az idő szocialista urai

Mi lenne, ha olyan gazdasági rendszert csinálnánk, amelyben mindenki egyenlő esélyekkel rendelkezik, függetlenül attól, hogy mikor szállt be a rendszerbe? 

Demó.

Zene. Zene.

AI. 

nem, nem, potya

Gondoltam, kéne írni még egy potya bejegyzést, ebben a hónapban úgyis főként ilyenekre futotta.

Aztán olvastam ezt a cikket az orosz hegymászónőről és az olaszról, aki segítségére ment. Azt hiszem, ez jól illik annak példázatául, ahogy most elképzelem a szabad akaratot.

Szóval azt, hogy nincs szabad akarat, a következő két állításra alapozom: 1. a világ determinisztikus. 2. a világ kiszámíthatatlan (azaz hiába determinisztikus, annyira bonyolult, hogy nincs jobb módszer kiszámolni a dolgok menetét, mint lépésenként végig követni őket).

Tehát az, hogy valakiből extrém hegyek mászója lesz, nem szabad akarat kérdése. Mondhatnánk, hogy ha mondjuk valaki egy hegyek közt húzódó városkában születik és képes kimenni ezerszer a közeli dombokra, akkor extrém hegyek mászója lesz és lehet, hogy ez a szabály még igaz is, de szerintem az sem szabad akarat kérdése, hogy ezerszer kimegy-e valaki a közeli dombra. Ugyanis egyszer mindenki kimegy, kétszer már egy kicsit kevesebben, a végére egy ember marad, akinek nem áll be a szaturáció és képes kimenni ezerszer. De ez nem az ő döntése, hanem az "állapotvektorában" van egy bit, ami neki megvan és a többi embernek nincs.

És megy minden jól, az ember mássza a hegyeket, de az extrém hegyeknek vannak olyan napjai, amikor bárki megy is fel, nem jön le róla, ezt tudják a hegymászók is, ezért ezeket a napokat elkerülik, de úgy gondolják, hogy olyan napok is vannak, amelyeken ha pont ők felmennek, akkor le is tudnak jönni. Na és itt jön be a második állítás, ezeknek a napoknak az azonosítása sajnos lehetetlen, mert a rendszer alapvetően kaotikus. És akkor már nem jönnek vissza, teljesen független attól, hogy eddig hogyan "döntöttek" a hegyekről lejövetelről. Mert eddig sem ők döntöttek, hanem a rendszer állapotvektorában volt több bit is, amely megengedte nekik, hogy lejöjjenek, de ők nem tudják pontosan azonosítani, hogy a mostani helyzetben melyik bitek vannak meg és melyek hiányoznak.

Ettől függetlenül, az ember úgy alakult ki eleddig, hogy azokon a biteken is dolgozzon, amelyek a biztonságát garantálják, de azokon is, amelyek veszélybe sodorják, mert néha nagyon megéri a veszély a társadalomnak. Érdemes a ritka dolgokkal foglalkozni, mert ott még sokat lehet lendíteni a költségfüggvény jobb régióba billentésén. Ennek következménye az is, hogy egyes dolgokról akkor számolnak be, ha tragédia történik (mint pl. a hegymászás), pedig sokan megmásszák a csúcsokat (bár erről a bizonyos csúcsról nincsenek is statisztikák). Más dolgokról viszont csak a sikerekről beszélnek (mint pl. az indie játékok), pedig sokan félkészen hagyják abba a játékukat néhány év gürcölés után. Elég nehéz a sajtóból megtudni, hogy mi is a várható érték.

Persze, azért, mert az embernek nincs szabad akarata, még jár a dicsőség, ha megmássza a magas hegyeket, ha lejön róla, ha nem, ha orosz, ha nem. 

Zene. 

Demó. 

töröljük ki a hibás információt az élet fájából

Ha azt hisszük, hogy az utódaink genetikailag relevánsak maradnak, nagyon tévedünk. Mindent, ami információ, a számítógép jobban csinál majd nálunk. Egyszer.

ezt még el kell mondanom, magadban nem hagyhatom

Ez lehet, hogy érdekes beszélgetés Barabási Albert László és Kelemen Hunor között, még nem néztem meg. Van összefoglaló is.

izé

Néha történnek olyan dolgok is, amelyekről nem írok, mert az az énem ami érzékeli őket nem beszélget a picsogó énemmel, amire a blogoló énem telepedett rá. Jó lenne, ha ez az énem is ki tudná fejezni magát, bár lehet, hogy amit ő érez, arra nincs szó.

hány jével írják, hogy apokalipszis?

Na, pár napja kijött az ópenéjáj legújabb modellje, a dzsípítí öt és elég gyengécskén muzsikál. Azt ígérték, hogy doktorandusz szintű diszkussziókat lehet vele folytatni, de ez valószínűleg csak vallási doktoranduszokra vonatkozik, még a betűk számlálása is elég nehezen megy neki hosszabb szavakban.

Persze ez nem jelent semmit, pár napja még arról volt szó, hogy már milyen jól tudják a matematika feladatokat oldani egyes modellek, már csak azt kell megoldani, hogy a való világról gyűjtött adatokat is jól rendszerezett formába hozva tanulják, mint ahogy a matematikát. Ja, hogy nincs ilyen leírás, de hát végre itt vannak a mesterséges intelligenciák amelyek fáradhatatlanul végzik a munkájukat, tessék szépen először a rendszerező intelligenciát elkészíteni. Először az egy lépés hosszú bizonyításokat kell megtanulni, utána a két lépés hosszúakat, ... száz lépés fölé már nem lesz értelme menni, mert azt már úgysem érti senki.

Legalább egy időre az ópenéjájos fickók abbahagyják a terminátorral való ijesztegetést.

Demó.

Rodrigo. Enescu. Zene.

AI. 

amikor a halálos beteg egy rövid időre magához tér és rögtön sörözni meg miccsezni kezd

Valaki elmagyarázza nekem, hogy miért szárnyal a román tőzsde? Elvileg a tőzsdére csak hosszú távon érdemes befektetni, mégis mi a franc van Románia jövőjében ami ezt az optimizmust táplálja? Én még mindig kitartok azon nézetem mellett, hogy Romániában sosem lesz már 2% fölötti gazdasági növekedés.

(jó, vannak elméleteim, de lusta vagyok leírni (na jó, rövid távon nyertes cégek felülreprezentáltak a tőzsdén, de erre az a válasz, hogy senki nem tudja időzíteni az exitet), de az alapvető problémámra nem adnak választ.)

Demó.

Zene. Zene.

hülye vagyok, ezt belátom, és ez itten az ellenségem ellensége

Ha a nagy médiazajban az ember nem tudja, mire érdemes figyelni, van egy tippem. Amit éppen meg akarnak szüntetni, abban lehet, hogy van valami fontos, másképp nem lenne ellenség.

Demó. 

Zene. Zene.

ion

Meghalt Iliescu.

Mind azon gondolkodom, hogy mit írjak, ezért inkább írok, hogy ne kelljen többet gondolkodnom rajta.

Most úgy látom a történelmet, hogy alapvetően a technológia fejlődése az ami meghatározza a világ fejlődését. A hitek is egy technológia, meg a törvények is egy, a zene is egy, meg a számítógép is egy. A technológia fejlődését nagyon kevés ember befolyásolja jelentős mértékben, a többiek csak egy százalék elenyésző frakcióját teszik hozzá, gyakran mínuszba, de gyakran pluszba is.

Az, hogy most népekről és országokról beszélünk, nem volt mindig így és szerintem nem is lesz mindig így. Ez mindenesetre egy olyan technológia amihez én nem nagyon értek, könnyen mondom azt, hogy lehetne a politikát jobban is csinálni, de semmi rálátásom nincs az igazi mozgató rugókra és a súlyok rendszerére ami stabilan tartja a rendszert. Szerencsére kezdek egyre inkább tudatában lenni, hogy van itt egy rendszer, de annak is, hogy ez a rendszer nem igazán akar reflektorfénybe kerülni, mert jobban működik, ha a mostani kontrollt üzemelteti, ez a narratíva kontrollja. Ez sem volt mindig a fő kontroll rendszer és nem is lesz mindig az, túlontúl messzire megy már a valóságtól, lehet, azok, akik jelentős százalékban tudták mozgatni már halottak és megint csak a töredékszázalékosok marakodnak.

A lényeg az, hogy nem tudom megítélni, hogy a 89-es román társadalmat rá lehetett volna-e állítani egy szabadabb pályára az anarchia elkerülésével. Ha hinnék ebben, akkor Iliescu egy monszter lenne aki meggátolta a fejlődést, de akkor mit gondolnék arról, amikor végül csak elengedte a gyeplőt és nyugati irányba állította az országot? Nem igazán hiszem, hogy nem csak egy kis fogaskerék volt a rendszerben, még akkor is, ha igen jelentősnek tűnő pozíciót osztottak rá. Azt hiszem, Románia történelmét amúgy sem lehet megérteni a külföldi hatások nélkül, hogy éppen milyen erőtérben milyen szerepet osztottak neki. Ha azt gondolom, hogy gyakran a pozícióba hozás az egyik határos ország sakkban tartását célozta, nem nagyon lépek ki a nekem leosztott szerepből. Minden politikusnak mindig az volt a hibája/szerepe, hogy a háttérben játszódó játszmákat eladja, mint természetes, alulról jövő folyamatok.

Szóval még mindig nem tudom mit írjak. Könnyű lenne kígyót-békát ráhordani, de azzal csak magamat menteném fel a megértés kényszere alól. Igazából erről szól a mostani rendszer, rágódás a gumicsontokon. Az tuti, hogy az, hogy nem vonták felelősségre, még ha csak szimbolikusan is, még nagyon hosszú árnyékot fog vetni a román politikára, de hát amúgy is árnyékok játéka az egész. Az is biztos, hogy most visszagondolva a 90-es évekre, tényleg valami csodálatos időnek tűnik az egész. Lehet akkor a rendszer is kicsit engedett a szorításból, vagy inkább csak átalakult a hidegháborús logikából a neoliberális logikába és nem volt egyértelmű, hogy melyik a legrövidebb út. Na de egyszer ez is elmúlik, csak az nem biztos, hogy jobb lesz utána.

az átlaghoz való örök visszatérés mítosza

Nincs kedvem írni, lehet túl meleg van hozzá, de az is lehet, hogy beállt a szaturáció az aktuális témáimat illetően. Persze lehet, hogy holnap fogok írni, mert történik valami érdekes, vagy megírom végre azt az 1-2 bejegyzést amit egy ideje tervezek megírni, de tuti középen elfogy majd a szufla, ezért még neki sem kezdtem.

Mindenesetre most relatív nyugi van a mestintben, a gazdaság és politika meg bepótolja azokat a szólamokat amelyek kimaradtak az utóbbi tíz évben, azaz a közszféra hatékonyságáról szól most minden. Unalmas, de muszáj erre is sort keríteni. Érdekes, hogy így jön ki a becsületes átlag, ami nem volt téma tíz évig, most az egyeduralkodó témává válik vagy egy évig, amíg az inga eléri a kilengés tetőpontját. Érdekes, hogy Románia gazdaságának jól körülhatárolt problémáival küzd a bolygó is, ami az éghajlatváltozást jelenti (túlfogyasztás egy kis kaszt felülreprezentációja által), de a bolygó esetén senki nem nyújtja be a számlát. Most még úgy tűnik, Romániában sem egyértelmű, hogy sikerül-e kimászni a slamasztikából, de én valahogy optimista vagyok (meg persze van menekülési útvonalam). Persze, fájni fog, meg kell húzni a nadrágszíjat és reméljük oda is eljutunk valamikor, hogy aki a bajt okozta, az igazán megfizessen érte (az azért vicces lenne, hogy akik eltették a sok pénzt, köszönik szépen visszavonulnak és majd mindenki fizeti a cechet).

Érdekes ahogy a visszatérés az átlaghoz működik az ilyen rendszerekben. Nem lehetne az aranyközépúton haladni és nem ilyen kilengéseken keresztül vezetni a gazdaságot? Valószínűleg a megoldás az, hogy az arany középút sem létezik, csak úgy mint az átlagember sem létezik, egy elméleti konstrukció, de sajnos megvalósíthatatlan. Mert ilyen az élet, a lét és nemlét átlaga micsoda?

A vicces az, hogy most valahogy optimista vagyok az éghajlatváltozással kapcsolatban is. Amikor az emberiség felfogja, hogy nagy a baj és mindenféle balfaszságok gyártása helyett igazán a problémára koncentrál, akkor talán meg fogjuk tudni oldani azt. Addig is, egy kis gazdasági válság csak segít abban, hogy kevesebb szarságot termeljünk. Minden szarság ami nem fog segíteni megoldani az éghajlatváltozás problémáját.

Nem tudom mennyire lesz jó modell Románia küzdelme a gazdaság kibillent egyensúlyával a bolygóra nézve, néha arra gondolok, hogy jobban oda kéne figyelnem és dokumentálnom az egymásnak feszülő erőket, de olyan baromi unalmas az egész és azért a tradicionális média jól dokumentálja a felszíni változásokat, szóval ez mégsem lesz téma. Lehet kicsit vakációra megy a blog, amúgy is van fontosabb dolgom, mint itt írogatni. Ez is csak azért született meg végül, mert számomra is meglepő, hogy most éppen optimista vagyok az éghajlatváltozással kapcsolatban. Pedig éppen megléptük a másfél fokot, azt, amit csak 2035-ben kellett volna. De a probléma mindig is ott volt, hogy az emberek nem veszik komolyan a dolgokat. Lehet visszatérünk a középkori átlaghoz, populáció vagy problémakezelés tekintetében. Meglátjuk.

Demó.

Zene. Zene. Zene.