filmek

Na már megint itt a hónap vége, most éppen jó hosszú a filmek listája és én megint elhanyagoltam a gondolataim leírását, ezért megint jól össze lesz csapva ez az egész, de amúgy sem hiszem, hogy bárki innen merítene ötleteket, hogy mit érdemes nézni, ez inkább nekem szolgál emlékeztetőül, hogy érdemes-e újranézni a már látott filmeket. Meg általában az évek során teljesen el is felejtem egy-egy film tartalmát, hátha így sikerül feléleszteni néhány emlékfoszlányt majd a jövőben, bár, hogy mi célból, az talány. Ja, és néha nagy ritkán változik a meta szint is, mint ebben a hónapban, de erről majd a végén.

Turkish Delight (1973): Első Rutger Hauer film, meg minden idők egyik legjobb holland filmjeként is van jegyezve, meg Verhoevennek is az első nagy sikere. Elég vicces dolog, kicsit amatőr a kinézete, nem tudom mennyire szándékos és mennyire a kor technikai limitációinak és a költségvetésnek a kombinációjából ered. A tartalom viszont első rendű, amikor a két főszereplő éppen nem meztelenkedik, akkor kemény társadalom kritikát fogalmaz meg. Ebből két dolgot lehet megtanulni, a hollandok sem voltak a 70-es években még az a minta nemzet, mint ahogy most gondolunk rájuk (pl. biciklit is csak a főszereplő használ), másrészt lehet bőven meztelenkedni egy filmben szex nélkül is. Nagyon mély mondanivalót azért nem kell keresni, illetve a meta szinten igen, de erről még mindig csak a végén.

The Last Chase (1981): A sok millió dolláros pasassal egy régi sci-fi, ez is propaganda a javából, de republikánus propaganda, a wikin azt is írja, hogy tiszta reaganizmus az egész. Azért én élveztem, pedig több a hiba benne mint az értelmes dolog, de pont ezért jó. De azért többször nem érdemes megnézni, inkább az Alient kéne újranézni, vagy a következő filmet.

The Thing (1982): Ez alapmű a horrorok történetében. Kicsit már eljárt felette az idő, a mai szörnyecskék sokkal aktívabbak mint a régi társaik, de régebben több idő maradt a helyszín és az emberek bemutatására, talán így fogékonyabbak lettünk a rájuk váró horrorra. Fene tudja, nekem mindenesetre bejött nagyon ez a film, eddig nem is láttam, de szerintem felkerül a listára, bár nem is igazán tudom, mi tetszik annyira. Talán a helyszín, meg az, hogy az emberek amúgy elég lazán állnak a halálhoz, nincs nagy drámázás, illetve ugye van az a székes jelenet, de az inkább poénos. Több horrort kéne nézzek, csak sajnos csak egyedül nézhetem, E nem vevő rá, ha néha megpróbálkozunk egyel, hamar le kell lőni, mert ő sokkal inkább benne van, ami hát öreg hyba horrorok esetében. :)

Planet of the Apes (1968): Az úgy kezdődött, hogy valaki azt írta tuitteren, hogy milyen jó kis brutalista helyszínek voltak a Conquest of POTA-ban. Én mostanában nagyon érdeklődöm a brutalizmus iránt, meg amúgy is nagyon rég óta meg akartam nézni a Majmok bolygója filmeket, szóval nem kellett sokat győzködni. Én csak az első részt láttam valamikor, sok meglepetést nem tartogatott, bár az azért meglepő volt, hogy mennyire megy benne az igazi háborúellenes diskurzus, nem az a bullshit ami most népszerű. És persze az alapötlet annyira erős, hogy szerintem még sokáig lehet fejni. Van valami elemi erő abban, ha elmegyünk a falig a másság értelmezésében, aztán lehet szépen keresgélni a közös dolgokat. Szóval alapvetően én most nem is sci-fi-ként néztem ezeket a filmeket, hanem a kor problémáira való refelexióként. Azt hiszem, számunkra ugyanannyira felfoghatatlan az, ahogy texas demokratából republikánussá vált és ahogy a pártok egyetlen sarokkövön teljesen átfordultak Lyndon B. Johnson tevékenysége alatt. Nehéz lett volna ütősebb párhuzamot találni, mint ami az emberiséggel történt ebben a filmben.

Beneath the Planet of the Apes (1970): És mégis, az emberek nem változtak semmit, csak ritkábbá váltak, de a Föld elpusztítása még bőven benne van a pakliban. Élveztem, hogy végül csak azért döntenek a Föld elpusztítása mellett, mert a majmok lelövik a jó csajt, Novát. Nagyon érződik ezen a filmen, hogy a készítők nem akartak folytatást csinálni, de a pénz nagy úr volt, ezért teljesen ideológiai alapon megcsinálták a folytatást és az egészet felhúzták a háborúellenességre. Gyakorlatilag minden erről szól ebben a filmben, a majmok és emberek viselkedése is és az is, hogy nincs menekvés.

Escape from the Planet of the Apes (1971): Ez talán a sorozat csúcspontja. Látszik, hogy mennyire nem sci-fi-ként gondolnak a filmre az alkotók, nincs itt már semmi űrhajó, csak két majom Los Angelesben kiosztja az eszet. Minden téma sorra kerül, rasszizmus, feminizmus, munkajog, amit csak akar, azt hall bele az ember. A vége nekem nagyon bejött, volt abban az elhagyatott hadihajóban valami végtelen magányos és persze a majmok sorsa se valami szívderítő. Azt hiszem, itt teljesen kifogytak az ötletekből, a következő filmek már csak arról szólnak, kell valami a vásznon történjen, hogy belépőjegyet lehessen szedni, de már az üzengetést nem lehet tovább húzni.

Conquest of the Planet of the Apes (1972): Igen, jó kis brutalista ez a jövő, ami persze már a múlt, de itt már nagyon egyértelmű az üzenet és nagyon hosszú a lázadás, ami sajnos a mai standardokkal már nem veszi fel a versenyt, de az akkori nézők biztos rémüldöztek rendesen ahogy a több száz gorilla futkosott az utcákon meg a tereken. Ez már inkább arról szól, hogy a 3. részben elhangzottakból csináljunk filmet, mert az emberek nem hitték el elsőre.

Battle for the Planet of the Apes (1973): Itt sincs már sok mondanivaló, csak némi poénkodás a társadalom majomizálásáról, az emberek erőszakosságáról és arról, hogy a sorsot nem lehet elkerülni. Azért az is nagyon bejön, hogy mivel van az egész történetben egy időutazás, az ebből adódó paradoxon sosincs feloldva, tehát ha az ember akarja, értelmezheti az egészet úgy, hogy az egész csak egy olyan lehetőség, ami sosem válhat valósággá, mert a majmok a jövőből érkező egyedektől tanulnak meg beszélni. De persze lehet úgy is értelmezni, hogy az ember soha nem értheti meg igazán a cselekedeteinek a következményeit, ezért még a legfurább dolgok is lehetővé válnak. És persze lehet úgy is értelmezni, hogy az ember ígyis-úgyis elpusztítja magát, mert nem értjük a helyünket a világegyetemben. Mert nem is érdekel minket, az érdekel, hogy melyik hülye mit mondott és mikor. Mintha a csillagokig elhallatszana.

The Death of Dick Long (2019): Nehéz volt elhinni, hogy ez egy nagyon jó film, de tényleg az. Teljesen szembemegy mindennel ami a mostani filmeket jellemzi, egy buta történetben buta emberek rengeteg butaságot csinálnak és szenvednek is miatta rendesen. Katarzis nincs a végén. Zseniális.

The Lobster (2015): Hát ez egy nagyon okos kritikája a mostani társadalmunknak. 10/10 pont erre, de azért nem ártana ha valami látványos is történne a filmben, legalábbis én végig vártam rá (mint ahogy az előző filmben is, de ott mivel nincs kiforgatva a világ, nehezebben lehetett volna eladni egy nagy csavart). Ritkán mondom azt egy filmre, hogy lehetett volna egy kicsit Shyamalanosabb is, de itt azért jó lett volna. Persze, lehet akkor az emberek nem vennék komolyan a mondanivalót, ha lenne valami ócska de jó poén benne. Én azt hiszem, nekem csak így tudna működni ez a film, ha azt mondaná, hogy teljesen kifordítottuk a társadalmunkat, de mindig lesznek univerzális igazságok, mint a kacagás. Azért ajánlom annak, aki nagyon vágyik egy újabb allegóriára, hogy miért tűntek el a jó dolgok a világból.

Men in Black (1997): Ez még mindig működik, poénos is, még vizuálisan is megállja a helyét, pedig jó régi már és jó nagy lépés volt előre. Csak most már kezdtem kicsit fogékonyabb lenni a társadalmi üzenetre is, meg arra, hogy mit is reprezentál a nagy alma az amerikai kultúrában (bár ez ugyebár változik, de éppen a változás által lehet érzékelni nekünk is, akik sosem voltunk ott és valószínűleg sosem leszünk). Szóval jó volt újra nézni, van benne egy nagy flaska "je ne sais quoi" a 90-es évekből, jó neon zöld, de időnként fel kell hajtani. Persze, lehet ez csak azokra vonatkozik akik akkor is éltek és valós időben volt lehetőségük megtapasztalni. Én mindenesetre nagyon jól szórakoztam a poénokon is, a világon is, pedig már meglepetés nem sok volt benne.

Men in Black II (2002): Ez még tűrhető folytatás, nagyjából minden megvan benne mint az előzőbe, csak az újdonság hiányzik, de hát az nehéz dolog egy folytatásban. De minden másban léptek egy szintet, ami azért elég becsületes dolog. Talán még abban is sikerült egy szintet lépni, hogy kár sietni, úgyis odaérsz, még ha az utolsó pillanatban is. Mostanában, amikor a szabad akarat kezdett érdekelni, egészen érdekesen értelmezhető ez a film. Kis részecskék vagyunk fix pályán egy végtelen univerzumban. És az egész elfér a legunalmasabb helyeken is.

Men in Black: International (2019): Ezt láttam akkoriban, de nem sok mindenre emlékeztem belőle, szóval néhány poén megint ütött, de sajnos kevés volt belőlük. Kicsit az az érzésem, hogy az időt a poénok csiszolása helyett a PC csiszolására helyezték és hát a PC igencsak változó dolog, míg egy jó poén mindig jó poén lesz (ha nem PC alapú, persze :)). Kár érte, lehetett volna sokkal jobb is.

Last Tango in Paris (1972): Állítólag, Bertolucci a szexuális fantáziáiból készítette ezt a filmet, persze ez valószínűleg csak reklámfogás, valami ami univerzális érdeklődésre tarthat számot. Én annyira nem látom korszakalkotó filmnek, bár mondjuk a kortárs Decameronnál sokkal jobb. Csak valahogy az a baj vele, hogy számomra hamis minden ami a meztelenkedésen kívül történik benne. Azt hiszem, kicsit túl van tolva benne a férfi karaktere aki az élet értelmét keresi a felesége nélkül és a kiscsaj karaktere is, aki egy tapasztalt férfi szerelmére vágyik. De persze, lehet ez csak a mostani normák tükrében és csak nekem érződik így. Na de ehhez is lesz egy kis meta szintű hozzáfűzni valóm.

Men (2022): Na, ez nagy hülyeség volt, a szó jó és rossz értelmében is. Sok értelmet nem sikerült felfedeznem benne, de a hülyeség az első rendű volt benne, szóval aki szereti a formabontó cuccokat, azoknak tudom ajánlani. Lehet még én is adok neki újabb esélyt majd valamikor, Alex Garland jó cuccokat készít, bár nekem az Annihilation marad egyelőre a kedvencem tőle.

The Hunt (2020): Nem tudom, külön zsáner-e ez az üldözzünk és gyilkoljunk embereket, én láttam párat, azt hiszem. Ez egy elég gyengécske próbálkozás, a véres, gyilkolós része még elmegy, de a beszélgetős, motivációs része nagyon gyenge. És nem azért, mert próbál viccelni a progresszív gazdagokkal, hogy milyen könnyen válnak az jogvédelem bástyáiból brutális gyilkosokká, hanem azért, mert ezt nagyon gyengén teszi. Bár lehet, hogy ilyen gyenge világban élünk, telefonos poénokon csúszik el az életünk. Fene tudja, inkább úgy érzem, ugyanannyira nem értette a film a világot amit bemutat, mint amennyire nem értik a progresszív jogvédők az embereket, akiknek a jogait védik. Vagy direkt ilyen és akkor ez a csavar. 

Na és akkor a meta. Végre. Szóval az első filmben, a Turkish Delight-ben volt egy jelenet, amikor a főszereplők kidobják a szobrot amiért jó pénzt kaptak, de nem kapták meg a társadalmi elfogadását az életstílusuknak. Akkor arra gondoltam, hogy ezt lehetne úgy értelmezni, mint a rendező jelzése a filmjének a túl mély mondanivalóját keresőknek. Persze, lehet benne van a regényben is, ami alapján a film készült, de nekem valahogy ezt is jelentette ez a jelenet. Aztán az utolsó tangó alatt is volt egy jelenet, amikor a lakásban van valami lepedővel letakart szobor szerű valami, ami párszor megjelenik, míg végül a csaj egyszer lerántja a leplet, de igazából nincs ott semmi. Na ezt a jelenetet értelmezni úgy, mint a rendező véleménye a filme mondanivalójáról, már tényleg nem túl nagy logikai bukfenc. Egyébként a Poor Thingsnél is filóztam ezen a buborék fújós jeleneteknél. Szóval akkor elkezdtem gondolkodni, hogy milyen filmekben van még ilyen jelenet, amikor valamilyen műtárgyat vernek szét, vagy valami ilyesmi és esetleg van a filmnek valami pretenciója is mélyebb gondolatok közvetítésére? És persze egyre sem emlékszem, mert nagyon rossz a memóriám, ilyen szempontból is. De ezután remélem, ha valami ilyen jelenetet látok, megvizsgálom, hogy értelmezhető-e a jelent úgy mint a rendező kommentárja a művéről. Remélem lesz még a listán pár film.

Zene.

Még zene. Talán már a jótúb előtt is csinálták, de igazán a jótúb hozta fel ezt a műfajt, hogy kedvenc filmek jeleneteiből vágnak klippeket az emberek a kedvenc zenéikhez (én csak az animés változatával találkoztam ennek a jótúb korszaka előtt), mindenesetre van itt egy nagyon jó kollekció régebbi filmekből régebbi zenék alá vágva, egy Jennifer Connelly superfan által. Jó kis kollekció, az tuti. Vannak még ilyenek, lehet, ide a filmek alá kéne tegyek rájuk linket. Vagy nem. :)

VÉGE. Végre.