filmek

Az e havi filmek, megint nem lett valami hosszú a lista, meg a gondolataimat sem írtam le miután megnéztem a filmeket és most nagy kedvem sincs hozzá, szóval ez csak rövid lesz.

Fight Club (1999): 99 nagyon jó év volt a filmiparban, egy pár filmet láttam is a moziban, pl Mátrix, Múmia, 6. érzék. Ezt pont nem, nem tudom hogy maradt ki. Persze, mostanában már nem olyan ütős a története, az, hogy szegény kiábrándult embereket csordába lehet hajtani és mindenféle rendszerellenes akciókra rábírni, ma már inkább negatívumként hat. Azért akkor és ott ütött és néha érdemes megnézni és összehasonlítani, mennyit mozgott a világ közben. Kár, hogy a végén elég nonszensz módon kinyírják a Durdent, bár persze simán feltámadhat bármikor. Kíváncsi lennék, mikor jut el holivud oda, hogy folytatást csináljon hozzá.

No Time to Die (2021): Azt hiszem, az első Bond film amiben meghalt Bond, vagy legalábbis nagy valószínűséggel. Értem én, hogy új szereplőt kell találni, de a halála semmit nem tett hozzá a történethez, számomra legalábbis. Igazából a főellenség sem tett sokat hozzá, pedig én kedvelem Rami alakításait, ez elég vékonyka volt, de azt hiszem, nem nagyon volt amiből dolgozzon. Ja, és talán ez az első film amiben Bond érzelgősen dumálgat perceken keresztül egy csajról, ez is ritka, ha van rá példa egyáltalán. Egyébként meg átlagos Bond, engem nem nagyon hat meg. Mostanában (az utóbbi évben talán) újranéztük az összes Bondot, mert feltette az HBO és nagyon gondolkodom, hogy melyik Bond széria tetszett a legjobban. Azt hiszem, a 90-es évek Bond filmjei tetszettek a legjobban, volt bennük valami frissesség, ami azóta elveszett, de az is lehet, hogy csak úgy beleégett a fejembe annak a kornak a képi világa, hogy mindent ami abban készült, jobban értékelek. Mindenesetre tuti a legjobb jelenet ahogy Pierce Brosnan Moszkvában rallizik a tankkal. Szóval ez is egy megnézhető film, de tuti nem bánom, hogy nem mentem el a moziba megnézni.

Raised by Wolves (2. (utolsó) évad): Gyakorlatilag egyben néztem meg, az első rész második felétől már meg sem álltam a végéig. Nagy reményeim volt az elején ezzel a sorozattal, mert hát Ridley Scott is benne volt, de eléggé elmentek egy irányba, amin nagyjából látszott, hogy összeraktak egy potenciálisan érdekes világot és aztán robot családregényt forgattak le benne. Semmi bolygó méretű csaták a hívők és az ateisták között, pedig abból ahogy indult, ez belefért volna, inkább egy android picsog azon, hogy hogyan lehetne jobb anyja a gyerekeknek és mit is jelentenek az érzései. Látszik, hogy minden részben volt egy viszonylag érdekes alapötlet, amit aztán tessék-lássék megcsináltak és még nyakon öntötték egy csomó híg fossal. Igen, az androidok legalább annyi kismillió gondolatot tudnak megfogalmazni arról, hogy mit jelent a család, mint az emberek, ez még nem teszi ezt érdekessé. Kihagyható cucc, semmiképpen nem újranézendő matéria, még 30 év múlva sem. A Lost meg a Peaky Blinders, az igen, ez nem.

Rob Roy (1995): Ezt azért néztük, mert kell Liam Neesonos filmeket nézni időnként. Anno nem is láttam, a Braveheartot igen. Ez nyugisabb film, kevésbé epikus és ez pont jó. Nagyon bejött Tim Roth itt is. Ha valaki kedveli a kosztümös kis ember a még kosztümösebb gonosz ember ellen típusú filmeket, annak ajánlott, én nem kimondottan, de ez most csak úgy lazításnak megfelelt.

Eternal Sunshine of the Spotless Mind (2004): Meg akartam megint nézni, mert úgy emlékeztem rá, hogy érdekes felvetések vannak benne az öntudatról. Szerintem már többször is láthattam mint egyszer ez előtt, mert most egyáltalán nem zavartak össze az álomban történő dolgok, teljesen követni tudtam a vonalat, így már nem is tűnt annyira érdekesnek. Ráadásul közben sokat változott a véleményem az emberi pszichéről, én tuti jeleztem volna a csajjal és a csaj nélkül átélt emlékek minőségi különbségét, persze nem a lerágott fekete-fehér - színes ellentéttel, de valami könnyen észrevehető jellel, bár itt most 5 másodperc alatt nem tudok semmi érdekeset kitalálni. Ráadásul sok jelent csak arról szól, hogy valami vicces számítógépes vagy mechanikus effektust megcsináljanak, nem igazán tesz sokat hozzá a két főszereplő kapcsolatának megmagyarázásához. De azért kedves film, még ha pár megnézés után sokat veszít is a varázsából. Azt hiszem, többször már nem kell megnéznem.

Lux Æterna (2019): Gondoltam, megnézem a Noé filmeket. Na ebből nem sokat értettem és itt még nem használta annyira mesterien a két szemszögből felvett kép egymás mellé tevését a vászonra, mint a Vortexben. Az kimondottan zavaró, amikor egyszerre mindkettőben beszélnek, szerencsére erről teljesen letett később. Igazából az üzenet sem jött át. Bizonyára kaotikus a film forgatás, de gondolom egyesek direkt élvezik a káoszt, engem végig zavart amit láttam és a végére az isteni szikra sem volt valami nagy látvány. Ez teljesen kihagyható, szerintem, de ha valaki elmagyarázza, miért zseniális, szívesen meghallgatom, nekem nem működött, az tuti.

Climax (2018): Ez jól hangzik papíron, de mint a wikipédián is írja, nem igazán volt benne művészi koncepció és demokrácia uralkodott a forgatás röpke 15 napján. Nem lett valami erős, sem képileg, sem történetileg, persze lehet, hogy nem is volt ez cél, mert még azzal lehetne gyanúsítani a rendezőt, hogy a drogozást népszerűsíti. Hát, elég rossz a trip, de a film is eléggé ötlettelen és szerintem ha lett volna benne néhol egy-két csipetnyi humor, az sokat dobott volna rajta.

Zene. Fight Club vs Starcraft.