Az utóbbi napokban volt alkalmam átértékelni megint, hogy akarok-e írni blogot. Ki akartam szállni és ki is tudtam volna szállni, de úgy tűnik, mégsem akarom ezt olyan nagyon és nem értem miért. A blogomnak az egyik alaptézise, hogy akarom dokumentálni ahogy változnak a gondolataim bizonyos dolgokról, de mostanában egyre inkább rá kell jöjjek, hogy már ez a gondolat is eretnekség a legtöbb ember szemében. Az ember egy valamiben higgyen, amit a szülei tanítottak neki, és akkor üdvözülni fog. Az én alaptézisem az, hogy mindig alakul a gondolkodásmódom is, nem csak a gondolataim tartalma, jó lenne ezt megörökíteni. De sajnos lehetetlen 100%-ban, de talán lehetséges 80%-ban? Nem, még 5%-ban sem lehetséges, de akármilyen kicsi százalékban lehetséges, érdemes? Nem tudom, azt hiszem nem.
Ez a pandémia nagyon sok mindent felborított, nagyon sok mindent amit nem kellett volna. Ugyanakkor aminek borulnia kellett volna, áll. Állni látszik, mint az idő. Talán jobb lenne most hallgatni, hogy okosabb maradjak. Okosabbnak látszódjak, mint az idő.
Nem baj az, ha a részletek elvesznek, az a lényeg, hogy most mi van, illetve minek látszik az ami van. Nem számít az, ha falnak megyünk, ha jó nagy pacát hagyunk rajta. Majd próbálja valaki kibogozni abból a 2 dimenziós projekcióból, hogy 3 dimenzióban hogy voltak elhelyezve a dolgok. Extra nyerő, ha az alapmértéket naponta összezavarjuk, ami fent volt, arról azt mondjuk, hogy lent van és ami a legfontosabb, soha meg sem jelenik.
De nem, mégsem.
Zene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése