Anno az eredeti Inside Out nagyon-nagyon bejött (bár 2015-ben nem írtam róla). Nagyon érdekes volt az alaphelyzet, hogy egy gyermek fejében a folyamatokat archetipikus emberkékkel és azok közötti kapcsolatokkal modellezzék és persze még egy csomó mentális jelenséget is bemutassanak könnyen érthető módon (persze ez csak egy modell, ami valószínűleg nagyon távol áll a valóságtól, de bizonyos kérdésekre választ tud adni). Szerencsére akkora sikere volt, hogy készült folytatás is, de azért komoly, hogy 9 évet kellett várni rá. És ennek is akkora sikere van, hogy tuti készül folytatás, a kérdés már csak az, hogy hány évet kell majd rá várni és persze, hogy miben gondolják tovább a témát. Most ugyebár bejött 5 új érzelem és a szorongás jó nagy kalamajkát okoz. Az az igazság, hogy már nem is igazán emlékszem az első részben mi is volt a konfliktus forrása és természete, csak arra emlékszem, hogy tele volt vicces reprezentációival a mentális folyamatoknak. Ezekből most nincs sok új, kivéve talán a szarkazmust, ami egy szakadék, meg talán az énkép, ami az emlékekből táplálkozó fa szerű képződmény egy kis csúccsal, amit lehet tenni-venni. Na jó, nem akarom lelőni a poént, meg ebben a filmben nagyon nem is olyan a poén mint egy átlagos filmben, bizonyára ha az ember leszalámizza a két sík (a kiscsaj élete, ami elég normális és a mentális világa, ami elég nem normális, legalábbis nekünk) kapcsolódási pontjait, akkor sok érdekes meglátást talál, azért építették ezt a történetet 9 éven keresztül, tuti tele van mindenféle rejtett nyalánksággal. Ami számomra most igazán érdekes az az, hogy én teljesen megtalálom benne azt a gondolatot is, hogy nincs igazi szabad akaratunk.
Ugyanis mit jelent a szabad akarat? Azt, hogy egy adott ponton teljesen önállóan dönthetünk arról, hogy mi történjen, itt meg minden ami történik egy nagyon bonyolult és nagyjából ismeretlen rendszer része (ugye a semmiből megjelennek érzelmek, a konzol teljesen átalakul, az egész architektúra egy óriási labirintus amiben senki nem ismeri a kijáratot előre, meg kell keresni azt). Az érzelmek mindvégig az agy (tudat?) rendszerében tevékenykednek, de sohasem szabadulnak meg annak a megszorításaitól, nem tudnak teleportálni, nem tudnak a semmiből valamit létrehozni (még a Pouchy sem a semmiből valamit hoz létre, a létrehozott dolgok a helyzet által limitáltak, és csakis ismert fogalmak jöhetnek létre amelyek ismert módon működnek, a dinamit azért elég jó poén). Sőt, még a fő üzenet is arról szól, hogy nem tudunk válogatni a jó és rossz emlékek között, mert még a csupa jó szándékot is mindig megbosszulja egy előreláthatatlan helyzet, tehát csak befogadhatjuk az inputot és minden cselekedetért vállalni kell a következményeket.
Na jó, most nem akarom hosszúra nyújtani ezt a bejegyzést, szerintem még fogok erről az animációról írni. Remélem azért nem kell megint 9 évet várni a folytatásra és azt is remélem, hogy lesz olyan verzió is valamikor, amikor a teljes társadalmat modellezik valami hasonló módon. Csak akkor mondjuk az emberek hangulati egységekbe tömörülhetnének és kergethetnék egymást a társadalom intézményei között. Majd bemegy egy nagy unalom óriás a moziba és megnézi az Inside Out 7-et és kijön egy öröm óriás.
Zene.
