Amikor a számítógépes grafika programozásával kezdtem ismerkedni, akkor emlékszem az első évek arról szóltak, hogy megpróbáltam a nekem tetsző demóeffekteket én is megvalósítani, de mindig is arról volt szó, hogy a működési elv érdekelt, nem maga az esztétikai élmény. Ha sikerült elérni, hogy a pontok hasonlóan mozogjanak ahhoz amit le akartam másolni, nem számított, hogy a színek nem illenek össze, hogy a pacák hányásra emlékeztetnek, az elv volt a lényeg. Azt hiszem, ezzel sokan voltak így akiknek a demoscene felfedezése és a programozás tanulása kéz a kézben járt. Aztán azért egy idő után kezdtem felismerni, hogy az esztétika is fontos, hogy nélküle sosem fogok jó demót készíteni, bármennyire is jó a kód, de valahogy ez az esztétika dolog teljesen elérhetetlennek tűnt nekem.
Aztán eljöttem egyetemre és végre az internet is kezdett kitárulni előttem (amíg otthon laktam, csak emailre volt előfizetésem, még modemmel szíptam le az életadó kis biteket, elképzelhetetlen volt az a bőség ami mostanában mindenkinek megadatik, hogy gyakorlatilag 24/7 az internetre kötve vagyunk). Így találtam rá Vera Molnárra, volt egy cikk, hogy még Amigán nyomja a művészetet. Aztán amikor megnéztem az alkotásait, akkor egyből előjött, hogy ilyent én is tudok és a demók szebbek. Ugyanakkor a legfontosabb talán az volt, hogy szép lassan megértettem, hogy leginkább azt jelenti nekem a munkája, hogy az én módszerem, a technológiával kezdeni és utólag valahogy beletenni az esztétikát is egy valid módszer. És persze az is fontos, hogy milyen kontextusban vizsgáljuk az adott alkotást, ugyanaz a kép lehet házi feladat a for ciklus gyakorlására vagy digitális művészeti alkotás a világrendről.
Hát most Vera meghalt, 99 évesen, de ha nem is értem vagy követtem igazán a munkáját, néhány fontos gondolatot elültetett a fejembe és ezért köszönet neki.
Demó.
Zene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése