filmek

Az e havi filmek, megint nem lett valami hosszú a lista, meg a gondolataimat sem írtam le miután megnéztem a filmeket és most nagy kedvem sincs hozzá, szóval ez csak rövid lesz.

Fight Club (1999): 99 nagyon jó év volt a filmiparban, egy pár filmet láttam is a moziban, pl Mátrix, Múmia, 6. érzék. Ezt pont nem, nem tudom hogy maradt ki. Persze, mostanában már nem olyan ütős a története, az, hogy szegény kiábrándult embereket csordába lehet hajtani és mindenféle rendszerellenes akciókra rábírni, ma már inkább negatívumként hat. Azért akkor és ott ütött és néha érdemes megnézni és összehasonlítani, mennyit mozgott a világ közben. Kár, hogy a végén elég nonszensz módon kinyírják a Durdent, bár persze simán feltámadhat bármikor. Kíváncsi lennék, mikor jut el holivud oda, hogy folytatást csináljon hozzá.

No Time to Die (2021): Azt hiszem, az első Bond film amiben meghalt Bond, vagy legalábbis nagy valószínűséggel. Értem én, hogy új szereplőt kell találni, de a halála semmit nem tett hozzá a történethez, számomra legalábbis. Igazából a főellenség sem tett sokat hozzá, pedig én kedvelem Rami alakításait, ez elég vékonyka volt, de azt hiszem, nem nagyon volt amiből dolgozzon. Ja, és talán ez az első film amiben Bond érzelgősen dumálgat perceken keresztül egy csajról, ez is ritka, ha van rá példa egyáltalán. Egyébként meg átlagos Bond, engem nem nagyon hat meg. Mostanában (az utóbbi évben talán) újranéztük az összes Bondot, mert feltette az HBO és nagyon gondolkodom, hogy melyik Bond széria tetszett a legjobban. Azt hiszem, a 90-es évek Bond filmjei tetszettek a legjobban, volt bennük valami frissesség, ami azóta elveszett, de az is lehet, hogy csak úgy beleégett a fejembe annak a kornak a képi világa, hogy mindent ami abban készült, jobban értékelek. Mindenesetre tuti a legjobb jelenet ahogy Pierce Brosnan Moszkvában rallizik a tankkal. Szóval ez is egy megnézhető film, de tuti nem bánom, hogy nem mentem el a moziba megnézni.

Raised by Wolves (2. (utolsó) évad): Gyakorlatilag egyben néztem meg, az első rész második felétől már meg sem álltam a végéig. Nagy reményeim volt az elején ezzel a sorozattal, mert hát Ridley Scott is benne volt, de eléggé elmentek egy irányba, amin nagyjából látszott, hogy összeraktak egy potenciálisan érdekes világot és aztán robot családregényt forgattak le benne. Semmi bolygó méretű csaták a hívők és az ateisták között, pedig abból ahogy indult, ez belefért volna, inkább egy android picsog azon, hogy hogyan lehetne jobb anyja a gyerekeknek és mit is jelentenek az érzései. Látszik, hogy minden részben volt egy viszonylag érdekes alapötlet, amit aztán tessék-lássék megcsináltak és még nyakon öntötték egy csomó híg fossal. Igen, az androidok legalább annyi kismillió gondolatot tudnak megfogalmazni arról, hogy mit jelent a család, mint az emberek, ez még nem teszi ezt érdekessé. Kihagyható cucc, semmiképpen nem újranézendő matéria, még 30 év múlva sem. A Lost meg a Peaky Blinders, az igen, ez nem.

Rob Roy (1995): Ezt azért néztük, mert kell Liam Neesonos filmeket nézni időnként. Anno nem is láttam, a Braveheartot igen. Ez nyugisabb film, kevésbé epikus és ez pont jó. Nagyon bejött Tim Roth itt is. Ha valaki kedveli a kosztümös kis ember a még kosztümösebb gonosz ember ellen típusú filmeket, annak ajánlott, én nem kimondottan, de ez most csak úgy lazításnak megfelelt.

Eternal Sunshine of the Spotless Mind (2004): Meg akartam megint nézni, mert úgy emlékeztem rá, hogy érdekes felvetések vannak benne az öntudatról. Szerintem már többször is láthattam mint egyszer ez előtt, mert most egyáltalán nem zavartak össze az álomban történő dolgok, teljesen követni tudtam a vonalat, így már nem is tűnt annyira érdekesnek. Ráadásul közben sokat változott a véleményem az emberi pszichéről, én tuti jeleztem volna a csajjal és a csaj nélkül átélt emlékek minőségi különbségét, persze nem a lerágott fekete-fehér - színes ellentéttel, de valami könnyen észrevehető jellel, bár itt most 5 másodperc alatt nem tudok semmi érdekeset kitalálni. Ráadásul sok jelent csak arról szól, hogy valami vicces számítógépes vagy mechanikus effektust megcsináljanak, nem igazán tesz sokat hozzá a két főszereplő kapcsolatának megmagyarázásához. De azért kedves film, még ha pár megnézés után sokat veszít is a varázsából. Azt hiszem, többször már nem kell megnéznem.

Lux Æterna (2019): Gondoltam, megnézem a Noé filmeket. Na ebből nem sokat értettem és itt még nem használta annyira mesterien a két szemszögből felvett kép egymás mellé tevését a vászonra, mint a Vortexben. Az kimondottan zavaró, amikor egyszerre mindkettőben beszélnek, szerencsére erről teljesen letett később. Igazából az üzenet sem jött át. Bizonyára kaotikus a film forgatás, de gondolom egyesek direkt élvezik a káoszt, engem végig zavart amit láttam és a végére az isteni szikra sem volt valami nagy látvány. Ez teljesen kihagyható, szerintem, de ha valaki elmagyarázza, miért zseniális, szívesen meghallgatom, nekem nem működött, az tuti.

Climax (2018): Ez jól hangzik papíron, de mint a wikipédián is írja, nem igazán volt benne művészi koncepció és demokrácia uralkodott a forgatás röpke 15 napján. Nem lett valami erős, sem képileg, sem történetileg, persze lehet, hogy nem is volt ez cél, mert még azzal lehetne gyanúsítani a rendezőt, hogy a drogozást népszerűsíti. Hát, elég rossz a trip, de a film is eléggé ötlettelen és szerintem ha lett volna benne néhol egy-két csipetnyi humor, az sokat dobott volna rajta.

Zene. Fight Club vs Starcraft.

tiff

Most volt a XXI. TIFF. Akartam is sok filmet megnézni, meg nem is. Elvileg most van időm filmet nézni, gyakorlatilag meg nem annyira, mert kell gyúrni a játékot...

Ugyanakkor meg most az is van, hogy nincs nagyon kedvem a jelenről, a világról szóló filmeket nézni, bármilyen érdekesek vagy szomorúak vagy meglepőek is azok. Nem tudok elvonatkoztatni a való világtól és az nem egy fényes hely mostanában, szóval ha szép a film, akkor mi lesz a csúnyával, ha meg csúnya, akkor mi lesz a még csúnyábbal, ha meg nagyon csúnya, arra meg nincs szükségem.

Meg aztán, nem is nagyon könnyítették meg a dolgom a szervezők, hogy megtaláljam a sci-fiket meg a fura filmeket, az általuk választott kategóriák nem nyújtottak sok támpontot, bármennyire is művészien hangzanak, legtöbbször trailer sem volt és a film leírásához lemásolt két mondat általában semmit nem árult el, csak azt, hogy a szerzőknek fogalmuk sincs arról, hogy mitől lesz érdekes egy film (számomra).

Szóval végül két Gaspar Noé filmet néztem meg csak. Három filmet vetítettek tőle, az Irréversible-t, amit egyszer láttam és az pont elég volt egy életre és még kettőt.

Enter the Void (2009): Ezt is láttam. Az elejét és a végét leszámítva nem emlékeztem semmire belőle, valószínűleg azért, mert közötte nagyon lekötött az épületek közti repkedés. Most, hogy ennek az újszerűsége elmúlt, egy kicsit untam a dolgot, azon kezdtem gondolkodni, hogy én hogyan oldottam volna meg ezeket a snitteket, szerintem mostanában már digitálisan menne az egész, szerintem néha ők is bemutatták ezt, pl amikor kihallgatják Viktort, akkor rárepül a kamera a hamutartóra és kiderül, hogy 2d az egész. Meg azon filóztam, hogy ha meghal az ember és kiszabadul a hús béklyóiból, a lelke mégis az ismerős helyek között köröz a végtelenségig, ahelyett, hogy végre felfedezné a világot. Mondjuk, nehéz lett volna ezt elmagyarázni a tibeti buddhista hívőknek, hogy a világ nagy és érdekes hely is lehet akár, nem csak hegyek meg hegyek meg hegyek. Szóval így másodjára látva eléggé elmúlt a varázs, de azért egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Vortex (2021): Na ez viszont nagyot ütött. Pedig pont egy olyan film ami a jelenben játszódik és a jelenbeli problémákat mutatja be, de valahogy a színészekhez való közelség meg a két nézőpont engem most végtelenül inspiráló módszere nagyon mélyre lenyúlt a pszichémbe és rendesen összekavarta ott az amúgy is kavargó dolgokat. Nemrég olvastam azokról a kísérletekről, amiben a corpus callosum átvágásának hatását vizsgálták és milyen érdekes, hogy az egyik agy féltek közvetlen információ csere nélkül hogyan próbálja interpretálni a másik benyomásait. Na, nálam is valami ilyesmi ment végbe, egyszerre próbáltam követni a két főszereplő tevékenységét és megtalálni a kapcsolódási pontokat és megjósolni a jövőt és persze azt elemezni, hogy akkor most mi szól a racionális agy féltekemnek és mi az érzelmesnek. És persze gondoltam a szüleimre is, meg arra, hogy egyszer még én is így fogok ballagni a lakásomban. Túl sok volt ez az egész nekem és hát jó lett volna, ha boldog lett volna a vége, most nem sírtam volna, hogy ez így nem realisztikus. De nem lett boldog a vége, illetve akkor igen, amikor meggyőződtem a wikipédia segítségével, hogy a színészek vígan élnek és Noé bácsi megint letett az asztalra egy olyan filmet, amit nehéz lesz utána csinálni. És milyen egyszerű az egész...

Hát ez most ennyi, majd jövőre talán több filmet nézek meg, vagy nem, az utóbbi időben általában 1 film volt az átlagom.

a vég kezdetének a végének a kezdete

Nem semmi, Ámerikában a legfelsőbb bíróság eltörölte az abortusz federális védelmét. És valószínűleg ez csak a kezdet, jön szép sorjában a többi jog, amit az utóbbi években vívtak ki, meglátjuk, a nők szavazati jogáig mikor jutnak el.

Ugyanakkor meg nem akarok ezzel foglalkozni, van nekem elég más bajom.

Itt van mondjuk az éghajlatváltozás.

De kitaláltam, hogy hátha mégis a mesterséges intelligencia megoldja ezt a problémát. Feltalálnak a segítségével valamilyen olyan növényt ami baromi gyorsan növekszik, szinte bárhol megél és gombnyomásra meg is lehet állítani a növekedését, hogy ne szípjon el minden szén-dioxidot a levegőből, mert azért a túl kevés sem jó. És ha már mindezt meg tudja csinálni, igazán semmiség lesz, hogy csokit teremjen. Tök jó lesz.

Nagyon belecsaptak a nagyok a lecsóba, a gúgel két képgeneráló rendszerről is közölt cikket az utóbbi időben, a májkroszoft meg beélesítette a kódgeneráló rendszerét és még a fészbukk is nyelvmodelleket publikál, pedig náluk elég necces a dolog, ki ne derüljön, hogy a felhasználók csetjeit szlopálják. Én nagyon hiszek a mesterséges intelligenciában, de a csodával határos dolgokban nem, ezért szeretném, ha nem ez lenne az egyetlen esélyünk az éghajlatváltozás ellen, de hát szegény ember vízzel főz. Azért Kína idén 156 gw szél+nap erőmű kapacitást fog telepíteni, az azért nagyon nem semmi, több mint bármely más ország teljes kapacitása, leszámítva a zamerikaiakat.

És a mosómaci is rájött, hogy kell vattacukrot enni. Azt hiszem, terápiaként, ezután is kell majd állatos jótúbokat linkelnem, ezen múlik mostanában a világ mentális egészsége.

Zene.

Top Gun: Maverick

Na ez aztán egy kilométer hollivudi szirup volt. Minden snitt tökéletesre cizellálva, maximális vizuális szépség és maximális érzelem, csak éppen minden olyan kiszámítható, egyetlen konfliktus nincs az egész filmben, aminek ne tudnánk előre a végkimenetelét. Szóval elég unalmas, de azért egyszer megnézhető film, de semmit nem fog senki tanulni belőle, az biztos. Azon gondolkodtam közben, hogy holivud is olyan mint a vallás, a szenteknek meg van a helyük mindenképpen az produkcióban, még akkor is, ha fölösleges az egész és nagyon mondvacsinált, lásd Val Kilmer és a mesterséges intelligenciával generált hangja.

Az meg persze alap, hogy teljesen kiforgatja a történelmet, ugyanis nem az irániak szegték meg a JCPA-t, hanem a narancsképű vonult vissza belőle, szóval amit a hős pilóta bácsik műveltek, az egy háború okát is szolgáltathatná. Na persze, az irániaknak több esze van a valóságban, mint a filmen, mert 5. generációs repülője az nincs (emlékszem volt valami sztori, hogy közöltek róla képeket és a hozzáértők beszóltak, hogy az a gép valószínűleg fel sem tud szállni, hát még légi csatázni, Su-57-ből meg a wiki szerint 16-ot gyártottak, valószínűleg egyet sem kapott Irán).

Na, hát kihagyhattam volna, de ezt sejtettem előre, de jó volt megint moziba menni, de nem nagyon tudom mit fogok az Avatarig nézni moziban, valószínűleg semmit, az Everything Everywhere All at Once sajnos hozzánk nem jön. :((((

Zene.

a konziba bele

Azt mondják, az ember, ahogy öregszik, egyre konzervatívabb lesz. Alig várom már, hogy olyan világban éljek, amelyben én vagyok a legkonzervatívabb...

Egy időre lehet leállnak a bejegyzések...

Zene.

mi öntudatosak lettünk így egyik napról a másikra?

Na, nálunk is hír lett, hogy gúgel fejlesztett egy mi-t ami meggyőzött egy szoftvermérnököt, hogy öntudatra ébredt.

Nem akartam írni erről pár napja, amikor először olvastam róla, mert butaság az egész, de azt hiszem, jobb ha egy kicsit elmagyarázom miről is van szó.

Szóval vannak ezek a nagy nyelvmodellek, amelyeknek eredetileg az lett volna a feladata, hogy eldöntsék, mennyire helyes nyelvtanilag egy valamilyen módon generált mondat, esetleg még ajánljanak is szavakat egy-egy helyre a mondatban. Ez arra volt jó, mert mindenféle okosnál okosabb algoritmust találtak ki az emberek mondjuk egyik nyelvből a másikra fordításra, vagy mondjuk szöveg felismerésre, de néha ezek az algoritmusok butaságokat csináltak és rájöttek, ha egy alapvetően egyszerűen előállított nyelvmodellel egy kicsit kiválogatják a generált mondatokat, vagy valamilyen felismerhetetlen szó helyére a legvalószínűbbet kérik, akkor némileg javul az okos módszerek eredménye.

Szóval a nyelvmodell egy elég buta algoritmussal dolgozik, gyakorlatilag bármilyen jelsorozatot kezelni tud, de ha szavakról (vagy mostanában már inkább betűkről van szó), akkor lesz a modell nyelvmodell és annyit csinál, hogy nagyon sok szöveget benyomnak neki és véletlenszerűen kitörölnek belőle szavakat és azt kérik tőle, hogy találja ki, milyen szó hiányzott. Persze, ez nagyon buta módszer, mert mondjuk egy labda lehet kék is meg piros is, nincs ahonnan kitalálja, hogy milyen is volt, kivéve, ha mondjuk valami olyant is felfedez a szöveg környezetben, hogy a labda színe megegyezett a Julika masnijának a színével és tudja, hogy a masnik általában pirosak. Szóval ilyen butaságokat tanul a nyelvmodell, de nagyon sokat, gyakorlatilag a teljes interneten elérhető adott nyelvű (általában angol) szöveg jelentős hányadát használják már, ami azért baromi sok mindent lefed.

A vicc az, hogy az okos algoritmusok butának bizonyultak egy óriási adatmennyiségen tanított kellően nagy és expresszív modellel (azaz sokféle okos korrelációt mérő) rendelkező nyelvmodellel szemben, szóval mostanában teljesen megfordult a magasabb szintű nyelvi feladatok kutatása. Vesznek egy nyelvmodellt és azt próbálják valahogy meggyőzni, hogy megoldja a feladatot, mondjuk fordítson, vagy kérdésekre válaszoljon, vagy összegezze az olvasottakat, vagy megmagyarázza a viccet, vagy csak szópárok közti analógiát keressen.

Az a jó a nyelvmodellekben, hogy nem kell az adatokat nagyon masszírozni, nem kell megmondani, hogy miről szólnak, vagy igazak vagy nem, csak beöntjük a szöveget és kijön a nyelvmodell. Ez ugyanakkor probléma is, mert ki tudja, miket tanult meg a modell, senki sem tudja igazán és akár az is megtörténhet, hogy ha megkérdezzük, hogy melyik a legszebb város Amerikában, azt válaszolja, hogy Budapest. Meg persze az is lehet, hogy simán megírja helyettünk a fogalmazást a 11. osztályban történelemből, vagy fáradhatatlan internetes vitapartnerré válik a bálnák reprodukciós szokásairól.

Az az érdekes, hogy az emberek azelőtt azt gondolták, hogy az írott szövegből nem lehet igazán sok mindent megérteni, ha az ember nem érti a világ működését, mert az a legritkább esetben van leírva expliciten, hogy pontosan mi megy végbe a világban, a regényben csak annyi van, hogy a gyilkos visz egy pisztolyt a zsebében amit elővesz és lelövi az áldozatát, de ha mondjuk valaki egy almát visz a zsebében, az nincs leírva, hogy nem tud lelőni vele senkit, szóval a nyelvmodell akár azt is gondolhatja, hogy le lehet lőni egy almával valakit, csak annyira ritka ez, hogy ő még nem találkozott vele, főként, mivel rengeteg korreláció van az alma és a pisztoly között.

Na és most valahol itt tartunk, hogy a nyelvmodellek fantasztikus tárgyi tudással rendelkeznek, de nem nagyon értjük, hogy lehet ezt kicsalni belőlük meg, hogy mennyire tudják, hogy mit nem tudnak. Nemrég fedezték fel, hogy a logikai feladatok megoldásában elég gyengécske eredményeket nagyon fel lehet turbózni, ha csak annyit kérünk tőlük, hogy fejtsék ki a válaszukat lépésenként, sőt, úgy tűnik, implicit módon regresszióra is képesek, de leginkább csak lineáris modellekkel.

Szóval aki érti, hogy hogyan működnek, azt nem győzi meg, akármilyen szívfacsaró történetet is kreálnak az öntudatukról, mert értjük, hogy valójában csak nagyon okosan összeollózzák a válaszaikat, nincs igazán "állapotuk", bármit is jelentsen az és a világot sem értik, bár erre lassan rá kell jöjjünk, hogy mivel a legtöbb absztrakt fogalomnak nincs fizikai megfelelője, mi is csak beszéd, vagy esetleg látás alapján tanuljuk meg őket, valószínűleg már le is hagytak minket a megértésükben. Pl. tuti jobban fel tudják sorolni az amerikai polgárháború tábornokait mint én. Persze, mi is nagyjából csak összeollózzuk a válaszainkat már hallott szóösszetételekből, de nekünk azért van egy vékonka kis belső állapotunk, bár hogy mennyi is az és mire is jó, arról én is egyre kevésbé vagyok meggyőződve.

És persze ezerrel megy a kutatás a nyelvmodellek fejlesztése és alkalmazása terén, pl. nemrég jelentettek be egy cikket, aminek több mint 400 szerzője van és 200 különböző feladatot javasolnak, amelyekkel lehet mérni az "értelmi szintjüket". Én nagyon csodálkoznék, ha 2-3 év múlva nem maxolnák ki ezeket a mértékeket és 5 év múlva nem érnének el egy olyan szintre, amely már bizonyítottan képes általános feladatok megoldására, azaz emberi szintű lenne. Közben persze lehet, hogy nyakon kell önteni egy olyan modellel, ami videó predikciót végez, meg egy másikkal, ami audió predikciót, meg egy olyannal, ami szimbolikus reprezentációkat képes létrehozni bármilyen jelsorozatra. Szerencsére mindegyik feladattal foglalkoznak éppen elegen.

Zene.

a fekete páholyban már csak egy fekete kávét kérnék

Én nem tudom megmondani, hogy melyik kaját szeretem jobban, vagy hogy a mai ebéd mennyivel finomabb mint a tegnapi, főként, ha mindkét esetben járt csoki. Csak azt tudom, hogy valami ízlik vagy nem. Azt sem tudom elképzelni, hogy Tina Turner hogyan énekelné a Falling-ot. Azt tudom elképzelni, hogy nézni ki egy LISP program C++-ban és fordítva, nagyjából.

Amikor a Twin Peaks-et adták a tévében anno a 90-es évek elején, a szüleink nem engedték nekünk, hogy nézzük, pedig nem volt benne semmi olyasmi, ami nagyon veszélyes lett volna a sarjadó elménkre. De ott volt a zene és az nem ígért sok jót.

Julee Cruise feladta a harcot a betegségével és én el tudom ezt fogadni, de nagyon sajnálom, hogy nem fog többet énekelni.

Ha valaki meghal, a legtöbb ember arra gondol, hogy biztos a mennybe megy, ahol majd még találkozni lehet vele. Én nem hiszek a mennyben, mert ha létezne menny, akkor semmi értelme nem lenne a földi életnek. Vagy ha mégis van valami bizonyítani való a földi életben, nem mehetne mindenki haza videójátékokat játszani és a legokosabb emberek és a legjobb szuperszámítógépek bizonyítsák be azt a valamit és utána menjünk mind mennybe?

Én arra gondolok, hogy az embereknek egyre kevesebb joga van, a pénz miatt. Talán, ha rájönnek, hogy lehet a holtakból még több pénzt kisajtolni haláluk után, mondjuk a virtuális valóságban, akkor tuti láthatom még én is Julee-t egy virtuális koncerten.

Még mielőtt beesteledik a világnak.

Zene.

tojás agyat a csirke világba

Szomorú, vagy vidám dolog az, hogy az agyunk univerzális tanulóként viselkedik, vagy legalábbis ezt hiszi magáról, a világ viszont mindent megtesz, hogy bebörtönözze. Nem csoda, hogy szegény agy mindenféle problémákkal küzdve éli le az életét, ahelyett, hogy valami nagyot alkotna. Csak az emberek 0.001%-a képes arra, hogy leküzdje a mindennapi túlélés borzalmait, mint mondjuk a miccset sörrel és még mindig ugyanaz a felfedező maradjon a csillagokkal a szemeiben. Arról meg ne is beszéljünk, amikor a többi agy direkt félrevezeti az agyat és történelmi bukfencekbe zárja, hogy nehogy megtalálja az utat a jelenbe. A napokban átléptük a 8 milliárd agyat, de azt hiszem, hiába, nagyját csirkék fogják széttépni.

Zene.

egy gondolat bánt engemet...

Azon gondolkodom, hogy nézzem meg az új Batman filmet, vagy esetleg valami régebbi kedvencet, amit már láttam, mondjuk a Fight Clubot, vagy akár a Mátrixok újranézési projektjébe is belefoghatnék. Vagy nézhetnék valami elvetemült bolondságot is, amit még nem láttam, de most valahogy szeretnék biztosra menni.

Érdekes, hogy a zenéknél alapértelmezésben az a hozzáállás, hogy az ember ugyanazt hallgatja ami tetszik, százszor is akár. Játékoknál is jó a régi cuccokhoz visszatérni többször is, még akkor is, ha mondjuk kalandjátékról van szó és már ismerjük, hogy hogyan megmenteni a világot, bár mondjuk azt a világot legutóbb 25 éve mentettük meg.

Könyveknél és filmeknél viszont számomra ennek a teljes ellentéte érvényesül. Egyetlen könyvet tudtam elolvasni többször is, a 22-es csapdáját, bár most éppen szenvedek a Dűne Messiásával is, igaz, most angolul, anno románul olvastam. :) Filmeknél azért néha megnézem a nagyon nagy kedvenceket többször is, vagy mondjuk háttérben megy a tévében valami ismerős, amire nem kell nagyon figyelni, elég egy-két vicces jelenetre odafigyelni, de azért mégis van valamilyen szinten bűntudatom, hogy nézhettem volna valami újat, ami talán jó lett volna. Persze nagyon sok filmről a végére kiderül, hogy felejtős, egy-két év múlva arra sem fogok emlékezni, hogy láttam, lehetett volna bármi mást is nézni, nem számítana, talán akkor már egy nagy kedvencet, amiben talán felfedezek egy apró új részletet.

Szóval ezzel is meg kell harcolni, néha jobban, néha kevésbé. Azt hiszem, mégis inkább Fight Club lesz.

Zene.

az első igazi jegzaflop

Az új szuperszámítógép listán új király van, mégpedig a Frontier ami az első igazi exafloppos számítógép. Érdekes, hogy sima processzorokból rakták össze, semmi gépéú nincs benne, illetve van, gondolom, csak nem számításokra használják, ja, és áemdé processzorokról van szó. Nem semmi. Egyszer kipróbálnék egy ilyen számítógépet, illetve ha még élek 30 évet, akkor lehet lesz az asztalomon is, bár lehet ezt azért már nem sikerül miniatürizálni ennyi idő alatt, befuccsolt a múr törvény. Ja igen, és csirke floppokból is tud 6.8 exát.

Na, ez nekem jó hír, az ilyeneket szeretem. Meg azt, hogy teljesen komoly tudós emberek komolyan veszik annak a lehetőségét, hogy 2029-re szuper lesz matematikából a mesterséges intelligencia.

Zene.

Jótúb1. Jótúb2.

az örökké visszasírülő spagetti

Olaszországban voltunk, de nincs kedvem írni róla. Jó is volt, meg nem is, ha egy kicsit jobban odafigyelnének bizonyos dolgokra, én kevésbé aggodalmaskodtam volna, ami persze az én bajom, de tuti, hogy egy időre leszedtük a listáról. Persze, hirtelen elhatározással visszakerülhet, de az nagyon hirtelen kell történjen. :)

Mostanában nincs nagy kedvem személyes dolgokat írni, ezért nem fogok a kirándulásról írni. Sajnos a gondolataim sem lettek túl érdekesek, miközben róttuk a kilométereket, szóval arról sem fogok írni, vagy ha igen, akkor sem most.

Azt meg, hogy szerintem a modern művészet érdekesebb mint a klasszikus, mert kiállni két folttal és egy vonállal igazán tökös gyereknek kell lenni, le sem merem írni, mert Májkelándzseló lepofoz mint vakondot a rotációs kapa.

Még kell egy kis pihenés a pihenés után, szóval most lassan abba is hagyom.

Itt megtalálható néhány régi amerikai sorozat, amelyeket én is néztem anno a tévében, jó lenne, ha lenne időm megnézni megint, pl a Ray Bradbury sztorikat nem szerettem, mert féltem a groteszk világuktól, ugyanakkor volt sci-fi is elég benne, az meg érdekelt. Az Outer Limits mindig olyan érdekes volt, amíg rá nem jöttem, hogy ez a leg pulpabb sci-fi evör... stb...

Zene.