filmek

Ebben a hónapban nem valami sok filmet sikerült megnézni, persze sokat filóztam azon, hogy mit írjak a Pasolini filmekről, de most lusta vagyok leírni, ezért csak rövid lesz az egész.

The Evil Dead (1981): Vicces cucc ez, 81-ben azért a The Thing sokkal jobban nézett ki, igaz ez biztos sokkal kevesebből készült el és legalább olyan kultuszfilm lett belőle. Azért ma már nehéz komolyan venni azt, hogy néha úgy tűnik, mintha rizsfelfújt ömlene ki a halottból.

The Canterbury Tales (1972): Na ez Pasolini, de nem igazán értettem semmit belőle, az emberek megint csúnyák, a helyszínek érdekesek, de teljesen idegen számomra ez a filmkészítés, lehet, hogy egyszerűen csak hiányzanak a megszokott jelek amelyekkel a tartalom elvál a formától.

Arabian Nights (1974): Ebből megint nem sokat értettem, de itt legalább az Aziz és Aziza történet bejött és a csajoknak egyértelműen volt belső monológja amit a külsővel együtt szőttek, még ha a pasi egyszerű lélek is volt. Itt is leginkább a helyszínek tetszettek, elég egzotikusak nekem, hogy elvigyék a filmet, de nagy mondanivalót itt sem tudnék megfogalmazni.

Silver Linings Playbook (2012): Erre Jennifer Lawrence igencsak fiatal korában Oszkárt kapott, az azért túlzás, de egy tűrhető film. Csak az a baj, hogy olyan fájdalmas a témája, két mentális problémákkal küzdő ember egy csomó problémával küzdő amerikai társadalomban, hát nem egy szívderítő látvány. Óriási a kontraszt a közös jeleneteik és az életük között. A vége jó poén, hogy tudnak ők átlagosak is lenni, ha megdolgoznak érte, de azért azt se felejtsük el, hogy 1 és 10 átlaga 5.5 és nem 5.

Mamma Roma (1962): Ez megint Pasolini, ez végre a jelenben játszódik, ismerős embertípusokkal, de ahhoz képest, hogy Rómát emlegetik benne, az egész egy ronda külvárosban játszódik. Megint az a baj, hogy a film nem szép, a karakterek nem érdekesek és nem szerethetőek, viszont legalább tudom értelmezni. Valószínűleg a kor társadalmának szól az üzenet, hogy elvész a nép, ha visszatérünk a régebbi szokásainkhoz. Hogy milyen régebbi szokásokra gondol, azt nem tudom, én a II. Világháború Olaszországára gondolok, de kinek kinek saját vérmérséklete szerint joga van bármit behelyettesíteni. Végre egy Pasolini film amiről azt tudom mondani, hogy értem, vagy legalábbis egy koherens értelmezést tudok mondani, viszont azt hiszem, nagyon nem én vagyok a célközönsége, szóval akkor egy jó időre szünetelni fog a Pasolini filmek nézése, talán a Salót megnéznem, ha rábukkanok.

Hellraiser (1987): Jó kis horror ez is, de ezt sem lehet annyira komolyan venni már. Sajnos a tűfejűek sokkal kevesebbet szerepelnek benne mint amennyit gondoltam, hogy fognak (ugyanis most látom először). Sajnos kevés horrort láttam, pedig elviekben szeretem a műfajt, az ősfélelem felfedezése és megértése. Lehet ez csak mostanában kezd érdekessé válni számomra, amióta a jövőtől félek, kell valami a jelenben is, ami megfogható és legyőzhető, de sajnos amiket eddig néztek, nem igazán működtek számomra. Talán már nem kötik le a filmek az agyam elég nagy szegmensét, talán egyik helyzet sem elég hihető, fene tudja. Azért még próbálkozom, mert amúgy kívülről figyelni ezeket a filmeket elég szórakoztató.

Zene.

bifurkált bitek megfurkált agyakban

Rájöttem mire lehetne használni ezt a sok mesterséges intelligenciát.

A gúgelnek megvan a teljes internet, sőt még a változások is ahogy történtek. Szóval a kedves felhasználó beállíthatná, hogy melyik év milyen napján szeretné böngészni az internetet és ha mondjuk talál valami jó kis fórumot ami tetszik neki, akkor írogathatna oda és a mesterséges intelligencia megszemélyesíthetné a többi fórumozót, az addigi bejegyzéseiket figyelembe véve. Sőt, ahogy telne az idő, mondjuk lehetne kérni, hogy egyes történelmi események ne történjenek meg a virtuális világban aminek a fórum csak egy projekciója és akkor a virtuális fórumozók békén hagynának bizonyos témákat. Még az sem biztos, hogy olyan nagyon nehéz lenne lényegesen eltérni a valóságtól, hisz az emberek már amúgy is a változatlan világban akarnak élni, esetleg kisebb változások bejöhetnek. Ha mondjuk törölnénk Woody Allent, azt a pár oszkárt nyerhetné valaki más, talán csinálhatnánk Al Pacionból rendezőt és nem színészt.

Én befizetnék egy ilyen gúgelre.

Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

a milka tehén gyémánt félkrajcárját az algoritmusok tartják az égen

Olvasom, hogy Svájcban úgy döntöttek, minden kormányzati szoftver nyílt forráskódú legyen. Tehát amit nem ők írnak, az csakis nyílt forrásból származhat és amit ők írnak, azt nyílttá teszik. Ennek van két nagyon hasznos következménye.

Először is, egy nagy lépés az algoritmizált kormányzás felé, ráadásul ha valamilyen más ország is ilyen útra szeretne térni, nem kell nulláról kezdjen, hanem egyből adoptálhat egy fejlett rendszert ami sok mindent tud már, csak a helyi viszonyokhoz kell adaptálni.

Másrészt, valószínűleg azért operációs rendszert nem fognak írni, inkább valamelyik nyílt forrásút használják majd, de költeni fognak majd a biztonság garantálására, amivel az egész világot biztonságosabbá teszik és csökkentik a pénteki nagy kráudsztrájk fiaskó megismétlésének valószínűségét.

Harmadrészt, lehet majd tanítani egy mesterséges intelligenciát, hogy mit is jelent egy ország ritmusa, ha rácuppantják az rendszer adatfluxusaira. Ennek a hasznát még nehéz megbecsülni.

Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

Hehe.

Haha.

az játék előrehaladottáról

Megint tettem kis vidiót, sőt, még egy rövidet is, amit Blenderrel generáltam az éppen generált struktúráról.

Most éppen arról van szó, hogy végre elszántam magam és megcsináltam a két szuperprimitívet a rendszerbe, mégpedig a lua szkripttel definiálható primitívet, meg a sima szabadon repkedő primitívet. Ez utolsó logikus dolog lett volna már akár két éve is, de mivel szabályokat írok, amelyeknek minden primitívje egy-egy voxel primitívet bocsát ki és egymáshoz kötődik, egyszerűen nem volt értelme olyan primitívnek, ami a térben egy fix pontra helyez valamit, ugyanis minden alakzat bárhova rakható. Most viszont van egy új mód ahogy alakzatokat rakosgathatok le, mégpedig lua kóddal kiszámítva, hogy hova is kerülnek és ezért már van értelme fix pozícióra rakosgatni azokat, hiszen az a pozíció nem is annyira fix, kiszámolja valaki, csak nem maga a szabályrendszer. De persze a szabályokat be kell tartani, ha egy szabály hibásnak bizonyul és mindent vissza kell vonni, amit addig csinárt, akkor ezek a fixe helyre került alakzatok is visszavonódnak.

Ezzel most már tényleg úgy érzem, hogy végre minden elérhető amit akarok, ugyanis eddig mindig az volt, hogy meg akarok csinálni egy épületet, vagy labirintust, vagy valami egyebet és persze könnyű lenne lekódolni, de az eddigi szabályrendszerből mindig hiányzott valami. Most pl azon akadtam fenn, hogy azt akartam, hogy különböző magasságból induló lépcsők ugyanazon a magasságon érjenek véget. Ezt sehogy sem lehetett eddig megoldani, de mert bár állíthatok képzeletbeni falat a magasabban kezdődő fal végére, nehéz kiszámítani, hogy az mekkora is legyen, ha mondjuk a két lépcső különböző irányba halad. Amit most csináltam, simán csak össze tudom már hasonlítani a koordinátákat és az alapján írok egy döntést és kész. Ráadásul nem is volt nehéz implementálni, ez a sol3 library eszméletlen jó a Lua-C++ interopban.

Szóval mostmár tényleg csak meg kell tervezni a pályákat, remélem technikai limitációk már nem lesznek, csak az én képzeletem határait kell áttörni, de ahhoz szerencsére van elég referencia a neten, amit használni lehet.

Reméljük legközelebb már bemutatok egy pályát, aminek a struktúrája már nagyjából fix lesz. Kis részletek még valószínűleg sokáig változni fognak, ezért is csináltam mindent procedurálisra, hogy az apró részleteket (ami akár a méret szorzója is lehet) bármikor változtathassak, ahogy alakul ki a vizuális nyelv a fejemben. De a nagyobb struktúráknak már nagyon ideje kezd lenni kikristályosodni.

Ja igen, és végre rájöttem egy dologra, ami végig zavart, de nem tudtam megfogalmazni. A példaként elkészített Menger spongyában az a poén, hogy nem túl nehéz generálni a struktúráját (rekurzív kis kockákok ezek), talán még valahogy a létező szabályrendszerekkel is meg tudtam volna csinálni. Na de az, hogy erre még egy-két-akárhány más szabályt is rátegyek, az elképzelhetetlen lett volna a régi módszerrel, mert én kellett volna kombináljam kézzel a szabályokat. És persze olyanokat, hogy hely függő legyen, nem is igazán tudom hogy csináltam volna, szóval a gömb a kockában és annak egyik fele ilyen, a másik fele meg olyan színű, azt el sem tudtam volna képzelni. Na de lua-ban könnyű lekódolni és bár a vidióban nem az történik, hogy egy külső szabály hívja a lua-t, hanem a lua generál egy fix alakzatot, de ez működik azért már, majd legközelebb jobban bemutatom ezt.

édesen alszol, zörren a tuitter

A háború művészetét már időtlen idők óta tanulmányozza az ember. A mai téma a bombák lesznek.

A bombák maximális hatékonysággal csak akkor vethetőek be, ha pontosan megtervezzük térben és időben a robbanásukat. Ha viszont ez megvalósul, akkor akár egy bomba eldöntheti a háború kimenetét. A háború addig nem ér véget, míg mindkét fél el nem használta az összes bombáját, de ebben sohasem lehetünk biztosak. Mindenki rejtegeti a stratégiai tartalékait, akár még kisebb csatákat is hajlandóak elveszíteni azért, hogy maximalizálni tudja a bombái későbbi hatékonyságát.

Ez az elv meglepő módon sok helyzetre általánosítható.

Demó. Demó. Demó.

Zene. Zene. Zene.

Buksi és Mazsola

Itt az ideje, hogy az E. két kutyája, Buksi és Mazsola is tiszteletét tegye a blogon.

euro 2024

Fura, de valahogy érdekelt az Európa Bajnokság, úgyhogy megnéztünk egész sok meccset (10+, de a pontos számot nem tudom). Ez nagyon soknak számít ahhoz képest, hogy általában 1-2 meccset szoktunk megnézni, a döntőt és néha még az elődöntőket, ilyesmi.

A végén azért örvendtem, hogy a spanyolok nyertek, egyrészt jobban játszottak, másrészt úgy gondolom, a nyereséget nem értelmezik úgy, hogy a népük felsőbb rendű a többieknél, mint ahogy az angolokból kinézem. Egyszerűen csak fontos számukra a foci, költenek is rá sokat, tradíciója is van, meg is van az eredménye. Ennyi az egész.

Nem kell mindenben Isten akaratát keresni, mert bipoláris lesz tőle az ember.

Demó. Nem demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

amikor a konzervatív értékrend visszanyal

Trumpra rálőttek, de elvétette a merénylő. Nem akarok erről írni, mert ez az a világ, amitől félek és nagyon nincs szükségem arra, hogy tovább forgassam ezeket a gondolatokat a fejemben. Csak annyit akartam megjegyezni az utókornak, hogy nem került el a hír, de ahogy én gondolom, még sokkal rosszabb lesz a jövőben, szóval én most itt nem fogom elemezni, hogy ki miért is felelős. Nem is hiszem, hogy ebben a bonyolult világban lehet ilyenről beszélni. Az egyszerűbb világ, ami valamikor létezett, lehet nem is volt olyan egyszerű az embereknek akik benne éltek.

az átlag uralma a szétszórt elméken

Nincs kedvem írni. Azt sem tudom mit írjak, próbálok minél kevesebb hírt olvasni, a játékkal haladgatok, de még nincs itt az ideje egy új bejegyzésnek.

Teljesen úgy tekintek a hírgyárakra mint az alkoholgyárakra, semmi köze nincs a valósághoz annak amit árulnak, az a lényeg, hogy az ember a napi adagját megkapja, az elvárt érzelmeket kiváltsa (ez általában szorongás szokott lenni) és megerősítse az embert az éppen aktuális világnézetében (az általában az, hogy elmegy a világ a francba).

De azért csak nem tudom megállni, hogy bele-bele ne olvasgassak cikkekbe, aztán csak tépem a hajam. Román sajtót leginkább csak gazdasági híreket olvasok, a többi vagy nem érdekel, vagy annyira átlátszó manipuláció, hogy fölösleges időt veszíteni rá. Persze, a gazdasági sajtóban is rengeteg manipuláció van, nem is gondoltam, hogy ezt komolyan gondolják egyesek, hogy ha arról cikkeznek, hogy milyen jól megy az ingatlanpiac, akkor az emberek, akik gazdasági sajtót olvasnak, el is hiszik ezt és rohannak ingatlant venni. Na mindegy.

Szóval van ez a cikk, hogy májusban 16%-ot csökkent a születések száma az egy évvel korábbi számhoz képest. De azért gyorsan odateszik, hogy ez év áprilisához képest viszont csak 3.3%-ot csökkent, mintha bármi köze is lenne a születések számának a hónapok egymásutánjához. A termelt tojások száma, az igen, azt van értelme hónapról hónapra követni, sokkal inkább mint mondjuk az éves trendeket, de a gyerekek születésénél csak az éves trendek számítanak.

Egyébként vicces ez, hogy mindennel megmagyarázzák a csökkenő natalitást, csak éppen a valódi okkal nem: a fiatalok egyre szegényebbek és egyre kevésbé látják a jövőt biztosítottnak, ezért aztán nem is fognak bele olyan komoly projektekbe, mint egy gyerek. Erre meg jönnek, hogy de hát az átlagbér infláció felett növekedett évről évre, ami igaz, csakhogy ez az átlag úgy jön össze, hogy egy kis százalék nagy növekedést ér el míg nagyon sok embernek nem nő infláció felett a fizetése (stagnálni nem stagnálhat, mert a minimál bér folyton nő). Csakhogy az a kis százalék ember nem fog annyi gyereket csinálni, amennyi a rá eső rész a fizetés növekedésből, így csökken a gyerekek száma szép lassan és nincs ami ezt a trendet megállítsa.

Én egyébként nem is hiszem, hogy lenne ezzel valami baj, mindig is a minőséget tartottam fontosabbnak a mennyiségnél, ha gyengék a gyerekek tanulmányi eredményei, akkor azt meg lehet úgy oldani, hogy csökkentjük a gyerekek számát és nem csökkentjük a tanárok számát, így minden gyerekre több idő jut, ami majd növeli a tanulmányi eredményeiket. Ez az egyetlen igazi megoldás, már azon kívül, hogy fejlesztünk egy mesterséges intelligenciát ami lecseréli a tanárokat. Erről még jó ideig nem is akarnak hallani Romániában szerintem.

Vicces, hogy a kormány mindenféle új adónemeket tervez jövőre, vagy legalábbis beszél róla. Ők is mindent megpróbálnak, csak az egyetlen dolgot nem, ami tényleg működik, a költségek lefaragását. Persze lehet ezt csinálni egy ideig, de mindig ott a szakadék az út végén. De azért meg kell dícsérni őket, hogy próbálnak innoválni az adózásban és azt, hogy máshol nincs ilyen nem annak a jeleként értelmezik, hogy megpróbálták, de nem működött, hanem annak, hogy ők a zsenik akik először gondoltak ilyenre. Aztán remélem, hogy amikor jön a mesterséges intelligencia és kidobja őket a francba, nem állnak az innováció útjába.

Hát igen, most ilyen kedvem. Na mára elég is a nyüszögésből.

Demó. Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

ha kifogy az ingyen ebéd, végre megint szükség lesz igazi szakácsokra a boszorkánykonyhákba

Állítólag olyan sokba kerül a mostani mesterséges intelligencia rendszerek futtatása a felhőben, hogy nem éri meg, senkinek.

VÉGRE.

Tessék már lejönni a hülyeségekről és rendes dolgokra felhasználni a mesterséges intelligenciát, mint orvosi segédeszköz, jogi segédeszköz, akármi, amit rendesen megfizetnek a felhasználók. Meg persze igazi modellezést végezni, nem csak még több és még több adatot bepakolni a rendszerbe, mert az majd úgyis mindent megesz. Végre kezd kicsit szorítani a nadrágszíj, jöhet az igazi dudomány.

Demó.

Zene. Zene. Zene.

amikor végre belép a terminátor a no. 10 ajtaján, eljön a zelízium

Nem semmi, a torik történelmi vereséget szenvedtek a tegnap tartott angol választásokon.

Érdekes, hogy abban a korban élünk, amikor a legjobban lehetne kormányozni. A valaha létező legjobban tudjuk mérni az emberek életminőségét, a legjobb módszerekkel tudjuk előre jelezni az intézkedések hatását mindenre is, csak annyit kéne tenni, hogy a legnagyobb jót tegyük a legtöbb embernek, ami már nem egy absztrakt fogalom, hanem jól mérhető evidencia. De nem, a politikusok mindenféle légből kapott vagy titkos célokat akarnak megvalósítani, amelyek természetesen egy idő után teljesen divergálnak a valós igényektől és persze, hogy sok elégedetlen szavazót eredményeznek, minél tovább nyomatják őket. A gond csak az, hogy az emberek sosem csapnak az asztalra kiszámítható kormányzást követelve. Mindig azt hiszik, hogy a politikusok mágikus módon majd az ő javukat szolgálják és mindig megszívják ezt. Szóval én nem hiszem, hogy a labur sokkal jobban fog kormányozni mint a torik, pár év múlva kezdődik előröl a tánc. Mikor értik meg már az emberek, hogy a kormányok váltogatásának algoritmusából csak egy bonyolultabb algoritmus, a közjót maximalizáló algoritmus tud kivezetni minket? Szerintem sokkal közelebb járunk már ehhez az algoritmushoz mint hinnénk, csak végre ki kéne próbálni. Az első számítógép megjelenése előtt már sok-sok évvel kész voltak az első algoritmusok és modellek amelyekre azokat építették. Azok az algoritmusok amelyekkel szintet tudna lépni a társadalmunk már rég készen vannak. De persze valószínűleg az lesz, hogy sok-sok embernek meg kell halnia mielőtt rákényszerülünk arra, hogy valami újat próbáljunk ki. Az első elektronikus számítógépek sem az emberek jó kedvéből születtek.

Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

inside out 2 (2024)

Anno az eredeti Inside Out nagyon-nagyon bejött (bár 2015-ben nem írtam róla). Nagyon érdekes volt az alaphelyzet, hogy egy gyermek fejében a folyamatokat archetipikus emberkékkel és azok közötti kapcsolatokkal modellezzék és persze még egy csomó mentális jelenséget is bemutassanak könnyen érthető módon (persze ez csak egy modell, ami valószínűleg nagyon távol áll a valóságtól, de bizonyos kérdésekre választ tud adni). Szerencsére akkora sikere volt, hogy készült folytatás is, de azért komoly, hogy 9 évet kellett várni rá. És ennek is akkora sikere van, hogy tuti készül folytatás, a kérdés már csak az, hogy hány évet kell majd rá várni és persze, hogy miben gondolják tovább a témát. Most ugyebár bejött 5 új érzelem és a szorongás jó nagy kalamajkát okoz. Az az igazság, hogy már nem is igazán emlékszem az első részben mi is volt a konfliktus forrása és természete, csak arra emlékszem, hogy tele volt vicces reprezentációival a mentális folyamatoknak. Ezekből most nincs sok új, kivéve talán a szarkazmust, ami egy szakadék, meg talán az énkép, ami az emlékekből táplálkozó fa szerű képződmény egy kis csúccsal, amit lehet tenni-venni. Na jó, nem akarom lelőni a poént, meg ebben a filmben nagyon nem is olyan a poén mint egy átlagos filmben, bizonyára ha az ember leszalámizza a két sík (a kiscsaj élete, ami elég normális és a mentális világa, ami elég nem normális, legalábbis nekünk) kapcsolódási pontjait, akkor sok érdekes meglátást talál, azért építették ezt a történetet 9 éven keresztül, tuti tele van mindenféle rejtett nyalánksággal. Ami számomra most igazán érdekes az az, hogy én teljesen megtalálom benne azt a gondolatot is, hogy nincs igazi szabad akaratunk.

Ugyanis mit jelent a szabad akarat? Azt, hogy egy adott ponton teljesen önállóan dönthetünk arról, hogy mi történjen, itt meg minden ami történik egy nagyon bonyolult és nagyjából ismeretlen rendszer része (ugye a semmiből megjelennek érzelmek, a konzol teljesen átalakul, az egész architektúra egy óriási labirintus amiben senki nem ismeri a kijáratot előre, meg kell keresni azt). Az érzelmek mindvégig az agy (tudat?) rendszerében tevékenykednek, de sohasem szabadulnak meg annak a megszorításaitól, nem tudnak teleportálni, nem tudnak a semmiből valamit létrehozni (még a Pouchy sem a semmiből valamit hoz létre, a létrehozott dolgok a helyzet által limitáltak, és csakis ismert fogalmak jöhetnek létre amelyek ismert módon működnek, a dinamit azért elég jó poén). Sőt, még a fő üzenet is arról szól, hogy nem tudunk válogatni a jó és rossz emlékek között, mert még a csupa jó szándékot is mindig megbosszulja egy előreláthatatlan helyzet, tehát csak befogadhatjuk az inputot és minden cselekedetért vállalni kell a következményeket.

Na jó, most nem akarom hosszúra nyújtani ezt a bejegyzést, szerintem még fogok erről az animációról írni. Remélem azért nem kell megint 9 évet várni a folytatásra és azt is remélem, hogy lesz olyan verzió is valamikor, amikor a teljes társadalmat modellezik valami hasonló módon. Csak akkor mondjuk az emberek hangulati egységekbe tömörülhetnének és kergethetnék egymást a társadalom intézményei között. Majd bemegy egy nagy unalom óriás a moziba és megnézi az Inside Out 7-et és kijön egy öröm óriás.

Zene.

amit raktak estig, leomlott reggelre.

Próbálok nyugodt maradni, néha még egész jól is megy. Aztán néha még a legkisebb dolog is kibillenti az egyensúlyt, mondjuk egy hír. Vagy kettő. Vagy három. Úgy hittem, megbarátkoztam az apokalipszis gondolatával, de sajnos csak a távoli apokalipszis gondolatával sikerült megbarátkozni, a közelivel nem. Valahogy úgy érzem, nemsokára összedől a világom, talán még az egész világ is és én nem tudom túlélni az apokalipszist. Szerencsére az én világom elég kicsi, ha egy nagyobb világért kellene aggódnom, már régen bediliztem volna.

Demó.

Zene.

mi mind csillagporból vagyunk, ezért vagyunk robbanékonyak este felé félúton

Nicsak, egy román fickó elolvasta a Sapolsky könyvet (amit én is szép lassan olvasgatok, de inkább lassan mint szépen :)) és készített róla két vidiót: 1 és 2.

Majd ha befejezem a könyvet, én is írok róla, de egyelőre csak interiorizálom a gondolatokat. Van mit, bőven.

Demó.

Zene. Zene. Zene.