filmek

Megint nincs nagy kedvem összefoglalót írni az e havi filmekről, pedig most van sok.

The Royal Game (2021): Ez elég jó film és a története is érdekes, egy német író írta braziliai emigrációban a 2. világháború alatt és öngyilkos is lett nemsokára, nem tudta meg, hogy mennyire elé mentek a németek. A film is jó, még úgy is élvezhető, ha az ember tudja, hogy azért a pszichoanalitika nem igazán az amivel mostanában az elme rejtelmeit kutatjuk és hát az ilyen jellegű mondanivalója valószínűleg rendesen elveszett az idők során, mindenesetre azért nem kell törni a fejünket a mentális utazáson és az édes anyaföldön. Talán még ha eljön az ideje, még egyszer megnézem, bár azért remélem mindig lesz jobb film.

Love (2015): Ezt 3d-ben néztem, véerr sisakban, ahogy a rendező úr megálmodta, de nem volt nagy fun, kényelmetlen egyelőre így filmet nézni és hát elég uncsi is volt a film, sajnos a rengeteg szex sem dobja fel igazán. Én értem, hogy szar az élet, de azért egy szerelemről szóló filmben néha mosolyoghatnának is. Persze, ez nem az igazi szerelem, ez a szerelem hoteles verzió, amiből nem menekülünk ez Enter the Void óta, értem én, de akkor is. Dolgozhatott volna még a rendező úr, mert tud ő jó történetet kitalálni, de ez nem az.

Martyrs (2008): Ezt azért néztem meg, mert egy jótúber aki érdekeseket mond általában, azt mondta, hogy ez a legmélyebb értelmű horrorfilm. Hát nem, ez horrorfilm egy óriási álfilozófiára építve, aminek semmi értelme amúgy, de lehet sok szenvedést bemutatni, aminek szerintem így tényleg semmi értelme. A horror amúgy sem az én műfajom, ritkán is nézek, főként mert E az összes ócska ijesztegetést beveszi, ezért is nézem ezt egyedül, ráadásul ebben nem is nagyon vannak ijesztegetések, csak értelmetlen brutalitás. Amikor megnéztem, arra gondoltam, hogy jól lehúzom majd, de most már nincs energiám, ha valaki viszont azért nézné meg, mert valami nagy ötlet van benne egyesek szerint, azoknak azt kell mondjam, hogy ki lesz ábrándulva.

I Stand Alone (1998): Ezzel megnéztem Gaspar Noé összes filmjét. Ez az első, jó kis költségvetés, jó sok monológ meg séta, első filmnek nem rossz, de ma már nem olyan érdekes az, hogy a magányos ember hogy jut el attól, hogy boldogtalan a párkapcsolatában oda, hogy egyre csak nácizik a fejében meg azt számolgatja, hogy kiket fog megölni. De a vége jó volt, csak ne látszana annyira az, hogy még egy olcsó motelszobát sem tudtak egy stúdióban megépíteni kivehető falakkal, ezért mindenki testközelbe kerül és hát már megszoktam a főszereplőt távolról, de közelről elég fájdalmas. Hát nem valami vidám ez sem, nem is lesz soha semmilyen kedvenc listán fenn, de valószínűleg nem is akar. Az kell mondjam, hogy tényleg a Vortex a kedvenc Noé filmem.

Cloud Atlas (2012): Ez az egyik feel-good filmem azt hiszem. Azt írja a wikipédia, hogy sokan lehúzták. Azok a kritikusok akik lehúzzák, vissza kéne adják a diplomájukat. Mindig van egy-két újabb kis szál amit az ember megold egy megtekintés után, aztán el is felejti, ha nem írja le. Mint én is. Még sokszor fog szerintem ez a film szerepelni a listán, ugye bekerült a sci-fi top5-be is.

The Handmaid's Tale (5. szezon): A 4. szezon nem nagyon tetszett, de ezt most jól megoldották, főként az a vicces, ahogy Serena végigéli a June szerepét, szerintem ez nagyon jó ötlet volt, meg hát ez már rendesen az "és boldogan éltek míg meg nem haltak" része a történetnek és ugye látszik, hogy azért annyira nem is boldog az, aki egy masszív traumán esik át. Azért örvendek, hogy a következő lesz az utolsó szezon, ez már nem annyira érdekes, csak simán nyomasztó és az nem fun.

Minari (2020): Állítólag ez 2020 egyik legjobb filmje. Nekem annyira nem jött be, nem értem mi olyan jó benne, sem a téma, sem a szereplők játéka nem kiemelkedő. Azért ki lehet bírni egyszer, de nem marad le senki sokról ha kihagyja. Még akkor sem, ha érdekli a koreai kultúra.

Babylon Berlin (4. szezon): Imádom ezt a sorozatot és ebben legalább megvan az, hogy bár iszonyú nyomasztó ahogy bemutatja a szegénységet Berlinben immár az 1930-as években, azért jó dolgok is történnek és érdekes az, ahogy végig megmarad a lehetőség arra, hogy másképp alakuljon a történelem, mint ahogy az alakult. Remélem, amikor a sorozat beelőzi a könyveket, megmarad a színvonal. Érdekes, hogy bár egy sorozaton több ezer ember dolgozik több száz munkakörben, mégis könnyebb a dolguk, mint egy írónak, aki egyedül ír egy könyvet és annyi a dolga, hogy egy szövegszerkesztőbe szavakat írogasson egymás után.

Flag Day (2021): Sean Penn az egyik kedvenc színészem, emlékszem a U Turn mekkora film volt a bentlakásban, szerintem többször is megnéztük, de nekem bejött még pár másik szerepben is, még a Fast Timest is láttam. Bár most itt a wikipédia oldalát megnézve, a legtöbb filmjét nem láttam. Na mindegy, szóval ez jó kis lazítós film, de ne várjon senki nagy dolgot tőle és sajnos a témáját is nagyon kesztyűs kézzel kezeli, ami persze érthető is, lévén, hogy a bemutatott pénzhamisító lánya írta a könyvet ami alapján készült, nem látunk bele nagyon a bűnöző bűnös világába, inkább csak kedves családregény egy átlagos problémás amerikai családról.

Don't Worry Darling (2022): Nekem ez bejött, pedig mintha az mondták, hogy lehúzták a kritikusok, de azért szépen kaszált a mozikban is. Én az ilyen párhuzamos valóságos filmekben nagyon messze el tudok kalandozni ha akarok fejben és bár ez a film elég egyértelműen inkább a mostani társadalmunkat kritizálja azáltal, hogy az utópiát egy hím soviniszta múltba teszi, amiről persze a konzervatívak még mindig ódákat zengenek, nekem lenne elég matéria benne elmélázni a saját valóságom és a filmbéli valóság párhuzamain, de írásban nem teszem. De ha valaki szerint még mindig a baby boom korszak az aranykor, akkor hagyja ki inkább.

The Walking Dead (utolsó szezon): A pandémia (most itt hirtelen eszembe jutott, hogy vajon oda kell-e írjam, hogy kovid, mert ha mondjuk 20 év múlva olvasom, lehet, hogy lesz még egy-két aspiráns erre a címre, de hátha nem) elején kezdtük nézni, amikor az volt az embereknek a dolga, hogy otthon üljenek és sorozatokat nézzenek és nem híreket. Az elején nem jött be annyira, mert nagyon jól megcsinálták a zombikat, de aztán szerencsére eléggé háttérbe szorultak és kezdtek az emberi konfliktusok előtérbe kerülni, aminek elég pikáns hátteret biztosít egy zombi pandémia. Na itt kezdett bejönni (mások meg itt ábrándultak ki), akkoriban elég sokat filóztam azon, hogy mit is kell tenni a túlélésért. És persze akkoriban kezdett kialakulni a meggyőződésem arról, hogy a mi társadalmunk is össze fog omlani az éghajlatváltozás hatásai miatt, amiben még mindig hiszek egyébként, csak már megszoktam és nem foglalkoztat annyira. Mindenesetre volt néhány jó példa a bizalomról ebben a sorozatban és bár a végére kicsit kifutottak a szuflából meg a csavarokból, azért szerintem elég nézhető és feltesz néhány olyan kérdést, amit mostanában nem szoktunk feltenni, vagy legalábbis nem így, mert mesterkéltnek tűnik (pl a megbocsátás ugye teljesen másról szól, ha szükséglet is, nem csak virtus). Szerintem fogjuk nézni tovább, bár az eddigi melléksorozatokat kihagytuk, a főbb karakterek azért visszavonzanak.