Na, most jó hosszú lett a lista és megint utolsó napon kell megírni a véleményemet, úgyhogy ez megint átlagosan rövidre szabott lesz. Egyébként azért ilyen hosszú a lista, mert egyre jobban sikerül lemondani az esti politikai műsorok nézéséről.
Asteroid City (2023): Nekem bejött a látvány, de a történetet nem igazán tudtam hova tenni, a színházi síkra sem egészen értem, hogy miért volt szükség (azon az egy erkély jeleneten kívül, az nagyon jó volt). Sajnos a mondanivaló sem jött le, ez most egy kicsit zavar, mert szeretném érteni ezt a filmet, de valószínűleg hiányzik hozzá a filmkultúrám, vagy a színházkultúrám, vagy a könyvkultúrám. Na, majd valahol felszedem, nem hinném, hogy egy mondatnál hosszabb konzisztens mondanivalót sikerült volna belesűríteni.
The Fall (2006): Ez a film arról szól, hogy milyen gyönyörűen néz ki, persze, van egy kis történet is (illetve pontosabban van egy történet és a történetben még egy történet), de azt hamar elmagyarázzák, hogy ne a történetben (expliciten csak a belső történetről mondják ki, hogy elég esetleges, mert a mesélő csak csaliként használja, de szerintem a külső történet sem túl erős, bár elég szirupos azért) keressük a beteljesülést, hanem a jelenben. Esetleg a jövőben, ha még látunk valami szépet, gondoljunk arra a régi szépre. És érdemes.
Cyborg (1989): Ezt csak úgy lazításként néztem meg, sajnos a cyborg csak a címében van, meg egy pár másodperces jelenetben, amikor a cyborg megmutatja, hogy az agya egy számítógép, ezenkívül semmi cyborgos nincs benne. Van némi bunyózgatás meg futkosás meg valami buta szerelmes szál. Nagy elvárásom nem volt vele, de valahogy most kezdem ezeket a filmeket jobban értékelni, mert őszinték és nem akarnak másnak látszani mint amik. És valahol azt olvastam, hogy Jean Claude Van Damme egy igazán rendes fickó, mint ahogy a legtöbb ilyen csihi-puhi filmsztár is (leszámítva azt amelyik a keleti sztyeppét preferálja).
Weapons (2025): Ez jó is jó kis film volt, kicsit látszott rajta, hogy több volt az ötlet benne mint amit sikerült konzisztensen integrálni (pl. az álmoknak semmi szerepe nem volt). A megoldás is elég hosszú lépés, a mágia nem kompjúter, nem csak az számít, hogy ki pötyögi az utasításokat, hanem az is, hogy milyen elmeállapotban van, de egyébként nagyon vicces volt. Szerencsére nem volt benne (sok) jump scare se, szóval lehetett nézni E-el is nyugodtan, aki eléggé érzékeny ezekre.
Companion (2025): Nekem ez a film is nagyon bejött, jól bemutatja, hogy az ártalmatlannak tűnő technológia milyen buktatókat rejt magában, ha nem rendeltetésszerűen használják. Persze, lehet mondani, hogy túl gyenge volt a rendszer védelme a külső beavatkozásokat tekintve, főként, mivel nagyon fejlettnek tűnt, már bizonyára 5-6 verzió volt előtte, bizonyára sokan próbálták már feltörni. Na mindegy, alapvetően jó volt a film és az is bejött, hogy jó vicces is volt.
The Grandmaster (2013): Wong Kar Wai mester műve, de ez most nagyon kínai téma, egy híres kung-fu mester életéről szól (akiről egyébként még egy csomó más film is született). A kínai közönség a filozófiát értékeli ebben a filmben, én azt, hogy bebizonyítja, hogy azok a technikák, amelyek olyan jól működtek a hongkongi modern környezetben, szerelmes filmekben, itt nem igazán működnek, legalábbis nekem nem jöttek be. Meg az is van, hogy sosem értettem ezt a dolgot a "tudás átadásáról", amikor először találkoztam vele a buddhizmusban, szerencsére a kommentár is ott volt, hogy ez valójában csak ceremónia, igazi tartalma nincs, de egyeseknek fontos a ceremónia, szóval valószínűleg sokkal régebbiek a gyökerei mint a buddhizmus és sokkal szélesebb körökben is adaptálták (bár a harcművészetek a buddhizmus vadhajtásai). Na de van benne pár látványos bunyó és azt is sikerül értelmezni, hogy ha Tony Leung lehet hiteles bunyós, akkor bárki lehet, meg vannak a filmezési technikák ehhez.
Phenomena (1985): Ez elvileg egy ijesztegetős, paranormális film kéne legyen, de a léc ma már sokkal magasabbra került, szóval inkább csak mosolyogni lehet rajta. De ugyanakkor van egy nagyon speciális 80-as évekbeli hangulata (amikor már azért egész tárháza volt a halál és gyilkolás explicitebb és részletesebb bemutatásának, de azért még mindig technikai trükkökre kellett hagyatkozni és nem a képkockák digitális mókolására) és nekem egyre inkább bejön ez a hangulat, itt már tényleg az van, hogy a forma az üzenet, nem a tartalom (ami lehet, hogy nem helyes, de a horror filmeknél nagyon termékeny közlési mód). És persze egy nagyon fiatal Jennifer Connelly játssza a főszerepet, ami mostanában nálam csak pozitív töltettel bír.
Of Love and Shadows (1994): Ez megint JC film (egyébként egymás után néztem őket), ez már egy komolyabb megtörtént eset Pinochet diktatúrájában. Ja, és szerelmi történet, még 94-ből, amikor még azért meg mertek mutatni ezt-azt a vásznon, implikálni meg még többet mertek. Mondjuk egy kicsit boci szemmel nézi JC a dolgokat, de nekem bejött. Van hozzá jó kis jótúb vidió, amiből a történet egyáltalán nem jön le, de legalább a szerelmi háromszög benne van (az meg egyébként nem olyan lényeges a történetben).
Koyaanisqatsi (1982): Ez megint jó kis lazítós film, nekem azért nem okozott akkora katarzist, főként, mivel meg voltam győződve, hogy ebben van a csirkés jelenet, mire kiderült, hogy a Barakában van, szóval itt nincsenek csirkék. De azért ami van, az eléggé jól néz ki, még ha nekem már nem kell magyarázni azt, hogy a világunk hiperbonyolult és mégis ókori elvek mentén működik minden aminek az ember a központja. Azért nagyon nehéz felmérni ennek a filmnek a hatását a zeitgestre, szerintem nagyobb mint ahogy elsőre látszik, de az azért nagyon dicséretes, hogy mostanában jótúberek tudnak hasonló filmeket gyártani, ha odateszik magukat.
Powaqqatsi (1988): Itt az emberek kerülnek a központba és szerencsére nem a nyugati világ átlagemberei, szóval elég durva nézni, meg az is durva, hogy még mindig szinte ugyanott tartunk mint 88-ban, de hát mint mondtam, a fejekben még mindig ókor van és a keresztre-feszítésnek még mindig hatalma van.
Naqoyqatsi (2002): Ez már nagyon digitális helyzetjelentés lett, néhol egész demós hatása volt. Talán ez jött be a legkevésbé, kicsit olyan "na még ez is, nesze" fílingem volt, pl. az előzőekben az űrhajós felvételek igazi kontrasztot alkottak, itt inkább csak töltelék hatásuk volt. Mondjuk ha most csinálnának egy ilyen filmet, egy pörgő insta feed kéne legyen, szerencsére nem csinálnak.
Head in the Clouds (2004): A kémes történeteket szeretjük, a második világháborús filmeket is, meg a romantikusokat is, ez a film három az egyben, csak sajnos egyik sem igazán. Talán az a baj, hogy túl hosszú időszakot ölel fel, talán az, hogy a szereplők által hozott döntések nincsenek elég jól elmagyarázva, csak felszínesen, talán az, hogy bármilyen szép is Charlize Theron, ezzel a fickóval nem igazán működik a kémia, biztos azért, mert a fickó igazán nem mert beleszeretni a nőbe, mert mi lesz a forgatás után akkor. Kár érte, mert nem kellett volna csak néhány eredeti momentumot bevinni a történetbe, a többi mehetett volna sablonosan és még úgy is egy nagyon jó film lett volna belőle. De azért ha valakinek bejönnek az elején felsorolt dolgok, akkor azért érdemes megnézni (ja és Penelope Cruz a szerelmi háromszög harmadik csúcsa).
Sirens (1994): Az előző film wiki oldalát olvasgatva megkerestem a rendezőt (akiről nem is hallottam és már el is felejtettem a nevét sajnos) és megnéztem, hogy még mindig él, bár már nem rendez, de ez a Sirens a legjobb filmje. És tényleg, ez egy nagyon jó film. Mindössze négy napot ölel fel a történet és egy híres (főként a hazájában) ausztrál festőről/grafikusról szól, illetve inkább az ő bohém világlátásáról. Szóval a történet valószínűleg fikció, de a festővel kapcsolatos dolgok valósak. Ő készít egy megbotránkoztató képet amit be akar mutatni a nemzeti mustrán és erre küldenek egy anglikán papot (a feleségével), hogy győzze meg, hogy talán ez mégsem illik. Persze ahogy ez lenni szokott, a dolog fordítva sül el, a hazai terep szépségei (természeti és emberi) és szokásai (nudizmus) hamar kivetkőztetik (főként a papnét) a régi inhibícióiból. Ennyi részlettel meg is állok, de annak ellenére, hogy elég explicit a film, szerintem nagyon mély is és a végén két olyan csavar is van, amilyen kevés filmben sikerül ennyire jól, szóval oda-vissza át lehet értelmezni az egész filmet néhányszor, főként, ha még hajlandóak vagyunk egy kicsit azt is belevinni, hogy akár a jelen számára üzenetként értelmezzük az egészet. Ha egy filmet ajánlhatnék csak ebből a hónapból, akkor ez lenne az.
Reflection in a Dead Diamond (2025): Na ez a film 110% stílus, kicsit olyan, hogy mi európaiak megmutatjuk nektek amerikaiaknak, hogy kell képregényfilmet rendezni. Én egyébként nem tudom eldönteni, hogy akkor végül a főszereplő titkos ügynök volt-e az életében, vagy képregényrajzoló, de valószínűleg, ha elégszer megnézném, akkor rájönnék, de nem biztos, hogy ez igazán fontos dolog ebben a filmben. Inkább a jelenetek forgataga számít, ami persze úgy kavarog mint egy képregényben a panelek, csak itt nincs meg a kontextus az oldalon, amelyik részlet fölött elsiklott a szem, az nem kacsint vissza az előző oldalon. Szóval azt hiszem, nem is igazán akarják azt, hogy értelmezze az ember, elég a benyomás, a gondolatok nagy játszmájában, amúgy is csak jelentéktelen katonák vagyunk.
Sliding Doors (1998): Ez egy jó kis romantikus film, a hozzá készült Aqua szám klippje mostanában megint bekerült a jótúb algoritmus nekem szánt ajánlataiba, gondoltam, megnézem a filmet, főként, mivel érdekesen hangzott, hogy két síkon történik, kíváncsi voltam, hogy oldja meg. Elég jól működött a két sík (gyorsan és gyakran vágott köztük, de mindig volt vizuális jel, hogy melyikben vagyunk), a történet is kedves, vannak benne apró bugok, de belefér, jó kis film, ráadásul megint csak azt mondhatom, hogy a 80-as, 90-es évek vizuális stílusa nekem egyre inkább bejövős, a mostani filmek nagyon jól néznek ki, de nekem valahogy sterilek, bár lehet, csak a történetet transzferálom a kinézetre.
Troy (2004): Huhúúú, na ez nekem egy ilyen meta utazás volt az ókor és a mostani fék nyúz világ között. Mert hát a történetet eléggé átírták az alkotók, igaz, 100%-os eredeti történet nincs is, de azért legalább 95%-os van, de ebben a filmben csináltak belőle egy olyan 60%-ot. De aztán azon gondolkodtam, hogy mi is a fontos egy történetben, a szereplők, vagy a cselekedeteik, vagy az, amit reprezentáltak, vagy az a világ amely meghatározott mindent. Ma már azt mondjuk, hogy az aktuális értelmezés a legfontosabb, Akhilleusz békeszerető ember volt, aki nem is akart trójaikat ölni, csak hát a trójaiak kényszerítették őt, hogy megöljön párat. Szerintem a film készítői sem gondolták, mennyi hülyeséget ihlethet ez a film a mostani kontextusban, most nincs is kedvem leírni, de lehet, hogy fogok neki egy külön bejegyzést szentelni, úgyis kedvem van megint megnézni. Ja igen, a rendezői változatot néztük, mert ebben még szebb Szép Heléna.
The Last Duel (2021): Ez egy érdekes történet, de így három szemszögből elmondva azt sugallja, mintha valójában három igazság is létezett volna, pedig igazság bizonyára csak egy volt (talán helyesen fedeztem fel, hogy a nő történetében mintha kicsit tovább maradt a the truth szó a képernyőn mint kellett volna). Mostanában ilyen morális ambiguitással játszani a woke után (és nemsokára az új eljövetele előtt, azt olvastam a tuitteren, hogy vannak jelek a feltámadásra) egy kicsit veszélyesnek tűnik. Mindenesetre eléggé bejött a film, jó kis popkulturális történelmi bohózat.
Kinds of Kindness (2024): Én úgy gondoltam, hogy szeretem a fura filmeket, Greenaway, Lynch filmjei általában nagyon bejöttek. Na, ez egy olyan fura film, ami taszít, lehet, hogy ez is volt a cél, lehet, hogy ez teszi naggyá, mesterművé, lehet, hogy az emberek felismerik a bemutatott világ (világok?) jegyeit a sajátunkban és akkor most már tesznek azért, hogy elkerüljük azt, én mindenesetre nem vágyom rá, hogy még egyszer megnézzem ezt a filmet. Lehet, hogy zseniális ez a film, de nem jó. Viszont elgondolkodtatott azon, hogy akkor beléptem én is abba a korba, amikor a jó filmek kezdenek taszítani? Vajon az insta generáció élvezi ezt? Egyébként a harmadik történetet értettem a leginkább és azt még akár okésnak is mondanám, a második volt a legérthetetlenebb, az elsőt meg csak sima kapitalizmus kritikaként értékelem.
Parthenope (2024): Ez a film sem éppen a legkönnyebben emészthető darab, legalábbis számomra, aki próbáltam valami egyebet belelátni, mint hogy kikkel fekszik le és kikkel miket beszélget a címadó főhősnő. Mondjuk a wiki azt írja, hogy "felnövési" film, na, nekem ez így nem jött le, pedig mondjuk a keretek ezt sugallják. Nem nehéz a város felnövését sem beleképzelni a történetbe, Parthenope ugyanis Nápoly ókori neve volt (a wiki szerint), a karakterek akik megjelennek, eléggé reprezentatívak egy város fejlődése szempontjából is. De lehet csak lazán megnézni, mint ahogy az ember eltölt a semmivel egy napot a tengerparton. Az azért meglepett, hogy a visszatérő mondat a filmben az volt, hogy "Mire gondolsz?". Az tuti, hogy a főhősnő nagyon szép volt, szerintem egy kicsit erre is épített a rendező, amíg ott van a képen, olyan rossz nem lehet a film. Kíváncsi vagyok, hogy belőle lesz-e a következő bombázó filmcsillag?
Zene. Zene. Zene. Zene.
