filmek

A szeptemberi filmek, gyorsan...

Britannia (3. évad): Ez a sorozat még mindig nagyon bejön, bár talán ez az évad nem volt annyira jó mint az első kettő, vagy csak már nem ütött annyira, hogy a kelták kelta dolgokat tesznek, de nagyon brittül kommentálnak mindent. Az tuti, hogy nagyon jó alaphelyzetet építettek fel a római varázslónő behozásával, de mintha elfogytak az ötletek, vagy csak nem tudták megcsinálni jól, vagy nem volt képernyőre való amit filmeztek. Remélem lesz 4. évad.

Mare of Easttown (2021): Érdekesek ezek a minisorozatok. Van ami jól működik, pl ez is. Talán mostanában az új feladat a filmeseknek az lehet, hogy valahogy a "parti elitek" politikai korrektségét behelyezzék a szegény kisvárosok miliőjébe úgy, hogy ne legyen nagyon didaktikus. Itt azért nagyon érezhető a píszí, de egyrészt én nem szegény kisvárosban élek, másrészt nálunk ez még csak hóbort, a legtöbb ember lehet nem is veszi észre az üzenetet. Ha lesz új évad, jöhet.

Inside Man (2006): Ezt csak lazításnak választottam, elég jó volt, kár, hogy a vége a lehető legsablonosabbra volt készítve, lehet, hogy úgy érezték a készítők, hogy túlontúl okosra sikerült az eleje, el kell ütni a végét valami blődséggel, lehet csak a szufla fogyott ki, kár érte. Azért nézhető.

A Beautiful Day in the Neighborhood (2019): Tom Hanks megint nagyon jó, egy számomra ismeretlen karaktert formál meg, nem tudom mennyire hitelesen, de az eredmény bejött, de inkább csak olyan lazítós film. A píszí itt is megvan, de lehet, hogy ez még az eredeti píszí, aminek tényleg volt valamikor értelme.

The Danish Girl (2015): Na ez nagyon bejött. Szép a film, szépek a szuper-közelik, szép halálos és szomorú a történet. Néznék már élő transz és lgbt emberekről is filmet, mert talán akkor még hitelesebben lehet átadni azt a drámát amin átmennek, amíg elnyerik az áhított alakjukat.

The Wall (1982): Jók ezek a kis költségvetésű régebbi filmek óriási tragédiákról, mert van idő arra is, hogy emberek beszélgessenek egy asztal körül. És a halálok sem olyan dramatikusak a képernyőn, persze aki képes elvonatkoztatni attól amit lát, azt megüti így is rendesen.

The Four Feathers (2002): Na, ez gyengécske lett, Heath Ledger elég jó, de valahogy itt pont az a baj, hogy túl sokat kéne hozzátenni fejben, hogy a cselekedeteket kiváltó érzelmeket átéljük igazán. Talán csak az van, hogy egy ember drámája sosem akkora mint soké és hát ez a film leginkább csak egy emberről szól, a többi elég lapos. Ha az ember szereti a háborús filmeket, akkor talán érdemes.

No Alternative (2019): Ezt csak úgy random választottam, mert azt írta, zenés film és szeretem a zenészekről a filmeket, főként az utóbbi időben. Nem volt rossz és hát nagyon független, még wiki oldala sincs, sőt, még az indiegogo oldalát is megtaláltam és csak 50k dollárt sikerült összegyűjteniük, gondolom azért nem csak abból készítették a filmet. Szóval indiehez képest egész jó és az érzelmi dolgok is rendben vannak, bár a vége kicsit erős, inkább csak azért csinálták így, mert megcsinálhatták, annyira azért nincs felépítve. Azért jó.

Tenet (2020): Nem értem Nolant. Jó rendező, bizonyára, de a saját ötletén alapuló scifik valami förtelmes hülyeségek, nem értem miért kell ezt nyomja, ha olyan filmeket készíthetne, mint a Dunkirk. Lehet, hogyha az ember megnézi többször is a filmet, akkor egy-két részletnek több értelme lesz, hogy hogyan is mentik meg a jófiúk a világot a saját jövőétől, de nem hinném, hogy értelme lenne megnézni egy ilyen filmet többször is. Sok-sok éven keresztül gondolkodott a rendező bácsi az időutazás buktatóin, hogy a film többi részét feltöltse James Bond sablonokkal és egyáltalán nem látványos akciójelenetekkel. És arról már ne is beszéljünk, hogy ha a jövő el akarná pusztítani a múltat, akkor nem időutazó gépet adna a múltbéli rosszfiúknak, hanem mondjuk egy koronavírust, ami 10 év után mindenkit megöl. Szóval balgaság ez a film, aki egy kicsit is komolyan veszi a sci-fi-t, annak csak akkor ajánlom, ha unja az életét. Vagy úgy gondolja, hogy van még mit tanulnia az unalomról és a hülyeségről.