Már egy ideje gondolkodom azon, hogy miért lettem pont én a szingularitáriánus (azaz az aki hisz a technológiai szingularitás rövid vagy közép távú megvalósulásában) a baráti körömben. Mondjuk maga a mechanizmus az valószínűleg annyi volt, hogy olyan csoportokban, ahol van bizalom és tisztelet, gyakran bevállalja valaki azt a szerepet, hogy ellentmondjon az általánosan elfogadott téziseknek, nem lepne meg, ha ez a cselekvésminta nem evolúciós nyomásra jött volna létre, ugyanis nem szabad minden tojást egy hűtőládában tartani ugyebár. A kérdésem inkább az, hogy miért vállaltam be pont én ezt a szerepet abban a kis kutató közösségben amibe tartoztam akkor amikor szingularitáriánus lettem. Az meg, hogy a társadalom aminek tagja vagyok nem szingularitáriánus, elég egyértelmű, a haladás nálunk szitokszó, szóval itt nincs kérdés. Egyébként miután beálltam ebbe a szerepbe, sok-sok pró és kontra érvet olvastam az utóbbi 20 évben, de minden kontra érvre volt pró (és fordítva), szóval maradtam és maradok.
Persze, a dologból azért lett most bejegyzés, mert egyéb fontos kérdésekben eltér nagyon a véleményem a nagy átlagtól. Igazából gyűjtöm a puskaport ahhoz a bejegyzéshez.
Szóval most akkor egy olyan top5-öt készítek, amelyben a sorrend is próbál egy valós relációt tükrözni az elemek között, de mivel ezen a dolgon már egy ideje rágódom, lehet, hogy az igazán egyértelmű dolgok most kimaradnak a frissességi torzítás miatt (azaz ezeken a dolgokon gondolkodtam legutóbb, ezért ezek ugranak be most).
1. A demoscene. Szerintem az emberek nem igazán értik azt, hogy milyen csodálatos masina a számítógép, mekkora előny a problémamegoldásban a tárolt program és a determinizmus. Talán a demoscene miatt értékelem én jobban a számítógépeket mint akár a programozó barátaim is, hiszen én a 90-es évek második felét végig azzal töltöttem, hogy ámultam és bámultam, hogy mikre képesek a demók és mire képes egy gép, ha olyan ember zongorázik rajta, aki nagyon jól ismeri azt és keményen dolgozik is azon, hogy több pixel ricegjen a képernyőn. Anno azért tanultam meg assemblyben programozni, hogy én is több pixelt tudjak ricegtetni és amikor a 386-osról váltottam a 486-osra akkor leesett az állam, hogy micsoda új dolgok előtt nyílt meg az út. Mostanában az emberek csak azt tapasztalják, hogy a windóz egyre szarabb, pedig a gépek többet erősödnek abszolút értelemben egy év alatt mint mondjuk a teljes 90-es években (egy új 1 ghz-es mag kb ennyit jelent), csak persze a programozás hígult fel nagyon nagy mértékben és persze a platformok is bonyolodtak sokat. De hiba lebecsülni a számítógépeket, szerintem a mai asztali gépek a megfelelő algoritmusokkal okosabbak lesznek mint az ember, az általánosságról meg ne kezdjünk vitát.
2. A sci-fi. Ezt nehéz felmérni, hogy ki mekkora sci-fi rajongó, de én nem nagyon tudom megérteni azt, hogy hogyan lehet valaki nagy Star Trek rajongó és ne higgyen abban, hogy Data egyszer valóság lesz? Vagy olvasson Asimovot és ne gondolkodjon intelligens robotokról, vagy szabályrendszerről ami az emberi cselekvést generálja? Én még nem is olvastam szingularitáriánus sci-fit (leszámítva az Accelerandot), de már ami sokkal előtte volt meggyőzött arról, hogy az alkotót az alkotása túl tudja szárnyalni (és nem csak esztétikai értelemben).
3. Az ateizmus. Ebben sem hinném, hogy össze lehet hasonlítani az embereket, de hogy lehet elvetni a mennyországot, de nem reménykedni a digitális öröklétben? Kurzweil is ezért érdekelt leginkább a szingularitásban, túl hamar elvesztette az édesapját, szerintem morális kötelességünk minél többet megmenteni az értelem fényéből, még akkor is, ha az az értelem Istenhívő. Én is elfogadom persze, hogy mindenki ugyanannak a fizikai/kémiai/biológiai szabályrendszernek a foglya mint az elődei, akik meg kellett haljanak, de úgy gondolom, hogy ha most rátesszük az információelméleti szabályrendszert, az nyit egy néhány új kaput, az információ megmenthető a degradálódástól, csak megfelelően kell kódolni, a biológiában sem írja sehol, hogy meg kell halni 80 évesen, csak a rendszerben kell a felhalmozódó hibákat valahogy korrektálni, stb. stb. stb. stb. stb. A szingularitás nem jelent automatikusan örök életet az embereknek, de szerintem a két dolog a tudat mélyén azért sokkal jobban összefügg mint ahogy azt a legtöbben beismerik.
4. Az önértékelésem. Azt hiszem, azok gondolják azt, hogy nem tudunk emberi szintű mesterséges intelligenciát létrehozni, akik úgy gondolják, hogy ők maguk valami csodálatos elmék amelyek az univerzumból szípják le a legcsodálatosabb gondolatokat. Én kilencedik osztályban egy matekfelmérőn rájöttem, hogy nem vagyok csodálatos elme. Arra is rájöttem, hogy az, hogy jó tanuló valaki, nem jelent semmit, meg arra is, hogy amit én szerettem csinálni otthon, kergetni a kis pixeleket, az nem ér semmit az akadémiában (bár erre sokkal később volt egy esemény ami rácáfolt, de azt még sokáig nem fogom leírni, de ha ismersz, megkérdezheted élőben és lehet válaszolok). Azt sem értettem soha, hogy miért is egyedi az öntudat, de aki csokit tud készíteni, az engem nagyon boldoggá tud tenni? Szerintem az öntudat csak annyira egyedi, mint a számok, bár egyedinek látszik, van egy (vagy néhány) egyszerű szabály amivel generálni lehet, csak hát senki nem tud a más öntudatával operálni, hogy észrevegye a hasonlóságot.
5. A zazen. Bár erről sincs túl sok információm, hogy annak a körnek a tagjai amibe tartoztam, mennyire foglalkozott a buddhizmussal, gondolom nem erőst. Én mindenesetre egy időben nagyon rácuppantam. Előtte meg persze foglakoztatott mindenféle dolog az ufóktól elkezdve a bioenergetikán át az agykontrollig, tudatos álmodásig és az asztrális projekcióig. Mindenesetre mire a buddhizmushoz értem és kipróbáltam a zen meditációt (a zazent, szerencsére mester nélkül aki egy nagy bottal verte volna a hátamat amikor elcsüggedt a testem), lehetőségem volt megtapasztalni azt, hogy az öntudat csak egy vékony burok azok felett a folyamatok felett amire rárakta az evolúció és ha az embernek sikerül valahogy nem magára figyelni, akkor felbuzog az előző réteg. Szóval szerintem erre mi is képesek leszünk egyszer, olyan algoritmust alkotni, ami megoldja a feladatokat és konzisztens lesz (modulo "fogalmam sincs"), de nem igazán lesz képes részletes introspekcióra. Mert a tudás gyarapítása mindig a kísérlettel kezdődik, az elmélet csak sokkal később születik meg, hiszen az elméletnek túl magasak a követelményei (igaz és általános). Ezt bizonyítja az eddigi út is, nem hiszem, hogy közelebb járunk az emberi elme működésének megértéséhez a neurális hálók által, de már nagyon sok feladatot hasonló szinten tudunk megoldani.
Szóval ezt a bejegyzést már régen meg akartam írni, igazából csak példa arra, hogy én másképp gondolkodom mint sokan mások és erre jön majd egy másik példa holnap (valószínűleg).
Demó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése