Kicsit átugrottam legutóbb azon, hogy milyen kemény dolog ez a csetdzsípítí, azaz ez a csetelni tudó mesterséges intelligencia, ami pár napja jelent meg. Bár még mindig nincs szegénynek igazi értelme, csak azt ismételgeti amit lát, nem képes igazi összefüggéseket megérteni, mert nincs "akarata" amit a világra ráereszthetne. Olyan, mint kettes számú cica a cicás kísérletben, amikor van két kiscica, de csak az egyik lépegethet, a másik egy kosárban ül és a mozgását az első cica irányítja, a második nem képes megtanulni látni, hiába ugyanazt tapasztalja mint az első, ha nem a saját akaratára látja a választ. Most persze ez a rendszer éppen teszteli, hogy milyen is az, ha a világ kérdez és ő válaszolgat, legjobb tudása szerint, de mégis kap választ a saját állapotváltozásaira. Nem tudom, hogy ez elég-e, vagy ő kell feltegye a kérdéseket is, de szerintem nagyon érdekes.
Ami meg talán még érdekesebb, hogy van egy új cikk, amiben azzal foglalkoznak, hogy hogyan is lehetne a modellben az állítások igazságtartalmát mérni és persze van egy algoritmus, ami keresi egy állítás és annak a negációjának a reprezentációját a modellben. Valahogy úgy tűnt, mintha ez ilyen proto-algebra lenne a gondolatok között. Lehet, most találjuk fel a gondolatok matematikáját, először egy állítást és a negációját, aztán majd jön az absztrakt algebra, hogyan lehet egy gondolatból egy művelettel új gondolatokat létrehozni, milyen relációban lesznek ezek a gondolatok. Majd jön a mértan, mondjuk melyek azok a gondolatok amelyek egyenlő távolságra vannak egy központi gondolattól. Majd topológia, hogyan kell egyik gondolathalmazból eljutni egy másikba anélkül, hogy "elvágnánk" az értelem fonalát, gondolom ez valamilyen ivászatos metaforát igényelne. Amikor már a kategória elméletet fogjuk alkalmazni a gondolatok gyártására, én már végképp semmit sem fogok érteni az egészből, nekem ott jön el a szingularitás.
Érdekes a dípmájnd és az ópenéjáj versengése, az előbbi sokkal nagyobb és erősebb, az utóbbi több kockázatot vállal azzal, hogy az embereknek odaadja, hogy játszanak a rendszerekkel, de ezzel lehet olyan adatokra tesz szert, amelyeket az előbbi pusztán elméleti módszerekkel nem tud beoltani a saját rendszereibe. Kíváncsi leszek, ki ér el hamarabb a csúcsra, az én intuícióm azt mondaná, hogy a dípmájnd, de ami látni engednek, az az ópenéjájnak kedvez. Pl a dípmájnd rendszere igazán meg tud oldani algoritmikai feladatokat, mégis mindenki az ópenéjáj rendszerétől van el s vissza, hogy tud néhány egyszerű forráskódot visszaböfögni és azokban néhány egyszerű változtatást elvégezni. Én is kipróbáltam egyébként, arra képes volt, hogy megfordítson egy láncolt listát (ez egy viccesen népszerű kérdés egyes cégek interjúiban), de amikor azt kértem, hogy a páros elemeket hagyja ki, arra már képtelen volt. Amikor megkértem, hogy a teszthez generáljon páros meg páratlan számokat is, arra viszont képes volt, eléggé tipikus emberi módon, egymás utáni számokat használva. Szóval inkább csevegni tud az ópenéjáj mint programozni, de már az is nagyon menő.
Közben a dípmájnd meg már általános algoritmusokat tanít a rendszereinek. Mi lesz, ha elkezdjük az algoritmikus gondolatok algebráját tanulmányozni?
Nem lepne meg, ha egyik nap csak úgy simán kiesne az emberi szintű mesterséges intelligencia egy ilyen rendszerből. De ha nem is esik ki véletlenül, szerintem nem kell már sokat tanítgatni a rendszereket, hogy mire képes egy ember, már csak oda kell adni nekik a dzsojsztikket, hogy ők vezéreljék a bábút. Lehetőleg virtuális valóságban, ha lehet. Egyelőre.
Zene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése