Még egy pár gondolat a tegnap esti bejegyzéshez.
Először is, én nagyon örvendek, hogy Bede Kincső sikeres és elviszi a gondolatait a külföldi közönséghez és így árnyalódik a kép az általa választott témákról (ami most éppen a romániai szocializmus Kovásznán). Még ha nem is lenne sikeres, akkor is hasznos lenne a munka amit elvégez, de így dupla öröm. Én egyébként már régóta követem őt az instán, mert amikor kezdtem én is az insta létet, akkor mindenféle embereket kezdtem követni akik a közbeszédben megjelentek, mert kíváncsi voltam, hogy ők hogyan tudják az instát arra használni, hogy az életüket és a gondolataikat megjelenítsék. Úgyhogy elkezdtem követni írókat meg egy rendezőt is, remélve, hogy lesz valami a megszokottól eltérő tartalom, de sajnos nagyon nehéz (vagy nem is akarják) a munkájuk igazán privát oldalát bemutatni, azt ahogy "a kolbász készül". Mert egy fotó egy verseskötet egy lapjáról vagy egy olvasópróbáról egy rövid videó nem árul el semmi újat nekem az adott szakmáról. Persze valószínűleg az van, hogy ők is a platform nyelvi megoldásainál nem akarnak tovább lépni, mert úgy érzik, hogy itt ez így illik. Talán még el kell teljen egy generáció és az eszközök is szintet kell lépjenek, hogy az emberek végre úgy érezzék, hogy joguk van a digitális világot a saját énjükre formálni és nem nekik kell alkalmazkodni hozzá. Nekünk programozóknak ilyen gátjaink nincsenek, nekünk az van, hogy nincs igazán mit mondani arról, hogy naponta sok-sok órát ülünk a széken és a végtelenbe révedünk. Persze, a fotográfusok, festők, operatőrök meg egyebek teljesen otthon vannak az instán, az ő munkájuk nagyon nagy részben fedi a platform lehetőségeit.
Hmm, ez hosszabb lesz mint terveztem, csak a bevezető hosszabb lett mint az átlag bejegyzés.
Szóval nekem igazán azzal kapcsolatban lenne egy megjegyzésem, hogy mindenkinek (aki élt benne) a szocializmussal kapcsolatban a hiány és a nélkülözés az egyik alapérzés ami eszébe jut. Ez az érzés pedig nekem nem jön le az ő képeiből. Persze, lehet, hogy nem is akarta ezt megmutatni, joga van hozzá. Én inkább azon akarok filózni, hogy ezt hogyan lehet megmutatni fotókon. Szerintem nem igazán lehet, vagy én legalábbis még nem találkoztam olyan fotóval, ami kontextus nélkül a hiány érzését keltené bennem (talán Edward Hopper festményei járnak számomra a legközelebb, de azok sem az anyagi hiányról szólnak nekem, hanem a magányról). Na és itt megkérdeztem a dzseminájt és azt mondta, hogy ez a fotográfia klasszikus témája. Sőt, még az anyagi nélkülözést is tudták ábrázolni. Na jó, meg kell nézzem ezeket a képeket. De azért elég szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy azok, akik nem éltek át hasonló élethelyzeteket, igazán meg tudnák érteni ezt az érzést. És erre van egy nagyon jó érvem is, mégpedig a mesterséges intelligencia. (vajon miért térek vissza mindig ehhez a témához? :))) Ugyanis ha egy mondatban össze kéne foglalni azt, hogy most mi a gond a mesterséges intelligenciával, akkor az az, hogy nem tudja azt, hogy teljesen más jelentése van annak, ha az emberek a mozi előtt állnak sorba, mint annak, ha az emberek a kenyérbolt előtt állnak sorba. Persze, ő nincs is honnan tudja, hisz lehetősége sincs állni sehol, a legtöbb amit csinálni tud, hogy egy nagyon ókos korrelációt készít a mozi, kenyérbolt és várakozás "fogalmak" (illetve ókos reprezentációk) között. Ha elég sok elég reprezentatív adatot adunk be neki, akkor talán eljut oda, hogy a "kenyérbolt előtt várni" reprezentációja jobban korrelál a "rossz" reprezentációjával, míg a "mozi előtt várni" reprezentációja jobban fog korrelálni a "jó" reprezentációjával. És ebből a nagy katyvaszból mára oda jutottunk, hogy amit generál, az elég jól korrelál az "érdekes" reprezentációjával a mi agyunkban.
Szóval nagyon örvendenék, ha valamely fotográfus képes lenne olyan képet készíteni ami korrelál a hiány érzetével az agyunkban akkor is, ha mondjuk mi nem éltük át azt a fajta hiányt amit a képen szereplő dolgok reprezentációival kapcsolatban át lehet élni. Nagyot dobnának a mesterséges intelligencia kutatáson is, az tuti. Persze tudom, a tagadást nehéz dolog reprezentálni, az embereknek sem igazán megy, aztán ami a kvantorokkal történik, az kész agyrém.
De milyen csodálatos a nyelv. Hogy egy mondatban le tudjuk írni, hogy miért olyan fájdalmas a kenyérbolt előtt állni és nem tudni, hogy lesz-e kenyér a vacsorához. És milyen vacsorához?
Ezért olyan fantasztikus dolgok a nagy nyelvmodellek, mert az élet egy olyan reprezentációját tanulják meg, amiben nagyon tömören, nagyon sok mindent el lehet mondani az életről, talán a legfontosabb dolgokat mind el lehet mondani. De mégis, még az elmondás is milyen felületes dolognak tűnik az érzéshez képest (az öntudat nehéz problémája majd máskor kerül billentyűzésre).
Azon gondolkodom, hogy egy kenyérjegyről egy fotóval hogy lehet elmondani azt, hogy mindig féltem, hogy nehogy elveszítsem a kenyérjegyet? Emlékeim szerint, soha nem veszítettem el a kenyérjegyet, a házkulcsot néhányszor sikerült, de a kenyérjegyet soha. Milyen érdekes káros párhuzamos gazdasági rendszert alakított ki az a kartondarabka.
Na jó, abbahagyom, végül is az a jó, hogy van téma a blogon, meg a szocializmus jövőjéről nem akartam írni, de akkor lehet ez is sorra kerül még a hónapból maradt egy hétben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése