filmek

Ebben a hónapban nem valami sok filmet sikerült megnézni, persze sokat filóztam azon, hogy mit írjak a Pasolini filmekről, de most lusta vagyok leírni, ezért csak rövid lesz az egész.

The Evil Dead (1981): Vicces cucc ez, 81-ben azért a The Thing sokkal jobban nézett ki, igaz ez biztos sokkal kevesebből készült el és legalább olyan kultuszfilm lett belőle. Azért ma már nehéz komolyan venni azt, hogy néha úgy tűnik, mintha rizsfelfújt ömlene ki a halottból.

The Canterbury Tales (1972): Na ez Pasolini, de nem igazán értettem semmit belőle, az emberek megint csúnyák, a helyszínek érdekesek, de teljesen idegen számomra ez a filmkészítés, lehet, hogy egyszerűen csak hiányzanak a megszokott jelek amelyekkel a tartalom elvál a formától.

Arabian Nights (1974): Ebből megint nem sokat értettem, de itt legalább az Aziz és Aziza történet bejött és a csajoknak egyértelműen volt belső monológja amit a külsővel együtt szőttek, még ha a pasi egyszerű lélek is volt. Itt is leginkább a helyszínek tetszettek, elég egzotikusak nekem, hogy elvigyék a filmet, de nagy mondanivalót itt sem tudnék megfogalmazni.

Silver Linings Playbook (2012): Erre Jennifer Lawrence igencsak fiatal korában Oszkárt kapott, az azért túlzás, de egy tűrhető film. Csak az a baj, hogy olyan fájdalmas a témája, két mentális problémákkal küzdő ember egy csomó problémával küzdő amerikai társadalomban, hát nem egy szívderítő látvány. Óriási a kontraszt a közös jeleneteik és az életük között. A vége jó poén, hogy tudnak ők átlagosak is lenni, ha megdolgoznak érte, de azért azt se felejtsük el, hogy 1 és 10 átlaga 5.5 és nem 5.

Mamma Roma (1962): Ez megint Pasolini, ez végre a jelenben játszódik, ismerős embertípusokkal, de ahhoz képest, hogy Rómát emlegetik benne, az egész egy ronda külvárosban játszódik. Megint az a baj, hogy a film nem szép, a karakterek nem érdekesek és nem szerethetőek, viszont legalább tudom értelmezni. Valószínűleg a kor társadalmának szól az üzenet, hogy elvész a nép, ha visszatérünk a régebbi szokásainkhoz. Hogy milyen régebbi szokásokra gondol, azt nem tudom, én a II. Világháború Olaszországára gondolok, de kinek kinek saját vérmérséklete szerint joga van bármit behelyettesíteni. Végre egy Pasolini film amiről azt tudom mondani, hogy értem, vagy legalábbis egy koherens értelmezést tudok mondani, viszont azt hiszem, nagyon nem én vagyok a célközönsége, szóval akkor egy jó időre szünetelni fog a Pasolini filmek nézése, talán a Salót megnéznem, ha rábukkanok.

Hellraiser (1987): Jó kis horror ez is, de ezt sem lehet annyira komolyan venni már. Sajnos a tűfejűek sokkal kevesebbet szerepelnek benne mint amennyit gondoltam, hogy fognak (ugyanis most látom először). Sajnos kevés horrort láttam, pedig elviekben szeretem a műfajt, az ősfélelem felfedezése és megértése. Lehet ez csak mostanában kezd érdekessé válni számomra, amióta a jövőtől félek, kell valami a jelenben is, ami megfogható és legyőzhető, de sajnos amiket eddig néztek, nem igazán működtek számomra. Talán már nem kötik le a filmek az agyam elég nagy szegmensét, talán egyik helyzet sem elég hihető, fene tudja. Azért még próbálkozom, mert amúgy kívülről figyelni ezeket a filmeket elég szórakoztató.

Zene.