filmek

Ebben a hónapban moziban is voltam, de ide csak az otthon megnézett filmek kerülnek fel. Szerencsére most időben megírtam a bejegyzés nagyját, nem intézek el mindent egy-egy sorban.

Z Nation (3., 4., 5. szezon): Nekem ez a sorozat nagyon bejött, sok szempontból jobban tetszett mint a Walking Dead. Nagyon jól működik, hogy nem veszik magukat túl komolyan, sokkal szélesebbre lehet nyitni a túlélők lehetőségeit arra, hogy legyőzzék az apokalipszist és így sokkal több érzelemre is van lehetőségük. A standard zombi apokalipszisban nagyjából a zombikat és más túlélőket lehet gyilkolászni vagy barátkozni velük. A nem standard apokalipszisban ufókat lehet kergetni, indiánokkal testen kívüli élményekben megoldani a rejtélyt, néhány nagyon explicit filmes referenciát megvillantani (pl. tök jó a Vissza a jövőbe referencia, de biztos rengeteg van, amelyeket én nem is vettem észre, köszönhetően a nagyon limitált filmes kultúrámnak), mindenféle kultuszokat létrehozni és lerombolni, zombit lehet kombinálni mindenfélével, rádióaktivitással, növényekkel, gépekkel, gondolatátvitelt lehet megvalósítani az agy elfogyasztásával, sőt, a végén még a tudatos zombikat is lehet gyártani. És az egészben az a legjobb, hogy a zombi apokalipszisban mindez megállja a helyét, mert a zombi apokalipszis hülyeség, senki nem képes étlen túlélni egy hónapot, még a zombik sem, még ha meg is eszi az agyunkat a kis bogár, egy hónap alatt véget érne az egész. De ha már a zombiknak szabad megszegni a fizika törvényeit, akkor hadd szabadjon az embereknek is. Persze, a kalandjaik nem olyan nagyon eredetiek, de a zombi miliőben azért elég jól működnek egy csomó poénnal fűszerezve és az az igazság, hogy a főszereplőket is eléggé meg lehet szeretni, a végére már nem nagyon akaródzott az íróknak sem kikapcsolni őket, ami egyrészt csökkenti a feszültséget, másrészt meg azért szolgáltat némi okot, hogy az ember nézze a kedvenc karakterei újabb kalandjait. Szóval azt kell mondjam, hogy nekem ez bejött, de a Black Summer spinoffot nem nézzük meg, talán ha még folytatják valamilyen módon és beleakadok, akkor azért adunk annak is esélyt.

Z: The Beginning of Everything (1 szezon): Zelda Sayre volt talán az OG Zelda, érdekel a története FS Fitzgeralddal és ráadásul Christina Ricci is az egyik kedvenc színésznőm, szóval régóta kerestem ezt a sorozatot, aztán most rátaláltam. :) Kár, hogy egyetlen szezon után elkaszálták és ebbe a szezonba nem fért bele nagyon sok, ezzel a sebességgel legalább 4-5 szezon kellene még, de én szívesen néznék még sokkal többet is a párizsi éveikről is. Egyébként értem miért kaszálták el, mostanában nincs arra igény, hogy legalább a filmvásznon az emberek ne legyenek nagyon boldogak és ne győzzék le az eléjük gördülő akadályokat és ebben a sorozatban Zelda és Francis Scott nagyon nem győz le semmit, inkább áldozatul esnek a saját fiatalságuknak és illúzióiknak és szépen bemutatják, hogy két kivételesen tehetséges ember hogy tudja tönkretenni a saját és az egymás életét azért, mert nem tudnak kommunikálni rendesen. Nem kellemes nézni és a flapper korszak sem szolgáltat sok eszmei mondanivalót, vagy legalábbis próbálunk most úgy tekinteni rá, mint amit messze meghaladtunk, de lehet, hogy ez valóban csak egy illúzió, ugyanott tartunk, csak a nevek változtak. Csak azt nem tudom, hogy Paris Hilton vagy Meghan Markle a mai kor Zeldája. Mondjuk igazán egyik sem érdekel, engem az OG érdekel. (OG = originator, azaz az eredeti, a forrás, annak aki nem beszéli az újbeszédet, tudom, hogy vannak ilyen olvasóim is :)))

Gettysburg (1993): A gettysburgi csata eredeti helyszínen, több mint 4 órában, némi társadalmi kommentárral fűszerezve, de csak finoman, hogy ne legyen unalmas. Nem tudom miért került fel a listámra, de jó, hogy letudtam, 93-ban még nem kellett túldramatizálni a dolgokat azért, hogy az emberek ne unják meg nézni, de azért lehet okosabban is eltölteni a 4 órát.

X (2022): Na, ez sem egy túl okos film, egy kis ijesztgetés még némi cickók, én jobbra számítottam, tekintve hogy az HBO nagyon nyomatta, de azért tűrhető volt, de jó megoldások azért nem nagyon vannak a filmben. Ami meg az üzenetet illeti, na ez pont nem a generációk közti küzdelem érdekes oldala. :)

Black Gold (2011): Többet vártam Annaud mestertől, de gondolom ez a film arról szólt, hogy volt sok pénz és amit nem lehetett fizetésként kiadni, azt el kellett kávézni a sivatagban és el lehetett költeni statisztákra akik lovagoltak meg tevegéltek, de történet is kellett a régmúlt idők dicsőségéről (meg gondolom a könyvet is kellett követni, ami nem tudom milyen viszonyban áll a valósággal). Egyébként lehetne sokkal rosszabb is, azért nézhető, bár mostanában már nagyon haragszanak, ha fehér színészeket tesznek oda, hogy arab karaktereket játsszanak, talán egy kis autenticitás még jól is jött volna, fene tudja. Aki szereti a tevéket, annak érdemes megnézni, mert sok van belőle a filmben, igaz, néhány nem végzi a legjobban.

The Lover (1992): Ez is Annaud, sokkal jobb film mint az előző. Arról szól, hogy van egy francia csajszi aki szerény körülmények között él a családjával Vietnámban és van egy gazdag kínai fickó, akinek semmi dolga nincs csak szerelmeskedni. Na, nagyjából ezt mutatják be, de azért közben beszélgetnek is. A gond csak az, hogy ma már messze nem olyan ütős az a gondolat, hogy egy fiatal francia lány és egy kicsit idősebb kínai fickó szerelmeskedhetnének és az sem igazán derül ki, hogy szeretik-e egymást. Illetve talán igen, de annyira mégsem, hogy együtt maradjanak és együtt nézzek szembe az 1930-as évek Vietnámjával. Szóval a történettől nem kell nagy katarzist várni, valószínűleg arra építették a közönség becsalogatását, hogy gyakran meztelen a főhősnő, de azt, hogy miért választja ezt a viselkedési formát, már nem nagyon akarták megmagyarázni. Két jó oka is lehetett, az egyik, hogy tényleg szerelmes volt a fickóba, a másik, hogy segíteni akar az anyja pénzügyein. Hogy melyik az igazi ok, nem derül ki, de valószínűleg nem is fontos, talán a könyvből kiderül (egyébként egy írónő önéletrajzi könyve alapján készült a film), talán ott sem derül ki, talán nem is kell jó ok, elég az, hogy így döntenek és kész. Viszont aki szereti az indokínai hangulatot, az megtalálja a számítását, mert talán az, meg a zene a legerősebb ebben a filmben. Egyébként éppen most gondolkodtam, hogy az Amélie lemaradt a top 5 szerelmes filmről és talán kéne egy új top-ot készítsek, de ez a film nem kerül fel rá semmiképpen. Talán a top 5 legpasszívabb szerelmes film listára. Nem, amit a kínai fickó művel szerelmesség gyanánt, annál még Li Mu Bai is érzékenyebb.

The Card Counter (2021): Ettől a filmtől is többet vártam, mert a Taxi Driver írója rendezte. Ehhez képest, betekintést nyerünk a szerencsejátékok világába és hogy ne mindig csak nyerjünk, kiderül, hogy a főszereplő valójában egy érzelmi roncs, mivel vallató tiszt volt az egyik fogdában ahol az amerikaiak nem éppen az emberi jogok védelméről voltak híresek. Aztán persze szembenéz a múltjával, a lehető legprimitívebb módon és véget ér a film. Igazából én nem találtam semmi érdekest benne, a film még az elején elmagyarázza, hogy a szerencsejáték önmagában butaság, ha nincs stratégiánk, akkor csak veszíthetünk, a stratégia meg illegális, de ha mondjuk börtönben ülünk, akkor esetleg lesz elég időnk jól begyakorolni.

Demó.

Zene.