filmek

Na megint itt a hónap vége és én szinte semmit nem írtam. Belehúzunk a "velős" mondatokba. 

The Terror (3. szezon): Nekem a The Terror 1 szezonja nagyon nagyon bejött, talán az egyik kedvenc sorozatom, a második is tetszett, ritkán dolgozzák fel azt a témát. Ez a 3. szezon nagyon elüt tőlük, hacsak nem gyanakszunk arra, hogy a főszereplő tortúrája valójában az amerikai nép tortúráját szimbolizálja, akkor kap egy elég univerzális olvasatot és azt kell mondjam, nekem bejön ez az értelmezés. Egyébként persze szépen meg van csinálva, csak kicsit szűkebb a történet az előző epikus művektől.

The Maze Runner (2014), Maze Runner: The Scorch Trials (2015), Maze Runner: The Death Cure (2018): Nem fogom külön értékelni ezeket a filmeket, annyira azért nem voltak érdekesek. Egy fiatal felnőtteknek szánt könyvsorozaton alapulnak, amely zsáner legfőbb ismérve az, hogy fiatalok a főszereplők és az üzenetük általában a lojalitásról szól, meg arról, hogy meg kell szólítani a csajt/pasit aki tetszik neked. Legalábbis nekem ez a benyomásom, bár nem nagyon tudom, hogy annó olvastam-e ilyesmit és ha igen akkor abban mi volt az üzenet. Mindenesetre a The Hunger Games is ugyanez a zsáner. Érdekes, hogy ezek a sikeres könyvek, amelyekből film is készül, mind disztópikus sci-fik, lehet, hogy ez az a miliő amiben a leghihetőbb az, hogy felnőtteknek gyakran sikerül elkúrniuk a világot. Engem inkább érdekelne valami történelmi fikció, a két világháború legalább ilyen környezet, de lehet, ezt a fiatalok nem szeretik mert túl történelemóra szaga van. Mindenesetre itt is van egy verseny, amiben kiválasztják a gyerekeket (itt egy labirintusban kell túlélni, mivel mostanában nagyon érdekelnek a labirintusok, gondoltam, két legyet ütök egy csapásra, de nem volt semmi igazán nagy innováció ami a labirintusokat illeti és csak az első film helyszínéül szolgálnak amúgy is) és aztán ki akarják facsarni a nyerteseket, de a legújabb gyereknek jut a lehetőség/sors hogy megszakítsa a körforgást, megcsókolja a lányt és megmentse az emberiséget. Legalábbis egy kis részét itt, de persze nyitva hagyják a végét, hogy azért még a maradékról sem feledkezett meg. Elég látványosak a helyszínek, a szereplők nem tolják túl a színészetet és a karakterek is könnyen felismerhető kategóriákba tartoznak, pont elegendő érzelmi konfliktus van benne amire még egy 15 éves nem a könyv lecsapásával reagál. Persze, ez is rendesen melléfog ami egy globális pandémia igazi problémáit illeti, de hát ki nem? Utólag könnyű okosnak lenni. Volt egyetlen jelenet, amiről azt gondoltam, hogy felnőtteknek szól, de már nem emlékszem mi volt az, lehet van több is, de én nem voltam képes felfedezni őket. Jajj.

Bad Lieutenant (1992): Hát ez bizonyára nagyon ütős volt 92-ben, full frontálba megy a drogozás meg az egyebek, de nekem nem állt nagyon össze semmilyen más mondanivaló azon túl, mint hogy vannak rossz zsaruk is. Persze az vicces, hogy a vége akkor most pozitív vagy negatív. Azért egyszer érdemes megnézni, főként, ha valaki szereti a New York őszi képét, de nem valószínű, hogy valaha is elmegy oda. 

Day The World Ended (1955): Jó kis régi poszt-apó film, mindenki olyan jól fésült az apokalipszisban, mintha mise történt volna. Hiába, a szokás, vagy az értékrendszer, vagy csak a filmes igények és lécek. A történet nem túl bonyolult, nem az tetszett, ahogy felépítették a szörny bemutatását, aztán most látom a wikipédián, hogy ott volt a plakáton is. Szerintem nem kellett volna, mert vicces a szörnyike az átlátszó szarvaival. Na most meg én lelőttem a poént. Csak a műfaj szerelmeseinek ajánlott.

Chosen Survivors (1977): Ez megint poszt-apó filmnek indul, de aztán nagyon elkanyarodik egy olcsó horrorba egy fura helyszínen. A csavar is kiszámítható most, persze akkor lehet, hogy nagy volt, lepetéltek tőle az emberek.

Kingsman: The Secret Service (2014), Kingsman: The Golden Circle (2017), The King's Man (2021): Ezek egész jó kis titkos ügynökös filmek, képregény alapon, ezért van benne néhány nagyon fura dolog, pl. az, hogy gyakran kinyírják a szereplők nagy részét, meg az, hogy a bunyók nagyon képregényes stílusban vannak filmezve és vágva, engem egyébként ez eléggé idegesít. Viszont az meg bejön, hogy eléggé görbe tükröt mutat a világra és a zsánerre, szeretném én felfedezni az összes apró és nem annyira apró referenciát, bizonyára hemzsegnek benne, de csak néhányat találtam, nem is fogom listázni őket, mert el is felejtettem őket közben. Nem tudom mennyire újranézhető, valószínűleg eléggé, mert nem annyira maga a történet a lényeg, inkább a látvány meg a világ dolgai, ezek egyszer még nosztalgiát is ébreszthetnek. Jó cucc, de azt hiszem, ha moziban nézem, kicsit fanyalogtam volna, hogy ennyi?

Damnation Alley (1977): Jó kis poszt-apokaliptikus road movie, a mai léptékkel sem a látvány sem az akció nem valami ütős, de azért egyszer érdemes megnézni. Az elején van egy hosszú bevezető az atomháború kitöréséről az amerikai nukleáris arzenál központjából, az eléggé hatásos, még most is hideglelés a precíziós kimúlás.

Deliverance (1972): Kimegy az ember a vadonba és rájön, hogy ő is vadember. Persze, 72-es minőségben. Nagy siker volt ez a film, ebből finanszírozta Boorman a Zardozt, az nekem jobban bejött, de persze valószínűleg kevesen vannak ezzel így. Egyébként meg szépen megcsinált film, lassú is eléggé, hogy legyen idő emészteni, de én nem vagyok olyan nagyon fogékony erre a témára, de azért érdekes volt egyszer megnézni, de ha valaki nem magyarázza el hihetően, hogy a Föld anya hogyan jelenik meg a filmben, még egyszer nem fogom megnézni.

Dangerous Game (1993): Sajnos ehhez nem volt semmilyen nyelven feliratom, megszoktam a feliratot a filmeknél, még ha angolt is, bár elég jól értem a nyelvet, ha nem tökéletes a hang, azért sokat tud segíteni. Nekem nagyon bejött ez a film, kicsit úgy érzem, hogy a Bad Lieutenant egyszerű története után gondolta Ferrara, hogy megmutatja, hogy tud egy kacifántos többrétegű filmet is csinálni, ugyanazzal a főszereplővel, kicsit amolyan Bad Director témában. Viszont a való világ és a filmezés egymásra vágása nagyon érdekes egyveleget alkot, egy idő után nehéz eldönteni, hogy a karakterek mikor élnek és mikor játsszák a szerepüket. Van viszont benne egy elég gyomorforgató jelenet, nem fogom lelőni a poént, csak azt, hogy van egy hasonló másik híres ilyen jelenet egy másik filmben és mennyire különbözik a kettő értelmezése a kontextus alapján. Vagy mégsem.

Sentimental Value (2025): Ez jó kis film, de nem mondhatnám, hogy könnyű darab megérteni. Valószínűleg az élet értelméről szól, hogy az embert az áldozatok amiket hoz jobban meghatározzák, mint az eredmények amiket elér, főként, ha egy kicsit kiterjesztjük az ember fogalmát (mondjuk a családjára). Vicces, hogy a fickó ad négy dvd-t az unokájának, ebből kettőnek látszik a borítója, az egyik az Irreversible, a másik a The Piano. Az első filmet egyszer láttam, de többször nem fogom megnézni, a másodikat meg akartam nézni ebben a hónapban, de nem jött össze, majd talán jövő hónapban. Mindenesetre én nem adnám az Irreversible-t egy gyereknek, meg ezt a filmet sem, biztos unná. Én nem untam, de több a lyuk a történetben mint az anyag, bizonyára, hogy mindenki szép nagyra szőhesse a maga szájíze szerint.

Commando (1985): Azok a régi szép idők, amikor Arnie csinálta a rendet a világban. Jó poén volt megnézni, van egy bizonyos poétikája azoknak a jeleneteknek amikor valaki áll a kép közepén és másodperceken keresztül lő és táncol a kezében a géppuska. Persze a főellenséget azért csakis késharcban lehet legyőzni. Azért persze el lehet gondolkodni, hogy ki is a főnök a világban, a megbízó vagy a megbízott.

Diamonds Are Forever (1971): Most belehúztam a James Bondokba, de most sajnos se kedvem se időm írni róluk. Mindegyik érdekes darab, talán majd ha legközelebb újranézem őket, akkor többet fogok ezekről írni, amelyekre csak egy-egy mondat jut. Erről most annyit, hogy ennek a nézése közben ismertem fel, hogy a Bond filmek mind teljesen azonos struktúrájúak, iszonyú zseniális, ahogy ugyanazt a történetet el tudják adni harmincszor, az apró részletek variálásával.

Live and Let Die (1973): Na innen kezdve már Roger Moore a Bond, eléggé megváltoztatták a hangulatot és a szereplőket (lévén szinte mindenki afroamerikai), még ha a film struktúráját nem is. Én inkább poénosnak értékelem az egészet.

The Man with the Golden Gun (1974): Na ez viszont komoly, itt az igazi történet az, hogy egy csaj próbál szabadulni a bérgyilkos pasasától, ezért (nem túl plauzibilis módon) küld neki egy üzenetet, de sajnos a pasasa megöli őt és Bond végül megbosszulja a csajt. És van persze valami globális jelentőségű napbizgenytű is, meg sziklába épített titkos bázis, de hát ezek elmaradhatatlan kellékek egy Bond filmből, de nem erről szól az igazi történet.

The Spy Who Loved Me (1977): Érdekes közeledés a Szovjetunió felé, lehet Brezsnyev papa népszerű volt nyugaton. Persze azért a szovjet ügynök nem sokat karatélyozik, de annál jobban néz ki, szóval az ügynökök végül békét kötnek (a szokásos Bond stílusban), még akkor is, ha jó okuk lenne nem ezt tenni. Lehet van itt valami üzenet a mai kornak is?

Full Metal Jacket (1987): Ez is kimaradt, Kubrickot is be kell pótolni. Nekem annyira nem jött be, de lehet, csak én vagyok érzéketlen a háborús köntösbe ültetett mélypszichológiai üzenetekre. Azért persze szépen meg van csinálva és eléggé különbözik képileg a szokásos Kubrick művektől, érdekes látni, hogy tud mást is, ha akar.

Moonraker (1979): Nekem ez nagyon poénosnak tűnt, szerintem legalább tízszer felkacagtam. A vége, az űrbázison ugyanolyan fárasztó mint az a hosszú bunyó a víz alatt a Thunderballban. Amikor régebben láttam, ez a rész nagyon fárasztott, de most nagyon bejött. Lassan azt kell figyelnem, hogy melyik Bond filmekben nem egy szigetbe van beépítve a titkos bázis, az talán valami titkos üzenet a földtulajdonosok ellen?

Band of Brothers (minisorozat): Ez a sorozat most 25 éves, elég érdekes volt újranézni, valamikor nagyon régen láttuk, én nem sokra emlékeztem belőle, kivéve a végére. Igazán bemutatni a háborút lehetetlen, de azért ez a sorozat sok érdekes jelenetet mutat a harcokon kívül is, meg azt, hogy nem csak harc közben lehet meghalni, sőt, talán a legtöbben nem úgy halnak meg. Meg persze a hősök is elteszik az ezüst étkészletet, egyiküknek sem lett volna ott a helye, egy ideális világban. Kár, hogy olyan sok döntéshozó nem néz háborús filmeket és sorozatokat, mielőtt meghozza a buta döntéseit.

Zene. 

ahova nem süt be a napfény, ott kár a memóriáról elmélkedni

Azt hiszem írtam már, de románul csak gazdasági híreket olvasok (azért néha tévét is nézek, digi24-et meg euronews-t), leginkább a ZF-et. Nagyon gyakran úgy hazudnak, mint a vízfolyás (igen, szerintem direkt hazudnak, ez nem inkompetencia, mindig ugyanabba az irányba mutat, talán egyszer majd írok erről is), ezért gyakran már nem olvasom el a cikkeket sem, csak a címeket, hogy tudjam, mi fáj, mit kell megtolni egy kis hazugsággal. De azért dühöngök rendesen magamban, gyakran gondoltam arra, hogy meg kéne írni, amikor hazudnak, de a magyarázat túl sok időt venne fel, amiből most nekem nincs ilyen célra feleslegem. Viszont ma kipróbáltam, hogyha a gemini-nek azt mondom, hogy keresd meg a hibát a cikkben, akkor megtalálja-e és hát persze megtalálta, nagyon szépen. No hiszen, annyit megér nekem a dolog, hogy a gemini-t megkérdezzem, tényleg jól látom-e hogy hazugság amit írnak és ha igen, akkor csináljak belőle blogbejegyzést. Szóval erről a cikkről van szó (arhív link is). És itt jön amit a gemini írt: 

A Ziarul Financiar cikkének kiindulópontja egy nagyon is valós és aktuális problémát feszeget: Románia nappal olcsón exportálja a megtermelt napenergiát, este pedig – amikor a fogyasztás a csúcsra ér – drágán kénytelen visszavásárolni azt (például Bulgáriából), mivel nem rendelkezik elegendő tárolókapacitással.

A cikk konklúziója azonban – miszerint ha Romániának lenne tárolókapacitása, az energia akkor sem lenne olcsóbb, pusztán azért, mert a tárolókkal rendelkező Bulgáriában is magasak a spot (napi) piaci árak – közgazdaságilag és logikailag is súlyosan hibás.

Íme a főbb hibák és tévedések az újságíró érvelésében:

1. A nagykereskedelmi (spot) ár és a tényleges fogyasztói költség összekeverése A cikk azt feltételezi, hogy ha a tőzsdei spot ár magas, akkor az energia mindenképpen drága marad. Ez tévedés. Ha Romániának lennének akkumulátorai vagy szivattyús-tározós erőművei, akkor a szolgáltatóknak nem kellene az esti csúcsidőszakban a legdrágább spot áron importálniuk az áramot. Ehelyett a nappal, saját maguk által szinte ingyen megtermelt és eltárolt napenergiát használnák fel. Vagyis függetlenül attól, hogy a tőzsdén éppen milyen magas a marginális ár, a román energiarendszer és a fogyasztók tényleges átlagköltsége jelentősen csökkenne.

2. A regionális piacok működésének meg nem értése A cikk felteszi a kérdést: ha Bulgáriának van tárolója, miért drága ott is az áram? A válasz éppen a cikkben elrejtett állításban van: "Románia (...) elküldte ezt az energiát a bolgár akkumulátorokba, majd a fogyasztási csúcsidőszakban (...) importálta azt, ennek megfelelő áron." A balkáni energiapiacok össze vannak kapcsolva. Bulgáriában (és a régióban) azért magas az esti ár, mert a bolgárok pontosan tudják exportálni a betározott energiát azoknak (pl. Romániának, Magyarországnak, Ukrajnának), akiknek hiányuk van belőle, és hajlandóak megfizetni a csillagászati árakat. Ha Románia rendelkezne saját tárolókkal, az esti órákban kiesne mint nagy importőr. A regionális kereslet csökkenése pedig törvényszerűen lejjebb nyomná az esti tőzsdei árakat az egész régióban, így Bulgáriában és Romániában is.

3. Az "arbitrázs" profitjának figyelmen kívül hagyása Jelenleg a bolgár tárolótulajdonosok realizálják a profitot (arbitrázst) azon, hogy nappal olcsón befogadják a román áramot, este pedig drágán eladják Romániának. Ha Romániának saját kapacitása lenne, ez a profit a román gazdaságban maradna (a román energiacégek nyereségeként, vagy alacsonyabb rendszerhasználati és energiadíjként a fogyasztóknál). Ezt az elvesztett hasznot a cikk érvelése teljesen ignorálja.

4. Hibás ok-okozati összefüggés (A "kontrafaktuális" hiánya) Az újságíró logikája szerint: Bulgáriának van tárolója → az ár magas → tehát a tároló nem csökkenti az árat. Ez egy klasszikus logikai hiba (fals ok-okozat). Nem teszi fel a kérdést: Milyen magasak lennének a bolgár (és régiós) árak, ha Bulgáriának EGYÁLTALÁN NEM lenne tárolója? A tárolók tompítják az ártüskéket. Attól, hogy egy extrém aszályos időszakban, hiányzó termelőkapacitások (pl. Cernavodă leállása) mellett az árak így is magasak, tárolók nélkül még sokkal katasztrofálisabb lenne a helyzet.

Összegzésként: A cikk helyesen ismeri fel a román villamosenergia-rendszer rákfenéjét (a tárolás hiányát), de a konklúziója defetista és hibás. A hazai energiatárolás kiépítése igenis csökkentené a kiszolgáltatottságot, letörné a rendszer szintű beszerzési költségeket, és megszüntetné azt az abszurd helyzetet, hogy Románia finanszírozza a szomszédos országok tárolókapacitásainak megtérülését.

Demó. 

Zene. 

AI. 

az emberi agy illúzió átnemeresztő képességéről

Hát ez fontos, meg kell szakítanom a szünetet.

Szóval van egy olyan neurológiai betegség, amit Anton-Babinski szindrómának hívnak (igaz, csak 28 dokumentált eset létezik), ami úgy manifesztálódik, hogy a beteg azt állítja, hogy lát, pedig nem is lát, ugyanis bár a szemei és látóidegei nem sérültek, az agy vizuális feldolgozásért felelős része igen (általában agyvérzés, de akár fizikai sérülés eredményeként). Ezért természetesen, amikor nekimegy a falnak és megkérdik tőle, hogy miért ment neki, akkor mindenféle okokat konfabulál, de nem ismeri be, hogy nem lát.

Hát ez szuper érdekes, ha az ember képes tagadni azt, hogy nem lát, akkor simán képes tagadni azt is, hogy a világmodellje és a cselekvéseinek költségfüggvénye bár determinisztikus, de nem jósolható praktikusan a paraméterek sokasága és kusza összefonódása miatt (azaz nincs szabad akarata).

Demó. 

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI.

The Lovers. 

szünet

Nem lesz több bejegyzés a blogon addig amíg be nem fejezem a játékot. Na jó, ha a játékról valami érdekes még szót érdemel, akkor arról, meg a hó végi filmes lista sem marad el, de egyébként más nem lesz. Na jó, ha leszállnak az ufók, egy AI megoldja a Riemann hipotézist, vagy valami hasonló apróság történik, akkor lehet szintén megér majd egy bejegyzést, de próbálok leszállni a blogolásról amíg be nem fejezem a játékot. Jó lenne ha egy hónapnál nem tartana többet, már csak a szükséges minimumot akarom megugrani.

filmek

Megint szép hosszú a lista, de megint nem fogtam neki időben írogatni, szóval összecsaptam az egészet, de hát ez van, majd egyszer lesz időm sokat írni, de persze lehet, hogy jobb lenne filmnézéssel eltölteni a sok időt, az jobban megy mint az írás. :)) 

Waterworld (1995): Én az Ulysses cut-ot láttam, amiben jobban kikerekednek a dolgok. Amikor megjelent, bukott ez a film, de nekem most nagyon bejött, igaz, nem vártam világmegváltást, csak egy kis poénos gamatkodást és azt teljesen jól hozza. Szerintem nagyon jó poén, hogy rámentek erre az eltorzult kultúrára, ami a mostani kultúránkból random módon ollóz össze dolgokat, a kataklizmát senki és semmi nem tudja, hogy fogja túlélni, sőt, talán garantált, hogy azok, akik most a csúcson vannak, a társadalom aljára kerüljenek. És miután megnéztem a filmet, egész véletlenül felfedeztem, hogy a hozzá készült SNES játék zenéje mennyire cuccos, úgyhogy be is égett az örök kedvenc listámra. Vajon ha Nolan nem hozza be megint Odüsszeuszt a menő csávók körébe, megkapta volna a hajós abban a torzult kultúrában az Odüsszeusz nevet? Think about it!

Weird Science (1985): Kezdek John Hughes rajongó lenni, ez is egy jó kis filmje. Nem kell túl komolyan venni, csak ha akarja az ember, de azt már csak utólag kell csinálni, a film közben a érdemes a filmre figyelni, mert vannak benne számítógépek, dögös csajok, villámok, még porszívó effektus is. Egyébként kicsit több csajozást vártam, de lehet, csak a konzisztencia végett nem csajozott be a főcsaj, tekintve, csak egy idolt gyártottak, ami definíció szerint elérhetetlen. Szerencsére a valóság is van olyan jó mint a fikció. (yt)

House of the Dragon (3. szezon): Hát megnéztük ezt a 3. szezont, de annyira semmi extra. Szép, de a történet elég lapos és mivel itt eléggé el van magyarázva, hogy ki a jófiú és ki a rossz, inkább csak annyi a kérdés, hogy kit mikor ér utol a sorsa, esetleg a mellékszereplőknél lehet érdekes a kavarás, de a főszereplők csak le kell nyomják a rájuk szabott kaszabolást. Azért persze megnézzük majd az utolsó szezont is, állítólag a legepikusabb sárkányolás lesz majd benne, de nem mondhatnám, hogy tűkön ülve várom.

The Agency (2. szezon): Ez viszont jó kis sorozat volt. Ebben ugye az a spíl, hogy teljesen az íróasztal mögött dolgozik a mesterkém úr, persze a végére azért egy kis akció is befigyel, de egyébként csak puszta manipuláció az egész és hát persze az azért néha egy kicsit hihetetlen, milyen trükköket húznak elő, de azért újszerű tud maradni és az iráni mellékszál is egészen érdekes, persze fogalmam sincs, hogy mennyire életszerű (főként ugyebár most ott nagyot változott a leányzó fekvése). Ez jó kis variáció a kémkedős témához, szóval jöhet még.

Paradise (1982): Hehe, hát ezt muszáj volt előbb vagy utóbb sorra keríteni, a főszereplőnő legendásat alakít benne. Egyébként a moziban bukott a film, de nagyot ment videón. Hát, nekem nagyon bejött, teljesen más hangulata van mint a mostani filmeknek, a főszereplőnő teljesen korrekt mennyiségű képidőben meztelen, a történet butácska, de ha valaki azon akar elgondolkodni, hogy a kiűzetés a paradicsomból miért esik egybe a gyerek problémájának feltűnésével, vagy, hogy a szülők milyen szerepet töltenek be a filmben, akkor megtalálja a morális rágógumit is. Jó cucc, legalábbis nekem bejött.

La Reine Margot (1994): Ez egy Dumas regényen alapul, nagyon érdekes történet, szerintem feldolgozhatnák legalább annyiszor amennyiszer a Monte Cristo grófját feldolgozzák (azaz évtizedenként legalább egyszer). Egyébként egy általában operákat rendező rendezője volt, meg is látszik, néha nagyon nem tököl, néha meg nagyon belemegy egy-egy jelenetbe, ami talán kicsit uncsi, de azért persze nagyon erős jelenetek is vannak és hát fröcsög minden aminek fröcsögni kell, nem szívbajos. Egyébként én inkább azért néztem meg, mert Isabelle Adjani játszik benne, egyébként nagyon jól, de azért a Szent Bertalan éji mészárlás nem volt pite. Érdekes belelátni a királyi nemesség életébe, nem kellett sokat ficánkolni egy kis méreg kiérdemlésére, a tőrök meg pisztolyok már egészen tisztes dolgok voltak. Persze, ha az ember szeret párhuzamokat vonni, itt egész katedrálist építhet belőlük, remélem az AI kegyesebb lesz velünk 500 év múlva mint amilyen kegyesek mi voltunk az őseinkkel. Igaz, az AI-nak sokkal több adat áll rendelkezésére és nem lesz olyan elveszett az emberi elme működésével kapcsolatban sem, mint ahogy mi állunk jelenleg. Nagyon jó kis film.

You Only Live Twice (1967): Egy kicsit lapos volt ez a Bond film, nem is igazán tudom miért, talán azért, mert nekem a keleti dolgok annyira nem egzotikusak már, pedig itt rendesen rámentek, még egy sintó házassági szertartás is gyorsan fel van skiccelve. Az ellenség itt is egy szigetben van, csak itt éppen űrhajókat lopkod, nem űrhajók pályáját szabotálja, lényegében egyre megy. A bunyó nagyobb léptékű, de ugyanazok a mozdulatok többször ismételve, annyira nem érdekes. A legérdekesebb nekem inkább az, hogy valahogy a csajozás mint munkaköri elem van bemutatva, ez olyan vonal ami érdekes számomra. Itt már odáig mennek, hogy a csajozás nélkül Bond nem is tudná teljesíteni a küldetéseit, már a kapcsolatfelvétel is a kiszámítható csajozására épül, vagy pl. a mérgezős jelenetben egyértelmű, hogy valakinek meg kell halnia, ha éppen egyedül lett volna Bond úr, akkor konyec filma. Ugyanakkor az is be van mutatva, hogy milyen úriember is tud lenni Bond úr, amikor legálisan összeházasodik a fedőszemélyiség felépítése részeként, de tiszteletben tartja a felesége érzéseit (illetve azok hiányát) (persze a végén azért senki nem tud ellenállni neki). Ezt a vonalat végig akarom követni a Bond filmekben. Egyébként persze nem rossz cucc, de nekem annyira nem érdekes.

The Blackout (1997): Ez Abel Ferrara, de nem olyan jó film, az ivás meg drogozás potenciális csapdáiról szól, de jó része csak öncélú művészkedés (némi meztelenkedéssel, de nem valami érdekes látvány). Azért egyszer érdemes megnézni, de nem túl érdekes és főként ma már lerágott csont ez a téma, persze lehet 97-ben ütött és azért a két főszereplő csajnak biztosítania kellett volna a sikert, de ha jól értem, nem jött be a számítás.

12 Monkeys (1995): Jó régen láttam már, nekem valahogy az volt meg a fejemben, hogy nagyon bonyolult és kusza a történet, hát egyáltalán nem, igaz, hogy két idősíkon történik, de teljesen lineárisan van elmondva és nagyon jól különválik a két sík, csak egy kis poénkodásig van köztük vizuális kapcsolat (az állatos plakátok). A történet maga sem bonyolult, szerintem az zavart engem anno össze, hogy nem tudtam elképzelni, hogy egy időugrás akár nem az elvárt módon is történhet, de még a félresikerült ugrások is szépen be vannak illesztve a történetbe, semmi fölösleges művészkedés nincs. Szóval az igazi üzenet inkább a rendszer kritikája, ugyebár ha valami igazán nagy gebasz történik, akkor a rendszer nem tudja kivédeni, ez most a Covid után duplán elgondolkodtató, meg a fék nyúz, meg az áldozathibáztatás, meg az igazi elmebaj, meg ilyenekből szép kis kártyavárat lehet rakni. Meg persze a mostani kedvencem, a szabad akarat is jó vastagon ott van (egyébként az én olvasatomban ellene érvel, hiszen a főszereplő nem képes elkerülni a sorsát, pedig még a kimenetet is tudja, csak ugye nem érti). Kötelező sci-fi, de én kipipáltnak tekintem.

To Live (1994): Hú, ez elég ütős volt. Nyugis kis kínai film egy család sorsáról, de hát elég nehéz a sorsuk, jönnek rendesen a megpróbáltatások, némelyek csak úgy, másokat az új kínai kormány hoz, ugyanis a férj megjárja a vörös-fehér polgárháborút, aztán együtt a nagy lépést, meg a kulturális forradalmat is. Még ahhoz képest eléggé kimaradnak ezekből a dolgokból. Ami igazán bejön az ahogy a csapásokhoz hozzáállnak, igazából nincs mit tenni, menni kell tovább, az ember kis porszem a gépezetben, főként ez a család, egy kis város lakójaként építi az utat a kommunizmusba. De a sok megpróbáltatás ellenére is elég optimista marad a film (ellentétben a könyvvel ami alapján készült). Vannak jó dolgok is, a fickó bábjátékos is, egy ideig azzal szórakoztatja a népet, ha szükség van egy kis szórakozásra, érdekes párhuzam magával a filmmel a hagyományos "film" a filmben. Valahogy zseniálisan működik az, hogy a főszereplő amúgy főként komikus szerepekben edződött, itt valahogy magába szívja a sok rossz dolgot és egy mosolyt ereszt ki belőlük. Én már nem is tudom, hogy kínaiak hisznek-e a predestinációban (vagy, hogy ennek az állításnak van-e egyébként értelme, mert mondjuk a magyarokra nincs értelme, még a magyar reformátusokra sem igazán, a szabad akarat mindenkinek kedves), vagy esetleg valami más oknál fogva nem töri össze őket a sok szerencsétlenség, mindenesetre annak, akinek ez bejön, annak bejön és néha tényleg nem lehet mást tenni, mint másnap újra felkelni és végezni a dolgunkat, jól-rosszul.

Runaway Jury (2003): Szépen fel volt építve, a végén viszont (szerintem direkt) blődséggel fejezték be. Érdekes variáció az igazságszolgáltatás működéséről szóló filmekhez, lerántja a leplet az igazság mítoszáról, minden rendszert ki lehet játszani, ha elég sok pénzt fektetünk bele. Most mondjuk mindenki már a számítógépes rendszereken rugózik, pedig valószínűleg ami itt be van mutatva, az még sokkal sokkal. Nekem bejött, de ezeknél a filmeknél, amelyek arra alapulnak, hogy valakit átvernek, valahogy a tetőpont nem igazán tud működni, mert mindenki tudja, hogy kell még legyen egy csavar és a tetőpont pont azért működik, mert előreláthatatlan akadály szokott lenni, ami aztán persze általában megoldódik, de itt pont a viselkedés tökéletes modellezését adják el nekünk. Na mindegy, azért egyszer megéri megnézni, gondolom, másodjára már nem csak a rendszerrel való küzdelmet lehet figyelni, hanem azt is, hogy a két főszereplő életét hogyan csavarja ki ez a fura életvitel, de én ebből már azt hiszem ki fogok maradni. Ja igen, milyen vicces, ahogy a csaj egy firkantással leírja az email címét. Ezt is ellopták tőlünk 2003 óta.

Road House (2024): Bunyós film, de Doug Liman rendezésében, szóval elég látványos, meg elég vicces hangulata is van, ha valaki szereti a témát, ajánlott. Azért én inkább Edge of Tomorrow 2-t szeretnék már látni tőle.

Last Chance Harvey (2008): Ezt láttuk már jó régen, de semmire nem emlékeztem belőle. Hát nagyon sok dolog nincs is mire emlékezni, ebben a filmben a tetőpont az, hogy egy fickó lekésik egy találkáról egy nővel, mert kórházba kerül. De azért elég nyugis film és hát a romantikus filmekben mindenki saját magát keresi (talán), ha vannak akik megtalálják, akkor az már jó, én azért többször már nem akarom megnézni ezt a filmet.

The Choral (2025): Ez nagyon bejött, mert egy történelmi film, de egy relatív egyszerű kis szeletét mutatja be az első világháború idejének és engem igazán érdekel, hogy milyen is volt akkoriban az emberek hétköznapja. Itt egészen pontosan egy kórust szerveznek, hogy előadjanak egy epikus zeneművet, kisvárosi környezetben és hát az a gond, hogy kevés a férfi, mert mindenki éppen a hazát védi Francia honban. Meg persze van igazi művészet, ami nem ismer határokat, de az embereknek meg fontosak a határok, legalábbis egyesek. Nem is tudom mit írjak, nekem nagyon bejött, minden kis részlet érdekel ebből a filmből és minden részletnek két oldala van, néha még be is vannak mutatva. Zseniális.

Silent Roar (2023): Ez is zseniális, jó kis skót művészfilm egy srácról, akinek a tenger elrabolja az apját, de ő persze nem nagyon tudja ezt elfogadni. Meg persze van egy csaj is, meg a skót sziget a magas fűvel, fák nélkül, van vallás meg hit, de egy kicsit félrement és végül elég látványos és poénos is, szerintem kötelező darab. Jól nyomja az hbo, hogy nem csak holivudi színes szart nyom, bár lehet, hogy az EU kényszeríti erre, de nagyon jól csinálja. 

Death Proof (2007): Én anno a Grindhouse-t láttam, azaz ezt meg a következő filmet együtt. Nem nagyon emlékeztem már rá, szóval gondoltam ideje frissíteni. Hát ez az első darab, Tarantino rendezése annyira nem jött be, az autós dolgok annyira nem hatnak meg, a duma meg nekem nagyon műnek tűnik. Persze lehet, hogy érdekes ez egyeseknek, még nincs semmi cociális hálózás, itt még nem az instagram követőkben mérik a népszerűséget, hanem az út menti panókban, meg az akármilyen magazinban való megjelenésben. De baromi sokat dumálnak és elég uncsi, lehet csak nekem nem jön be most ez a felesleges szócséplés, mert még csak nem is poénos. Lehet, pont ez a lényeg, a meta üzenetbe nem akarok belegondolni. Gyengécske. Ja igen és nem tudtam eldönteni, hogy az első részben a vágási hibák akarattal voltak benne, vagy véletlenül, valahogy elég diszkrepáns, hogy 80-as évek trash stílusát ötvözik a 2000-es évek elejei kulturális rágógumival. Mindenképpen a rágógumit kellett volna adaptálni a vizualitáshoz, szerintem. Azért az jó poén, hogy tiszteleg John Hughes előtt, azért egy Tarantino filmet Hughes stílusában megnéznék (meg persze fordítva is, de sajnos azt már csak AI-val lehet összehozni).

Planet Terror (2007): Ez viszont nekem bejött, a zombis téma most amúgy is bejön, a maximumra járatott közhelyek meg adnak egy igazi sármot és persze fröcsög aminek fröcsögnie kell. Nem tudom lehetett-e volna ezt még tovább tolni ezen a pályán, valószínűleg már nem, ilyen szempontból tökéletes film. Az vicces, hogy a nagy dobás, az amputált láb helyére tett automata gépfegyver nem is akkora nagy dobás már így másodszorra, a többi rész ugyanolyan erős. Ez bejövős.

Miami Vice (2006): Nekem ez is bejött, főként a látvány, igazán jól működik az, hogy valahol a házi videóra emlékeztet az egész, megteremti az immerziót, akár a néző is szemtanúja lehetett volna a cselekménynek. Az is nagyon jól működik, hogy szuperközeliben nyomja végig az arcokat, segít megérteni, hogy mennyire a bizalomról meg az érzelmekről szól az egész alvilági élet. Hát ja, hosszan tervezni, százalékpontokon rugózni sokat nem érdemes ott, úgyis elég nagy a marzs, főként ha az ember nem tervez nyugdíjba menni. Talán a történet egy kicsit tényleg gyengécske, de hát nem igazán az a lényeg, mindenből van elég, amiből egy gengszter filmben lenni kell.

Till Love Do Us Part (2022): Ez egy kínai szerelmi háromszög, csak itt egy csaj kell döntsön, hogy mi kell neki, a státus otthon az uncsi gazdag pasasával vagy az önmegvalósítás külföldön a művész pasassal. Igazából egyik témához sem tesz újat, sem a szerelmi háromszögekhez, sem az otthon elhagyásához, de azért jól összeáll a film, nem uncsi és hát első filmnek igencsak dicséretes próbálkozás.

Zene.

mindenkinek aki szereti

Nocsak, a mesterséges intelligencia arra is jó, hogy egyesek a verseiket, amelyeket közéleti problémákról írnak, nagyobb közönséghez juttassák el (mert ki olvas ma már?). Pl ezt itt. Szerintem igenis egy új kulturális forradalmat fog elhozni az, hogy sokkal többen tudják majd megugorni az aktuális technikai lécet. Persze, lesz rengeteg színes szemét is, de azt majd az algoritmus kiválogatja.

Zene. Zene. Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI.

majd a télapó elhozza

Mesterséges intelligenciával mostanában megtaláltak néhány matematikai sejtésre ellenpéldát, meg olyan konstrukciókat amelyekkel létezési tételeket lehet bizonyítani. Egyelőre olyan konstrukciókat, amelyek több területet összekapcsolnak egy új megvilágításban nem sikerült generálni. Jó lenne érteni, hogy egy ilyen példa/ellenpélda matematikai objektum komplexitása mennyiben tér el egy fizikai objektum komplexitásától, amelyet a fizikusok is keresnek már 100 éve, mondjuk egy szupravezető szerkezettől, vagy egy olyan molekulától, amely a víz kémiai tulajdonságaival rendelkezik, de fagyasztáskor nem nő meg a térfogata, tehát mondjuk egy agy lefagyasztására lehetne használni? Remélem csak azért nem találtuk meg ezeket a megoldásokat, mert még senki nem kereste mesterséges intelligencia segítségével, nem azért, mert elérhetetlen komplexitásúak még. Jól jönne már néhány ilyen jellegű eredmény is, eddig nettó negatív a mesterséges intelligencia megítélése az emberek körében.

Demó. 

Zene. Zene. Zene.

AI. AI. AI. AI.

Pikszelek. 

GTA6 előzetes.