Már megint

Már megint nem tudok aludni. Hülyeségek járkálnak a fejemben fel, le, jobbra, balra, ki, be. Tegnap szépen megmondtam a frankót az egyetlen embernek, aki segíteni próbál nekünk a tudományos életben való eligazodásban. De hát ha igazam volt, egyszerűen nincs időm tudományos életre, feladatok vannak, amikkel addig szívok, amíg egyszer csak megoldottnak tűnnek. Semmi más nincs. Már előre félek ettől az egésztől, úgy érzem, ez így nem fog menni. És mégis, csinálni kell, mert ez van, ezt kell szeretni. Talán egyszer majd jobb lesz. Talán nem fogok úgy lefeküdni, hogy ma megint nem azt csináltam, amit kellett, ami egy kicsit is megnyugtat, hogy nem hiába telt el ez a nap. Persze, vannak jó oldalai is a dolognak. Nem marad annyi hülyeségre időm, mint régen és talán szép lassan leszokom róluk. Egyre kevesebb blogot olvasok. :)) Sovány vigasz.

Már megint fölöslegesnek és hamisnak érzem a blogolást. Az, ami történik velem, nincs súlya. Tegnap akartam venni ampicilint, mert Eszternek lehet, hogy be fog gyulladni a foga. A gyógyszertárban nem adnak már, csak receptre, de nem gond, ott van pont szemben Kolozsvár legnagyobb kórháza, van urdzsenca, majd ott írnak receptet. Valamilyen márványt utánzó fajánc, az ember simán ráképzel egy ebolát, fehérség, de olyan, ami kivájja a szemet és kiszívja az agyvelőt. Egy fél óra múlva megjelenik a nővérke, odamegyek, illedelmesen köszönök (ahogy a román tudásomtól telik, gőzöm nincs, hogy mondják a gyulladásnak) és némi telefonálgatás után kiderül, hogy nem adhat, csakis a fogorvos. Tudom, ez nyugaton így divat, ott az embernek megmondják az esti hírekben, hogy másnap milyen baja lesz, tervezzen be egy utat az orvosához.

Kit érdekel ez az egész? A nővérkét biztosan nem és ez csak nekem új. Valahol rosszul esik, hogy ilyenekről írok. És mégis. Azt hittem, már rég feladtam a dolgok igazi megértésének vágyát, azt hittem, elég, ha működik. De ha nem működik, még mindig nem a rugdosással akarom kezdeni. Pedig a rugdosástól általában minden megindul. Valahol valamit nagyon elszúrtam. És még aludni sem tudok.

A számítógép atyja, Alan Turing, 1954 június 7-én cián által megöngyilkolászta magát. Pont megfelelő olvasmány ma hajnalra. Olybá tűnik nekem, hogy a logika nagyjai közül sokan meg voltak enyhén kattanva. This calls for further investigation, Mr. Watson. Whatever.

Írni kell, újra meg újra

Igazából semmi írásra érdemes dolgot nem csináltam. Mégis írok, dévédét a netről összehalászott ökörségekkel, amiket sosem fogok mégegyszer megnézni, de ha már vettem a fáradtságok, hogy letöltsem őket, akkor már muszáj venni a fáradtságot, hogy némileg rendszerezzem és kiírjam is őket. Persze erre most igazán nincs időm, de hát, mire van? És még azt sem remélhetem, hogy megőriztem a cuccot az örökkévalóságnak, mert a cédékben már rég nem bízom és dévédét még nem olyan régen írok, hogy kiérdemelje a bizalmamat. Persze, blogot is írok, arra sem kéne időm legyen és az aztán meg sem fordul a fejemben, hogy a gondolataimat, érzéseimet sikerülne általa megőrizni az örökkévalóságnak. Nem tudom miért csinálom, persze okot sokat fel tudok sorolni.

Tegnap megpróbáltam feltenni a toolchaint. Ő győzött. A cygwin még csak-csak felment valahogy, még arra is rájöttem, hogy a wgetnek hol kell beállítani a proxyt (az ftp-nek nem találtam meg, de szerencsére a build script wgetet használ). Aztán itthagytam, hogy szedegesse össze magának a binutilst meg gcct meg ami még kell, mikor hazajöttem, itt sírt, hogy a 600 mega amit még hagytam neki, nem volt elég. Újrakezdés után meg a subversion sírt be, hogy nem tud kapcsolódni és hát hogy is tudna, tuti nem engedik a kedves rendszergazdák a subversion portot keresztül a proxyn. Magyarul, szívtam a tegnap egy csomót fölöslegesen és még fel is húztam magam. Na, remélem majd valaki elvégzi helyettem a toolchain build fájdalmas procedúráját és én majd letöltöm a teljes pakkot. :)))

Tegnap mégis elég sokat játszodtam a Link's Awakeninggel. Nagyon tetszik, ahogy a történet alakul, még igazán semmit nem lehet tudni a célról, vannak a monszták, de a falu éli az életét, a kislány a téren nagyon szépen énekel, Link teljesen kettős életet él a falu és a környezete között. A bagoly érdekes választás, vajon lesz neki valami mélyebb értelme is, mint hogy sokat tud és bárhova el tud repülni. Lehet, átalakul valami királylánnyá, talán Zeldává. :))) Viszont a második dungeon megszívatott, sehogy sem tudtam megtalálni a Nightmare keyt, és akkor szépen letöltöttem a végigjátszás doksit és megnéztem, hogy ott, ahol a nyuszi be van zárva, először őt kell megölni, utána a denevért és csak a végén a kék vasálarcost. Persze, az sem volt semmi, hogy rájöjjek, hogy tudom megölni a nyuszit (egyszer bombával sikerült, de akkor utoljára öltem meg). Hát komolyan, két kocka közé egy üres hely beékelése az egyik függőleges és a másik vízszintes eltolásával túl komoly feladat egy 25 éves informatikával (uram bocsá, logikával) komolyan foglalkozó embernek. Szóval ezt ügyködtem ma hajnali 3 körül.

Előtte megnéztem a Saw II-t, Eszter szokás szerint 5 perc után belealudt. Hát, mit mondjak, nem volt valami jó minőség, viszont a film annál jobb. Általában a folytatások gyengécskék szoktak lenni, de ez most ugyanolyan jó volt, mint az első, elég nagy a történeti variáció, mind témában (egyből elkapják a puppetmastert (Jigsaw szerintem is suxx)) mind mondanivalóban (múltkor nem sok derült ki arról, hogy miért, most filozófál az alak az élet értékéről). Óriási ötlet a filmes önreflexió. Az az igazság, hogy amikor nekifogtam nézni, volt bennem egy ilyen, hogy akkor most megint kinlódnak és értelmetlenül és az egész pusztán az erőszak fantáziadús ábrázolása lesz, de tévedtem, nagyon jó kis történet alakult ki és a karakterek is a helyükön voltak és a motivációk is és nagyjából mindenki megkapta ami neki járt. Mondjuk tipikusan olyan film, amit másodszor nézve az ember már csak a vágást figyeli, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Akartam még írni arról, hogy mennyire szuboptimális életet élek, de inkább azt írom, hogy Eszter nagyon finom paszuly levest főzött. Nyami.

Ma

Ma reggel 8-ra bementem az irodába (mind szeretném lyuknak, pincének, ilyesminek hívni, de illessük csak az őt megillető névvel). Este 7 körül jöttem el, közben ittam két kávét és ettem két perecet. Valamit bütyköltem a gépen is, de nem nevezném óriási haladásnak, bár megint lefutottam pár kört, amiről az ember csak gondolja, hogy nem kötelező őket lefutni, de mégis. Ilyen a pálya. Nagyon elfárasztott.

Itthon végre befejeztem a Doomot, PSP-n, ultra violenceen. Játszodtam egy kicsi Lézi Dzsonit. Mennyire szerettem azt a játékot, pedig mennyire egyszerű. Emlékszem, az egyik barátom játék közben letépte egy dzsojsztik karját. Dzsojsztik, te jó isten, joystick és kész. Játszodtam még egy kicsi Shantae-t, az első pályát, de nem kóser, nem frissíti az emu a vramot, lehet, hogy alkalmaztak valami hblank vagy gdma trükköt? Bizonyára a legjobban megírt mászkálós GBC-re, az utolsó valamire való játék volt. Feltettem a Link's Awakeninget, kíváncsi leszek, lesz-e rá időm. Nem lesz.

Történt ma pár sokkal fontosabb dolog is. Egyik sem érint engem igazán, bár az egyik az igen közvetetten. Messze nem az én feladatom lenne beszámolni róluk, de ha már adott a lehetőség, hadd engedtessék meg nekem.

Egyik barátomnak kislánya született. Csenge. Ma tudtam meg. Nagyon sok boldogságot kívánok neked, Csenge, remélem legalább annyira szép lesz a te világod, mint a miénk.

Eszteréknek meghalt a kutyája, a Bubu, édes kicsi kutya volt és már nagyon öreg. Nyugodj békében Bubu, bár én az ember halál utáni életében sem hiszek.

Most akkor ennyi. Aludni kéne.

Kiráááály

Mekkora királyság ez a psp. C64-es játékokat lehet vele játszani. Móbájl. Hajaj, Commando, mennyit fogok én nyomulni veled. Annyira heppi vagyok. A sok régi jó kis stuff, amik bearanyozták a gyermekkorom tévé előtt töltött óráit. Hajaj, hajaj. Azt kéne írni, hogy letettem a hajam, de annak még nem jött el az ideje. Van ám tovább is. Hajaj, Doom, de jól is futsz (mondjuk kicsit szokatlan, hogy a strafeeléshez nem kell nyomni a nyilakat, hanem simán L, R-el lehet). Mondjuk a sid-ek még elég furcsán szólnak, de hát fejlődik még az a kis player. És akkor ott van a scummvm is. Hajaj. Hajaj. Tényleg szóhoz sem tudok jutni. Kár, hogy mostanában annyira nincs időm semmire. Kell vegyek egy jó nagy memory stick duót, az a 32 mega semmire sem elég. Már így is túl sokat dumáltam, PSP 4EVA!

Időutazás a kütyüvel

Az időutazás veszélyes dolog, az ember nehezen szánja rá magát. Én ma este mégis rászántam magam, a kütyüvel. Először persze kellett kicsit várni, hogy a régen beállított Japán célpontot Amerikaira cseréljem, de ez a lépés elvileg probléma nélkül kellett zajlodjon. Az utazás első fele 48 századdal előre vetített ki egy olyan jövőben, ahol csak egy apró rés mentette meg csak az emberiséget. Ezen a résen, a szintén régen figyelmetlenségből Japánra állított múlt helyett Amerikait választottam újra és a rés többszöri feszegetése után végül sikerült 50 századot visszaugranom az időben. Ebben a gyönyörű szép múltban az ember lehetőségei sokkal tágasabbak, reméljük, élni is fogok velük.

Hó

Tegnap este lehullt az első hó.

Fáradtan

Ma nem vagyok jó semmire. Semmire, amit jónak tudok nevezni akkor amikor minden már amúgy is jó. Nem tudom, miért vagyok fáradt. 11-ig aludtam, mióta felkeltem, valahol mélyen hátul az agyamban fáj, nem tudom mi. Az agyban gondolom tisztán az idegek fájhatnak. Hmm, kezd a monitorom megmenni, most vettem észre, hogy a sarkakban kicsit elhomályosodott a kép. Hmm, jó kis monitor volt ez, pedig, csak mondjuk olyan nehéz, mint egy gnú. Egy kövér gnú. Ez most olyan fájdalmasan hülye.

Ma született két újabb blog. Mindkettőnek az alkotóját ismerem valamilyen szinten (na jó, az egyiket nagyon, talán nem ismerek nála jobban senkit ezen a földkerekségen). Azért nem akartam linkeket tevegetni, hogy ne kerüljek bele megint ebbe a vajon ki néz, miért néz, mit gondol rólam dologba, ami valamilyen szinten érdekelt a másik blogomban. De ezt most rövid időre megszegem, azaz megszegtem, amíg ezt a két blogot belinkeltem ide jobbra. Szerencsére a blogger nem teszi elérhetővé a látogatási statisztikát én meg nem fogok feltenni egyet. Jó ez így.

Ittam egy kávét, volt benne egy vanilia cukor is, nem rossz. Eszter odatette a mosógépet mosni, bár még nem vagyunk meggyőződve róla, hogy jól is csinálunk mindent (tavaly óta elfelejtettük, hogy melyik programot is szoktuk használni), de már haladunk. Milyen kis kapitalista mosógépeket bírtunk 25 éve készíteni, különböző programok vannak. Hol van a ruhák egyenlősége? Én ha ruha lennék, fellázadnék. Tessék csak a nadrágot a fejen hordani, biztos melegít annyira mint a sapka. Fáradt vagyok.

Annyira tudom csodálni azokat az embereket, akik olyan sokat dolgoznak, minden nap, minden éjjel, minden reggel, minden délben és minden este.

Apró

A gép dolgozott, az alkotó nem tudom ki, de én untam magam mellette, ezért nekifogtam kóreai házit írni. Nagyon beleálmosodtam, már kevertem az igeidőket, hogy melyik oszlopba melyiket is kell írni, pedig nem volt sok feladat, meg egyszerű is volt, mindenféle irregularitásokat kellett gyakorolni, liül, piüm, satöbbi. Hmm, fárasszalak itt is titeket kóreai karakterekkel? Inkább nem. Szóval gondoltam, itt az ideje a jól megérdemelt kávénak, de csak 4 ezresem volt, szóval természetesen kimentem a zuniverszitöci könyvesbolt melletti boltba, a szokásos perecből egyet venni, mert a visszajáró pont a hiányzó 4 ezret teszi ki. Erre a kedves eladónő 500 lejeseket is visszaadott, erre megkértem, hogy adjon már ezreseket, mert csak azokat szereti a zautomata. Erre meg ő, hogy hogy képzelem, az is pénz, megígy megúgy. Kértem még egy perecet, erre erősködik, ha nem adok ezer lejt, akkor megint ugyanígy ad vissza, hát adtam neki két 500-ast. Amikor anyu felhívott, pont másfél pereccel és egy kávéval a kezemben egyensúlyozva próbáltam kivenni a kulcsot az irodához a zsebemből. Sikerült a telefont is felvenni. Na nem a földről. Ezen az apró történeten filozófáltam, hogy leírjam-e. Aztán leírtam, mert éhes vagyok és nincs kedvem felállni a székről és elvánszorogni a konyháig, hogy kenyeret vegyek elő. Van egy túró rudi még a hűtőben.

Voltam kóreain is, én csináltam meg egyedül az egész házit. És persze hibátlanul. Az nem ér, hogy én ezt már megcsináltam egyszer, pár éve valamikor. :)) Aztán volt egy furcsa mozzanat, azt mondta, hogy mivel nem tartottunk szünetet, ezért zenét fogunk hallgatni, meg is hallgattunk valami softosabb kpopot, férfi hang énekelt. Aztán megünnepeltük a szülinapomat. Eléggé le voltam döbbenve, nem is igazán tudtam ellenkezni. Még heppi börszdéjt is énekeltek, persze kóreaiul, persze egy sor. Azt nem mondom el, mit kívántam, amikor elfújtam a felfordított poháron a gyertyát. Mert akkor nem teljesül. Volt süti, bóti de fincsi. Párszor körbekínáltam, teljes létszámban voltunk jelen (6 személy, 3 fiú, 3 lány). Volt tea is, én ződet ittam, de nem nagyon passzolt a sütihez, meg amúgy is, plikkes volt, bár kóreai. Már megint nem a kóreai blogot írom, pedig azt kéne. Fáradt vagyok gondolkodni.

Annyira szeretnék egy kis Civilizationt játszani, a régit, a dosost, nem értem, honnan ered ez a szomj utána. Sajnos nem engedhetek meg 2 napi kikapcsolódást. Majd talán valamikor máskor.

Művészet

Ma reggel meglátogatott a művész úr. Már fél 8 óta tíz percenként tettük szundira a telefont, rá várva, 8 után valamivel megérkezett. És végre rászerelte a hideg vizes csapra a mosógépet. Adtunk neki 15 lejt, nem emlékszem, hogy valaha ennyire örültem volna, hogy adhatok valakinek pénzt. Ő a nap embere, sőt, talán még az egész hété is, bár az inkább az a valaki, aki felelős azért, hogy tegnap kaptunk ösztöndíjat.

Aztán mentünk munkába, aztán órára, aztán operába. "Scarpia, avanti a te!" Nagyon bejött helyenként, valahogy kezd nagyon ismerőssé válni a zene, az utóbbi 7 évben legalább 15-ször megnéztem. Szóval nagyon tetszett. Majd talán máskor bővebben róla. Ja igen, a neten 6 órai kezdet volt kiírva, de csak 6.30-kor kezdődött. Természetesen, beültünk a Jazzbe sütit enni. Itt ettünk először együtt sütit Eszterrel. :)

Itthon is befaltam még a maradék két szelet dobost, amit a tegnap vettem, mert úgy volt, hogy jön Ádám. Eszter most a pszichós gólyabálon van, végre kicsit csetelhetek én is, így este felé. Hmm, viszont nem jó ez így, mert hanyagolom a kóreai blogot, most is, ahelyett, hogy a szavakat vadásznám, hülyeségeket írok.

Hát ilyen nincs, vagy mégis?

Nem tartott 5 percet, amig létrehoztam az új blogomat. Nem semmi. Az idő az semmi, a létrehozási, az, hogy mennyit fogok vele eltölteni, az nem semmi.

Az van, hogy vannak emberek, akik a régi blogomat még mindig meg-meg nézik, pedig most éppen ugye kóreaiul nyomulok benne. És mégis megnézik, mert határozatlan embernek ismertek meg, aki bármely nap újra nekifoghat valami értelmes nyelven blogolni. Vagy ennyire érdekli őket, hogy mi van velem? Nem tudom, a lényeg az, hogy úgy döntöttem, megérnek nekem ezek az emberek némi időt, amennyit blog írásra szánok. Megint hülyeségeket írok, sohasem tudtam elmondani, amit gondoltam, nagyon bonyolult dolog az amúgy is, szóval a lényeg az, hogy nem akarok semmi komolyat csinálni ezzel a bloggal, lehet, hogy pár bejegyzés után ezt is letörlöm, lehet, hogy nem. Az is lehet, hogy meg fogok próbálni értelmes dolgokról is írni, de egyelőre még nem. A másik blogot egy személynek szántam, ezt most többnek, remélem azért, hogy nem ugyanazokat az érzéseket fogja belőlem kiváltani. Szóval most akkor főként apróságokról fogok írni, mindennapiakról. Érdekes, egy kicsit félek, hogy a diákjaim is olvashatják ezt, az nem jó, de most erről nem írok többet. Az egyetemi dolgokat még mindig megpróbálom kerülni. A családiakat is. Lesz viszont sok elmélkedés a kóreai nyelvről és kultúráról.

Szóval akkor megint itt vagyok ugye Kolozsváron megint, izé, vasárnap 25 éves lettem. Jó volt otthon. Az előtti héten vettem egy laptopot a tesókámnak, Toshiba Tecra, 1.6 P4M, 20G vinyó, 256 ram, dvd combo, 16 megás supersavage. Nekem úgy tűnt, elég jól viszi, remélem, a hosszabb és behatóbb teszt is igazolni fogja ezt. Már egy hete nem nyúltam a PSP-mhez. Ó na, megint ez van, annyi apróságról akartam írni, most meg semmi nem jut eszembe. Szerintem az agyban az emlékező és a beszéd központ nem tud tökéletesen együtt működni. Az persze lehet, hogy jó dolog, mert másképp nem fárasztnánk magunkat új mondatokkal. Vagy nem, ki tudja? Szerencsére senki.

Igen, lesz filozófálgatás, mi másra számítottatok? Főként, ha itt nyög a gépem a mérés alatt, amit futtatok, csak csetelni meg blogot olvasni, meg blogolni lehet. A gépen, egyébként még mennyi mindent lehet csinálni. Mondjuk párszor körbefutni a bentlakásokat. Szerencsére én ilyen hülye nem vagyok.

Na szóval, a kóreai blogom még mindig fontosabb, de azért néha ebbe is fogok írni. Pár szabály nekem: más blogokat nem linkelni, statisztikát soha nem megnézni. Kíváncsi vagyok, ez utóbbit be tudom-e tartani? Most ennyi.