Ez a játék ingyen élt a fejemben és valószínűleg mindig is ott fog élni. Most végre befejeztem, az elején úgy játszottam, ahogy annó játszottuk a 90-es években, hogy egy óráig nyomtuk, mentés nélkül (mert nem tudtunk róla) és ha belefért a befejezés az órába akkor jó, ha nem, akkor kellett kezdeni elölről. Még így is sokkal engedékenyebb ez a játék mint az akkori cuccok nagy része, halál esetén csak az aktuális pályát kell újrakezdeni, nem az egész játékot. Játszottam vagy 3-4 órát így, de nem sikerült a 9-es pályánál tovább jutnom és úgy döntöttem, hogy egy kicsit csalok, szóval kihasználtam a dosbox adta lehetőséget, hogy bárhol menthessek, így viszont már nem volt gond másfél óra alatt befejezni a játékot.
Azt igazán nem tudom elmondani, hogy mennyire mélyen él bennem ez a játék, még mindig sok helyszínt felismertem belőle, pedig már nagyon régen játszottam utoljára. Jó lenne egy csomót elemezgetni a játékot, talán még újra elolvasni a naplót is, ami a készültéről szól, mert ez a játék az egyik oka annak, hogy én is játékírásra adtam a fejem mostanában. És nem igazán azért, mert hogy én is úgy érzem, hogy képes vagyok megcsinálni, inkább azért, mert meggyőzött abban, hogy minimális lehetőségekkel is lehet mélyre nyúlni az emberi pszichébe. Mert hát nincs valami jó grafikája most, de persze amikor én először láttam, akkor még jónak számított, de azt nem tudom, hogy miért sikerült neki annyira mélyre befúrnia magát a tudatalattimba. Meg az is érdekes, hogy a naplót elolvasva, néhány dolognak extra értelme lett. Pl. annak, hogy maga az ugrálás sokkal nehezebb (számomra legalábbis) mint a törökökkel (akik valójában perzsák, de hát nekem mindig is törökök maradnak, mert így hívtuk őket amikor még nem tudtuk elolvasni az angol bevezető szöveget) való küzdelem. A pályák szerkesztésében is mindig van valami új ötlet, legalább pályánként egy, míg a törökökből azt hiszem csak négy variáns van. Az egyik az alap variáns, a másik a kövér török, akivel lehet sokat kardozni szúrás nélkül, aztán van az, amelyik nem támad magától sosem, nekem azt úgy sikerült legyőzni, hogy ha elteszed a kardot, akkor mégis támad és akkor lehet gyorsan ellentámadni és végül persze van a főgonosz, bár én nem vettem észre, hogy az hogy is hal meg speciálisan (a naplóban mintha az van, hogy egy filmből másolta az utolsó életnyi pengeváltást?). Az ugrálás viszont sokkal változatosabb mint ahogy a törököket kell legyőzni, de ennek persze az az oka, hogy a törökök csak nagyon a végén kerültek be a játékba, hosszú időn keresztül csak maga a labirintusból a kijutás volt a feladat. Az én játékom is sétáló szimulátornak készül, de nehéz ugrálás nélkül. Lehet, nekem is kénének törökök, de azt hiszem, az első verzióból kimaradnak mégis.
Aztán az is érdekes, hogy milyen egyszerű módon, de azért mindig csempészett egy kis újdonságot a történetbe is, ugyebár a csontváz, az árnyék, az egérke, mind-mind feldobják egy-két másodpercre a kolbászolást és mégis mennyire jól működnek. Mondjuk látszik, hogy filmrendező akart lenni a programozó, az ilyen kis részleteket elég fontosnak ítélte, hogy energiát öljön beléjük, pedig bizonyára ha kód/pixel per másodpercben mérjük a befektetett munkát, akkor nem jön ki a matek, de lehet, hogy rossz a matek, mert ezek az apró részletetek azok, amikért az ember mindig visszatér a játékhoz.
Neki kell fogjak a jó kis régi játékokat lenyomni, a mostani emulátorokkal már nem lesz olyan nehéz, ha az ember mellé ugrik, vissza tudja pörgetni az időt... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése