filmek

A szeptemberi filmek, gyorsan...

Britannia (3. évad): Ez a sorozat még mindig nagyon bejön, bár talán ez az évad nem volt annyira jó mint az első kettő, vagy csak már nem ütött annyira, hogy a kelták kelta dolgokat tesznek, de nagyon brittül kommentálnak mindent. Az tuti, hogy nagyon jó alaphelyzetet építettek fel a római varázslónő behozásával, de mintha elfogytak az ötletek, vagy csak nem tudták megcsinálni jól, vagy nem volt képernyőre való amit filmeztek. Remélem lesz 4. évad.

Mare of Easttown (2021): Érdekesek ezek a minisorozatok. Van ami jól működik, pl ez is. Talán mostanában az új feladat a filmeseknek az lehet, hogy valahogy a "parti elitek" politikai korrektségét behelyezzék a szegény kisvárosok miliőjébe úgy, hogy ne legyen nagyon didaktikus. Itt azért nagyon érezhető a píszí, de egyrészt én nem szegény kisvárosban élek, másrészt nálunk ez még csak hóbort, a legtöbb ember lehet nem is veszi észre az üzenetet. Ha lesz új évad, jöhet.

Inside Man (2006): Ezt csak lazításnak választottam, elég jó volt, kár, hogy a vége a lehető legsablonosabbra volt készítve, lehet, hogy úgy érezték a készítők, hogy túlontúl okosra sikerült az eleje, el kell ütni a végét valami blődséggel, lehet csak a szufla fogyott ki, kár érte. Azért nézhető.

A Beautiful Day in the Neighborhood (2019): Tom Hanks megint nagyon jó, egy számomra ismeretlen karaktert formál meg, nem tudom mennyire hitelesen, de az eredmény bejött, de inkább csak olyan lazítós film. A píszí itt is megvan, de lehet, hogy ez még az eredeti píszí, aminek tényleg volt valamikor értelme.

The Danish Girl (2015): Na ez nagyon bejött. Szép a film, szépek a szuper-közelik, szép halálos és szomorú a történet. Néznék már élő transz és lgbt emberekről is filmet, mert talán akkor még hitelesebben lehet átadni azt a drámát amin átmennek, amíg elnyerik az áhított alakjukat.

The Wall (1982): Jók ezek a kis költségvetésű régebbi filmek óriási tragédiákról, mert van idő arra is, hogy emberek beszélgessenek egy asztal körül. És a halálok sem olyan dramatikusak a képernyőn, persze aki képes elvonatkoztatni attól amit lát, azt megüti így is rendesen.

The Four Feathers (2002): Na, ez gyengécske lett, Heath Ledger elég jó, de valahogy itt pont az a baj, hogy túl sokat kéne hozzátenni fejben, hogy a cselekedeteket kiváltó érzelmeket átéljük igazán. Talán csak az van, hogy egy ember drámája sosem akkora mint soké és hát ez a film leginkább csak egy emberről szól, a többi elég lapos. Ha az ember szereti a háborús filmeket, akkor talán érdemes.

No Alternative (2019): Ezt csak úgy random választottam, mert azt írta, zenés film és szeretem a zenészekről a filmeket, főként az utóbbi időben. Nem volt rossz és hát nagyon független, még wiki oldala sincs, sőt, még az indiegogo oldalát is megtaláltam és csak 50k dollárt sikerült összegyűjteniük, gondolom azért nem csak abból készítették a filmet. Szóval indiehez képest egész jó és az érzelmi dolgok is rendben vannak, bár a vége kicsit erős, inkább csak azért csinálták így, mert megcsinálhatták, annyira azért nincs felépítve. Azért jó.

Tenet (2020): Nem értem Nolant. Jó rendező, bizonyára, de a saját ötletén alapuló scifik valami förtelmes hülyeségek, nem értem miért kell ezt nyomja, ha olyan filmeket készíthetne, mint a Dunkirk. Lehet, hogyha az ember megnézi többször is a filmet, akkor egy-két részletnek több értelme lesz, hogy hogyan is mentik meg a jófiúk a világot a saját jövőétől, de nem hinném, hogy értelme lenne megnézni egy ilyen filmet többször is. Sok-sok éven keresztül gondolkodott a rendező bácsi az időutazás buktatóin, hogy a film többi részét feltöltse James Bond sablonokkal és egyáltalán nem látványos akciójelenetekkel. És arról már ne is beszéljünk, hogy ha a jövő el akarná pusztítani a múltat, akkor nem időutazó gépet adna a múltbéli rosszfiúknak, hanem mondjuk egy koronavírust, ami 10 év után mindenkit megöl. Szóval balgaság ez a film, aki egy kicsit is komolyan veszi a sci-fi-t, annak csak akkor ajánlom, ha unja az életét. Vagy úgy gondolja, hogy van még mit tanulnia az unalomról és a hülyeségről.

a konzervatív könnyeket liberális kezek törlik le

A konzervatívok szerint régen minden jobb volt. Persze, nem olyan régen, de azért régebben, mint tegnap.

Régen minden nehezebb volt. Az erőforrások messze nem álltak ilyen nagy mértékben rendelkezésünkre, az utilitarianizmus sokkal jobban bele volt kódolva az írott és íratlan törvényekbe.

Az utilitarianizmus mostanában csak a mesterséges intelligenciával foglalkozók hóbortja, ők is leginkább csak azon szeretnek tépelődni egy sör mellett, hogy mikor lehet a villamossal átmenni egy emberen és mikor ötön.

De volt még egy idő, amikor a fogyatékos gyereket levetették a hegyről a mélybe, mert nem érte meg a társadalomnak a belé fektetett energiát. Volt még idő, amikor párbajra lehetett hívni valakit, ha hülyeséget mondott. Akkoriban gondolom így ritkították a hülyéket, az okosok ritkításának legkisebb veszélye mellett.

Ha majd elül a zaj és megkezdődik a fájdalom feldolgozása, talán megint terítékre kerül az utilitarianizmus. De nem hinném, mert liberálisnak jobb lenni, mint konzervatívnak, még ha ezt nem is mindenki vallja be magának.

Zene.

röviden: meg vagyunk baszva

Általában próbálok viselkedni ezen a blogon, de van egy téma, amiben nem tudok viselkedni. Ez a téma az éghajlatváltozás.

Van ez a német okosakat mondó jótúb csatorna, a Kurzgesagt és ők legutóbb az éghajlatváltozásról beszéltek.

Röviden a lényeg, meg vagyunk baszva. Persze, ezt eddig is tudtam, de reménykedtem, hogy hátha rosszul tudom. De nem, nem tudom rosszul. Az utóbbi 150 év alatt felépítettünk a világ egy elég nagy részén egy olyan ipari társadalmat, ami annyi szén-dioxidot kibocsátott, amit tuti nem leszünk képesek kivonni a légkörből. Csak fékezni tudnánk egy kicsit a katasztrófát, ha végre komolyan vennénk a problémát, de még mindig nem vesszük komolyan, még mindig bedőlünk az ócska halogató taktikáknak, amelyekkel a nagy szennyezők a befektetéseiket védik. Szerintem ők már a túlélési terveket készítik, talán az űrben, talán majd valami nagy betonvárosban egy óriási üvegkupola alatt úgy gondolják, hogy majd átvészelik azt a pár száz évet, amíg megint egyensúlyba nem kerül a természet, azután meg gondolják, hogy újrakezdik az életet itt a Földön.

Jó lenne, ha mi, a kirekesztettek, meg tudnánk őket győzni róla, hogy képesek leszünk a kölcsönösen biztosított megsemmisítésre, mikrohullámú ágyúval lelőjük az űrállomásukat, vagy felrobbantjuk a kupolavárosukat, ha az is lesz az utolsó dolog amit csinálunk.

Itt az ideje megalapítani a Mikrohullámú Kutya Pártot.

Zene.

Kucu, a színház csillaga

Néha, nagy ritkán, sikerül is, ha hátra akarok lépni egyet és kívülről akarom szemlélni a dolgokat.

Így van ez most is. Csak nevetni tudok, mekkora öngólt lőtt Kucu az egész liberális pártelnöki históriával. Tuti buktába fogja vezetni az egész hóbelevancot, azt nem értem, hogy ezt ők miért nem látják. Behozni kívülről egy embert, akit senki nem igazán ismer (az a legkevesebb, hogy milyen duhajkodások derülnek ki róla Amerikában) és gyorsan pártelnököt meg miniszterelnököt csinálnak belőle, mert azt szajkózza, hogy számára a legfontosabbak a liberális elvek meg a pészédé elleni harc, azért nem hittem volna, hogy ekkora fiaskóba beleszalad liberális erős ember gárda. Na, de gondolom, úgy gondolják, hogy majd úgy fog táncolni a Kucu ahogy ők fújják és majd csodát művel, mivel azt mondta, hogy tud kormányozni és most éppen senkinek sem füllik nagyon a foga hozzá. Hát ez jó móka lesz.

Amúgy meg az is jó, hogy még mélyebbre süllyed a politikai elit ázsiója, talán ha majd kész lesz az algoritmikus kormányzásra képes program, könnyebben beveszik az emberek, mert az alá már nehéz menni, mint amit nálunk a politikai elit produkál.

Zene.

ahogy a múlt a jövőbe sírűl

Meghalt Sir Clive Sinclair. Az olcsó számítógépei sokakat indítottak el Angliában a zsíros ájtí állásokhoz vezető úton. A Spectrum Kelet-európai klónjai meg ugyanezt tették itt, ahol ez talán még többet jelent.

Volt egy érdekes tuitter vihar arról, hogy egy cukorbeteg pakisztáni srác hogy tör be a játékiparba a 82-84 periódusban és mennyi rasszizmussal és nehézséggel szembesült.

Meg mostanában vannak ezek a filmek, hogy milyen nehéz volt a nőknek, a transzneműeknek, az lgbtk-nek, az egyebeknek 50-100 évvel ezelőtt.

És persze az is egyértelmű, hogy most sem sokkal könnyebb, csak nem köpnek utánuk az utcán.

És akkor arra gondolok, hogy nálunk még el sem kezdték megtárgyalni ezeket a dolgokat, talán a tudomásul vételnél tartunk, legjobb esetben.

A nyugatiak nem elfogadóbbak nálunk, csak régebben szembesültek ezekkel a problémákkal.

Ki kell dobnom a tévét a következő 50 évre, amíg az itteni társadalom is elfogadóbbá válik. Vagy lehet, nemsokára mehetek a Holdra, ha egyszer Ilon belecsap a lecsóba, ott kő regoliton nem marad.

Az mekkora dolog már, hogy élőben lehetett nézni a jótúbon, ahogy az első tisztán turistákból álló legénység 500 kilométer magasan keringve beszámol a dolgokról. Kár, hogy a kupolán nem nagyon sikerült kinézni a kamerával. Na majd legközelebb...

Zene.

egy egyedi bithalmaz visszavág

Mostanában azon gondolkodom, hogy talán nem is kell olyan nagyon sok információt lementeni az emberről, ahhoz, hogy a személyiségét digitálisan rekonstruálhassuk.

Mindenki saját magából indul ki és egyszerűnek/bonyolultnak gondolja a gondolkodását, de igazából a másik emberekről csak elképzeléseink vannak, nem látunk bele a fejükbe, nem érezzük az érzéseiket, amit meg látunk, azt is saját érzékszerveinken keresztül tesszük és a saját érzéseinkkel azonosítjuk.

Lehet, hogy néhány életrajzi adat és érdeklődési kör feljegyzése már elegendő 99%-ban rekonstruálni valakit.

Nem, nem akarok belemenni a sajátértékekbe és sajátvektorokba, de most aki ért hozzá, az gondoljon erre, hogy az emberek varianciájának nagy részét néhány sajátvektorral reprezentálni tudjuk. Talán. Persze, nem lehetünk benne biztosak, de hát miben lehetünk biztosak?

Lehet az lenne a fontos, hogy jól működő zeitgeistet készítsünk, vagy józan eszet és lejegyezzük azt, hogy az ember miben tér el. Mostanában például nagyon sok minden levezethető a vakcinákhoz való hozzáállásból, az pedig binárisnak tűnik. Minden ami folytonos, valójában bináris, a bináris meg kezelhető.

Az biztos, hogy hangot, képet rekonstruálni nagyon jól fogunk tudni valamikor, már most elég jól megy, ahogy szép lassan beszkennelünk mindenkit és még javítunk egy kicsit a modelleken, szerintem bárkit megtévesztenek  majd ezek a szimulákrumok. Legalábbis amíg meg nem kérdezzük tőlük, hogy törülközővel le lehet-e szúrni valakit.

Ilyeneken is(!) gondolkodom mostanában.

Erre Lex Doug Lenatot hívja beszélgetni. Ő az egyik titkos fegyverem, amikor arra kell választ adni, hogy mi lesz, ha a most népszerű gépi tanulás nem lesz képes megtanulni az emberek által több-kevesebb sikerrel művelt racionális gondolkodást. Ugyanis arra vállalkozott, hogy szépen leprogramozza a racionális gondolkodást, illetve azt, amit józan észnek mondunk. És már 37 éve csinálja és úgy érzi, hogy lassan elérte azt a szintet, ahonnan már a rendszer magától is képes racionális módon fejleszteni önmagát. Érdekes volt hallani a gondolatait, nagyjából amit mondott, azzal egyetértek. Én hozzátenném, hogy remélem, lesz olyan algoritmus, ami folytonos terekben képes a logikai dedukciót, indukciót és abdukciót modellezni, de lehet, hogy nehezebb lesz azt az algoritmust konzisztenssé tenni, mint az ő rendszerébe beépíteni egy jó kis gépi tanulás alapú percepciós modult. Reméljük 2029-ig eldől a vita.

Érdekes, hogy az mondta, hogy 75 különböző "it" fogalmat kódoltak az adatbázisban. Vajon nincs 76-odik, vagy csak ők nem találták meg? Vajon századik van?

Ahogy a dolgok most állnak, sok ember akar majd beszélgetni olyanokkal, akik nem vették a kovid akadályt az evolúciós küzdelemben. Sokan csak azért, mert egy bit nem volt bekapcsolva a fejükben.

Van itt egy lista egy csomó tévhittel, illetve mondjuk inkább olyan evolúciós megszorítással ami a modern világunkban már nem megfelelő. Rengeteg olyan van, ami a vesztes oldalra nyom a koviddal való küzdelemben. Azon gondolkodtam, hogy pl. hogy lehetne megtanítani az embereknek az ezer és a millió közötti különbséget. Talán pont az a baj, hogy nincs olyan módszer, ami egy millió gyermekre általánosan vonatkozna. Azt tudom, hogy nekem elég volt a matematika óra, de jobb lett volna, ha mondjuk tanév kezdetén adtak volna ezer szem cukorkát és mikor mind megettem volna, elvittek volna egy épületbe, ahol lett volna egymillió szem cukorka.

Zene.

az örökös bosszúság

Mostanában megnéztem néhány Lex beszélgetést és egy gondolat nagyon megütött a Jaron Lanierrel felvett beszélgetésből.

Azt mondja Jaron, hogy "freedom is enternal annoyance", azaz a szabadság örökös bosszúság és hát ez most nekem jól értelmezhető. Röviden, úgy értelmezem, hogy gyakran nem tetszik az, ami történik körülöttem, de ez azért van, mert másoknak is joguk van úgy élni az életüket, aminek szerintem az eredője nem vezet jóra. Viszont ez nem korlátoz engem igazán, megmarad a bosszúság szintjén, nem válik nehezebben kezelhető érzésekké. Persze Jaron optimista, úgy látja, hogy a világ megmarad a mostani szinten élhetőnek, ami hát igen nagy optimizmus. Ugyanakkor Jaron azt is mondja, hogy a jövőt meg kell hagyni a jövő generációinak, őt nem zavarja az, hogy egy adott ponton nemlétre szenderül. Talán ezzel oldja fel magában azt az ellentmondást, hogy nem lesz a jövő valami tejjel-mézzel folyó Kánaán. Meg persze ő úgy látja magát, mint egy olyan ember, aki igenis bele tudna szólni a jövőbe, én csak szemlélni és megélni szeretném, nem beleszólni és mivel jó eséllyel lehetetlen lesz ez, ezért is elszomorít, ha a jövőre gondolok.

Lehet meg kéne tanulni zenélni, ha másképp nem, prünnyögni a számítógépen.

Amúgy meg nagyon ajánlom ezt a beszélgetést, nekem nagyon rezonáltak a fickó gondolatai.

Zene.

egy kis optimizmus

Ma arra gondoltam, hogy talán azért nem cseréltük még le a kapitalizmust, mert senki nem próbált még egy új rendszert kitalálni, ami jobb lenne. De majd jön valami jó közgazdász, aki kitalál egy jó rendszert, meg egy jó matematikus, aki bebizonyítja, hogy az értelmes paramétertartományban és az értelmezhető időskálán nem kaotikus a rendszer és majd jönnek valami jó programozók, akik leprogramozzák és mindenkinek elérhetővé teszik és akkor az emberek ilyen alapokon szerveződő kommunákba fognak menni élni és a munkájukat beadni és akkor jó lesz. Remélem, hogy vannak akik ezzel a problémakörrel foglalkoznak és megpróbálják megoldani. És ha tényleg jobb lesz az új rendszer, akkor reméljük hagyják kibontakozni és bizonyítani, mint ahogy most hagyják, hogy a kriptó aláássa a matematikusok és programozok jó hírnevét és egy csomó embert megkárosítson amikor összeomlik. Vagy nem. De most próbálok optimista lenni.

Zene.

jótúb zászlaja leáldozóban ejsze

Érdekes, hogy a jótúbon még mindig fut a kacsás videóm szárnyalása. Májusban kezdődött, aztán gondoltam, hogy alább fog hagyni és akkor majd írok róla, de még mindig nem érte el a szokásos napi 1-2 látogatást, még mindig napi 100 össze szokott jönni a csatornán és én még mindig nem értem mi történt, hogy a jótúb ennyire megtolja a videóimat.

Közben az is történt, hogy egy másik videót is felkapott az algoritmus, amelyben a Vaskertes kerítésén szórakozom a vaskarikákkal 7 másodpercben. A régi verzióját persze nem kapta fel, az lehet túl sokat tart, vagy 15 másodpercet. Szóval ez segített megérteni, hogy tényleg semmi köze a megtekintések számának a videó tartalmához, az algoritmusnak egyszerűen beakadt ez valamiért és mivel gyakran ajánlgatja ezt a videót, ezért gyűlnek rajta a megtekintések, mert néha az emberek azért csak rá-rá kattintgatnak, talán véletlenül.

Már csak arra kéne rájönni, hogy miért most akadtam be az algoritmusnak. Valószínűleg ezt én sosem fogom megtudni, lehet már nem is nagyon lehet megtudni, a sírjába viszi ezt majd a jótúb.

Azért találgatni lehet, mert a gondolatok pörögnek, az a dolguk, azért fejlesztettük ki ezt a képességet, még ha 99.99%-ban fölöslegesen is pörögnek.

Most éppen azt olvastam valahol, hogy a tiktok nagyon feljövőben van, percben kifejezve, már többet nézik mint a jótúbot Amerikában, Ázsiában valószínűleg már rég így van. Lehet, hogy ez azt eredményezte, hogy nagyon lecsökkent a kis jótúberek száma, akik azért még nyomják a kontentot, nagyon sokan inkább a tiktokon próbálnak szerencsét. Viszont a jótúb sok sztárnak ad még otthont, akik viszont mennyiségben nem tudják pótolni a kicsiket, viszont a minőségi kontentjük még mindig elég megtekintést generál, amelyek mellett lehet ajánlgatni a kicsiket, akikre persze csak sokkal ritkábban kattintanak, de azért mégis többször mint azelőtt, amikor nagyon sok volt a kicsi.

Na, ezt jól megaszontam, most nincs kedvem még egyszer nekifutni, aki nagyjából tudja hogy működik a jótúb, az amúgy is megérti. :)

Egyébként én azért nem féltem a jótúbot és nem a technológiájuk miatt, hanem azért, mert már nagyon sok sztárnak platformot adtak akik azért be fogják vonzani a nézőket mert olyan kontentot fognak gyártani, ami a tiktokon nem fekszik. Persze, a tiktoknak megvan a saját stílusa, a saját sztárjai, de ott azért sosem lesznek két órás mixek, amelyekben 8 percenként lemegy egy-egy reklám. Meg na, talán a jótúb is tud majd innoválni valamit, szeretném, ha valami technológiait innoválna, nem csak valami cociális hülyeséget.

Zene.

polityika röviden

Ehh, csak röviden. Én egyetértek a Románia Megmentése Párttal, ideje volt egyet cselekedni is, nem csak szájkaratézni. Kucu pedig minél tovább marad miniszterelnök, annál mélyebbre húzza a libsiket, ami talán nem is olyan rossz dolog. Aztán persze lehet, hogy száz év múlva változik a véleményem, de legalább állok elébe.

Zene.

Kucu macska barátság

Ami most megy a román politikában, az nagyon szomorú. El is ment a kedvem az írástól, szóval lehet, hogy még ritkásabbak lesznek a bejegyzések.

Az mindenesetre számomra egyértelmű, hogy Kucu nem való kormányfőnek, ha mégis az marad, akkor ott nagyon megdolgoznak érte a háttérben dolgozó jómunkásemberek főnökeinek macskái. Persze, azért nem akkora játékos ő, hogy a politikai álomvilág felfesledjen, de legalább nyugodtabban folytathatom a nem szavazok stratégiámat, mert egyik kucu, másik eb.

Túl könnyű lett volna, hogy a politikusaink felnőjenek az előttük álló feladatokhoz, inkább csak maszatolnak még egy-két évtizedig, aztán majd jön az új rendszer, vagy nem jön és akkor meg jön az új világ száz év múlva. Kezdhetünk megint minden elölről, remélhetőleg valamilyen emlős állattól, bár lehet, a dinoszauruszok leszármazottai is kaphatnának egy esélyt megint, legalább felfelé van hely bőven építkezni.

Zene.

filmek

Az augusztusi filmek. Nem csinálom jól, hogy nem írom le egyből a gondolataimat, csak a címet, mert a legtöbb filmből sajnos nem sok marad meg egy hónapnyi élet után a csillagos sivatagban. Meg egy kicsit ijesztő is ez a hosszú lista, ezért is késtem vele. Na de kit érdekel?

A Private War (2018): Én nem vagyok filmkritikus, nem tudom és nem is akarom a filmeket tisztán esztétikai szempontok alapján értékelni, ha a történet érdekes, vagy megható, vagy elgondolkodtató, akkor az egy jó film. Ennek a filmje baromi érdekes, egy újságíróról szól, aki életét vesztette a szíriai polgárháború elején. Tudom, hogy valószínűleg nem eszik ilyen forrón a kását és nem is egészséges az amit bemutatott és a művészkedő részek egyébként eléggé kilógtak, de nekem nagyon bejött ez a film és rossz belegondolni, hogy az igazi újságírók ritkák mint a lila hollók a világűrben, amit a nagyjuk művel, az valamilyen szintű seggnyalás és igen, a CNN-el az élen, de ők legalább azt a segget nyalják, amely nem akarja kivégezni a lakosság tetemes részét. Ha azt mondom, időszerű ez a film, akkor azzal azt mondom, hogy mind el fogunk pusztulni, de egyesek legalább becsülettel teszik ezt.

Driveways (2019): Nyugis kis film, kell ilyen is, sajnos nem váltott ki semmilyen különösebb érzelmet, de ha valaki nyugalomra vágyik, annak bejöhet.

Ursul (2011): Nagyon Kusturica, annyira, hogy a zenéjét is ő írta. Sajnos eléggé műanyag, szerintem egy 15 perces rövidfilmben el lehetett volna mondani mindent ami ebben a filmben benne van, de az bizonyára nem mutat olyan jól egy rendező cv-jében. A végén a poén azért jó, de ha az ember belehúz és megnézi, én tuti nem ítélem el. Ha valaki nagyon nagy Kusturica fan, akkor talán megnézheti, hogy a futottak még kategóriát szélesítse, gazdagítsa, vagy csak simán duzzassza.

The Goldfinch (2019): Nagyon kritizálták ezt a filmet, bizonyára nem olyan jó mint a könyv, de mivel én a könyvet nem olvastam, volt benne elég matéria ami meglepjen. Kicsit érződik rajta, hogy a jelenetek bizonyos könyvbéli jeleneteknek kell megfeleljenek, de hiányzik belőlük a belső logika, ezért csak simán furcsák. Ha ismertek egy filmet amiben jól el van magyarázva a gondviselés fogalma, akkor írjátok meg kommentben. Ezzel együtt, nekem bejött nagyon, ajánlom.

The Beach (2000): Uhh, az egyik kedvenc filmem a mágikus 1999-2003 periódusból, nagyon féltem tőle, hogy nem fog működni, de nagyjából működött. Nincs kedvem írni róla, el is felejtettem azt amire gondoltam miután megnéztem, a következő 40 évben amennyit még írni fogok a blogba, tuti előkerül még és akkor majd leírom frissiben a gondolataimat.

Bloodshot (2020): Na ebből már nem sokra emlékszem, azért néztem meg, mert a reklámja tetszett anno és pont a mozik bezárása körül került a moziba és emlékszem, hogy vacilláltam, hogy elmenjek-e a moziba, mert ki tudja, soha többet nem lehet majd moziba menni, de azért nem akartam a moziba járós időszakot Vin Diesellel lezárni. Nem kell sokat elvárni tőle, az effektusok elég jók, a sztori nem túl bonyolult, de azért ne nézze az aki csak jó filmeket szeret nézni. Emlékszem, hogy volt valami amiben elég progresszív volt, csak már nem tudom mi és már nincs az HBO-n, meg amúgy sem fárasztanám magam azzal, hogy megkeressem. :)

Lions for Lambs (2007): Na ezt nem nagyon értettem. Van olyan filmtípus, hogy egy sikeres színész úgy gondolja, hogy rendezni könnyű és az első filmjének egy bonyolult történetet választ amiből aztán a vágó próbál valami nézhetőt faragni, mert amúgy semmi nem jön át a történet bonyolultságából? Na ez egy ilyen film. Nem ajánlom.

Ford v Ferrari (2019): Engem nem igazán érdekelnek az autók, valószínűleg azért, mert abban a korban, amikor kellett volna kezdjenek érdekelni, már a számítógépek kezdtek érdekelni. De amikor egy ember legyőz egy óriáscéget és utána nemsokára meghal, mert fingjuk sem volt az aerodinamikai modellezésről, csak arról, hogy hogyan kell 300 kilométerrel száguldó ágyúgolyókat csinálni, azt azért én is meghatva nézem. Azért szerencse, hogy ilyen filmet nem csinálnak majd a számítógépek hőskoráról, a legnagyobb tragédia valószínűleg az lesz, amikor valaki kómásan hajnali négykor beleönti a diétás kólát a prototípust magába záró billentyűzetbe és kimegy az áram az egész gettóban. És nekem ez is pont elég. :)

Equilibrium (2002): Ezt anno nem láttam, de nem is bánom, olcsó Mátrix klón és hát telen van a kétezres évek kliséivel, ugyanakkor azért jó volt megnézni, a Mátrix futottak még kategóriát és szeretem feszengetni. Az tuti, hogy mostanában már senki nem csinálni filmet pisztoly-katákkal.

Edge of Tomorrow (2014): Ez az egyik kedvenc sci-fi-m a 2010-es évekből, sajnos a jó sci-fi mostanában már igencsak ritkaság számba megy.  Valamiért ez a film nálam képes arra, hogy időnként csak bele-bele nézzek 5-10 percet, pedig ez nagyon nem szokásom, most is úgy indult, hogy az Equilibrium után nézzünk bele 10 percet, de kezdjük az elejétől, aztán meg megnéztem az egészet, ezért került bele a listába. Mostmár kb arról filóztam, hogy kialakulhat-e magától egy olyan faj, amely annyira képtelen bizonyos egyedek reprodukciójára, hogy inkább időutazást hajt végre, ami persze a mi ismereteink szerint teljes nonszensz, de ha eltekintünk ettől, akkor talán az idegenek egy érdekes koalícióban élnek, amelynek a működését talán érdemes lett volna tanulmányozni a földi erőknek és röpiratokkal rávenni az alfákat, hogy lázadjanak az omega ellen, ha már tiszta idegek. Na jó, szóval mondtam, hogy ez az egyik kedvenc filmem. Az a baj, hogy sanszos, hogy a tervezett folytatás nem fog megvalósulni, ami azért nagy kár lenne, bár ha tényleg annyira jó a történet, mint ahogy Emily nyilatkozta, akkor lehet belőle könyvet is írni. Csak úgy mondom.

The Hours (2002): Ezt sem láttam anno. Valószínűleg sokkal érthetőbb lenne, ha olvastam volna a Woolf könyvet amelyről szól, de én egyelőre még nem voltam képes a hölgy könyveiben elmélyedni, bár az Orlando-ból az első 30 oldalt már kétszer is elolvastam. Persze azért tetszett, ez most a jó féle módon volt érthetetlen és volt ideje az ember gondolatainak elkalandozni a film alatt az összefüggéseket keresve. Az az érzésem, hogy ez a film anno nem az én korosztályomnak tudott katarzist nyújtani és nem vagyok benne biztos, hogy nekem bármikor fog tudni, de azért valamikor még próbálkozni fogok vele. Ja és az az orrplasztika, az valami fenomenális volt, tényleg.

Bringing out the Dead (1999): Scorsese bácsi úgy gondolta, hogy a régi jó Taxi Driver filmjét lemásolja egy kicsit későbbi Nyú Jorkban és az ötlet nem is volt rossz, a megvalósítás is eléggé gyilkos, de azért valami hiányzik, talán az a bizonyos belső logika, meg az, hogy egy mentős valószínűleg a durva dolgok olyan arzenálját látja minden éjszaka, amit már nem bírt el a film és a válogatás nem lett túl sikeres. Egyszer majd valaki fog egy olyan verziót is csinálni, amiben csak lőtt sebek lesznek és a végén a fickó leugrik a századikról, de azt én már valószínűleg nem fogom megnézni.

The Conductor (2018): Ez is jó volt, kellenek a hősök, főként azok, akik valami olyant csinálnak, amit senki előttük, pl nőként zenekart vezetnek. Úgy érzem, a 2000-es évek elejéről is lesz rengeteg ilyen téma majd a jövő évszázadnak és ugyanolyan értetlenül állnak majd a mi világunk előtt, mint én az előtt a gondolat előtt, hogy egy nő ne tudna ugyanolyan jó karmester lenni mint egy férfi.

Doubt (2018): Úgy látszik, most sikerült sok ilyen társadalmi témájú filmet választanom (hja, ha jó sci-fi nincs, a rossztól meg csak dühöngök). Ez es jó film, kár Filipkéért, én nagyon kedveltem, kezdek hasonlítani is rá, mármint kerületben. :) Azért remélem sorra kerül az összes filmje még a tévémen és majd okosabbakat fogok írni róluk, de most nincs kedvem megint arról írni, hogy jó-e az, ha az elb-szott világunkról készítenek jó filmeket. Nem, nem jó. Legyen a világ f-sza és a filmek sz-rok. Na de a játékok ne legyenek sz-rok, meg a zene, mert az azért már több lesz a soknál, azért már lehet, nem áldoznám be a világot. :))))))

The Undoing (2020): Ez egy mini-sorozat. Elég jó volt, érdekes ez a tendencia, hogy film helyett mini-sorozatot készítenek egy történetből, így több mindenre van idő, néha a miliő annyira fontos szereplő, hogy nélküle kevesebb a történet és hát a XXI. századi Nyú Jork az egész komoly miliő. Nekem tetszett, de talán Nikól nem volt mindig a helyzet magaslatán, vagy csak a rendező néni nem tudta kiszedni belőle azt, hogy mi is kéne történjen benne, ahogy a történet hullámzik a miliőben. Na, azért érdemes megnézni. Kár, hogy Hjú olyan öreg lett már, általában kedves filmekben játszik és ebben sem rossz, csak kicsit zavart engem, hogy megöregedett.