filmek

Több filmet szerettem volna megnézni decemberben, de csak ennyi jött össze. Most nincs kedvem írni, inkább valami filmet kéne nézni helyette, de azért egy kicsit nyűgölődöm.

8 (2025): Két ember története 8 jelenetben, nekünk bejött, de állítólag a spanyoloknak nem jött be, mert fikció az egész. Nem tudom mi a fikció, hogy a Franco hívő a köztársaság pártival szerelembe tud esni, vagy hogy az emberek útjai keresztezhetik egymást tíz évente még egy olyan nagy városban is, mint Madrid. Ahhoz is hozzájárulhat a film, hogy az ember megértse, hogy nem csak náluk voltak forradalmak, mindegyikből lehet tanulni valamit.

Mickey 17 (2025): Ezt már láttam idén a moziban, de mivel elég könnyed kis film, de azért vannak benne jó kis sci-fi toposzok, gondoltam megnézzük E-el is, hátha javít kicsit a zsánerhez való hozzáállásán. Azt hiszem elértem a célomat.

The Conjuring: Last Rites (2025): Ezt csak úgy random kiválasztottam, látom, a The Conjuring egy hosszú sorozat, ezt szánták az utolsó filmnek, erre meg ez csinálta a legtöbb pénzt, szóval lehet lesz még folytatás. Jó iparos munka, nekem leginkább az tetszett benne, hogy az ijesztegetést abszolút klasszikus módon, hosszan és fokozatosan emelve a feszültséget oldotta meg, nem egyből betolva a képedbe az ijesztő dolgot. Ez a megoldás számomra jobban működik, szerintem a hirtelen ijesztegetést sokkal hatékonyabban detektálja és elnyomja az idegrendszerem, ha tudja, hogy a tévé előtt ülök. Nem tévé előtt meg már fogalmam sincs mi van, régen kellett megijednem.

Goodbye Christopher Robin (2017): Ez a film AA Milne és a fia életét mutatja be, amikor a Micimackó született, valamikor a harmincas években. Nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között született, gyakorlatilag a véletlen folytán, mert Milne színdarabokat írt, de háborúellenes könyvön dolgozott, amikor egyszer pár hónapra magára maradt a fiával és rájött, hogy érdekli az, ahogy a kis legény látja a világot. És persze szüksége volt egy álomvilágra, ahova menekülni lehetett éjszakánként a nyugati front lövészárkai elől és úgy tűnik, nagyon sok más férfinak is szüksége volt rá és a második világháborúban is megszolgálta magát a száz holdas pagony. Meg az is milyen érdekes, hogy a gyerek életét annyira tönkretette a sztárság, hogy soha életében nem nyúlt a pénzhez ami a jogdíjakból járt. Valószínűleg, Micimackót még párszor kitermeli az emberiség, ahogy a dolgok most állnak.

Heavy Metal (1981): Imádom ezt, most lazításként néztem meg és persze nem volt nehéz felépíteni egy párhuzamos narratívát amiben minden mindennel összefügg, de mivel nem írtam le, ezért most nem is fogom megpróbálni rekonstruálni.

Soldier (1998): Ez egy buta film a tökéletes katonáról, aki rájön, hogy többről is szól az élet mint a háborúról, de azért néztem meg, mert azt mondják, hogy a Blade Runner univerzumban játszódik, mivel a fickó harcolt a Tannhauser Gate-i csatában, ahol Roy Batty is, de persze lehet, hogy mindkettő csak blöffölt, mert egy szelfit se lőttek a csatatéren (a csillagok között, ha jól értem). A másik meg a rendező, a másik Paul Anderson. Sci-fi rajongók nem fogják sajnálni a filmre szánt időt, másoknak nem ajánlott. Az is mekkora poén, hogy a csaj két év múlva mekkorát ment a Gladiátorral.

Macskafogó (1986): Decemberben nézhetők magyar filmek ingyenesen az interneten, gondoltam, hogy megnézek párat, de sajnos nem igazán jött össze, de azért a Macskafogót megnéztem, mert zseniális és már régen láttam. Most még több szálon tudom össze meg szétbogozni a történetet, nincs is amit ezt ragozni, ez nagyon összejött, valószínűleg azért annyira jó, mert animáció, ahol többet lehet finomítani, nincs olyan gond, hogy ha lejárt a forgatás és szétszedték a díszletet, akkor nagyon drága már újraforgatni dolgokat és persze csúcsra járatják az egér-macska témát is, amit nehéz lenne élőben megcsinálni. Ráadásul a cenzúrára is nagyon jó válasz volt. Még azon is el lehet filózni, hogy ha egyetlen kutya sem jelenik meg sehol, akkor miért is lett kutya alakú a macskafogó? Hiába, az istenek közöttünk járnak, még ma is.

Rise of the Planet of the Apes (2011): Nem vagyok egészen biztos abban, hogy én ezt az első részt annó láttam, de most újranéztem az új Planet of the Apes-t és hát nagyon ütött. Nincs kedvem most túl sokat pötyögni itt, ezért csak egy gondolat mindegyikhez. Érdekes gondolat az, hogy a beszéd elegendő a kooperációhoz a majmok között, mi emberek egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy elbeszélünk egymás mellett, egyre inkább versengünk, pedig már óriási tapasztalatunk van a beszédben és az írott formájában is, ezredéveken keresztül is halljuk még az ősök hangját. És mégis a verseny egyre népszerűbb és a kooperáció egyre jobban kiveszik belőlünk. A kérdés csak az, hogy meddig tart ez a folyamat?

Dawn of the Planet of the Apes (2014): Ezt láttam, mert emlékeztem Gary Oldmanra. Vicces, hogy kapott ő is 10 másodpercet, hogy megismerjük a történetét néhány fotón egy régi ipaden, két legyet egy csapásra. Egyébként meg jó poén, hogy a majmok is kezdenek egyre emberibb stratégiákat alkalmazni, bizonyára ezek a viselkedésminták amolyan epikus attraktorok, a felszín változhat, de a tartalom ugyanoda köt ki mindig. Minél nagyobb az aszimmetria a konfliktus oldalai között, annál egyértelműbb a végkifejlet, csak persze az sosem az, mint amit várnánk.

War for the Planet of the Apes (2017): Ezt is láttam, azt hiszem, bejött, de most igazán nagyot ütött, így covid után. Meg egyebek után, a ketrecek és az emberek úgy látszik, mindig megtalálják egymást, az a jelenet, ahogy a lány enni ad a majomnak a ketrecben, nagyon nagyon ütött. A végén meg, az emberek pusztulása tényleg megváltás volt.

Kingdom of the Planet of the Apes (2024): Ezt is láttam moziban amikor jött, most egy kicsit gyengébbnek találom mint az új trilógiát, de talán ha majd kijön a többi rész is, akkor jobban összeáll. Az mindenképpen érdekes, ahogy arra megy rá, hogy a majmok is a mi viselkedésünk mintázatait kezdik követni, szóval nem mi vagyunk se a rosszak, se a jók, a sors húzogatja így a mézes madzagot.

Donnie Brasco (1997): Al Pacino mindenféle gengszter szerepet kipipált, itt éppen a hierarchia középső létráján áll és elhiteti velünk, hogy ilyen egy gengszter, mert hát a legtöbbünknek fogalma sincs róla, de szeretnénk, hogy ilyen legyen, gondolom. Az igazi feszültségeket meg hagyjuk valaki másra valahol máshol.

Pluribus (1. szezon): Nekem nagyon bejött ez a sorozat, simán az év sorozata számomra. Arról van szó, hogy jön az űrből egy jel, amiről a tudós bácsik megfejtik, hogy egy rns szekvencia és gyorsan be is ültetik mindenféle állatokba és az egerekbe ültetve kiderül, hogy egy olyan vírus volt, ami az emberek tudatát összekapcsolja és ezt a folyamatot vagy túlélik és egy nagy közös, szinkronizált tudat részesei lesznek, vagy meghalnak (de általában sikerül még a tudatukat a halál előtt feltöltsék a közösbe). Van viszont 8 milliárdból 13 (vagy valami hasonló szám) ember, aki immunis, tehát ők a megszokott módon élnek tovább, csak hogy ez a szuperlény nagyon kedves és barátságos és mindent megtesz azért, hogy meggyőzze az immunisakat, hogy jobb lenne nekik is becsatlakozni a közös tudatba. Ez mondjuk azzal jár, hogy teljesíti minden kívánságukat és mindig igazat is mond, legalábbis eddig ezt így tálalják. Ez így elég durván hangzik, de szerencsére a sorozat leginkább arra koncentrál, hogy egy amerikai csaj hogy éli ezt meg és van egy csomó vicces jelenet a "Karen" és a "Mama-Borg" interakciójában és persze akinek kedve van, az mondjuk értelmezheti az egészet kommunista utópiaként, vagy szuperintelligenciaként, vagy ami éppen most mozgatja a rész és az egész kapcsolatában. Az, hogy ilyen laza a történetmesélés és ennyi poént raknak be, szerintem egészen emészthetővé teszi ezt a fauszti alkut és én egyébként annak drukkolok, hogy végül az egyén győzzön valami nem triviális módon, mert abból tanulok majd többet. Könnyű a közösség elsőbbségét hirdetni, de az én alap életérzésem a kisebbségi, és szeretnék megmaradni, még ha a közös tudatba bármikor be is ugranék, vannak olyan kérdések, amelyekben fenntartom a különvélemény igényét. Ami szerintem igazán naggyá fogja tenni ezt a sorozatot, az az, hogy sikerül az amerikaiaknak olyan gondolatokat elültetni a fejében, hogy lehet, hogy nem a mi társadalmunk a legszuperebb a világon, anélkül, hogy az antikommunista erőtér kivédje az ilyen kis nyilakat. Lehet, hogy még fogok filózni ezen itt a blogon, mert nagyon felbolydult a méhkas a tuitteren és jó poén gyártani az elméleteket. (yt)

Blade Runner 2049: Nekem most valószínűleg egy kicsit túl sok mindenről jut eszembe a szabad akarat kérdése, de ennek a filmnek a kapcsán nagy lila táblán villog, hogy szabad akarat. Van rá egészen direkt hivatkozás is, amikor Wallace kérdi Deckardtól, hogy biztos vagy benne, hogy nem azért lettél odahívva, hogy beleszeress Rachelbe, aki egyébként a bibliában is népesedési gondok megoldója? Meg hát, K egyfolytában a kontrollon filóz, a barátnője a fő beszélgető partnere, aki egy determinisztikus mesterséges intelligencia, de bizonyára minden nap meglepi valahogyan. Meg az, amikor az AI az élő testbe "búj" és ettől lenne "igazi"? Aztán a végén persze rájön, hogy az emlékei az AI-val nem tették őt valóságossá, csak halandóvá, amikor felmásolta őket a pendrivera. Meg az egész szál az emlékkonstruktőr csajjal, ami arról szól, hogy azt hisszük, hogy azért vagyunk valóságosak, mert a külvilág a mi nyomainkat viseli magán. Számomra egyébként már a csoda szó is a szabad akaratot implikálja, hiszen csak a csoda segítségével tud egy determinisztikus rendszer nem determinisztikus állapotátmenetet produkálni. Kezd egyre jobban tetszeni ez a film is, majd egyszer eldöntöm, hogy jobb-e mint az előd, ha majd értem mindkettőben a meta-meta-meta szintet. És persze az elsődleges történet is elég érdekes, hogy mivel kevesebb egy replikáns egy embertől. Lehet, hogy a egyéniség és szabad akarat témák egy kicsit összefolynak itt is, mint a valóságban is.

Zene. Zene.

2025

Hát ez az év is elmúlt, a játék még mindig nincs kész, filozófiai összefoglaló sem lesz, mert arról végleg letettem, inkább leírom a buta kis gondolataimat év közben és majd egy AI összefoglalja őket, ha lesz értelme összefoglalni őket egyszer.

Nem gondoltam volna, hogy ebben az évben fogom messze a legtöbb bejegyzést írni, jól meghaladtam a 200-at, hiába, a május meg a november nagyon megdobta a dolgokat. Meg az is, hogy szórakoztató mesterséges intelligenciával generáltatni valami buta kis illusztrációt a bejegyzéshez, nekem az nagyobb örömöt okoz, mint az írás, de azért írás nélkül nem tartanám értelmesnek csak illusztrációkkal töltött blogot készíteni. Egyelőre.

Jótúbra nem tettem annyi vidiót, csak 4 rendeset, két vlogot a játékról, egy impressziót Szatmár főteréről és most azt hiszem kezdek egy új sorozatot, az (aktuális) játék (aktuális) enginejével is teszek egy vidiót amin megjelenik a következő év. Remélem azért lesz egy kis technikai haladás évről évre, most egy kicsit puritánra sikerült, de egyébként az van, hogy imádom az ilyen vidiókat a mindenféle házi enginekkel, amiben csak egy pálya van úgy-ahogy összedobva. Egyszer még lesz 2025 is olyan távol mint amilyen távol most a 90-es évek vannak, akkor majd jó poénok lesznek ezek a vidiók. Rövid vidióból 16-ot produkáltam, idén nem nagyon foglalkoztatott ez a dolog, meg a voxeles dolgokra sem volt energiám, a tesztek amiket végeztem nem nagyon inspiráltak arra, hogy valami vidiót üssek össze az elkészült módszerekkel. Meg, amúgy is, eredetileg az volt a terv, hogy új matériákat fogok használni blenderben, hogy feldobjam egy kicsit a látványt, de aztán lusta voltam utánajárni.

A világ még mindig a pokolba rohan, de egyre inkább belátom, hogy senki nem tehet róla, hisz nincs szabad akaratunk, mindenki rohan a pályáján a saját szingularitása felé. Aztán majd meglátjuk, kinek lesz igaza a szingularitással kapcsolatban.

Az viszont jó, hogy lassan teljesen beszippant a játék (sajnos a haladásban ez nem jelenik meg annyira), E szerint azért még nem alakult ki a pszichózis, de én úgy érzem, jó úton járok felé. Így viszont egyre kevesebb energiám marad más miatt aggódni. Inkább csak leírom a gondolataimat, hogy ne felejtsem el, hogy valamikor gondoltam ezt is, de ma már leszarom az éghajlatváltozást. Valószínűleg ez történik másokkal is, nincs energiájuk foglalkozni vele, mert vannak sokkal égetőbb problémák az életében. Persze, így szépen belecsusszanunk az apokalipszisba, de akkor legalább nem kell számlákat fizetni, vagy azon aggódni, hogy a steam algoritmusa nem-e temeti el a játékomat (egyébként de, de a steam algoritmusnak már nagyon nincs energiám áldozni).

Na hát, boldog új évet mindenkinek, de főleg azoknak, akik idáig kibírták a butaságaimat olvasni. 

Zene. Zene. Zene.

AI. AI. AI.

Mulholland Drive kritika, ami most sokkal tágabb körben értelmezhető.

a kérdés mindenre is

Akartam sok tanulságot összefoglalni az évből, de aztán persze nem lett belőle semmi. De a legfontosabb az talán az, hogy idén léptem be a szabad akarat tagadók vallásába. Azért hívom vallásnak, mert egy pár axiómát azért el kell fogadni ehhez és a hívők nem fogadják el a tudomány axiómáit jobban mint a vallás axiómáit, meg aztán, mindegy is, hogy minek nevezzük, az a lényeg, mire jó.

Azt hiszem, egyre inkább beszivárog a gondolataimba ez a szabad akarat hiánya, kezdek egyre több dolgot ezen a szemüvegen keresztül nézni, de talán teljesen sosem fogom megadni magam neki. De azért jó lenne dokumentálni valamennyire azt, ahogy épül a rendszer, lehet, egyesek kisegítenek a hiányzó elemekkel, ha sikerül egy közös nyelvben megállapodjunk.

Mostanában például azon gondolkodtam (és persze jó bénán fogom összefoglalni), hogy mennyire hasonlít a szabad akaratú döntések kalkulusa az ítéletkalkulushoz. Gondolom onnan jön ez, hogy amikor csak két lehetőség van és konjunkció, diszjunkció meg tagadás, akkor nagyjából minden ugyanúgy alakul, kezdve a halmazelmélettől, amit a gyümölcsök rendszerezésével kezdtünk pár százezer éve és most meg nagy dimenziós geometriával meg mértékelmélettel bolondítunk. Szerintem az agy valójában gyakran össze is téveszti a szabad akaratot a logikával, mivel főként szerkezeti hasonlóságok alapján végzi a furmányos kis műveleteit, ezért gondoljuk úgy, hogy én döntöttem, tehát igaz kell legyen.

Érdekes kérdés lenne, hogy mi volt előbb, a szabad akarat, vagy a logika (vagy esetleg a halmazelmélet, nem tudom az ősembert mennyire foglalkoztatta az, hogy egyszerre nem lehet, hogy esik meg nem esik és az, hogy ha az én almáimat és a barátom almáit összerakjuk, akkor több almánk lesz)? Meg kéne nézni, hogy mit gondolnak erről a filozófusok, hiszen ez a két téma az ő centrális témájuk és már biztos megcsinálták a kapcsolatot.

Meg amúgy is, milyen szabad akarat az, amiben eldönthetem azt, hogy tejjel vagy tej nélkül iszom a kávét, de azt nem dönthetem el, hogy meddig akarok élni? 

Zene. Zene. Zene.

AI. AI.

havazik

Zene. Zene.

AI. AI. AI.

Alma (2009). 

rövid szünet következik

 

Boldog karácsonyt mindenkinek!

Mindenkinek boldog karácsonyt kívánok és remélem, hogy a következő év jobb lesz mint ez a mostani. Most már mind a dzsemináj mind a grok egész jól megoldotta a feladatot, jövőre nehezítenem kell.

Zene. 

chris

Sajnos, Chris Rea sem ír több zenét. Imádom a zenéjét, szerencsére most már könnyen hozzáférhető. Emlékszem, mikor középsulis voltam és volt már cd lejátszóm, sokszor játszottam úgy, hogy cd-ről ment a zene az aktuális játék alá (főként a Dyna Blasterrel meg Stuntsszal csináltam ezt, de programozni is így programoztam, már akkor is kellett valami háttérzaj ahhoz, hogy a kreatív energiák áramoljanak), csak hát nem volt valami sok cd-m. Viszont KP-nak megvolt a The Road To Hell, ő már egyetemista volt akkor, de kölcsönadta nekem egy hónapra (kb ennyi volt a standard hazajárási periódus ekkoriban, de szerintem akkor több ideig volt nálam, mert arra emlékszem, hogy egyszer visszakérte, hogy talán most már eleget volt nálam), szerintem legalább százszor meghallgattam azt a cd-t...

Threshold (2024)

Ez a játék nagyon rövid, mindössze 1-2 óra alatt végigjátszható, én sokalltam is érte a teljes árat, de amikor benne volt egy humble bundleben hasonló játékokkal egyetemben, akkor azért megvettem a pakkot. Remélem a többi játék is sorra kerül valamikor, bár mindenképpen ez érdekelt a leginkább a pakkból.

Nem akarom lelőni a poént, de azt mindenképpen el kell mondani, hogy ebben a játékban is csak sétálni kell és néhány egyszerű tárgyhasználati fejtörőt megoldani, a hangulat igazán ami megadja a sava-borsát. Az alatt az óra alatt nem válik unalmassá, hogy gyakorlatilag végig a levegővel kell gazdálkodni, a vonatra kell figyelni és közben szép lassan összerakni a történetet, amit itt nem a helyszín mond el, hanem egy másik fickó, de szinte ugyanolyan jól működne, ha  csak papírfecniket találnánk egy elég nagy helyszínen, esetleg egy kis helyszínen, de a szél csak adagokban fújná be őket. A történet elég érdekes és a vége többféle lehet, de azért nagyon nem térnek el egymástól nagyon vizuálisan, én háromszor vittem végig, igaz, ha egyszer végig viszed, akkor szinte a vége előtt vissza lehet tölteni, hogy az ember másképp csinálhassa a dolgokat, hogy megnézze a másik véget. Nekem nagyon bejött a hangulata, igaz, mostanában ezek a poszt-apokaliptikus világok bejönnek szinte mind. Szóval ajánlom, aztán mindenki döntse el, hogy mennyit ér meg neki 1-2 óra játék. :)

Piranesi (2020)

A játéknak, amit készítek, van egy szubkultúrája, ez az "uncaring megastructure", azaz az "indifferens óriásépület", ugyanis általában ezek a játékok valamilyen kihalt helyen játszódnak ahol a játékosnak az a dolga, hogy bejárja a helyet és közben gondolkozzon, hogy miről is szól az egész. Nem egy nagyon népszerű dolog, de azért jó kis közössége van már, amely persze keresi az elméleti megalapozását annak, hogy ez miért érdekes (mert egyébként azt tudják, hogy érdekes, hiszen vannak ilyen játékok és ezekkel jó játszani). Az egyik ilyen irodalmi sarokkőként szokták emlegetni ezt a könyvet, ami egyébként sokkal későbbi mint a NaissanceE vagy az Ico, amelyek az első ilyen játékok, szóval itt az inspiráció (ha volt is), fordított irányba mutat. Persze, Piranesi egy élő itáliai művész volt, aki lehet inspirálta Giorgio de Chiricot, aki aztán a játékokat is inspirálta, szóval kesze-kusza ez a dolog, de hát ilyen a művészet, ezért szeretjük, mert ki lehet bogozni a szálakat és mindenki talál valamit ami tetszik.

Szóval elolvastam ezt a könyvet, de sajnos négy-öt adagban és közben hónapok teltek el, szóval a ritmusa sajnos elveszett, a hangulata az elég erős, de sajnos a labirintus itt inkább csak helyszín, a cselekmény során nem fedi fel a titkait, persze, mindenki beleteheti a kedvenc metafizikai értelmezését a másvilágnak. Nem akarom igazán lelőni a poént, mert szerintem érdemes elolvasni a könyvet (bár azt nem tudom, hogy magyarra lefordították-e már), de sajnos amit én kerestem, hogy hogyan lehet feltárni az indifferens épület titkát, az sajnos nincs benne, inkább az érdekes, ahogy a naplózást használja az írónő a cselekmény kibontására, azt azért be kell vallanom, hogy a tetőpont elég lelombozó volt, de addig azért szépen épült fel a történet.

Na, még van pár másik könyv és játék is, meg persze van nekem is egy csomó ötletem, sajnos nem sok fog beleférni az első játékba, de ha jól mennek a dolgok, még kalapálom majd egy ideig. 

ne szórjunk búzát a galamboknak, ha nem tudunk hegyet mászni

Kéne írni összefoglalót a 2025-ös évről, de ez megint túl nagy feladatnak tűnik, de talán ha bizonyos gondolatokat leírnék külön kis bejegyzésekben, akkor lenne a blogban is matéria és ezek a dolgok is lejegyzésre kerülnének, amelyek most fontosnak tűnnek, de valószínűleg egy hosszú bejegyzés végén már eszembe se jutnának, vagy ha eszembe is jutnának, már nem úgy gondolnám, hogy megéri még 10 perc szenvedés azt, hogy lejegyzésre kerüljenek. Meg persze így szórakozhatom még egy kicsit a mesterséges intelligenciával hogy generáljak valami képet hozzá.

Szóval, azt hiszem, ez az az év, amikor a leginkább megértettem, hogy a legtöbb ember csak 1-2 dologhoz ért és más dolgokban olyan ordas hülyeségeket tud beszélni, hogy az ember joggal gondolja úgy (csak annak a hülyeségnek az ismeretében), hogy ez az ember hülye. Eh, ez így rossz indítás volt, kezdjük újra. Szóval régebben is tudtam már, hogy nagyon nehéz sok mindenhez jól érteni, a polihisztorok kora lejárt, meg ez, meg az. És azzal is találkoztam már, hogy valaki akit valamiért elkezdtem követni, hirtelen bedobott egy kisebb vagy nagyobb hülyeséget (az irónia általam dekódolhatatlan jelei nélkül), de valahogy ebben az évben szerintem egy nagyságrenddel több ilyen esettel találkoztam. Nem fogok néven nevezni senkit, meg abban a szerencsés helyzetben is vagyok, hogy most már tudom, hogy ha valakivel nem értek egyet valamiben, attól még nem kell kijavítsam és nem is kell kikövessem, mert valószínűleg abban a témában, amiért eredetileg követni kezdtem, még mindig érdekeseket írhat, de ez után az év után biztosra tudom, hogy bárki, aki gyakran írogat, az valami ordas hülyeséget is fog írni. Egyszerűen ilyen a világ. Valószínűleg én is ordas hülyeségeket írok itt, ezért egyébként elnézést kérek, én próbálok konzisztens maradni rövid, közép és hosszú távon is és vannak dolgok, amiktől távol tartom magam azért, mert tudom, hogy a nagy többségtől eltérő véleménnyel rendelkezem, de nem tartom fontosnak azt, hogy elmagyarázzam a gondolatmenetemet. Meg néha a nyelv fog ki rajtam, nehezek ezek a hosszú mondatok és az is nehéz, hogy nincs egyszerű módja bizonyos állítások bizonyításának, de azért, ha ingoványos talajra tévedek, azért próbálom jelezni az igazi szándékomat. Meg persze, engem szerencsére csak nagyon kevesen olvasnak, egyik nap gondolkodtam is azon, hogy azok között, akikről tudom, hogy hébe-hóba olvasnak (illetve valamikor olvastak), csak egyetlen ember van, akivel nem találkoztam fizikailag, szóval magamon kívül csak olyanoknak írom a blogot, akiket legalább barátomnak tekintek, ezért is gondolom nem szól be senki. Ami nekem persze teljesen megfelel egyébként. :) Ja igen, szóval ez a bejegyzés nem azokról szól, akik lehet, hogy olvasnak, sajnos a barátaim nem nagyon írnak szinte semmit eleget, ez a gondolat az átlagos megmondóemberekről szól, akiket valamilyen témában kezdtem követni, aztán mostanában kifejtették a véleményüket a kriptóról, ukrajnáról, mesterséges intelligenciáról, kínáról, európai unióról, stb. és hát kicsit megrökönyödtem, hogy mennyire nem értenek hozzá, de akkor miért szólnak bele ebbe...

Huh, ez már hosszabb mint amire először számítottam. Szóval középút gyerekek, középút és hát lehet, az emberek csak kényszeresen írnak, egy idő után nehéz eldobni a mondatokat, még ha érzed is, hogy nem abba a célba értél amibe akartál az induláskor. 

Zene. Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI.

megint

Úgy tűnik, mások is kezdik úgy gondolni, hogy érdemes visszatérni a blogoláshoz, a szociális média által generált "kölcsönhatás" elég káros az ember mentális egészségére.

Szóval mostanában felfedeztem két bloggert is, akik az aranykorban is blogoltak, gondoltam újraélesztem a blogokra való linkelést az aktuális erdélyi bloggerekkel, szóval az első két blog a Magánterület 2.0 és a Gasparik blogok.

Ha még tudtok más aktív erdélyi blogokat, akkor jöhetnek kommentbe.

Zene. Zene.

AI. 

a teremtő dinamika megteremtéséről

Mostanában népszerű az értékekről papolni. Egyeseknek az a témája, hogy hogyan veszítettük el az értékeinket. Azt hiszem, sikerült azonosítani azt a pontot amikor az értékek elvesztése turbó módba kapcsolt: amikor az ember először adott el valamit pénzért. Micsoda értékvesztés egy malacot adni pár fémkarikáért, nem tudom hogy sikerült meggyőzni valakit arról, hogy ez jó ötlet, de nagy trükk volt, az biztos. 

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

az isteni esszencia ami beszorult a fénymásolóba amiből kifogyott a papír

Sok módját hirdetik a gyors és biztos meggazdagodásnak, az egyik a kriptó, a másik a tőzsde, de még olyan is van, hogy az amerikai ember hitelre vesz 12 lakást és sokkal több pénzért adja ki bérbe mint ami a havi törlesztő. No, ez a lista kiegészült egy újabb elemmel, mesterséges intelligencia kép, vidió és hanggenerátorokra fizetsz elő és mindazt a dzsuvát amit kinyomnak magukból te felbaszkulálod a jótúbra és az instára és a hülye nép mindent bekajál és dől a pénz a jótúbtól (az instától nem tudom hogyan dől a pénz).

A kérdés már csak az, hogy ki nyeri a legetikusabban szerzett első millióm versenyt? 

Demó. 

Zene. Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI. AI. AI. AI. AI. AI.

Dicsőség Ukrajnának

Azt hittem, véget ér a háború idén (egyesek nagyon ígérték, aztán persze amikor kiderült, hogy mit is értenek béke alatt, akkor már világos lett, hogy abból nem lesz semmi). De a lényeg az, hogy a dinamika Ukrajnának kedvez, a drónjaik már elérik Petrográdot és saját rakétájuk is van már, ezekkel elég hatékonyan tudják az orosz gazdaságot hatástalanítani. Közben meg a ruszkik elfoglalták az ország 1%-át egy év alatt, óriási emberáldozatok árán. Az EU meg végre világossá tette, hogy tovább támogatja Ukrajnát a tartós béke elérésében, szóval szerintem a dolgok olyan irányba mutatnak, hogy jövőre végre jó sansszal eljön a tartós béke. Már éppen ideje.

a sejtek útja tűzön vízen át

Az éghajlatváltozás egy olyan probléma amit csak globális kooperációval lehet megoldani. Ha sikerül megoldani, akkor az a rendszer ami képes lesz megoldani, simán nevezhető majd kommunista utópiának. Ha nem sikerül megoldani, akkor valószínűleg annak a cégnek az alkalmazottai élnek túl, amely a legjobb és legokosabb fegyvereket gyártja majd, aztán majd lesz pár ezer évük újra benépesíteni a Földet. Érdekes, hogy a kapitalizmus logikájában még így is inkább érdemes erre gyúrni mint a globális kooperációra.

Aztán persze lehet, hogy vannak még csodák. Ha a matematikusok le tudják győzni az egójukat és tudnak váltani számítógép által ellenőrzött formalizált és globális kooperációt lehetővé tevő mesterséges intelligenciával támogatott rendszerekben dolgozni azért, hogy megoldják a matematika legnagyobb rejtélyeit még az ő életükben, akkor még talán a világ vezetői is időben észbe kaphatnak. 

Zene. Zene. Zene. Zene.

a tőzsde épülete előtt perzselt malacokról

Néha arra gondolok, hogy dokumentálnom kéne minden nap a buta manipulációkat amiket a sajtóban olvasok, de aztán mindig azzal folytatom, hogy inkább kevesebb hírt kéne olvasni. Egyre jobban megy ez a dolog egyébként, a tévében a híreket addig szoktam nézni, amíg nem kezdenek a politikusok egymásra marhaságokat ordítani, a hírportálokon meg általában elég csak a címeket elolvasni.

Na de azért ha néha jön valami ordas parasztvakítás, akkor azért írok. Pl. itt van ez a cikk az egyetlen román nyelvű portálról amit olvasni szoktam, amiben azt ecsetelik, hogy a bukaresti tőzsde indexe az osztalékokkal együtt (BET-TR) egy év alatt 53%-ot nőtt, míg a nyú jorki tőzsde menőségi indexe (S&P 500-TR) csak 17%-ot.

Persze, a kicsi kutya, a részletekben van elásva, mert ha megnézzük az egész tőzsde indexét, akkor azt látjuk, hogy Bukarestben néhány nagyvállalat tényleg ralizik, de a maradék cégek biza szenvednek rendesen, a BetAERO index, ami a többi céget tartalmazza csak 3.64%-ot nőtt egy év alatt, ami vastagon infláció alatt van, tehát valójában koncentrálódik a pénz a nagy cégekbe és mindenki más lassan bebukik. Teljesen mindegy, hogy most éppen 500 milliárd lej a kapitalizáció, az csak egy szám ami levegőből áll, senki nem fizetne ennyit ezekért a cégekért. A nyú jorki tőzsdén viszont a kompozit index, azaz az, amelyik nem csak a legjobbakat tömöríti, hanem az összes jegyzett vállalatot, az is 11.91%-ot nőtt egy év alatt (ebben nincsenek is benne az osztalékok, szóval valószínűleg nagyjából annyit nőtt mint a legjobb 500, ami egy kicsit megint fura, lehet, hogy a legjobb 500-on kívül ami esik az már csak egy pár százaléka az indexnek, de egyébként a legjobb 30-at tartalmazó Dow Jones még kisebb is, csak 10.7%), tehát ott mindenképpen elmondható, hogy a teljes gazdaság sokkal inkább tartja a lépést a legjobb cégekkel. Ez azért fontos, mert ha jön egy sokk a nagy cégek működésében, akkor nem zuhan olyan nagyot a tőzsde. Márpedig sokk tuti jön, a kérdés csak az, hogy mikor. Egészen egyszerűen bele van kódolva a kapitalizmus működésébe, hogy az árkalkuláció egyre jobban eltávolodjon a valós alapoktól és amikor ez már mindenkinek nyilvánvalóvá válik, akkor jön a sokk.

Csak annyit akartam, hogy ha valaki tényleg azt hiszi, hogy a román gazdaság szárnyal, mert a tőzsde szárnyal, akkor ne higgyen a meséknek. Jön a sokk, már talán látszik is a kanyarban. 

Zene. Zene. Zene. Zene.

galambra lőni torpedóval

A legcuccosabb módja a kognitív viselkedés módosításnak a számítógépes játék. Az a mesterséges intelligencia alapú pszichológus ami számodra testre szabott játékot generál majd neked, a legjobb pszichológusod lesz mind közül.

Zene. Zene.

AI. 

Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.

Olvastam a tuitteren, hogy a preindusztriális korban 270 ppm volt a CO2 koncentráció az atmoszférában, most meg 435 ppm, az emberi tevékenység következményeként. A növekedés 165 ppm, ami ahhoz hasonló, mintha 1650 ember belepisilne egy-egy pohárnyit (negyed litert) egy olimpiai méretű úszómedencébe.

Zene. Zene. Zene.

AI. 

nyomokban szöveget tartalmaz

A tegnap meghívtak, hogy beszéljek pár diáknak a játékokról és azok használatáról az oktatásban. Szeretek játékokról beszélni.

Sok jó nincs amiről írhatnék és fáradt vagyok valami viccesre gondolni, szóval most ennyi, de legalább letudtam egy adag linkelni való vidiót.

Zene. Zene. Zene. Zene (AI vidióval).

AI. AI. AI. AI. AI. AI. AI.

Animáció. 

top 5 vidióklipp

Gondoltam ideje lenne valami könnyedebb témával is foglalkozni, szóval régóta tervezgettem a kedvenc vidióklippjeim listáját megcsinálni. Persze, én imádom a vidióklippeket, nagyon nehéz választanom 5 legjobbat a több százból amit szívesen megnézek akármikor. Ez inkább csak egy olyan lista, hogy ezek kimondottan tetszenek, de lehet, hogy nemsokára más lesz a lista, bár az is lehet, hogy sose fog változni, valamit megbizget bennem mindegyik. Még azt is hozzá kell fűznöm, hogy a Queen vita nélkül a legkedvencebb zenekarom és az ő vidióklippjeik is mind nagyon érdekesek és a maguk idejében forradalmiak voltak, de erről a listáról valahogy mégis lecsúsztak, talán azért, mert nagyon nehezen tudok közülük választani egyet amit a legjobban szeretek, vagy talán mert rongyosra néztem/hallgattam már őket, bár ezeket is nagyjából. Nehéz pontosan kiméricskélni ezeket a dolgokat, ezért szokás szerint a lista nem rendezett, hanem csak egy halmaz. Talán egyszer ha nagyon sok időm lesz, készítek minden évről külön toplistát, az rulez lenne.

1. Jon Secada - Just Another Day. Ezt már láttam a tévében akkor is amikor megjelent, már akkor is bejött, de igazán csak pár éve ugrott a toplistára, amióta kezdtem kicsit bonyolultabban látni ezt a szerelem dolgot. Nagyon bejön, ahogy a színekkel különböző történeteket mesél el és a végén az fénylő eső atomcucc, pedig ezek buta kis technikák, de szerintem itt valamiért nagyon működnek.

2. Enigma - Return To Innocence. Hát ez akkorát ment a kilencvenes években, hogy nekem azóta kedvencem, imádtam nézni a visszafelé pörgő időt, szerintem akkoriban minden adandó alkalmat megragadtam, hogy megnézzem. Nagy fless volt, amikor megtudtam, hogy a zenész román származású, meg aztán az is, hogy nem a román tengerparton vették fel a klippet.

3. Paul Young - Come Back and Stay. Ezzel a számmal igazából valamelyik PSPs GTA-ban találkoztam először még a 2000-es évek vége felé, addig nekem Paul Young csak a Zuccheros duettet jelentette, de itt is az i-re a pontot a klipp tette fel. Persze, ma már creepy a dolog, ahogy a volt nője lakásába betör és kajtat a cuccai között, de ha eltekintünk ettől, akkor nagyon átélhető a fájdalom ami az egészből árad.

4. INXS - Never Tear Us Apart. Itt is ad a klipp egy kis extrát a zenéhez amit semmi másként nem lehetne hozzáadni, nekem egyébként bejön a ködös hideg idő, ha bentről a melegből szemlélem...

5. Erasure - Always. Ez is mekkorát ment a kilencvenes években, baromi hangulatos klipp szerintem és a zene is nagyon jó. Az csak mostanában lett világos, hogy az énekes egyéb szempontból sem hagyományos sztár, de hát végül is, ki az?

a sztochasztikus papagájok speciális nyugdíjáról

Az előző bejegyzésemben, amikor arról lamentáltam, hogy a mostani demokratikus rendszer nem a szakemberek helyzetbe hozását segíti, hanem azokét akik jól tudnak mesélni, eszembe jutott, hogy ugyanez van a mostani mesterséges intelligenciával is, azaz a nagy nyelvi modellekkel. Nagy meglepetés volt, de úgy tűnik, a többnyire koherens szöveggyártás könnyebb feladatnak bizonyult mint az alapvető aritmetika megtanulása a világ összes szövegéből (az aktuális algoritmusokkal, ez azért fontos, mert egyébként más algoritmussal elég jól megy az aritmetika, azzal meg a szöveg generálás nehézkes). Szóval a nagy nyelvi modellek is olyanok mint a politikusok, csak halandzsálni tudnak és az emberek 99%-a elhiszi nekik a halandzsát, mert nem tudják, hogy hogy működnek, hogy valójában nincs mögöttük igazi feladatmegoldó képesség csak egy fáradt sztochasztikus papagáj.

Mondjuk a mesterséges intelligencia hamarabb fog megtanulni igazi feladatokat megoldani mint a politikusok, sokkal könnyebb ellenőrizni is amit csinálnak és kikapcsolni őket sem okoz morális dilemmát. 

Demó.

Zene. Zene.

sámson, a fodrász, aki szeretett mesélni

A múltkori vidión kicsit elgondolkodva, azt hiszem, az üzenet helyes, tényleg elkezdődött az összeomlás kora, legalábbis Romániában biztosan. Ha jól meggondolom, semmi jó hír nem volt ebben az évben (talán csak az, hogy a független jelölt nyerte az elnökválasztást, de egyelőre nem váltja be a hozzá fűzött reményeket). Viszont kezdenek olyan problémák kibukni, amelyek a rendszer rohadását mutatják. Az eddigi katasztrófák olyan események voltak, amelyek nem voltak előreláthatóak, de ez a vizes ügy, meg a parajdi sóbánya ügye is olyan dolog, amit egy kis hozzáértéssel és döntésképességgel meg lehetett volna előzni. De úgy tűnik, hogy ez már hiányzik Romániából. És az a baj, hogy nagyon bonyolult világban élünk, a problémák egyre csak gyűlnek és a megoldásra képes emberek egyre kevesebben vannak, vagy meghaltak, vagy nyugdíjba mentek, vagy megtanultak hallgatni. És ha még léteznének is azok, akik meg tudják oldani a problémákat, a demokrácia dinamikája nem teszi lehetővé, hogy ők kerüljenek vezető pozícióba, mert általában aki ért valamilyen mesterséghez az nem tud (vagy nem akar) szavazatokat szerezni a politikusoknak. A szavazatokat a fodrászok, az étterem tulajdonosok, a kultúra és média emberei, a papok hozzák, mert ők találkoznak sok emberrel és az ő csacsogásukat jó hallgatni. Szóval őket kell jutalmazni zsíros állásokkal és gondolom lassan azon sem lepődünk meg, ha egy papot neveznek ki egy vízügyi felügyelet igazgatósági tanácsába. Mert az nem hír, hogy ma sem vették el a vizet, ma sem robbant fel semmi, ma sem haltak meg az emberek kórházi fertőzésben, szóval akik jól végzik a munkájukat nem hoznak szavazatot. És amikor meg van egy rossz hír, akkor is mit tehetnek az emberek, ugyanazokra a pártokra szavazhatnak, csak pepita jelöltekkel?

Az egyetlen jó dolog az egészben az, hogy már nem tart soká a rendszer, szép lassan összedől, remélem a következő megoldja ezeket a problémákat és újakat hoz létre amelyeket egy jó ideig senki nem fog érteni és én nyugodtan halhatok meg, hogy egy jó rendszerben élek.

Zene. 

Egy élet értéke 2.3 millió euró. 

a sziszifuszi programozó esete a majmok bolygójával

Keményen beindult a matematikai feladatok formális megoldását generáló mesterséges intelligenciák fejlesztése, egy rakat startup tolja már ezt. Szerintem ha ez jól fog menni, akkor az értelmes szöveg generálásban jelentkező problémák is megoldódnak varázsütésre, mert tippem szerint a nehezen formalizálható kijelentések természetes nyelven nehezen értelmezhetőek is (illetve ha nem így érezzük, az azért van, mert tévesen értelmezzük őket). Most azt a játékot játsszák, hogy az Erdős Pál által javasolt megoldatlan feladatokat kezdik megoldani mesterséges intelligenciával, egyelőre inkább csak az történt, hogy a rendszer megtalált olyan megoldásokat, amelyek már léteztek, de nem váltak széles körben ismertté, de tegnap már bejelentettek egy teljesen új formalizált megoldást is. Gondolom egy év alatt elfogy a cirka 1000 feladat (ha csak nincs a Riemann hipotézis, vagy egyéb régóta ismert, de megoldatlan feladat bonyolultságával megegyező feladat is köztük) és lehet újabb célt kitűzni.

Volt még egy egészen érdekes meglátás a tuitteren, miszerint a nyelvmodellek gyorsabban fejlődnek és változnak, mint ahogy az emberek az előző változat hibáit eléggé ki tudnák szűrni, hogy terméket lehessen belőlük csinálni. És tényleg, amikor bejelentették, hogy applikációkat lehet majd feléjük fejleszteni, mindenki azt hitte, hogy berobban egy AI alapú appstore a weben vagy akár mobilon, de nem lett az egészből semmi, nem volt elég konzisztens és elég jó a modellek eredménye, azaz a felhasználó még mindig jobban masszírozgathatja a modell kimenetét mint ahogy azt automatikusan meg lehet csinálni. Na de, ha a szöveges kimenethez lesz egy formalizált kimenet is, akkor sokkal könnyebb lesz ez a feladat.

És akkor ha a kezdeti axiómarendszerbe beletesszük a mechanikát is, végre egy nyelvmodell is tudni fogja, hogy mi történik a kancsóval, ha kihúzzuk az asztalt alóla.

Más. Az utóbbi napokban kijött egy csomó nyílt modell is, a kínaiak még egy olyan gondolkodós modellt is kiadtak ami a világolimpiás matekfeladatokat oldja iszonyú jól, szóval nincs komoly lemaradás a zárt modellekhez képest. Remélem sosem lesz nagyobb a lemaradás mint amekkora idő elég lenne a zárt modelleknek hogy instrumentalizálják az előnyüket a világ leigázásához. Ha ez így marad, akkor nyugi lesz, valószínűleg azok fognak nyerni, akik a közjót tűzik zászlajukra.

Sőt, úgy tűnik, hogy azok a feladatok is kezdeni megadni magukat, amelyekhez tényleg igazi gondolkodás és absztrakció kell (arc). Szerintem 2029-ig összejön az emberi szintű intelligencia és mivel minden ember szintjét egyszerre fogja meglépni, ezért akár szuperemberinek is nevezhetjük. Lehet ezt úgy is értelmezni akár, hogy a modell több szuperokos ember munkáját tudja internalizálni mint ahány szuperokos ember munkáját tudja internalizálni egy ember. Ez azért van, mert a szuperokos emberek száma lassabb exponenciális görbén nő mint amilyenen a mesterséges intelligencia nő, és főként annál gyorsabb mint ahogy egyetlen ember tudja a tudását kiterjeszteni.

Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

Wow. 

a mesterséges mesterség megmesterkedése

Szerintem a jövő programozási nyelve a Rust, mert gyors kódot generál, expresszív és jó a tooling is. Egy baja van, az, hogy nehéz megtanulni, de pár év múlva amúgy sem mi fogjuk írni, hanem a mesterséges intelligencia, mi csak ellenőrizzük, hogy azt csinálja-e amit kértünk (gyakorlatilag a gondolataink formalizálását ellenőrizzük így, a Rust egy jó középút a gyors kód és az absztrakció között). Most olvastam, hogy írtak egy 300 oldalas cikket a vibe codingról és az jött ki, hogy az erős típusokkal rendelkező nyelveket könnyebben tanulja a mesterséges intelligencia mint a típustalan nyelveket. Milyen érdekes.

Demó. 

Zene. Zene.

AI. AI.

most akkor nőtt a csökkenés vagy csökkent a növekedés?

Még egy kis gazdaság. Volt egy hír, hogy az októberi áfa behajtás a 2024-es 9.9 milliárd lejről 2025-ben 13.7 milliárdra nőtt, azaz 38%-ot. Egy mostanában egyre többet szereplő gazdasági elemző pedig kielemezte, hogy ez annak az eredménye, hogy az állam egyre jobban kezdi beszedni az áfát (ugyanis ez a nagy szívfájdalmaink egyike, itt Romániában). Csak sajnos az elemzése annyira sántít, hogy még én, a gazdaságot csak tuitterről és a hírekből ismerő ember is megtaláltam benne a hybát.

Az ő gondolatmenete az, hogy az áfa 19%-ról 21%-ra növekedett, tehát 10.5%-os növekedés jön innen. Továbbá volt 10% infláció és 2%-os esés az eladásokban, tehát a mutatók változásából mindössze 10.5+10-2 azaz 18.5%-nyi növekedés kellett volna legyen, a maradék a 38%-ig az adóhatóság jobb működésének az eredménye.

A hyba az az, hogy egyrészt az inflációt a végső árakon számolják, tehát ha nő az áfa és nő ezen kívül a végső ár is, akkor a kettőt szorozni kell, nem összeadni (részletesebb levezetést nem végzek, van bennem némi tisztelet az olvasóim iránt). A másik dolog meg az, hogy az áfa nem egyenletesen nőtt, hiszen eredetileg sem volt egyenletes, pl. az éttermek által fizetett adó 5%-ról 11%-ra nőtt, ami 120%-os növekedés, meg talán a legtöbb élelmiszerre is ez vonatkozik. Nekem nincsenek adataim, hogy az infláció kiszámításánál használt termékkosár egyes elemein mennyit nőtt az áfa, de gondolom a súlyozott növekedés pont kiadja ezt a 38%-os növekedést.

Az igazi kérdés az az, hogy porhintéssel meddig lehet működtetni egy gazdaságot?

Zene. Zene. Zene.

AI.

élet szingularitás idején

Lassan rájövök, hogy én nem is vagyok olyan pesszimista. Itt van egy nálam sokkal pesszimistább kép a jövőről. Lehet, ahogy egyre nyugatabbra megy az ember, egyre pesszimistábbá válik, ők egyre többet kaptak a szép új rendszerből. Egyébként ajánlom a vidió megnézését hamar, mert Damo gyakran szokta fizetőssé tenni a vidióit egy pár nap után. Jó szórakozást.

Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI.

Animáció. 

a vég nélküli történetet nem lehet egy kanál vízbe fojtani

Az történt, hogy a nyáron leengedtek egy gyűjtőtavat, hogy végezzenek a medrén valami munkálatokat (meg talán a gáton is, annyira nem követtem a dolgot). Persze egyből beindult a fék nyúz gyár, hogy azért engedték le, hogy ellopják az aranyat a mederből, meg, hogy Franciaországba vigyék a vizet drágán eladni. Azt a fék nyúzerek nem tudták kitalálni, ami a valóságban történt, mégpedig, hogy télire elfogyott a víz és 100000 ember víz nélkül maradt, valamint leállt egy erőmű is, ami az ország elektromos áram fogyasztásának 10%-at adja. Ezt a politikusok sem tudták megjósolni, persze hogy is tudták volna, hisz ők is csak fék nyúzerek. Ja és ki a hibás? Hát a kommunikáció. Én eddig sem hittem el a politikusoknak, hogy bármilyen komoly problémát meg tudnak oldani (mint éghajlatváltozás vagy fenntartható nyugdíjrendszer), de úgy látszik, a mederkotrás is meghaladja a szervezőképességüket. Lehet, mi kéne szervezzük és ők kéne végezzék a munkát, akkor jobban menne.

Zene. 

AI. AI. AI.

megint... véget ért ami elkezdődött és...

Na, sikerült novemberben minden napra legalább egy bejegyzést bejegyezni. Nem minden témára került sor amit akartam, de szép lassan ledolgozom a bakancslistát, legalább ebben, ha már másban teljesen reménytelen is a dolog. De az biztos, hogy most egy kicsit pihentetnem kell a blogolhatnékot, mert belefáradtam a sok hegesztésbe. Az is biztos, hogy dzseminájjal illusztrációkat generálni egészen jó móka, szóval lehet meggyőzöm magam, hogy elég az is, ha csak néhány kép kerül egy bejegyzésbe, más semmi. Meglátjuk.

Egyébként a mostani kép az egyik barátom által inspirált, aki szerint a lovason lovagló lót amikor meg tudja csinálni a mesterséges intelligencia képgenerátor akkor már igazán jól fog működni az általánosítás, mert erre nincs példa a tanítási halmazban. Szerintem eddig sem igazán a vizuális képességekkel volt a gond, hanem a nyelvi modell nem tudott különbséget tenni a lovas ül a lovon és a ló ül a lovason fogalmak között (mert erre se nagyon van példa a tanítási halmazban). Na de már ott tartunk, hogy a gondolkodós dzsemináj meg tudja csinálni a képet, első próbálkozásra (igaz, a gondolkodóssal jelenleg én csak két képet tudok generálni naponta).

Egyébként mindenkinek kellemes nemzeti ünnepet kívánok, akinek ünnepelni van kedve.

Zene.

Demó. 

AI. AI. AI.

filmek

Na, most jó hosszú lett a lista és megint utolsó napon kell megírni a véleményemet, úgyhogy ez megint átlagosan rövidre szabott lesz. Egyébként azért ilyen hosszú a lista, mert egyre jobban sikerül lemondani az esti politikai műsorok nézéséről.

Asteroid City (2023): Nekem bejött a látvány, de a történetet nem igazán tudtam hova tenni, a színházi síkra sem egészen értem, hogy miért volt szükség (azon az egy erkély jeleneten kívül, az nagyon jó volt).  Sajnos a mondanivaló sem jött le, ez most egy kicsit zavar, mert szeretném érteni ezt a filmet, de valószínűleg hiányzik hozzá a filmkultúrám, vagy a színházkultúrám, vagy a könyvkultúrám. Na, majd valahol felszedem, nem hinném, hogy egy mondatnál hosszabb konzisztens mondanivalót sikerült volna belesűríteni.

The Fall (2006): Ez a film arról szól, hogy milyen gyönyörűen néz ki, persze, van egy kis történet is (illetve pontosabban van egy történet és a történetben még egy történet), de azt hamar elmagyarázzák, hogy ne a történetben (expliciten csak a belső történetről mondják ki, hogy elég esetleges, mert a mesélő csak csaliként használja, de szerintem a külső történet sem túl erős, bár elég szirupos azért) keressük a beteljesülést, hanem a jelenben. Esetleg a jövőben, ha még látunk valami szépet, gondoljunk arra a régi szépre. És érdemes.

Cyborg (1989): Ezt csak úgy lazításként néztem meg, sajnos a cyborg csak a címében van, meg egy pár másodperces jelenetben, amikor a cyborg megmutatja, hogy az agya egy számítógép, ezenkívül semmi cyborgos nincs benne. Van némi bunyózgatás meg futkosás meg valami buta szerelmes szál. Nagy elvárásom nem volt vele, de valahogy most kezdem ezeket a filmeket jobban értékelni, mert őszinték és nem akarnak másnak látszani mint amik. És valahol azt olvastam, hogy Jean Claude Van Damme egy igazán rendes fickó, mint ahogy a legtöbb ilyen csihi-puhi filmsztár is (leszámítva azt amelyik a keleti sztyeppét preferálja).

Weapons (2025): Ez jó is jó kis film volt, kicsit látszott rajta, hogy több volt az ötlet benne mint amit sikerült konzisztensen integrálni (pl. az álmoknak semmi szerepe nem volt). A megoldás is elég hosszú lépés, a mágia nem kompjúter, nem csak az számít, hogy ki pötyögi az utasításokat, hanem az is, hogy milyen elmeállapotban van, de egyébként nagyon vicces volt. Szerencsére nem volt benne (sok) jump scare se, szóval lehetett nézni E-el is nyugodtan, aki eléggé érzékeny ezekre.

Companion (2025): Nekem ez a film is nagyon bejött, jól bemutatja, hogy az ártalmatlannak tűnő technológia milyen buktatókat rejt magában, ha nem rendeltetésszerűen használják. Persze, lehet mondani, hogy túl gyenge volt a rendszer védelme a külső beavatkozásokat tekintve, főként, mivel nagyon fejlettnek tűnt, már bizonyára 5-6 verzió volt előtte, bizonyára sokan próbálták már feltörni. Na mindegy, alapvetően jó volt a film és az is bejött, hogy jó vicces is volt.

The Grandmaster (2013): Wong Kar Wai mester műve, de ez most nagyon kínai téma, egy híres kung-fu mester életéről szól (akiről egyébként még egy csomó más film is született). A kínai közönség a filozófiát értékeli ebben a filmben, én azt, hogy bebizonyítja, hogy azok a technikák, amelyek olyan jól működtek a hongkongi modern környezetben, szerelmes filmekben, itt nem igazán működnek, legalábbis nekem nem jöttek be. Meg az is van, hogy sosem értettem ezt a dolgot a "tudás átadásáról", amikor először találkoztam vele a buddhizmusban, szerencsére a kommentár is ott volt, hogy ez valójában csak ceremónia, igazi tartalma nincs, de egyeseknek fontos a ceremónia, szóval valószínűleg sokkal régebbiek a gyökerei mint a buddhizmus és sokkal szélesebb körökben is adaptálták (bár a harcművészetek a buddhizmus vadhajtásai). Na de van benne pár látványos bunyó és azt is sikerül értelmezni, hogy ha Tony Leung lehet hiteles bunyós, akkor bárki lehet, meg vannak a filmezési technikák ehhez.

Phenomena (1985): Ez elvileg egy ijesztegetős, paranormális film kéne legyen, de a léc ma már sokkal magasabbra került, szóval inkább csak mosolyogni lehet rajta. De ugyanakkor van egy nagyon speciális 80-as évekbeli hangulata (amikor már azért egész tárháza volt a halál és gyilkolás explicitebb és részletesebb bemutatásának, de azért még mindig technikai trükkökre kellett hagyatkozni és nem a képkockák digitális mókolására) és nekem egyre inkább bejön ez a hangulat, itt már tényleg az van, hogy a forma az üzenet, nem a tartalom (ami lehet, hogy nem helyes, de a horror filmeknél nagyon termékeny közlési mód). És persze egy nagyon fiatal Jennifer Connelly játssza a főszerepet, ami mostanában nálam csak pozitív töltettel bír.

Of Love and Shadows (1994): Ez megint JC film (egyébként egymás után néztem őket), ez már egy komolyabb megtörtént eset Pinochet diktatúrájában. Ja, és szerelmi történet, még 94-ből, amikor még azért meg mertek mutatni ezt-azt a vásznon, implikálni meg még többet mertek. Mondjuk egy kicsit boci szemmel nézi JC a dolgokat, de nekem bejött. Van hozzá jó kis jótúb vidió, amiből a történet egyáltalán nem jön le, de legalább a szerelmi háromszög benne van (az meg egyébként nem olyan lényeges a történetben).

Koyaanisqatsi (1982): Ez megint jó kis lazítós film, nekem azért nem okozott akkora katarzist, főként, mivel meg voltam győződve, hogy ebben van a csirkés jelenet, mire kiderült, hogy a Barakában van, szóval itt nincsenek csirkék. De azért ami van, az eléggé jól néz ki, még ha nekem már nem kell magyarázni azt, hogy a világunk hiperbonyolult és mégis ókori elvek mentén működik minden aminek az ember a központja. Azért nagyon nehéz felmérni ennek a filmnek a hatását a zeitgestre, szerintem nagyobb mint ahogy elsőre látszik, de az azért nagyon dicséretes, hogy mostanában jótúberek tudnak hasonló filmeket gyártani, ha odateszik magukat.

Powaqqatsi (1988): Itt az emberek kerülnek a központba és szerencsére nem a nyugati világ átlagemberei, szóval elég durva nézni, meg az is durva, hogy még mindig szinte ugyanott tartunk mint 88-ban, de hát mint mondtam, a fejekben még mindig ókor van és a keresztre-feszítésnek még mindig hatalma van.

Naqoyqatsi (2002): Ez már nagyon digitális helyzetjelentés lett, néhol egész demós hatása volt. Talán ez jött be a legkevésbé, kicsit olyan "na még ez is, nesze" fílingem volt, pl. az előzőekben az űrhajós felvételek igazi kontrasztot alkottak, itt inkább csak töltelék hatásuk volt. Mondjuk ha most csinálnának egy ilyen filmet, egy pörgő insta feed kéne legyen, szerencsére nem csinálnak.

Head in the Clouds (2004): A kémes történeteket szeretjük, a második világháborús filmeket is, meg a romantikusokat is, ez a film három az egyben, csak sajnos egyik sem igazán. Talán az a baj, hogy túl hosszú időszakot ölel fel, talán az, hogy a szereplők által hozott döntések nincsenek elég jól elmagyarázva, csak felszínesen, talán az, hogy bármilyen szép is Charlize Theron, ezzel a fickóval nem igazán működik a kémia, biztos azért, mert a fickó igazán nem mert beleszeretni a nőbe, mert mi lesz a forgatás után akkor. Kár érte, mert nem kellett volna csak néhány eredeti momentumot bevinni a történetbe, a többi mehetett volna sablonosan és még úgy is egy nagyon jó film lett volna belőle. De azért ha valakinek bejönnek az elején felsorolt dolgok, akkor azért érdemes megnézni (ja és Penelope Cruz a szerelmi háromszög harmadik csúcsa).

Sirens (1994): Az előző film wiki oldalát olvasgatva megkerestem a rendezőt (akiről nem is hallottam és már el is felejtettem a nevét sajnos) és megnéztem, hogy még mindig él, bár már nem rendez, de ez a Sirens a legjobb filmje. És tényleg, ez egy nagyon jó film. Mindössze négy napot ölel fel a történet és egy híres (főként a hazájában) ausztrál festőről/grafikusról szól, illetve inkább az ő bohém világlátásáról. Szóval a történet valószínűleg fikció, de a festővel kapcsolatos dolgok valósak. Ő készít egy megbotránkoztató képet amit be akar mutatni a nemzeti mustrán és erre küldenek egy anglikán papot (a feleségével), hogy győzze meg, hogy talán ez mégsem illik. Persze ahogy ez lenni szokott, a dolog fordítva sül el, a hazai terep szépségei (természeti és emberi) és szokásai (nudizmus) hamar kivetkőztetik (főként a papnét) a régi inhibícióiból. Ennyi részlettel meg is állok, de annak ellenére, hogy elég explicit a film, szerintem nagyon mély is és a végén két olyan csavar is van, amilyen kevés filmben sikerül ennyire jól, szóval oda-vissza át lehet értelmezni az egész filmet néhányszor, főként, ha még hajlandóak vagyunk egy kicsit azt is belevinni, hogy akár a jelen számára üzenetként értelmezzük az egészet. Ha egy filmet ajánlhatnék csak ebből a hónapból, akkor ez lenne az.

Reflection in a Dead Diamond (2025): Na ez a film 110% stílus, kicsit olyan, hogy mi európaiak megmutatjuk nektek amerikaiaknak, hogy kell képregényfilmet rendezni. Én egyébként nem tudom eldönteni, hogy akkor végül a főszereplő titkos ügynök volt-e az életében, vagy képregényrajzoló, de valószínűleg, ha elégszer megnézném, akkor rájönnék, de nem biztos, hogy ez igazán fontos dolog ebben a filmben. Inkább a jelenetek forgataga számít, ami persze úgy kavarog mint egy képregényben a panelek, csak itt nincs meg a kontextus az oldalon, amelyik részlet fölött elsiklott a szem, az nem kacsint vissza az előző oldalon. Szóval azt hiszem, nem is igazán akarják azt, hogy értelmezze az ember, elég a benyomás, a gondolatok nagy játszmájában, amúgy is csak jelentéktelen katonák vagyunk.

Sliding Doors (1998): Ez egy jó kis romantikus film, a hozzá készült Aqua szám klippje mostanában megint bekerült a jótúb algoritmus nekem szánt ajánlataiba, gondoltam, megnézem a filmet, főként, mivel érdekesen hangzott, hogy két síkon történik, kíváncsi voltam, hogy oldja meg. Elég jól működött a két sík (gyorsan és gyakran vágott köztük, de mindig volt vizuális jel, hogy melyikben vagyunk), a történet is kedves, vannak benne apró bugok, de belefér, jó kis film, ráadásul megint csak azt mondhatom, hogy a 80-as, 90-es évek vizuális stílusa nekem egyre inkább bejövős, a mostani filmek nagyon jól néznek ki, de nekem valahogy sterilek, bár lehet, csak a történetet transzferálom a kinézetre.

Troy (2004): Huhúúú, na ez nekem egy ilyen meta utazás volt az ókor és a mostani fék nyúz világ között. Mert hát a történetet eléggé átírták az alkotók, igaz, 100%-os eredeti történet nincs is, de azért legalább 95%-os van, de ebben a filmben csináltak belőle egy olyan 60%-ot. De aztán azon gondolkodtam, hogy mi is a fontos egy történetben, a szereplők, vagy a cselekedeteik, vagy az, amit reprezentáltak, vagy az a világ amely meghatározott mindent. Ma már azt mondjuk, hogy az aktuális értelmezés a legfontosabb, Akhilleusz békeszerető ember volt, aki nem is akart trójaikat ölni, csak hát a trójaiak kényszerítették őt, hogy megöljön párat. Szerintem a film készítői sem gondolták, mennyi hülyeséget ihlethet ez a film a mostani kontextusban, most nincs is kedvem leírni, de lehet, hogy fogok neki egy külön bejegyzést szentelni, úgyis kedvem van megint megnézni. Ja igen, a rendezői változatot néztük, mert ebben még szebb Szép Heléna.

The Last Duel (2021): Ez egy érdekes történet, de így három szemszögből elmondva azt sugallja, mintha valójában három igazság is létezett volna, pedig igazság bizonyára csak egy volt (talán helyesen fedeztem fel, hogy a nő történetében mintha kicsit tovább maradt a the truth szó a képernyőn mint kellett volna). Mostanában ilyen morális ambiguitással játszani a woke után (és nemsokára az új eljövetele előtt, azt olvastam a tuitteren, hogy vannak jelek a feltámadásra) egy kicsit veszélyesnek tűnik. Mindenesetre eléggé bejött a film, jó kis popkulturális történelmi bohózat.

Kinds of Kindness (2024): Én úgy gondoltam, hogy szeretem a fura filmeket, Greenaway, Lynch filmjei általában nagyon bejöttek. Na, ez egy olyan fura film, ami taszít, lehet, hogy ez is volt a cél, lehet, hogy ez teszi naggyá, mesterművé, lehet, hogy az emberek felismerik a bemutatott világ (világok?) jegyeit a sajátunkban és akkor most már tesznek azért, hogy elkerüljük azt, én mindenesetre nem vágyom rá, hogy még egyszer megnézzem ezt a filmet. Lehet, hogy zseniális ez a film, de nem jó. Viszont elgondolkodtatott azon, hogy akkor beléptem én is abba a korba, amikor a jó filmek kezdenek taszítani? Vajon az insta generáció élvezi ezt? Egyébként a harmadik történetet értettem a leginkább és azt még akár okésnak is mondanám, a második volt a legérthetetlenebb, az elsőt meg csak sima kapitalizmus kritikaként értékelem.

Parthenope (2024): Ez a film sem éppen a legkönnyebben emészthető darab, legalábbis számomra, aki próbáltam valami egyebet belelátni, mint hogy kikkel fekszik le és kikkel miket beszélget a címadó főhősnő. Mondjuk a wiki azt írja, hogy "felnövési" film, na, nekem ez így nem jött le, pedig mondjuk a keretek ezt sugallják. Nem nehéz a város felnövését sem beleképzelni a történetbe, Parthenope ugyanis Nápoly ókori neve volt (a wiki szerint), a karakterek akik megjelennek, eléggé reprezentatívak egy város fejlődése szempontjából is. De lehet csak lazán megnézni, mint ahogy az ember eltölt a semmivel egy napot a tengerparton. Az azért meglepett, hogy a visszatérő mondat a filmben az volt, hogy "Mire gondolsz?". Az tuti, hogy a főhősnő nagyon szép volt, szerintem egy kicsit erre is épített a rendező, amíg ott van a képen, olyan rossz nem lehet a film. Kíváncsi vagyok, hogy belőle lesz-e a következő bombázó filmcsillag?

Zene. Zene. Zene. Zene.

aki rejtett változóban hordja a vizet a kútról

Vicces, hogy a jótúbon be kell jelölni, ha egy vidióban mesterséges intelligenciával létrehozott elemek vannak, a sztímen be kell jelölni ha egy játék elkészítésében mesterséges intelligenciát használtak, de a sajtóban és a tévében nem kell megjelenjen az, hogy melyik politikus megrendelésére készült az aktuális anyag. Na de a mesterséges intelligencia lassan ezt az információt is kitalálja, a tuitterbe épített mesterséges intelligencia már egész érdekes dolgokat produkál ilyen tekintetben. Aztán majd meglátjuk, ki hallucinál többet.

Demó. 

Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI.

Teknőfasizmus. 

ken küldött, hogy megtaláljam az elveszett frigyládát a tavalyi hóban

Próbáltam összerakni a fejemben, hogy miért is akarok én játékot írni, de nem nagyon sikerül, szóval akkor ideje az első verziót megírni, aztán majd valamikor írok egy másodikat, aztán egy harmadikat...  

Induljunk ki abból, hogy valamit jó lenne alkotni. Ezt a premisszát majd máskor tárgyalom és most csak háromféle alkotási területet fogok tárgyalni, a könyveket, a filmet és a játékokat.

A könyv azért vagány dolog, mert nagyon tömören és nagyon absztraktan fejezheti ki magát az ember és persze végtelen lehetőségekkel rendelkezik. Az egyetlen gond ezzel a médiummal, hogy olyan régóta létezik, hogy nagyon magasra került a léc és mostanában én úgy érzem, a forma kezdett elsőbbséget élvezni a tartalommal szemben, legalábbis egy szintig. Mondjuk valahogy mindig kell szűrni és ez egy megszokott stratégia, előbb meg kell ugrani a forma követelményeit, hogy a tartalomról beszélgetni érdemes legyen. Szóval én könyvet sosem fogok írni, de blogot igen, mert ebben a formában élvezhetem az előnyeit a nyelv generatív erejének anélkül, hogy komolyan kéne vegyek bármit is. Ezért is választottam azt hiszem ezt a módot hogy terápiázzam magam.

A film azért jó, mert a világot leginkább vizuális és auditív szinten érzékeljük, sajnos az absztrakciós szint elég alacsony, de azért lehet feszegetni azokat a kapukat. Ez is azért már elég hosszú történelemmel rendelkezik, kialakult a filmes nyelv, ami részben megkötés, részben segítség. Itt viszont baromi nehéz megugrani az alapszintet is, bár most ugye az internetes videómegosztással kicsit átalakultak az elvárások, azért stáb nélkül elég nehéz volt alkotni bármit is ami nem szánalmas. Most a mesterséges intelligencia valószínűleg ráborítja az asztalt az iparra és szerintem az egy jó dolog lesz, lehet, hogy ha nagyon könnyű lesz a dolog és nagyon expresszívek az eszközök, még én is szórakozom majd vele, de komolyan persze sosem lehet majd venni, mert még ez sem az én igazi világom.

A játékokban az a jó, hogy míg a könyvek és filmek statikusak, addig a játékok dinamikusak, legalábbis egy szintig, legalábbis egyelőre. Ebben az esetben a dinamikus azt jelenti, hogy a játékokban lehet közvetíteni gondolatokat a játékos által választott sorrendben is, nem csak a szerző által választott sorrendben. Ez a nemlinearitás szerintem olyan lehetőséget ad a szerző kezébe, amivel a könyvek és filmek szerzői nem rendelkeznek. Amivel ők próbálkozhatnak, az az, hogy rétegzik a történetet és többszöri olvasás/megnézés után válnak nyilvánvalóvá a rétegek, de ez egyrészt nehézkessé is teszi az első befogadást, másrészt, nem biztos, hogy az olvasó/néző ad még egy esélyt a műnek. A játékoknak még az is előnye, hogy változtatni lehet őket az életciklusuk alatt, ha a szerző úgy gondolja, hogy nem a legjobb döntéseket hozta a készítés alatt, akkor apróbb vagy nagyobb változásokat hozhat be. Ez a játékoknál mostanában nagyon divatba jött, sajnos egy kicsit túl is van tolva, néha arra használják, hogy a hibákat csak akkor javítsák ki, ha a játék bizonyítja, hogy megéri őket kijavítani (vagyis elegendő eladást produkál). Ez az utólag kijavíthatóság eléggé megváltoztatja az ember gondolkodását, én is eléggé utálnám, ha olyan valamit kéne csinálni, aminek elsőre tökéletesnek kellene lennie. Hmm, erről még lehetne írni sokat, de most berekesztem, mert van még egy nagyon fontos dolog. Mostanában megint kezdett érdekelni az öntudat és a szabad akarat kérdése és ez egészen érdekesen összefügg a játékokkal. Azt hiszem, az a mechanizmus, ami kialakítja ezeket a jelenségeket egyelőre a legjobban a játékokkal figyelhető meg. Ha azt vesszük, a játékoknak van a leghosszabb történelme, hiszen sok emlősállat ivadéka játék során ismeri meg a világot és egymást. Szóval a játszás iránti igény nagyon mélyen belénk lehet kódolva, ugyanúgy ahogy az is, hogy a világot és magunkat is fel kell fedeznünk. Ezért egészen érdekes az, hogy az ember mennyire bele tudja élni magát a játék világába amivel játszik és nem igazán szükséges az, hogy az a világ hasonlítson a valósághoz, egészen absztrakt világokba is nagyon bele lehet élni magunkat, egyesek még a szöveges játékok világairól is pontos térképeket tudtak készíteni a fejükben. Szerintem ez nagyon érdekes és a nemlinearitással együtt olyan lehetőségeket ad az alkotó kezébe, amilyennel semmilyen más médium nem rendelkezik. Persze, a lehetőségeket ki is kell tudni használni, de az általam választott fegyvernem, a programozás, amúgy is egy jó (bár nem az egyetlen) belépő a játékok világába, szóval mostanra eldőlt, hogy én játékokkal akarok foglalkozni, ha már valamivel akarok foglalkozni. Azt hiszem, külön bejegyzést kéne szentelni az öntudatnak és a játékoknak, mert most már elfogyott a türelmem.

Zene. Zene. Zene. 

AI. AI. AI. AI.