a végén az fénylő eső atomcucc, pedig ezek buta kis technikák, de szerintem itt valamiért nagyon működnek.
2. Enigma - Return To Innocence. Hát ez akkorát ment a kilencvenes években, hogy nekem azóta kedvencem, imádtam nézni a visszafelé pörgő időt, szerintem akkoriban minden adandó alkalmat megragadtam, hogy megnézzem. Nagy fless volt, amikor megtudtam, hogy a zenész román származású, meg aztán az is, hogy nem a román tengerparton vették fel a klippet.
3. Paul Young - Come Back and Stay. Ezzel a számmal igazából valamelyik PSPs GTA-ban találkoztam először még a 2000-es évek vége felé, addig nekem Paul Young csak a Zuccheros duettet jelentette, de itt is az i-re a pontot a klipp tette fel. Persze, ma már creepy a dolog, ahogy a volt nője lakásába betör és kajtat a cuccai között, de ha eltekintünk ettől, akkor nagyon átélhető a fájdalom ami az egészből árad.
4. INXS - Never Tear Us Apart. Itt is ad a klipp egy kis extrát a zenéhez amit semmi másként nem lehetne hozzáadni, nekem egyébként bejön a ködös hideg idő, ha bentről a melegből szemlélem...
5. Erasure - Always. Ez is mekkorát ment a kilencvenes években, baromi hangulatos klipp szerintem és a zene is nagyon jó. Az csak mostanában lett világos, hogy az énekes egyéb szempontból sem hagyományos sztár, de hát végül is, ki az?
Mondjuk a mesterséges intelligencia hamarabb fog megtanulni igazi feladatokat megoldani mint a politikusok, sokkal könnyebb ellenőrizni is amit csinálnak és kikapcsolni őket sem okoz morális dilemmát.
Demó.
Az egyetlen jó dolog az egészben az, hogy már nem tart soká a rendszer, szép lassan összedől, remélem a következő megoldja ezeket a problémákat és újakat hoz létre amelyeket egy jó ideig senki nem fog érteni és én nyugodtan halhatok meg, hogy egy jó rendszerben élek.
Zene.
Volt még egy egészen érdekes meglátás a tuitteren, miszerint a nyelvmodellek gyorsabban fejlődnek és változnak, mint ahogy az emberek az előző változat hibáit eléggé ki tudnák szűrni, hogy terméket lehessen belőlük csinálni. És tényleg, amikor bejelentették, hogy applikációkat lehet majd feléjük fejleszteni, mindenki azt hitte, hogy berobban egy AI alapú appstore a weben vagy akár mobilon, de nem lett az egészből semmi, nem volt elég konzisztens és elég jó a modellek eredménye, azaz a felhasználó még mindig jobban masszírozgathatja a modell kimenetét mint ahogy azt automatikusan meg lehet csinálni. Na de, ha a szöveges kimenethez lesz egy formalizált kimenet is, akkor sokkal könnyebb lesz ez a feladat.
És akkor ha a kezdeti axiómarendszerbe beletesszük a mechanikát is, végre egy nyelvmodell is tudni fogja, hogy mi történik a kancsóval, ha kihúzzuk az asztalt alóla.
Más. Az utóbbi napokban kijött egy csomó nyílt modell is, a kínaiak még egy olyan gondolkodós modellt is kiadtak ami a világolimpiás matekfeladatokat oldja iszonyú jól, szóval nincs komoly lemaradás a zárt modellekhez képest. Remélem sosem lesz nagyobb a lemaradás mint amekkora idő elég lenne a zárt modelleknek hogy instrumentalizálják az előnyüket a világ leigázásához. Ha ez így marad, akkor nyugi lesz, valószínűleg azok fognak nyerni, akik a közjót tűzik zászlajukra.
Sőt, úgy tűnik, hogy azok a feladatok is kezdeni megadni magukat, amelyekhez tényleg igazi gondolkodás és absztrakció kell (arc). Szerintem 2029-ig összejön az emberi szintű intelligencia és mivel minden ember szintjét egyszerre fogja meglépni, ezért akár szuperemberinek is nevezhetjük. Lehet ezt úgy is értelmezni akár, hogy a modell több szuperokos ember munkáját tudja internalizálni mint ahány szuperokos ember munkáját tudja internalizálni egy ember. Ez azért van, mert a szuperokos emberek száma lassabb exponenciális görbén nő mint amilyenen a mesterséges intelligencia nő, és főként annál gyorsabb mint ahogy egyetlen ember tudja a tudását kiterjeszteni.
Demó.
Wow.
Demó.
Az ő gondolatmenete az, hogy az áfa 19%-ról 21%-ra növekedett, tehát 10.5%-os növekedés jön innen. Továbbá volt 10% infláció és 2%-os esés az eladásokban, tehát a mutatók változásából mindössze 10.5+10-2 azaz 18.5%-nyi növekedés kellett volna legyen, a maradék a 38%-ig az adóhatóság jobb működésének az eredménye.
A hyba az az, hogy egyrészt az inflációt a végső árakon számolják, tehát ha nő az áfa és nő ezen kívül a végső ár is, akkor a kettőt szorozni kell, nem összeadni (részletesebb levezetést nem végzek, van bennem némi tisztelet az olvasóim iránt). A másik dolog meg az, hogy az áfa nem egyenletesen nőtt, hiszen eredetileg sem volt egyenletes, pl. az éttermek által fizetett adó 5%-ról 11%-ra nőtt, ami 120%-os növekedés, meg talán a legtöbb élelmiszerre is ez vonatkozik. Nekem nincsenek adataim, hogy az infláció kiszámításánál használt termékkosár egyes elemein mennyit nőtt az áfa, de gondolom a súlyozott növekedés pont kiadja ezt a 38%-os növekedést.
Az igazi kérdés az az, hogy porhintéssel meddig lehet működtetni egy gazdaságot?
AI.
Zene.
Egyébként a mostani kép az egyik barátom által inspirált, aki szerint a lovason lovagló lót amikor meg tudja csinálni a mesterséges intelligencia képgenerátor akkor már igazán jól fog működni az általánosítás, mert erre nincs példa a tanítási halmazban. Szerintem eddig sem igazán a vizuális képességekkel volt a gond, hanem a nyelvi modell nem tudott különbséget tenni a lovas ül a lovon és a ló ül a lovason fogalmak között (mert erre se nagyon van példa a tanítási halmazban). Na de már ott tartunk, hogy a gondolkodós dzsemináj meg tudja csinálni a képet, első próbálkozásra (igaz, a gondolkodóssal jelenleg én csak két képet tudok generálni naponta).
Egyébként mindenkinek kellemes nemzeti ünnepet kívánok, akinek ünnepelni van kedve.
Zene.
Demó.
Na, most jó hosszú lett a lista és megint utolsó napon kell megírni a véleményemet, úgyhogy ez megint átlagosan rövidre szabott lesz. Egyébként azért ilyen hosszú a lista, mert egyre jobban sikerül lemondani az esti politikai műsorok nézéséről.
Asteroid City (2023): Nekem bejött a látvány, de a történetet nem igazán tudtam hova tenni, a színházi síkra sem egészen értem, hogy miért volt szükség (azon az egy erkély jeleneten kívül, az nagyon jó volt). Sajnos a mondanivaló sem jött le, ez most egy kicsit zavar, mert szeretném érteni ezt a filmet, de valószínűleg hiányzik hozzá a filmkultúrám, vagy a színházkultúrám, vagy a könyvkultúrám. Na, majd valahol felszedem, nem hinném, hogy egy mondatnál hosszabb konzisztens mondanivalót sikerült volna belesűríteni.
The Fall (2006): Ez a film arról szól, hogy milyen gyönyörűen néz ki, persze, van egy kis történet is (illetve pontosabban van egy történet és a történetben még egy történet), de azt hamar elmagyarázzák, hogy ne a történetben (expliciten csak a belső történetről mondják ki, hogy elég esetleges, mert a mesélő csak csaliként használja, de szerintem a külső történet sem túl erős, bár elég szirupos azért) keressük a beteljesülést, hanem a jelenben. Esetleg a jövőben, ha még látunk valami szépet, gondoljunk arra a régi szépre. És érdemes.
Cyborg (1989): Ezt csak úgy lazításként néztem meg, sajnos a cyborg csak a címében van, meg egy pár másodperces jelenetben, amikor a cyborg megmutatja, hogy az agya egy számítógép, ezenkívül semmi cyborgos nincs benne. Van némi bunyózgatás meg futkosás meg valami buta szerelmes szál. Nagy elvárásom nem volt vele, de valahogy most kezdem ezeket a filmeket jobban értékelni, mert őszinték és nem akarnak másnak látszani mint amik. És valahol azt olvastam, hogy Jean Claude Van Damme egy igazán rendes fickó, mint ahogy a legtöbb ilyen csihi-puhi filmsztár is (leszámítva azt amelyik a keleti sztyeppét preferálja).
Weapons (2025): Ez jó is jó kis film volt, kicsit látszott rajta, hogy több volt az ötlet benne mint amit sikerült konzisztensen integrálni (pl. az álmoknak semmi szerepe nem volt). A megoldás is elég hosszú lépés, a mágia nem kompjúter, nem csak az számít, hogy ki pötyögi az utasításokat, hanem az is, hogy milyen elmeállapotban van, de egyébként nagyon vicces volt. Szerencsére nem volt benne (sok) jump scare se, szóval lehetett nézni E-el is nyugodtan, aki eléggé érzékeny ezekre.
Companion (2025): Nekem ez a film is nagyon bejött, jól bemutatja, hogy az ártalmatlannak tűnő technológia milyen buktatókat rejt magában, ha nem rendeltetésszerűen használják. Persze, lehet mondani, hogy túl gyenge volt a rendszer védelme a külső beavatkozásokat tekintve, főként, mivel nagyon fejlettnek tűnt, már bizonyára 5-6 verzió volt előtte, bizonyára sokan próbálták már feltörni. Na mindegy, alapvetően jó volt a film és az is bejött, hogy jó vicces is volt.
The Grandmaster (2013): Wong Kar Wai mester műve, de ez most nagyon kínai téma, egy híres kung-fu mester életéről szól (akiről egyébként még egy csomó más film is született). A kínai közönség a filozófiát értékeli ebben a filmben, én azt, hogy bebizonyítja, hogy azok a technikák, amelyek olyan jól működtek a hongkongi modern környezetben, szerelmes filmekben, itt nem igazán működnek, legalábbis nekem nem jöttek be. Meg az is van, hogy sosem értettem ezt a dolgot a "tudás átadásáról", amikor először találkoztam vele a buddhizmusban, szerencsére a kommentár is ott volt, hogy ez valójában csak ceremónia, igazi tartalma nincs, de egyeseknek fontos a ceremónia, szóval valószínűleg sokkal régebbiek a gyökerei mint a buddhizmus és sokkal szélesebb körökben is adaptálták (bár a harcművészetek a buddhizmus vadhajtásai). Na de van benne pár látványos bunyó és azt is sikerül értelmezni, hogy ha Tony Leung lehet hiteles bunyós, akkor bárki lehet, meg vannak a filmezési technikák ehhez.
Phenomena (1985): Ez elvileg egy ijesztegetős, paranormális film kéne legyen, de a léc ma már sokkal magasabbra került, szóval inkább csak mosolyogni lehet rajta. De ugyanakkor van egy nagyon speciális 80-as évekbeli hangulata (amikor már azért egész tárháza volt a halál és gyilkolás explicitebb és részletesebb bemutatásának, de azért még mindig technikai trükkökre kellett hagyatkozni és nem a képkockák digitális mókolására) és nekem egyre inkább bejön ez a hangulat, itt már tényleg az van, hogy a forma az üzenet, nem a tartalom (ami lehet, hogy nem helyes, de a horror filmeknél nagyon termékeny közlési mód). És persze egy nagyon fiatal Jennifer Connelly játssza a főszerepet, ami mostanában nálam csak pozitív töltettel bír.
Of Love and Shadows (1994): Ez megint JC film (egyébként egymás után néztem őket), ez már egy komolyabb megtörtént eset Pinochet diktatúrájában. Ja, és szerelmi történet, még 94-ből, amikor még azért meg mertek mutatni ezt-azt a vásznon, implikálni meg még többet mertek. Mondjuk egy kicsit boci szemmel nézi JC a dolgokat, de nekem bejött. Van hozzá jó kis jótúb vidió, amiből a történet egyáltalán nem jön le, de legalább a szerelmi háromszög benne van (az meg egyébként nem olyan lényeges a történetben).
Koyaanisqatsi (1982): Ez megint jó kis lazítós film, nekem azért nem okozott akkora katarzist, főként, mivel meg voltam győződve, hogy ebben van a csirkés jelenet, mire kiderült, hogy a Barakában van, szóval itt nincsenek csirkék. De azért ami van, az eléggé jól néz ki, még ha nekem már nem kell magyarázni azt, hogy a világunk hiperbonyolult és mégis ókori elvek mentén működik minden aminek az ember a központja. Azért nagyon nehéz felmérni ennek a filmnek a hatását a zeitgestre, szerintem nagyobb mint ahogy elsőre látszik, de az azért nagyon dicséretes, hogy mostanában jótúberek tudnak hasonló filmeket gyártani, ha odateszik magukat.
Powaqqatsi (1988): Itt az emberek kerülnek a központba és szerencsére nem a nyugati világ átlagemberei, szóval elég durva nézni, meg az is durva, hogy még mindig szinte ugyanott tartunk mint 88-ban, de hát mint mondtam, a fejekben még mindig ókor van és a keresztre-feszítésnek még mindig hatalma van.
Naqoyqatsi (2002): Ez már nagyon digitális helyzetjelentés lett, néhol egész demós hatása volt. Talán ez jött be a legkevésbé, kicsit olyan "na még ez is, nesze" fílingem volt, pl. az előzőekben az űrhajós felvételek igazi kontrasztot alkottak, itt inkább csak töltelék hatásuk volt. Mondjuk ha most csinálnának egy ilyen filmet, egy pörgő insta feed kéne legyen, szerencsére nem csinálnak.
Head in the Clouds (2004): A kémes történeteket szeretjük, a második világháborús filmeket is, meg a romantikusokat is, ez a film három az egyben, csak sajnos egyik sem igazán. Talán az a baj, hogy túl hosszú időszakot ölel fel, talán az, hogy a szereplők által hozott döntések nincsenek elég jól elmagyarázva, csak felszínesen, talán az, hogy bármilyen szép is Charlize Theron, ezzel a fickóval nem igazán működik a kémia, biztos azért, mert a fickó igazán nem mert beleszeretni a nőbe, mert mi lesz a forgatás után akkor. Kár érte, mert nem kellett volna csak néhány eredeti momentumot bevinni a történetbe, a többi mehetett volna sablonosan és még úgy is egy nagyon jó film lett volna belőle. De azért ha valakinek bejönnek az elején felsorolt dolgok, akkor azért érdemes megnézni (ja és Penelope Cruz a szerelmi háromszög harmadik csúcsa).
Sirens (1994): Az előző film wiki oldalát olvasgatva megkerestem a rendezőt (akiről nem is hallottam és már el is felejtettem a nevét sajnos) és megnéztem, hogy még mindig él, bár már nem rendez, de ez a Sirens a legjobb filmje. És tényleg, ez egy nagyon jó film. Mindössze négy napot ölel fel a történet és egy híres (főként a hazájában) ausztrál festőről/grafikusról szól, illetve inkább az ő bohém világlátásáról. Szóval a történet valószínűleg fikció, de a festővel kapcsolatos dolgok valósak. Ő készít egy megbotránkoztató képet amit be akar mutatni a nemzeti mustrán és erre küldenek egy anglikán papot (a feleségével), hogy győzze meg, hogy talán ez mégsem illik. Persze ahogy ez lenni szokott, a dolog fordítva sül el, a hazai terep szépségei (természeti és emberi) és szokásai (nudizmus) hamar kivetkőztetik (főként a papnét) a régi inhibícióiból. Ennyi részlettel meg is állok, de annak ellenére, hogy elég explicit a film, szerintem nagyon mély is és a végén két olyan csavar is van, amilyen kevés filmben sikerül ennyire jól, szóval oda-vissza át lehet értelmezni az egész filmet néhányszor, főként, ha még hajlandóak vagyunk egy kicsit azt is belevinni, hogy akár a jelen számára üzenetként értelmezzük az egészet. Ha egy filmet ajánlhatnék csak ebből a hónapból, akkor ez lenne az.
Reflection in a Dead Diamond (2025): Na ez a film 110% stílus, kicsit olyan, hogy mi európaiak megmutatjuk nektek amerikaiaknak, hogy kell képregényfilmet rendezni. Én egyébként nem tudom eldönteni, hogy akkor végül a főszereplő titkos ügynök volt-e az életében, vagy képregényrajzoló, de valószínűleg, ha elégszer megnézném, akkor rájönnék, de nem biztos, hogy ez igazán fontos dolog ebben a filmben. Inkább a jelenetek forgataga számít, ami persze úgy kavarog mint egy képregényben a panelek, csak itt nincs meg a kontextus az oldalon, amelyik részlet fölött elsiklott a szem, az nem kacsint vissza az előző oldalon. Szóval azt hiszem, nem is igazán akarják azt, hogy értelmezze az ember, elég a benyomás, a gondolatok nagy játszmájában, amúgy is csak jelentéktelen katonák vagyunk.
Sliding Doors (1998): Ez egy jó kis romantikus film, a hozzá készült Aqua szám klippje mostanában megint bekerült a jótúb algoritmus nekem szánt ajánlataiba, gondoltam, megnézem a filmet, főként, mivel érdekesen hangzott, hogy két síkon történik, kíváncsi voltam, hogy oldja meg. Elég jól működött a két sík (gyorsan és gyakran vágott köztük, de mindig volt vizuális jel, hogy melyikben vagyunk), a történet is kedves, vannak benne apró bugok, de belefér, jó kis film, ráadásul megint csak azt mondhatom, hogy a 80-as, 90-es évek vizuális stílusa nekem egyre inkább bejövős, a mostani filmek nagyon jól néznek ki, de nekem valahogy sterilek, bár lehet, csak a történetet transzferálom a kinézetre.
Troy (2004): Huhúúú, na ez nekem egy ilyen meta utazás volt az ókor és a mostani fék nyúz világ között. Mert hát a történetet eléggé átírták az alkotók, igaz, 100%-os eredeti történet nincs is, de azért legalább 95%-os van, de ebben a filmben csináltak belőle egy olyan 60%-ot. De aztán azon gondolkodtam, hogy mi is a fontos egy történetben, a szereplők, vagy a cselekedeteik, vagy az, amit reprezentáltak, vagy az a világ amely meghatározott mindent. Ma már azt mondjuk, hogy az aktuális értelmezés a legfontosabb, Akhilleusz békeszerető ember volt, aki nem is akart trójaikat ölni, csak hát a trójaiak kényszerítették őt, hogy megöljön párat. Szerintem a film készítői sem gondolták, mennyi hülyeséget ihlethet ez a film a mostani kontextusban, most nincs is kedvem leírni, de lehet, hogy fogok neki egy külön bejegyzést szentelni, úgyis kedvem van megint megnézni. Ja igen, a rendezői változatot néztük, mert ebben még szebb Szép Heléna.
The Last Duel (2021): Ez egy érdekes történet, de így három szemszögből elmondva azt sugallja, mintha valójában három igazság is létezett volna, pedig igazság bizonyára csak egy volt (talán helyesen fedeztem fel, hogy a nő történetében mintha kicsit tovább maradt a the truth szó a képernyőn mint kellett volna). Mostanában ilyen morális ambiguitással játszani a woke után (és nemsokára az új eljövetele előtt, azt olvastam a tuitteren, hogy vannak jelek a feltámadásra) egy kicsit veszélyesnek tűnik. Mindenesetre eléggé bejött a film, jó kis popkulturális történelmi bohózat.
Kinds of Kindness (2024): Én úgy gondoltam, hogy szeretem a fura filmeket, Greenaway, Lynch filmjei általában nagyon bejöttek. Na, ez egy olyan fura film, ami taszít, lehet, hogy ez is volt a cél, lehet, hogy ez teszi naggyá, mesterművé, lehet, hogy az emberek felismerik a bemutatott világ (világok?) jegyeit a sajátunkban és akkor most már tesznek azért, hogy elkerüljük azt, én mindenesetre nem vágyom rá, hogy még egyszer megnézzem ezt a filmet. Lehet, hogy zseniális ez a film, de nem jó. Viszont elgondolkodtatott azon, hogy akkor beléptem én is abba a korba, amikor a jó filmek kezdenek taszítani? Vajon az insta generáció élvezi ezt? Egyébként a harmadik történetet értettem a leginkább és azt még akár okésnak is mondanám, a második volt a legérthetetlenebb, az elsőt meg csak sima kapitalizmus kritikaként értékelem.
Parthenope (2024): Ez a film sem éppen a legkönnyebben emészthető darab, legalábbis számomra, aki próbáltam valami egyebet belelátni, mint hogy kikkel fekszik le és kikkel miket beszélget a címadó főhősnő. Mondjuk a wiki azt írja, hogy "felnövési" film, na, nekem ez így nem jött le, pedig mondjuk a keretek ezt sugallják. Nem nehéz a város felnövését sem beleképzelni a történetbe, Parthenope ugyanis Nápoly ókori neve volt (a wiki szerint), a karakterek akik megjelennek, eléggé reprezentatívak egy város fejlődése szempontjából is. De lehet csak lazán megnézni, mint ahogy az ember eltölt a semmivel egy napot a tengerparton. Az azért meglepett, hogy a visszatérő mondat a filmben az volt, hogy "Mire gondolsz?". Az tuti, hogy a főhősnő nagyon szép volt, szerintem egy kicsit erre is épített a rendező, amíg ott van a képen, olyan rossz nem lehet a film. Kíváncsi vagyok, hogy belőle lesz-e a következő bombázó filmcsillag?
Demó.
Induljunk ki abból, hogy valamit jó lenne alkotni. Ezt a premisszát majd máskor tárgyalom és most csak háromféle alkotási területet fogok tárgyalni, a könyveket, a filmet és a játékokat.
A könyv azért vagány dolog, mert nagyon tömören és nagyon absztraktan fejezheti ki magát az ember és persze végtelen lehetőségekkel rendelkezik. Az egyetlen gond ezzel a médiummal, hogy olyan régóta létezik, hogy nagyon magasra került a léc és mostanában én úgy érzem, a forma kezdett elsőbbséget élvezni a tartalommal szemben, legalábbis egy szintig. Mondjuk valahogy mindig kell szűrni és ez egy megszokott stratégia, előbb meg kell ugrani a forma követelményeit, hogy a tartalomról beszélgetni érdemes legyen. Szóval én könyvet sosem fogok írni, de blogot igen, mert ebben a formában élvezhetem az előnyeit a nyelv generatív erejének anélkül, hogy komolyan kéne vegyek bármit is. Ezért is választottam azt hiszem ezt a módot hogy terápiázzam magam.
A film azért jó, mert a világot leginkább vizuális és auditív szinten érzékeljük, sajnos az absztrakciós szint elég alacsony, de azért lehet feszegetni azokat a kapukat. Ez is azért már elég hosszú történelemmel rendelkezik, kialakult a filmes nyelv, ami részben megkötés, részben segítség. Itt viszont baromi nehéz megugrani az alapszintet is, bár most ugye az internetes videómegosztással kicsit átalakultak az elvárások, azért stáb nélkül elég nehéz volt alkotni bármit is ami nem szánalmas. Most a mesterséges intelligencia valószínűleg ráborítja az asztalt az iparra és szerintem az egy jó dolog lesz, lehet, hogy ha nagyon könnyű lesz a dolog és nagyon expresszívek az eszközök, még én is szórakozom majd vele, de komolyan persze sosem lehet majd venni, mert még ez sem az én igazi világom.
A játékokban az a jó, hogy míg a könyvek és filmek statikusak, addig a játékok dinamikusak, legalábbis egy szintig, legalábbis egyelőre. Ebben az esetben a dinamikus azt jelenti, hogy a játékokban lehet közvetíteni gondolatokat a játékos által választott sorrendben is, nem csak a szerző által választott sorrendben. Ez a nemlinearitás szerintem olyan lehetőséget ad a szerző kezébe, amivel a könyvek és filmek szerzői nem rendelkeznek. Amivel ők próbálkozhatnak, az az, hogy rétegzik a történetet és többszöri olvasás/megnézés után válnak nyilvánvalóvá a rétegek, de ez egyrészt nehézkessé is teszi az első befogadást, másrészt, nem biztos, hogy az olvasó/néző ad még egy esélyt a műnek. A játékoknak még az is előnye, hogy változtatni lehet őket az életciklusuk alatt, ha a szerző úgy gondolja, hogy nem a legjobb döntéseket hozta a készítés alatt, akkor apróbb vagy nagyobb változásokat hozhat be. Ez a játékoknál mostanában nagyon divatba jött, sajnos egy kicsit túl is van tolva, néha arra használják, hogy a hibákat csak akkor javítsák ki, ha a játék bizonyítja, hogy megéri őket kijavítani (vagyis elegendő eladást produkál). Ez az utólag kijavíthatóság eléggé megváltoztatja az ember gondolkodását, én is eléggé utálnám, ha olyan valamit kéne csinálni, aminek elsőre tökéletesnek kellene lennie. Hmm, erről még lehetne írni sokat, de most berekesztem, mert van még egy nagyon fontos dolog. Mostanában megint kezdett érdekelni az öntudat és a szabad akarat kérdése és ez egészen érdekesen összefügg a játékokkal. Azt hiszem, az a mechanizmus, ami kialakítja ezeket a jelenségeket egyelőre a legjobban a játékokkal figyelhető meg. Ha azt vesszük, a játékoknak van a leghosszabb történelme, hiszen sok emlősállat ivadéka játék során ismeri meg a világot és egymást. Szóval a játszás iránti igény nagyon mélyen belénk lehet kódolva, ugyanúgy ahogy az is, hogy a világot és magunkat is fel kell fedeznünk. Ezért egészen érdekes az, hogy az ember mennyire bele tudja élni magát a játék világába amivel játszik és nem igazán szükséges az, hogy az a világ hasonlítson a valósághoz, egészen absztrakt világokba is nagyon bele lehet élni magunkat, egyesek még a szöveges játékok világairól is pontos térképeket tudtak készíteni a fejükben. Szerintem ez nagyon érdekes és a nemlinearitással együtt olyan lehetőségeket ad az alkotó kezébe, amilyennel semmilyen más médium nem rendelkezik. Persze, a lehetőségeket ki is kell tudni használni, de az általam választott fegyvernem, a programozás, amúgy is egy jó (bár nem az egyetlen) belépő a játékok világába, szóval mostanra eldőlt, hogy én játékokkal akarok foglalkozni, ha már valamivel akarok foglalkozni. Azt hiszem, külön bejegyzést kéne szentelni az öntudatnak és a játékoknak, mert most már elfogyott a türelmem.
Csak egy rövid kis bejegyzés. Nem semmi, hogy több mint 6 év után most esett le nekem, hogy mivel a voxelekből álló téglatesteimnek 1 egységnyiek az oldalai, vagy a belső részük lesz egyenlő részekre felosztható (például 5x5x5-ös részekből 2x2x2 fér egy 12x12x12-es dobozba), vagy a külsejük (ebben az esetben a doboz nagysága lesz 10x10x10, aminek a belseje ugye 8x8x8, de ha mondjuk kettőt összeragasztok (egymás mellé teszek mondjuk X tengely mentén), akkor annak a belseje már 18x8x8 (mivel a külseje 20x10x10) ami nem egész többszöröse a 8x8x8-nak).
Ezt a problémát érzékeltem amikor tesztelgettem bizonyos eseteket, mind külső, mind belső esetben, de csak most akartam összerakni a kettőt. Nem semmi.
Két megoldás lesz, az egyik az, hogy valószínűleg az elején eldöntöm, hogy a belsőkben vagy a külsőkben lesz a nagyobb komplexitás az adott pályán (a standard fps-ek amúgy is általában belsők összekötögetve néhány folyosóval, de mondjuk én most nem fps-t készítek, csak majd legközelebb). A másik megoldás, hogy még mindig a belsőkben lesz az egyen köz, de a külsőket kiterjesztem egy külső egyen köz többszörösére, talán csak egy kis zöldövezetet kapnak az épületek, talán felfújom őket, ez még attól is függ, hogy hol lesznek a bejáratok. Az is megoldás lehetne, hogy mondjuk a falak vastagsága megegyezzen a belső egységgel, de ez nem olyan jó ötlet, mert elég nagyra akarom az egységet, hülyén fog kinézni. Bár részben az is a célom, de azért mégsem lehet emeletes Wolf3d a játék.
Azt mondják, hogy akinek gyermeke van, az másképp látja a világot, mert megpróbálja a gyermekei szemeivel is látni. Nekem ez nem lenne egy jó módszer, sokkal gyorsabban változik az, ahogy a világot látom mint ahogy a gyerekeket tudnám produkálni. Meg aztán, ha egy világnézetről kiderül, hogy hazudtak nekem és nem is az enyém, mit csinálok a hozzá tartozó gyerekkel? Be nem zárhatom egy labirintusba a minótaurusszal, mint a gondolataimat.
Wow.
Demó.
Ez egy egész jó iparosmunka volt. Nem követtem annyira a Predator vonalat, inkább Aliens fan vagyok, itt sajnos nincs egy darab se belőlük, de van egy pár böcsületes monszter azért. A történet nem túl bonyolult, nem is fogok írni róla, de az azért vicces, hogy a kooperációt és a másság elfogadását még ebben a közegben is érdemesnek találják elmondani. Azért nem vagyunk mi agyatlan véglények, szerintem az ember tudja ezt az elvet, csak éppen szűkebbre húzza a kört amibe bele kell férni, mint régebben gondoltuk. De legalább a természetnek is vannak meglepetései számunkra, az evolúció is talál érdekes megoldásokat, főként, ha egy kicsit oldalba szurkálják. Mondjuk azért én még mindig a technológiára fogadnék, ha megjelenne egy halálcsillag, az biza jól oda tudna pörkölni mindenkinek. Persze a halálcsillagot is ellepheti a flood és akkor még egy univerzumot be lehet kapcsolni a körforgásba.
Szóval én élveztem, jobban mint a Tron: Arest, ez kevésbé volt papolós és nagyon jól is nézett ki.
Zene.
Azért nincs értelme a demokráciának már, mert egy régi technológia aminek az lenne az értelme, hogy az emberek preferenciáival összhangban lévő vezető rétegnek adja át a kontrollt, de közben a technológiai fejlődés lehetővé tette a politikusoknak, hogy anélkül nyerjenek választásokat, hogy a közérdeket igazán előmozdítsák. Most már ott tartunk, hogy a közérdekkel való foglalkozás versenyhátrány a politikai harcban, mert az azt lekötő energiát fel lehet használni a választási versenyben az előnyszerzésre. Ha valakinek mégis eszébe jut a közérdekről kérdezni, azt kommunikációs trükkökkel (értsd, hazugságokkal) meg lehet oldani.
Néha egész érdekes módon hull le a lepel a cirkuszról, most például kiderült, hogy a tuitteren a narancs képű bajnokai valójában a glóbus mindenféle szegény országainak polgárai akik több pénzt keresnek azzal, hogy az amerikaiaknál tolják a kultúrkampfot mint, hogy otthon túrnák a földet. Az "ennyire hülye csak pénzért lehet az ember" tézis újabb bizonyítékot nyert és valószínűleg még nincs vége a kinyilatkozásoknak.
A vicces az, hogy a megoldás még több technológia lenne, de hát az igazi problémákra mindig csak a technológia adott megoldást, az ember mindig le van maradva pár tízezer évnyi emocionális fejlődéssel és a deficit csak egyre nő.
Én nem hiszem azt, hogy a mostani problémáinkat már időben megoldjuk, akár technológiai segítséggel (illetve, egy nagyon kissé valószínű, csodával határos módon talán). De hát minden vég egy új kezdet is... csak nem ugyanazoknak...
Először is, én nagyon örvendek, hogy Bede Kincső sikeres és elviszi a gondolatait a külföldi közönséghez és így árnyalódik a kép az általa választott témákról (ami most éppen a romániai szocializmus Kovásznán). Még ha nem is lenne sikeres, akkor is hasznos lenne a munka amit elvégez, de így dupla öröm. Én egyébként már régóta követem őt az instán, mert amikor kezdtem én is az insta létet, akkor mindenféle embereket kezdtem követni akik a közbeszédben megjelentek, mert kíváncsi voltam, hogy ők hogyan tudják az instát arra használni, hogy az életüket és a gondolataikat megjelenítsék. Úgyhogy elkezdtem követni írókat meg egy rendezőt is, remélve, hogy lesz valami a megszokottól eltérő tartalom, de sajnos nagyon nehéz (vagy nem is akarják) a munkájuk igazán privát oldalát bemutatni, azt ahogy "a kolbász készül". Mert egy fotó egy verseskötet egy lapjáról vagy egy olvasópróbáról egy rövid videó nem árul el semmi újat nekem az adott szakmáról. Persze valószínűleg az van, hogy ők is a platform nyelvi megoldásainál nem akarnak tovább lépni, mert úgy érzik, hogy itt ez így illik. Talán még el kell teljen egy generáció és az eszközök is szintet kell lépjenek, hogy az emberek végre úgy érezzék, hogy joguk van a digitális világot a saját énjükre formálni és nem nekik kell alkalmazkodni hozzá. Nekünk programozóknak ilyen gátjaink nincsenek, nekünk az van, hogy nincs igazán mit mondani arról, hogy naponta sok-sok órát ülünk a széken és a végtelenbe révedünk. Persze, a fotográfusok, festők, operatőrök meg egyebek teljesen otthon vannak az instán, az ő munkájuk nagyon nagy részben fedi a platform lehetőségeit.
Hmm, ez hosszabb lesz mint terveztem, csak a bevezető hosszabb lett mint az átlag bejegyzés.
Szóval nekem igazán azzal kapcsolatban lenne egy megjegyzésem, hogy mindenkinek (aki élt benne) a szocializmussal kapcsolatban a hiány és a nélkülözés az egyik alapérzés ami eszébe jut. Ez az érzés pedig nekem nem jön le az ő képeiből. Persze, lehet, hogy nem is akarta ezt megmutatni, joga van hozzá. Én inkább azon akarok filózni, hogy ezt hogyan lehet megmutatni fotókon. Szerintem nem igazán lehet, vagy én legalábbis még nem találkoztam olyan fotóval, ami kontextus nélkül a hiány érzését keltené bennem (talán Edward Hopper festményei járnak számomra a legközelebb, de azok sem az anyagi hiányról szólnak nekem, hanem a magányról). Na és itt megkérdeztem a dzseminájt és azt mondta, hogy ez a fotográfia klasszikus témája. Sőt, még az anyagi nélkülözést is tudták ábrázolni. Na jó, meg kell nézzem ezeket a képeket. De azért elég szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy azok, akik nem éltek át hasonló élethelyzeteket, igazán meg tudnák érteni ezt az érzést. És erre van egy nagyon jó érvem is, mégpedig a mesterséges intelligencia. (vajon miért térek vissza mindig ehhez a témához? :))) Ugyanis ha egy mondatban össze kéne foglalni azt, hogy most mi a gond a mesterséges intelligenciával, akkor az az, hogy nem tudja azt, hogy teljesen más jelentése van annak, ha az emberek a mozi előtt állnak sorba, mint annak, ha az emberek a kenyérbolt előtt állnak sorba. Persze, ő nincs is honnan tudja, hisz lehetősége sincs állni sehol, a legtöbb amit csinálni tud, hogy egy nagyon ókos korrelációt készít a mozi, kenyérbolt és várakozás "fogalmak" (illetve ókos reprezentációk) között. Ha elég sok elég reprezentatív adatot adunk be neki, akkor talán eljut oda, hogy a "kenyérbolt előtt várni" reprezentációja jobban korrelál a "rossz" reprezentációjával, míg a "mozi előtt várni" reprezentációja jobban fog korrelálni a "jó" reprezentációjával. És ebből a nagy katyvaszból mára oda jutottunk, hogy amit generál, az elég jól korrelál az "érdekes" reprezentációjával a mi agyunkban.
Szóval nagyon örvendenék, ha valamely fotográfus képes lenne olyan képet készíteni ami korrelál a hiány érzetével az agyunkban akkor is, ha mondjuk mi nem éltük át azt a fajta hiányt amit a képen szereplő dolgok reprezentációival kapcsolatban át lehet élni. Nagyot dobnának a mesterséges intelligencia kutatáson is, az tuti. Persze tudom, a tagadást nehéz dolog reprezentálni, az embereknek sem igazán megy, aztán ami a kvantorokkal történik, az kész agyrém.
De milyen csodálatos a nyelv. Hogy egy mondatban le tudjuk írni, hogy miért olyan fájdalmas a kenyérbolt előtt állni és nem tudni, hogy lesz-e kenyér a vacsorához. És milyen vacsorához?
Ezért olyan fantasztikus dolgok a nagy nyelvmodellek, mert az élet egy olyan reprezentációját tanulják meg, amiben nagyon tömören, nagyon sok mindent el lehet mondani az életről, talán a legfontosabb dolgokat mind el lehet mondani. De mégis, még az elmondás is milyen felületes dolognak tűnik az érzéshez képest (az öntudat nehéz problémája majd máskor kerül billentyűzésre).
Azon gondolkodom, hogy egy kenyérjegyről egy fotóval hogy lehet elmondani azt, hogy mindig féltem, hogy nehogy elveszítsem a kenyérjegyet? Emlékeim szerint, soha nem veszítettem el a kenyérjegyet, a házkulcsot néhányszor sikerült, de a kenyérjegyet soha. Milyen érdekes káros párhuzamos gazdasági rendszert alakított ki az a kartondarabka.
Na jó, abbahagyom, végül is az a jó, hogy van téma a blogon, meg a szocializmus jövőjéről nem akartam írni, de akkor lehet ez is sorra kerül még a hónapból maradt egy hétben.
Zene.
AI.
Ez a játék ingyen élt a fejemben és valószínűleg mindig is ott fog élni. Most végre befejeztem, az elején úgy játszottam, ahogy annó játszottuk a 90-es években, hogy egy óráig nyomtuk, mentés nélkül (mert nem tudtunk róla) és ha belefért a befejezés az órába akkor jó, ha nem, akkor kellett kezdeni elölről. Még így is sokkal engedékenyebb ez a játék mint az akkori cuccok nagy része, halál esetén csak az aktuális pályát kell újrakezdeni, nem az egész játékot. Játszottam vagy 3-4 órát így, de nem sikerült a 9-es pályánál tovább jutnom és úgy döntöttem, hogy egy kicsit csalok, szóval kihasználtam a dosbox adta lehetőséget, hogy bárhol menthessek, így viszont már nem volt gond másfél óra alatt befejezni a játékot.
Azt igazán nem tudom elmondani, hogy mennyire mélyen él bennem ez a játék, még mindig sok helyszínt felismertem belőle, pedig már nagyon régen játszottam utoljára. Jó lenne egy csomót elemezgetni a játékot, talán még újra elolvasni a naplót is, ami a készültéről szól, mert ez a játék az egyik oka annak, hogy én is játékírásra adtam a fejem mostanában. És nem igazán azért, mert hogy én is úgy érzem, hogy képes vagyok megcsinálni, inkább azért, mert meggyőzött abban, hogy minimális lehetőségekkel is lehet mélyre nyúlni az emberi pszichébe. Mert hát nincs valami jó grafikája most, de persze amikor én először láttam, akkor még jónak számított, de azt nem tudom, hogy miért sikerült neki annyira mélyre befúrnia magát a tudatalattimba. Meg az is érdekes, hogy a naplót elolvasva, néhány dolognak extra értelme lett. Pl. annak, hogy maga az ugrálás sokkal nehezebb (számomra legalábbis) mint a törökökkel (akik valójában perzsák, de hát nekem mindig is törökök maradnak, mert így hívtuk őket amikor még nem tudtuk elolvasni az angol bevezető szöveget) való küzdelem. A pályák szerkesztésében is mindig van valami új ötlet, legalább pályánként egy, míg a törökökből azt hiszem csak négy variáns van. Az egyik az alap variáns, a másik a kövér török, akivel lehet sokat kardozni szúrás nélkül, aztán van az, amelyik nem támad magától sosem, nekem azt úgy sikerült legyőzni, hogy ha elteszed a kardot, akkor mégis támad és akkor lehet gyorsan ellentámadni és végül persze van a főgonosz, bár én nem vettem észre, hogy az hogy is hal meg speciálisan (a naplóban mintha az van, hogy egy filmből másolta az utolsó életnyi pengeváltást?). Az ugrálás viszont sokkal változatosabb mint ahogy a törököket kell legyőzni, de ennek persze az az oka, hogy a törökök csak nagyon a végén kerültek be a játékba, hosszú időn keresztül csak maga a labirintusból a kijutás volt a feladat. Az én játékom is sétáló szimulátornak készül, de nehéz ugrálás nélkül. Lehet, nekem is kénének törökök, de azt hiszem, az első verzióból kimaradnak mégis.
Aztán az is érdekes, hogy milyen egyszerű módon, de azért mindig csempészett egy kis újdonságot a történetbe is, ugyebár a csontváz, az árnyék, az egérke, mind-mind feldobják egy-két másodpercre a kolbászolást és mégis mennyire jól működnek. Mondjuk látszik, hogy filmrendező akart lenni a programozó, az ilyen kis részleteket elég fontosnak ítélte, hogy energiát öljön beléjük, pedig bizonyára ha kód/pixel per másodpercben mérjük a befektetett munkát, akkor nem jön ki a matek, de lehet, hogy rossz a matek, mert ezek az apró részletetek azok, amikért az ember mindig visszatér a játékhoz.
Neki kell fogjak a jó kis régi játékokat lenyomni, a mostani emulátorokkal már nem lesz olyan nehéz, ha az ember mellé ugrik, vissza tudja pörgetni az időt... :)
Nem semmi, ott tartunk, hogy a volt iskolámból élőben közvetítik a jótúbon a gólyabált. Na gyorsan fejezzem be a bejegyzést.
Azért utólag lett torta, itt a vidió róla. Nem semmi, hogy készítettem egy szeletről egy képet és megkértem az új dzseminájt, hogy készítsen egy képet vele és persze nem pont ezt a képet használta fel, hanem felismerte a torta fajtát és generált egy szeletről egy képet, de azért mégis egész ügyi. Persze viccesek a hibák is a generált képen, ugye nem hiányzik semmi a szeletből, meg a részek amit esznek a nagy szelet kicsinyített másai, de azért néhány milliárd szorzásból és összeadásból egész jó kép kerekedett.
Na, ezzel egy ideig el fogok szórakozni. Az tuti, hogy most már nem csak a termék képe lesz megmókolva a reklámokban, de a kontextus is, potenciálisan személyre szabottan. Remélem megtanulja az AI, hogy nekem mik a preferenciáim süteményekben és filmsztárokban. :)
Demó.
Ehh.
