Tegnap este a művész moziban megnéztem a Ki kutyája vagyok én című dokumentumfilmet, mivel kolozsvári produkció és még időben elcsíptem ezt a műsort.
A film arra épül, hogy a kutyák törzskönyvezési politikája meg a kisebbségek politikája számos párhuzamos vonással rendelkezik és ezt úgy építi fel, hogy elmeséli Talpas, a rendező kutyájának a történetét, aki magyar kuvasz Kolozsváron, a román városban. Hát vannak benne vicces felhangok, de én nem voltam annyira vevő erre az üzenetre, nekem az jött le, hogy a kutya szereti a gazdiját, még akkor is, ha nem kerített neki időben menyasszonyt, hogy utódokat nemzzen és így az amúgy sem fényes genetikai állománya veszendőbe megy. Ami a kisebbségi lét viszontagságait illeti, ott leginkább csak a rinyálás megy, ami persze mindenkinek a joga, meg itt viccesen van beültetve a filmbe, ugyanis szóbuborékokkal vitatkoznak a kutyusok azon, hogy ki hova is való, de az ember tudja, hogy ez csak egy nagyon sarkított interpretáció, amit a rendező legalább már a film elején elismer.
Ami valóban történik, a kutyák viselkedése beragadt néhány mintába, amelyekbe az emberrel való koevolúció szorította százezer évvel ezelőtt és még mindig ugatják az ismeretlent és csóválják a farkukat a gazdinak, pedig ma már a gazdik több százezer ismeretlennel élnek egy városban, köszönhetően a civilizációnak és ahelyett, hogy a kutyáikkal törődnének, inkább a tévét nézik vagy a telefonjukat simogatják. Meg a nemzeti osztályharcon keseregnek.
Mindkét fajnak jót tenne, ha egy sokkal intelligensebb új faj pórázra kötné őket és megtanítaná őket, hogyan kell ezeken a beidegzett dolgokon túllépni, mert most bizony stagnálnak. De a kutyák legalább jópofán csinálják.
Zene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése