filmek

Most is relatív hosszú a lista, mondjuk nagyon egyenetlenül oszlott meg a hónapban, szinte mindent az elején láttunk. Én meg megint nem akarok túl sok időt erre szánni, szóval nem lesz nagy filózás (talán egy filmet leszámítva, ha az ujjaim is egyetértenek). 

Final Destination Bloodlines (2025): Egész jól újragondolták a Final Destinationt, van benne retró, évtizedeken átívelő sztori, a szokásos vicces halálnemek, néhány érdekes reflexió az első filmsorozatra (még a gyanús halottasházi fickó is kap egy jó kis homázst, lévén neki ez az utolsó filmszerepe). Szerintem egészen jó darab, főként ezek között a filmek között, kicsit bemutatja, hogy azért bizonyos dolgokban sikerült rátenni a 2000-es évek elejére.

Baby Driver (2017): Nekem nagyon bejött, anno kimaradt, de most valahol láttam, hogy milyen jól ötvözi a zenét a szereplők mozgásával (nem tudom, a koreográfia mennyire illene ide, bár bizonyára nagyon fontos egy filmben, azért mégsem kell nagyon precíz legyen, főként mivel nem ez adja egy film minőségét, mint ahogy egy balettben az egy óra tánc meghatározza, hogy mi is fér bele). A történet is egész jó, mondjuk valószínűleg párszor meg kéne nézni ahhoz, hogy tényleg igazán üssön az az irónia, hogy komoly bűnözők nyomják az ipart és az egyiknek mindig azt mondják, hogy Baby. Elsőre megnézve jobban érdekelt az, hogy mi lesz Babyvel, mint az, hogy milyen vicces az egész helyzet. Ugyanakkor kevés filmmel vagyok, amelyben nem úgy érzem, hogy kicsit túl van nyomva a flower power, de ebben valahogy mindennek ott a helye. Nagyon cuccos.

Carrie (1976): Húú, a második jelenet, amikor a csajok fürdőznek full frontálban, na ilyen filmeket ma már nem csinálnak. Meg az, hogy teljesen be meri mutatni, hogy az emberek gonoszak és kicsinyesek, na ilyen sincs már. A mostani gonosz és kicsinyes emberekre azt mondjuk, hogy hülyék, pedig ez nem igaz. Teljesen jogosan kultusz film, mondjuk a mai világban nem tudom már mennyire releváns, a rossz elleni harcunkkal kiirtottuk a jót is, hiszen minden csak ízlés kérdése. Jó lenne megérteni azt, hogy miért került bele Szent Sebestyén és az ő nyilai/ollói, biztos azt a néhány keresztény embert akit ismerek jól ki tudnám akasztani egy percre vele.

Yi Yi (2000): Na jó, szóval ez a világ egyik legjobb filmje, legalábbis a wiki szerint és a legjobb ázsiai filmek listáján is gyakran befér a topba, szóval ideje volt nekem is kipipálni. Hát annyira nekem nem volt nagy fless, nem rossz film, de azért nem top kategória. És még a filmtetten sem írtak róla. Azért megpróbálom összefoglalni, mert arra gondoltam, hogy a sok keleti filmet amit nézek, valószínűleg a blog néhány olvasója sosem fogja megnézni, de hátha szép lassan sikerül bennük felkelteni az érdeklődést. Szóval ez a film egy család életét mutatja be amint élik Taipeiben a felső középosztálybeli életüket. Lehet azért olyan nagyra tartott ez a film, mert a legtöbb ázsiainak ez egy ilyen idealizált élet, amiben mindenki nyugodtan él és közben csak a saját démonaival van elfoglalva, a többi gondjuk már megoldódott. Szóval először van az apuka, aki valami számítástechnikai cégben alapító, de mostanában már eléggé rosszul gurul a szekér, ezért próbálnak irányt váltani valami japán cég bevonásával, közben meg találkozik a régi szerelmével akivel próbálja megérteni, hogy miért is hagyta őt ott. Még Japánban is találkoznak, távol az otthontól (egyébként itt végre az operatőrnek is meg van engedve, hogy egy kicsit művészkedjen, van jelent a mólót nyaldosó hullámok között, tükröződés a vonat ablakában, tükröződés a szálloda ablakában a kivilágított várossal a háttérben, stb., egyébként a film nagyon tudatosan mindent merőlegesen mutat a belsőkben és a külsőkben meg minden nagyon távoli). Aztán persze a fickó jó konfuciánusként elengedi a nőt. A felesége nem sokat szerepel, de azért elmegy a hegyekbe a buddhista kolostorba megvilágosodni és a végén rájön, hogy a kolostori élet is ugyanolyan egyhangú mint a városi élet ami elől menekült. Van még egy nagyobb lány (gondolom titkon bevallották maguknak az ázsiaiak is, hogy jobb ha a fiú nem első szülött, mert a második gyermek jobb lelki egyensúlyt tud kialakítani a felnövés közben) aki nagyjából egy barátnő meg egy fiú között ingázik emocionálisan. Van még egy kis srác, akivel senki nem foglalkozik, szóval arany élete van, felfedezi a világot a saját kedve szerint és persze mindenkinek beint a végén, hogy én öt évesen többet értek az életről, mint ti akik már felnőttetek. Van még egy nagymama is, de az ő történetét nem lövöm le, valószínűleg a kisfiú mellett ő a mondanivaló fő hordozója. Na, itt nincs hangos popzene, meg nagy szerelmek meg gengszterek, illetve van még egy testvér vagy miafranc, akinek zűrös nőügyei vannak, de szerintem ő csak azért van, hogy ne legyen már olyan gondtalan a család élete. A végén az apuka úgy dönt, hogy nem megy vissza a céghez dagasztani a sarat és ennyi. Majd egyszer talán meglátom (jótúbon), hogy miért olyan zseniális ez, valószínűleg én nem vagyok eléggé témában az ázsiai emberek elvárásaival az élettel szemben.

On the Silver Globe (1988): Erről a filmről azt olvastam, hogy ha a forgatás befejeződött volna a 70-es évek végén és akkor jelent volna meg, akkor teljesen átírta volna a sci-fi történetét és nem lett volna annyira domináns a Star Wars. Ráadásul "a" lengyel sztár rendező, Andrzej Żuławski műve, aki a Possessiont is rendezte és jó pár Sophie Marceau filmet is (amelyeket én is meg kell nézzek, eddig csak az én éjszakáimat ... láttam ami elég cuccos volt). Szóval nagy elvárásaim voltak, ehhez képest valami eszméletlen fájdalom volt nézni. Számomra teljesen érthetetlen a történet is, ami főként hosszú jelenetekben van elmondva amelyben furán kifestett arcok beszélnek az emberiségről, de kb. olyan, mintha nekem három évesen dialektikus materializmust kellett volna tanulnom. Az igaz, hogy szépek a helyszínek, de ha nem kéne ugyanazt bámulni két percen keresztül, akkor talán élvezhetőbb lenne. A hab a tortán, hogy kb. ötöde a filmnek nem forgott le, ezt a rendező úgy oldotta meg, hogy kézi kamerával filmezgetett Varsóban és közben elmeséli, hogy mi kéne történjen, mintha bárki is értené, hogy mi is az egésznek a lényege, hogy az asztronauta végre átkelt a folyón és ott gonosz madáremberek támadtak rájuk. Komolyan, ha van valaki aki ezt a filmet érti, szerintem azt be is kell utalni rögtön a pszichiátriára.

Cyborg 2 (1993): Ez viszont tiszta sor, amikor még az emberek hittek az emberiségben, volt értelme filózni a kiborgokon. Príma 90-es évekbeli ízléssel készített rágógumi film, van benne egy nagyon fiatal Angelina Jolie is, néhány B listás színésszel egyetemben, akiknek viszont én még a látványát is kedvelem (a fejvadász, meg a titkos segítség, nagyon ismerős formák, de nem tudom miben láttam őket, persze a wiki segíthetne, szerintem valamikor a 90-es években éghettek bele az agyamba). Jolie kisasszony azt mondta, hogy hányt miután megnézte a filmet, de nekem nagyon bejött, a téma és a korszak is csúcson van a mai ízlésemben. Nem tudom mit írjak ide, talán azt kéne elmagyaráznom, hogy ez a bugyuta film miért is nem az, de hát ízlések és pofonok... Egy kis ízelítő azért: yt 

One From the Heart (1982): Na, ez meg príma 80-as évekbeli cucc, technikailag már az évtized elején elérték azt, amire nagyjából az évtized képes volt (kivéve talán az animatronikus szörnyikéket, de hát ez nem az a mese). Egész Las Vegast építettek fel egy stúdióban, nagy ötlet, de talán ha egy kicsit bonyolultabb lett volna a történet, nem lett volna akkora bukás, mert tényleg nagyon jól néz ki a film és pont elég meztelenség van benne ahhoz, hogy az ember végig nézze, bár a ritmusából hamar kitalálható a történet egésze. Mondjuk nagyon biztos volt benne Coppola, hogy akkora sztár, hogy az emberek még egy ilyen történetére is beülnek az Apokaliszis Most után. Talán ha nem lenne heppi end, hanem valami nagyon nagy csavar a végén, akkor nem lett volna az embereknek az az érzése, hogy egy rágógumi filmet nézett meg, aminek persze van helye és ideje, de ezek szerint a film eredeti bemutatóján nem volt. Nekem azért bejött, mert most filmek meg hírek között kell választanom (és sajnos túl gyakran választom a híreket, de próbálok szép lassan lejönni róluk).

Babygirl (2024): Nálunk ez egyszerre került moziba a The Substance-szel, jól döntöttem, amikor azt választottam megnézésre a két öregedő filmcsillag meztelenkedik egy jót filmek között. Ezt a filmet nem igazán tudom értelmezni, hacsak nem az, hogy azt üzeni a gazdag de boldogtalan vezérigazgatóknak, hogy nem vesztegették el az életüket, még találhatnak szexuális beteljesülést egy domina mellett. Persze itt fordítva van ez elmesélve, de az csak egy fricska a feminizmusnak, hogy a női vezérigazgató ugyanúgy viselkedik mint a férfi vezérigazgató. És persze a végén még van képük a tortát is megenni. Az azért vicces, hogy szakmailag nagyra értékelt ez a film, ha ebből trend lesz, akkor joggal mutogathatunk majd ezen filmekre mint a dekadencia jeleire. Persze lehet az amerikai zeitgeistet jól leírja, én már pár szót letiltottam tuitteren, valószínűleg nem vagyok eléggé képben. A baj igazán az, hogy mondjuk a Cyborg 2 szexis jelenetét sokkal szexisebbnek találtam mint ezt az egész filmet. Most éppen azon gondolkodom, hogy akarnám-e, hogy legyen egy ilyen film Jennifer Connellyvel (aki mostanában a kedvenc színésznőm lett és korban is ide illik). Nem tudom eldönteni, teljesen tisztában vagyok vele, hogy a színésznők és az általuk megformált karakter között nincs semmilyen kapcsolat, de ugyanakkor azt is tudom, hogy csak valami jó sztorival rendelkező filmet tudnék értékelni és most egy perc alatt semmi nem jut eszembe, talán egy Titanic téma egy idősebb párral működhetne. Persze az kizárt, hogy valaha is legyen egy Dark City 2 amiben azt figyelnék meg, hogy az emberek hogyan szaporodnak. Ha valakinek B/C filmes ötletekre van szüksége, írjon a kommentben, nem kérek még kreditet se. :))))

Carrie (2013): Nagyon jó színésznő Chloe, de mivel 16 éves volt amikor ez a film megjelent, elég rendesen behatárolta a lehetőségeket. Sajnos az eredeti film sokkal jobb mint ez, de jó példája annak, hogy miként hígult fel a 70-es évek a 2010-es évekre. A vallásos vonal igazán fel lett hígítva és amikor nyomja az ipart a kiscsaj, akkor hadonászik is, mintha a kezével rombolna és nem az elméjével. Tudományos kísérletnek jó ez a film, néhány változót ki lehet mérni a korszakok között, talán több értelmük van mint a gdp-nek. Majd a pszichohistorikusoknak.

The Rage: Carrie 2 (1999): Ez viszont amolyan folytatás a Carrie után, jó kis 90-es évek végi esztétikával. A történetnek is vannak egyéb felhangjai is, ami főként azért érdekes, mert most próbálja inkább az iskola srácaira kenni a felelősséget (az elsőben egyértelműen a csajok voltak a hibásak), ez egy kicsit már a 2000-es évek feminizmusát juttatja eszembe, bár nem vagyok a téma nagy ismerője. Az biztos, hogy ez jobb film mint a rimék, még ha kicsit gyengít is az eredeti film fókuszán (ami megvan a rimékben is). És persze megtudjuk, hogy az eredeti filmben a túlélő csaj is megkapja ami jár. :)

Once Upon a Time in America (1984): Bevallom, ez a film most azért került terítékre, mert ebben a hónapban nem volt Jennifer Connellys film, pedig tudtam, hogy csak keveset szerepel benne, de hát ez amúgy is egy nagyon jó film és egy igazi mester utolsó műve. Nem vagyok nagyon témában a maffiózós körökben, hírekben, könyvekben, de én sokkal meggyőzőbbnek találom ezt a filmet olyan szempontból, hogy a figurák azért mégis csak bűnözők, akik képesek még a nagy szerelmüket is megerőszakolni és a legjobb barátjukat is átverni, ha a körülmények úgy hozzák. És a látvány is vetekedik a Keresztapával, amit azért jó lenne valamikor újra nézni azért. A 4 órás verziót néztük meg és végig teljesen lekötött, pedig azért rendesen elidőz egyes jeleneteken. Na, hát nem az én feladatom ezt felmagasztalni, de hát mindenképpen megnézendő. (yt)

Spooks (1. évad és 5 rész a másodikból): Egy spionkodós sorozat a 2000-es évek elejéről, amikor nagyban ment a terror elleni háború. Ja és az angolok készítették, és minden részben egy-egy külön történet van elmondva, szóval néha nagyon bele kell húzni. És az első évadban nincs is arab téma. És azért arra is odafigyelnek, hogy legyen kellő mennyiségű poén meg geg is, mindjárt az első részben amikor egy házba kell lehallgató készülékeket szerelni, kifut a cica, aztán inkább azt vadásszák, ráadásul az eső is elered, a cicát meg is kell szárítani. És legalább az is el van mondva, hogy mennyiféle ember akarja megölni vagy felrobbantani a többieket, vannak is abortusz ellenesek, meg ír függetlenség pártiak, meg bevándorlásellenesek. Mindenki úgy gondolja, hogy az erőszak az utolsó megoldás, nem a társadalom lassú folyamatainak új mederbe terelése. Jó cucc és a technológia olyan blőd, hogy én már élvezem, a 2. évadban a hacker téma is előkerül, aztán a gép visít mint a malac amikor éppen törik fel. Vagy itt van ez a zseniális 5. epizód a második évadból. Most spoiler jön, szóval ne olvass tovább, ha meg akarod nézni a sorozatot. Szóval ebben a részben arról van szó, hogy szimulált katasztrófa esetén gyakorolják a teendőket, de nagyon keményre sikerül a szimuláció. Nagyon jól adják el azt, hogy az emberek egyre kevésbé hiszik azt, hogy gyakorlatoznak (az elején így indul az egész, a főnök be is mondja, hogy ez most gyakorlat) és egyre inkább elhiszik azt, hogy tényleg egy óriási katasztrófa történik több millió halálos áldozattal és ők lezárás alatt vannak és nem tudnak rendesen kommunikálni a külvilággal. Azzal, akivel meg sikerül kommunikálniuk, mind be van avatva a gyakorlatba és még van két beépített ember is, akik végig áskálják a főszereplő döntéseit, hogy minél inkább az őrületbe kergessék. Nagyon érdekes, hogy attól lesz hihető egy performansz, ha a szereplő betesz kis személyes véleményeket, beszólogat, nem csak nyersen felolvassa a gyakorlat aktuális lépésének a paramétereit amiből döntést kell hozni és a jó döntés esetén tovább folytatódik a gyakorlat. Szerintem ez volt a legfeszültebb rész eddig, pedig végig az irodában voltak, nem voltak közvetlen veszélyben és ebben a részben senki meg se halt (illetve akkor ért véget a gyakorlat amikor a főszereplő le akarta lőni azokat akik nem engedelmeskedtek, persze, vak töltények voltak a fegyverben). Egy ilyen részből, ami csak tiszta szimuláció szerintem sokkal jobban lejön az, hogy ezek az emberek mindenféle gonosztevőkkel küzdenek a háttérben míg a nép nyugodtan alszik vagy éppen azon gondolkodik, hogy milyen kávét vegyen a mai nap beindításához a sarki kávézóban. Itt még a játék is vérre megy. Persze ugyanakkor a néző számára valahogy mégis egész végig világos, hogy ez azért mégis csak egy gyakorlat kell legyen, mert az nem lehet, hogy a sorozat az eddigi kémesből hirtelen posztapokaliptikusba váltson át, hiszen azt jelentené, ha tényleg bekövetkezne az a katasztrófa amit gyakorolnak. Tényleg, milyen kár, hogy még egyetlen sorozat sem merte azt meglépni, hogy ilyen éleset forduljon, mondjuk az első évad még csak valami orvosos sorozat, aztán a második évadban meg vált posztapokaliptikusba, mert éppen kitört a zombi vírus. A harmadik évadba meg valami túlvilági filózás lehetne. Végig ugyanazokkal a szereplőkkel. Talán a Lostban váltottak gyakran irányt, főként azért, mert fogalmuk sem volt, hogy merre vigyék az egészet, egy adott ponton még időutazás is volt. Aztán persze elszúrták a végét, szerintem még az is jobb lett volna, ha mindenki meghal a szigeten, mert aktiválják a füstöt. Ha tudnák tartani ezt a minőséget 10 évadon keresztül, akkor simán az egyik kedvenc sorozatommá válhatna. Na, meglátjuk.

Zene. Zene.

én a pásztorok királya felcsaptam neónak

Rájöttem, hogy azokat a történeteket szeretem a legjobban, ahol a tetőpont a főszereplő szabad akaratát fejezi ki. Két példát hozok erre, a Mátrixot és a János Vitéz daljátékot.

Na jó ezt most megpróbálom jól megírni. Szóval akkor kezdjük elölről (megint).

Azt értem szabad akarat alatt, hogy képes vagy úgy dönteni, hogy teljesen független a döntés kimenetele az aktuális állapotodtól. Ez ugye azért lehetetlen, mert az aktuális állapotod teljesen leír téged, nem hiszek lélekben vagy ilyesmikben (bár ha lenne is, nem tudom mire menne állapot és szabályok nélkül, például a halhatatlanság is egy szabály, tehát még akár a lélekkel rendelkező egyén számára is lehetetlen a szabad döntés, ha jobban végig gondolom). Még csak azt sem kell felételezzük, hogy ismerned kell a saját állapotodat ahhoz, hogy szabadon dönts, a törvények uralma alól akkor sem menekülsz, ha nem ismered őket. Mégis miért tűnik úgy, hogy létezik szabad akarat? Hát mert az állapot + szabályok alkalmazása után nyert új állapot nem ismert, főként nem több lépés után, ezért gondoljuk úgy, hogy bizonyára valami jó okunk volt arra, hogy így döntöttünk. Evolúciósan valószínűleg eddig inkább megérte cselekedni mint gondolkodni.

De.

Egy virtuális világban, azaz egy történetben amelyet egy alkotó készít, saját szabályrendszert találhat ki és ezt a szabályrendszert a virtuális hős át is lépheti. Neki van szabad akarata. Nem túl gyakran él vele, mert nagy királyság élni vele, tetőpontot lehet rá felhúzni, de az alkotó átléptetheti a karakterét az általa meghatározott szabályokon. Kár, hogy teljesen virtuális a főhős. Mint az öntudatunk.

Első példa: a Mátrix. Itt ugye szépen bemutatják a szabályrendszert, a virtuális világot a szabályrendszer (program) működteti (a folytatásokban aztán a "valóságot" is ugyanaz a szabályrendszer működteti, ezért tud Agent Smith is létezni benne, a szabad döntésének eredményekét). A halál is el van magyarázva és minden jelentős fordulatban el van magyarázva, hogy a hős miért cselekszik úgy (a fehér nyulat azért követi, mert felhívják rá a figyelmét, a piros perulát azért választja, mert kíváncsi az igazságra, azért megy el megmenteni Morpheust, mert az Orákulum azt mondta, hogy az ő döntésén múlik a dolog, azok az ügynökök, akik teljesen tudatában vannak annak, hogy a Mátrix nem a valóság, mégis meghalnak, amikor elvesztik a kapcsolatot az igazi valósággal, mert "a dolgok így működnek"). Aztán jön a tetőpont, Neo meghal, de úgy dönt, hogy feltámad, teljesen függetlenül attól, hogy mik a szabályok, vagy akár attól, hogy mi volt erről a dologról a véleménye azelőtt. Azért támad fel, mert nagyon király dolog feltámadni és mert az alkotók azt mondták, hogy neki egyedül megadják ezt a lehetőséget a film szabályrendszerét áthágva. Mert az egész csak fikció és a fikció csak addig működnek a szabályok, ameddig a szerző működteti őket.

Második példa: a János Vitéz daljáték. Nem tudom kinek (a zeneszerzőnek, aki matematikus fizikus volt, volt a szövegírónak, aki nem volt matematikus) volt az ötlete feljavítani a végét a Petőfi eredeti verziójához képest, de óriásit dobott rajta. Itt is végig az van, hogy Jancsi mindig csak reagál, teljesen egyszerű szabályok szerint. Az elején elfut, mert megijed, a szerelmét felülírja a önfenntartás imperatívusza. Utána viszont mindig csak a csajához menne vissza, egészen az élet vizéig, ahol aztán eszébe jut a kis faluja is és itt dilemmába kerül, de szerencsére Iluska felülírja a szabályokat és a kis falut meg a tündérországot szuperpozícióba hozza és ezzel megoldja a tetőpontot.

Talán ezért is szeretjük annyira a történeteket, mert az öntudatunkat is azokból építjük fel és mert ott igazán szabadok lehetünk. Kár, hogy mindez csak illúzió.

Na jó, akkor most kereshetem azokat a történeteket, amelyekben a tetőpontra kerül a szabad akarat megélése. Egyszer majd írok én is egyet egy olyan világról, amelyben nem lehet a poharakat felemelni, úgy kell inni, hogy az ember megfordítja a gravitációt és a tetőponton a főhős majd egyszer csak simán felemeli a poharat az asztalról és iszik egy jó kis borvizet.

Ja igen, az kimaradt, hogy mi viszont nem egy virtuális világban élünk (mármint lehet, hogy igen, de egyelőre fogalmunk sincs arról, hogy kéne az igazi valósághoz hozzáférni ebben az esetben), ezért nincs szabad akaratunk. 

Zene.

AI. AI. AI. AI.

Cucc.

Hehe. 

az idő szocialista urai

Mi lenne, ha olyan gazdasági rendszert csinálnánk, amelyben mindenki egyenlő esélyekkel rendelkezik, függetlenül attól, hogy mikor szállt be a rendszerbe? 

Demó.

Zene. Zene.

AI. 

nem, nem, potya

Gondoltam, kéne írni még egy potya bejegyzést, ebben a hónapban úgyis főként ilyenekre futotta.

Aztán olvastam ezt a cikket az orosz hegymászónőről és az olaszról, aki segítségére ment. Azt hiszem, ez jól illik annak példázatául, ahogy most elképzelem a szabad akaratot.

Szóval azt, hogy nincs szabad akarat, a következő két állításra alapozom: 1. a világ determinisztikus. 2. a világ kiszámíthatatlan (azaz hiába determinisztikus, annyira bonyolult, hogy nincs jobb módszer kiszámolni a dolgok menetét, mint lépésenként végig követni őket).

Tehát az, hogy valakiből extrém hegyek mászója lesz, nem szabad akarat kérdése. Mondhatnánk, hogy ha mondjuk valaki egy hegyek közt húzódó városkában születik és képes kimenni ezerszer a közeli dombokra, akkor extrém hegyek mászója lesz és lehet, hogy ez a szabály még igaz is, de szerintem az sem szabad akarat kérdése, hogy ezerszer kimegy-e valaki a közeli dombra. Ugyanis egyszer mindenki kimegy, kétszer már egy kicsit kevesebben, a végére egy ember marad, akinek nem áll be a szaturáció és képes kimenni ezerszer. De ez nem az ő döntése, hanem az "állapotvektorában" van egy bit, ami neki megvan és a többi embernek nincs.

És megy minden jól, az ember mássza a hegyeket, de az extrém hegyeknek vannak olyan napjai, amikor bárki megy is fel, nem jön le róla, ezt tudják a hegymászók is, ezért ezeket a napokat elkerülik, de úgy gondolják, hogy olyan napok is vannak, amelyeken ha pont ők felmennek, akkor le is tudnak jönni. Na és itt jön be a második állítás, ezeknek a napoknak az azonosítása sajnos lehetetlen, mert a rendszer alapvetően kaotikus. És akkor már nem jönnek vissza, teljesen független attól, hogy eddig hogyan "döntöttek" a hegyekről lejövetelről. Mert eddig sem ők döntöttek, hanem a rendszer állapotvektorában volt több bit is, amely megengedte nekik, hogy lejöjjenek, de ők nem tudják pontosan azonosítani, hogy a mostani helyzetben melyik bitek vannak meg és melyek hiányoznak.

Ettől függetlenül, az ember úgy alakult ki eleddig, hogy azokon a biteken is dolgozzon, amelyek a biztonságát garantálják, de azokon is, amelyek veszélybe sodorják, mert néha nagyon megéri a veszély a társadalomnak. Érdemes a ritka dolgokkal foglalkozni, mert ott még sokat lehet lendíteni a költségfüggvény jobb régióba billentésén. Ennek következménye az is, hogy egyes dolgokról akkor számolnak be, ha tragédia történik (mint pl. a hegymászás), pedig sokan megmásszák a csúcsokat (bár erről a bizonyos csúcsról nincsenek is statisztikák). Más dolgokról viszont csak a sikerekről beszélnek (mint pl. az indie játékok), pedig sokan félkészen hagyják abba a játékukat néhány év gürcölés után. Elég nehéz a sajtóból megtudni, hogy mi is a várható érték.

Persze, azért, mert az embernek nincs szabad akarata, még jár a dicsőség, ha megmássza a magas hegyeket, ha lejön róla, ha nem, ha orosz, ha nem. 

Zene. 

Demó. 

töröljük ki a hibás információt az élet fájából

Ha azt hisszük, hogy az utódaink genetikailag relevánsak maradnak, nagyon tévedünk. Mindent, ami információ, a számítógép jobban csinál majd nálunk. Egyszer.

ezt még el kell mondanom, magadban nem hagyhatom

Ez lehet, hogy érdekes beszélgetés Barabási Albert László és Kelemen Hunor között, még nem néztem meg. Van összefoglaló is.

izé

Néha történnek olyan dolgok is, amelyekről nem írok, mert az az énem ami érzékeli őket nem beszélget a picsogó énemmel, amire a blogoló énem telepedett rá. Jó lenne, ha ez az énem is ki tudná fejezni magát, bár lehet, hogy amit ő érez, arra nincs szó.

hány jével írják, hogy apokalipszis?

Na, pár napja kijött az ópenéjáj legújabb modellje, a dzsípítí öt és elég gyengécskén muzsikál. Azt ígérték, hogy doktorandusz szintű diszkussziókat lehet vele folytatni, de ez valószínűleg csak vallási doktoranduszokra vonatkozik, még a betűk számlálása is elég nehezen megy neki hosszabb szavakban.

Persze ez nem jelent semmit, pár napja még arról volt szó, hogy már milyen jól tudják a matematika feladatokat oldani egyes modellek, már csak azt kell megoldani, hogy a való világról gyűjtött adatokat is jól rendszerezett formába hozva tanulják, mint ahogy a matematikát. Ja, hogy nincs ilyen leírás, de hát végre itt vannak a mesterséges intelligenciák amelyek fáradhatatlanul végzik a munkájukat, tessék szépen először a rendszerező intelligenciát elkészíteni. Először az egy lépés hosszú bizonyításokat kell megtanulni, utána a két lépés hosszúakat, ... száz lépés fölé már nem lesz értelme menni, mert azt már úgysem érti senki.

Legalább egy időre az ópenéjájos fickók abbahagyják a terminátorral való ijesztegetést.

Demó.

Rodrigo. Enescu. Zene.

AI. 

amikor a halálos beteg egy rövid időre magához tér és rögtön sörözni meg miccsezni kezd

Valaki elmagyarázza nekem, hogy miért szárnyal a román tőzsde? Elvileg a tőzsdére csak hosszú távon érdemes befektetni, mégis mi a franc van Románia jövőjében ami ezt az optimizmust táplálja? Én még mindig kitartok azon nézetem mellett, hogy Romániában sosem lesz már 2% fölötti gazdasági növekedés.

(jó, vannak elméleteim, de lusta vagyok leírni (na jó, rövid távon nyertes cégek felülreprezentáltak a tőzsdén, de erre az a válasz, hogy senki nem tudja időzíteni az exitet), de az alapvető problémámra nem adnak választ.)

Demó.

Zene. Zene.

hülye vagyok, ezt belátom, és ez itten az ellenségem ellensége

Ha a nagy médiazajban az ember nem tudja, mire érdemes figyelni, van egy tippem. Amit éppen meg akarnak szüntetni, abban lehet, hogy van valami fontos, másképp nem lenne ellenség.

Demó. 

Zene. Zene.

ion

Meghalt Iliescu.

Mind azon gondolkodom, hogy mit írjak, ezért inkább írok, hogy ne kelljen többet gondolkodnom rajta.

Most úgy látom a történelmet, hogy alapvetően a technológia fejlődése az ami meghatározza a világ fejlődését. A hitek is egy technológia, meg a törvények is egy, a zene is egy, meg a számítógép is egy. A technológia fejlődését nagyon kevés ember befolyásolja jelentős mértékben, a többiek csak egy százalék elenyésző frakcióját teszik hozzá, gyakran mínuszba, de gyakran pluszba is.

Az, hogy most népekről és országokról beszélünk, nem volt mindig így és szerintem nem is lesz mindig így. Ez mindenesetre egy olyan technológia amihez én nem nagyon értek, könnyen mondom azt, hogy lehetne a politikát jobban is csinálni, de semmi rálátásom nincs az igazi mozgató rugókra és a súlyok rendszerére ami stabilan tartja a rendszert. Szerencsére kezdek egyre inkább tudatában lenni, hogy van itt egy rendszer, de annak is, hogy ez a rendszer nem igazán akar reflektorfénybe kerülni, mert jobban működik, ha a mostani kontrollt üzemelteti, ez a narratíva kontrollja. Ez sem volt mindig a fő kontroll rendszer és nem is lesz mindig az, túlontúl messzire megy már a valóságtól, lehet, azok, akik jelentős százalékban tudták mozgatni már halottak és megint csak a töredékszázalékosok marakodnak.

A lényeg az, hogy nem tudom megítélni, hogy a 89-es román társadalmat rá lehetett volna-e állítani egy szabadabb pályára az anarchia elkerülésével. Ha hinnék ebben, akkor Iliescu egy monszter lenne aki meggátolta a fejlődést, de akkor mit gondolnék arról, amikor végül csak elengedte a gyeplőt és nyugati irányba állította az országot? Nem igazán hiszem, hogy nem csak egy kis fogaskerék volt a rendszerben, még akkor is, ha igen jelentősnek tűnő pozíciót osztottak rá. Azt hiszem, Románia történelmét amúgy sem lehet megérteni a külföldi hatások nélkül, hogy éppen milyen erőtérben milyen szerepet osztottak neki. Ha azt gondolom, hogy gyakran a pozícióba hozás az egyik határos ország sakkban tartását célozta, nem nagyon lépek ki a nekem leosztott szerepből. Minden politikusnak mindig az volt a hibája/szerepe, hogy a háttérben játszódó játszmákat eladja, mint természetes, alulról jövő folyamatok.

Szóval még mindig nem tudom mit írjak. Könnyű lenne kígyót-békát ráhordani, de azzal csak magamat menteném fel a megértés kényszere alól. Igazából erről szól a mostani rendszer, rágódás a gumicsontokon. Az tuti, hogy az, hogy nem vonták felelősségre, még ha csak szimbolikusan is, még nagyon hosszú árnyékot fog vetni a román politikára, de hát amúgy is árnyékok játéka az egész. Az is biztos, hogy most visszagondolva a 90-es évekre, tényleg valami csodálatos időnek tűnik az egész. Lehet akkor a rendszer is kicsit engedett a szorításból, vagy inkább csak átalakult a hidegháborús logikából a neoliberális logikába és nem volt egyértelmű, hogy melyik a legrövidebb út. Na de egyszer ez is elmúlik, csak az nem biztos, hogy jobb lesz utána.

az átlaghoz való örök visszatérés mítosza

Nincs kedvem írni, lehet túl meleg van hozzá, de az is lehet, hogy beállt a szaturáció az aktuális témáimat illetően. Persze lehet, hogy holnap fogok írni, mert történik valami érdekes, vagy megírom végre azt az 1-2 bejegyzést amit egy ideje tervezek megírni, de tuti középen elfogy majd a szufla, ezért még neki sem kezdtem.

Mindenesetre most relatív nyugi van a mestintben, a gazdaság és politika meg bepótolja azokat a szólamokat amelyek kimaradtak az utóbbi tíz évben, azaz a közszféra hatékonyságáról szól most minden. Unalmas, de muszáj erre is sort keríteni. Érdekes, hogy így jön ki a becsületes átlag, ami nem volt téma tíz évig, most az egyeduralkodó témává válik vagy egy évig, amíg az inga eléri a kilengés tetőpontját. Érdekes, hogy Románia gazdaságának jól körülhatárolt problémáival küzd a bolygó is, ami az éghajlatváltozást jelenti (túlfogyasztás egy kis kaszt felülreprezentációja által), de a bolygó esetén senki nem nyújtja be a számlát. Most még úgy tűnik, Romániában sem egyértelmű, hogy sikerül-e kimászni a slamasztikából, de én valahogy optimista vagyok (meg persze van menekülési útvonalam). Persze, fájni fog, meg kell húzni a nadrágszíjat és reméljük oda is eljutunk valamikor, hogy aki a bajt okozta, az igazán megfizessen érte (az azért vicces lenne, hogy akik eltették a sok pénzt, köszönik szépen visszavonulnak és majd mindenki fizeti a cechet).

Érdekes ahogy a visszatérés az átlaghoz működik az ilyen rendszerekben. Nem lehetne az aranyközépúton haladni és nem ilyen kilengéseken keresztül vezetni a gazdaságot? Valószínűleg a megoldás az, hogy az arany középút sem létezik, csak úgy mint az átlagember sem létezik, egy elméleti konstrukció, de sajnos megvalósíthatatlan. Mert ilyen az élet, a lét és nemlét átlaga micsoda?

A vicces az, hogy most valahogy optimista vagyok az éghajlatváltozással kapcsolatban is. Amikor az emberiség felfogja, hogy nagy a baj és mindenféle balfaszságok gyártása helyett igazán a problémára koncentrál, akkor talán meg fogjuk tudni oldani azt. Addig is, egy kis gazdasági válság csak segít abban, hogy kevesebb szarságot termeljünk. Minden szarság ami nem fog segíteni megoldani az éghajlatváltozás problémáját.

Nem tudom mennyire lesz jó modell Románia küzdelme a gazdaság kibillent egyensúlyával a bolygóra nézve, néha arra gondolok, hogy jobban oda kéne figyelnem és dokumentálnom az egymásnak feszülő erőket, de olyan baromi unalmas az egész és azért a tradicionális média jól dokumentálja a felszíni változásokat, szóval ez mégsem lesz téma. Lehet kicsit vakációra megy a blog, amúgy is van fontosabb dolgom, mint itt írogatni. Ez is csak azért született meg végül, mert számomra is meglepő, hogy most éppen optimista vagyok az éghajlatváltozással kapcsolatban. Pedig éppen megléptük a másfél fokot, azt, amit csak 2035-ben kellett volna. De a probléma mindig is ott volt, hogy az emberek nem veszik komolyan a dolgokat. Lehet visszatérünk a középkori átlaghoz, populáció vagy problémakezelés tekintetében. Meglátjuk.

Demó.

Zene. Zene. Zene.