tiff

Most volt a XXI. TIFF. Akartam is sok filmet megnézni, meg nem is. Elvileg most van időm filmet nézni, gyakorlatilag meg nem annyira, mert kell gyúrni a játékot...

Ugyanakkor meg most az is van, hogy nincs nagyon kedvem a jelenről, a világról szóló filmeket nézni, bármilyen érdekesek vagy szomorúak vagy meglepőek is azok. Nem tudok elvonatkoztatni a való világtól és az nem egy fényes hely mostanában, szóval ha szép a film, akkor mi lesz a csúnyával, ha meg csúnya, akkor mi lesz a még csúnyábbal, ha meg nagyon csúnya, arra meg nincs szükségem.

Meg aztán, nem is nagyon könnyítették meg a dolgom a szervezők, hogy megtaláljam a sci-fiket meg a fura filmeket, az általuk választott kategóriák nem nyújtottak sok támpontot, bármennyire is művészien hangzanak, legtöbbször trailer sem volt és a film leírásához lemásolt két mondat általában semmit nem árult el, csak azt, hogy a szerzőknek fogalmuk sincs arról, hogy mitől lesz érdekes egy film (számomra).

Szóval végül két Gaspar Noé filmet néztem meg csak. Három filmet vetítettek tőle, az Irréversible-t, amit egyszer láttam és az pont elég volt egy életre és még kettőt.

Enter the Void (2009): Ezt is láttam. Az elejét és a végét leszámítva nem emlékeztem semmire belőle, valószínűleg azért, mert közötte nagyon lekötött az épületek közti repkedés. Most, hogy ennek az újszerűsége elmúlt, egy kicsit untam a dolgot, azon kezdtem gondolkodni, hogy én hogyan oldottam volna meg ezeket a snitteket, szerintem mostanában már digitálisan menne az egész, szerintem néha ők is bemutatták ezt, pl amikor kihallgatják Viktort, akkor rárepül a kamera a hamutartóra és kiderül, hogy 2d az egész. Meg azon filóztam, hogy ha meghal az ember és kiszabadul a hús béklyóiból, a lelke mégis az ismerős helyek között köröz a végtelenségig, ahelyett, hogy végre felfedezné a világot. Mondjuk, nehéz lett volna ezt elmagyarázni a tibeti buddhista hívőknek, hogy a világ nagy és érdekes hely is lehet akár, nem csak hegyek meg hegyek meg hegyek. Szóval így másodjára látva eléggé elmúlt a varázs, de azért egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Vortex (2021): Na ez viszont nagyot ütött. Pedig pont egy olyan film ami a jelenben játszódik és a jelenbeli problémákat mutatja be, de valahogy a színészekhez való közelség meg a két nézőpont engem most végtelenül inspiráló módszere nagyon mélyre lenyúlt a pszichémbe és rendesen összekavarta ott az amúgy is kavargó dolgokat. Nemrég olvastam azokról a kísérletekről, amiben a corpus callosum átvágásának hatását vizsgálták és milyen érdekes, hogy az egyik agy féltek közvetlen információ csere nélkül hogyan próbálja interpretálni a másik benyomásait. Na, nálam is valami ilyesmi ment végbe, egyszerre próbáltam követni a két főszereplő tevékenységét és megtalálni a kapcsolódási pontokat és megjósolni a jövőt és persze azt elemezni, hogy akkor most mi szól a racionális agy féltekemnek és mi az érzelmesnek. És persze gondoltam a szüleimre is, meg arra, hogy egyszer még én is így fogok ballagni a lakásomban. Túl sok volt ez az egész nekem és hát jó lett volna, ha boldog lett volna a vége, most nem sírtam volna, hogy ez így nem realisztikus. De nem lett boldog a vége, illetve akkor igen, amikor meggyőződtem a wikipédia segítségével, hogy a színészek vígan élnek és Noé bácsi megint letett az asztalra egy olyan filmet, amit nehéz lesz utána csinálni. És milyen egyszerű az egész...

Hát ez most ennyi, majd jövőre talán több filmet nézek meg, vagy nem, az utóbbi időben általában 1 film volt az átlagom.