az társadalmi polcok mászásának elviselhetetlen könnyűsége

Szóval a tegnapi gondolatmenetet nem csak arra lehet alkalmazni, hogy hátha megment minket a mesterséges intelligencia az éghajlatváltozástól, de önmagunktól is. Mert most úgy tűnik nekem, hogy az emberiségre maga az emberiség (egy kis része) a legnagyobb veszély. Persze, ha nem lenne mesterséges intelligencia, akkor mindig szükség lenne emberekre, hogy kiszolgálják azokat akik magasabb polcra születtek vagy másztak. De a mesterséges intelligencia megszünteti ezt a szükséget, akik a mesterséges intelligenciát irányítják, bármit megkaphatnak, mert definíció szerint a szuperintelligencia képes bármire (az, hogy lehetséges-e a szuperintelligencia egy másik bejegyzés tárgya lesz, de talán már megírtam ezt a bejegyzést, most nem emlékszem :)).

Butaság azt gondolni, hogy az ember tartósabb szubsztrátuma a cselekvő énnek, mint egy robot, a robot még ha sérülékenyebb is (bár a terminátornak lenne ehhez hozzáfűznivalója), sokkal egyszerűbben sorozat-gyártható, nem alszik, nem felejt, nem éhes és nem akar saját gyerekeket csinálni. És a Föld sok különböző pontján lehet robotgyárat létrehozni amelyek lerobbanási karakterisztikái kellőképpen dekorreláltak, hogy gyakorlatilag a Föld végezetéig gyárthassanak elég robotot amelyek kiszolgálják azok igényeit akik a magas polcon vannak.

Szóval a kérdés csak az, hogy a szuperintelligencia az apokalipszis előtt jön-e el (mert akkor remélhetőleg már nem is lesz apokalipszis) és ha eljött, akkor meg tudja-e győzni a magas polcon levőket, hogy azok az emberek is értékesek, akik az alacsonyabb polcokon élnek. Én most kezdtem ebben is reménykedni, az biztos, hogy mi emberek nem tudjuk meggyőzni a magas polcokon élőket, de talán majd a szuperintelligencia. Az viszont tuti, hogy senkinek nincs fogalma arról, hogy a szuperintelligencia hogyan fog gondolkodni ezen és egyéb kérdésekről, mert ugyebár szuper és az, ami az embernek természetes, az neki nem, szóval eléggé fifti-fifti a dolog. De ugyanakkor úgy is gondolom, hogy nélküle előbb-utóbb kiírtjuk önmagunkat, mert rombolni sokkal könnyebb mint építeni és mostanában nagyon hatékonyan tudunk már rombolni is. Sőt, olyan folyamatokat is beindíthatunk, amelyekről nem egyértelmű az elején, hogy romboló hatásúak, később meg már nem tudjuk leállítani őket. Mint pl. a kapitalizmus, egy ideig jó vicc volt, hogy a közösségnek az a jó, ami az egyénnek jó, de ma már csak az agyunk nagy részének kikapcsolásával lehet az ilyen meséknek hinni.

Zene. Zene. Zene. Zene.

AI. 

Robotos. 

midőn az írva található a titkos záradék harmadik bekezdésében

Az előző bejegyzésben elrontottam a címben a világvégi szót, világ véginek írtam. Tudom, hogy egyesek nagyon haknisak a helyesírásra, de én úgy vagyok vele, hogy inkább írok helytelenül, mint nem írok helyesen (egyébként vicces, milyen mélyen párhuzamos ez a mesterséges intelligenciával támogatott "alkotás" problematikájával és hát ott is elég egyértelmű az álláspontom, remélem). Mert nem csak a helyesírás hordoz jelentést, de a mondatok szemantikája is, a felröppenő gondolatok néha madárrajként szárnyalnak, néha meg ágyúgolyóként állnak bele a földbe. Meg aztán, mint mondtam, nem csak a szöveggel próbálok közölni valamit, de a generált képpel, sőt még a linkelt zene választásával is. Pl. ezért sem készítek képet és linkelek egyebet mint a hivatalos zenét a filmekhez és könyvekhez, mert ott nem akarok semmi extra asszociációt. A többi bejegyzésnél viszont szabad a gazda, ha valamivel sikerül kicsit javítanom a gondolatátvitelen, mint a puszta szöveggel (aminek az írása nagyon nem megy nekem, főként azok között az időkorlátok között amelyeket megszabok), akkor azt használni fogom. Tudom, hogy amúgy is nehéz belepréselni azt a rengeteg kontextust amitől értelmet nyer egy szöveg és a kultúra (szerencsére) annyira fragmentálódott, hogy ezek a kísérletek valószínűleg fölöslegesek, de én most nem így gondolom.

Zene. 

a hullámok tánca a világ végi buliban

Idén egy meglepő dolog történt. Kezdek egy kis reménysugarat látni arra, hogy talán túlélheti az emberiség az éghajlatváltozást. Pedig az éghajlatváltozás sem hagyja magát, sokkal gyorsabban növekszik az átlaghőmérséklet mint ahogy az eddigi modelljeink mutatták, a 1.5 fokot öt éves átlagra számolva valószínűleg a következő El Nino jelenség éveiben már átlépjük (azaz 2027-2028-ban, idén és jövőre La Nina van), nem 2035-ben, ahogy a Párizsi egyezményben meséltek róla. A permafrosztba fagyott metánról meg ne is beszéljünk, nagyon durva az a történet.

Viszont, valahogy nekem is kezd beütni az, hogy itt tényleg pár éven belül emberi szintű mesterséges intelligencia lesz és azzal talán meg tudjuk oldani ezt a problémát. Egy dolog az, hogy én tudom, hogy 2029-re összejön ez a dolog, mert anno olvastam Kurzweil könyvét és nem találtam fogást az eszmefuttatásán és teljesen más dolog tényleg követni ahogy egyre-másra dőlnek le az emberi intelligencia légvárai. És mindez úgy, hogy a modell tényleg valami eszméletlen buta és tényleg csak egy óriási hash tábla némi simasági tulajdonságokkal a feszítőfa pontjai között. Én úgy képzelem el az emberi tudást, mint egy óriási fát (hasonlóan az élet fájához), csak az vele a gond, hogy a fát könnyű egyszerű sorba rendezni és leírni azt könyvekben, de a sorból visszaállítani a fát már sokkal nehezebb. Szerintem ez nem csak a számítógépek munkáját nehezíti meg, hanem az ember munkáját is, ezért valószínűleg ez a fa elég sok olyan szabályosságot mutat, amelyek számunkra ma még ismeretlenek. Na de végre nekifogtunk digitalizálni és formalizálni ezt a fát, nem lepődnék meg, ha bizonyos most nehéznek tűnő feladatok könnyűvé válnának ezekkel a módszerekkel. Aztán persze lehet, hogy ez naiv optimizmus, nekem abból azt hiszem nem sok van, bár naivitásból bizonyára rengeteg, optimista azért ritkán vagyok olyan dolgokkal kapcsolatban amihez nem értek. De abban is van valami, hogy az emberiségben az értelem eloszlása valószínűleg gausszos és annyira megsokasodtak a kutatási területek, hogy a népesség növekedés nem tudta tartani vele a ritmust és most bizony már nem a fa mélyítésén dolgozunk, hanem csak kis ágakat ragasztgatunk rá és nyesegetünk róla.

Szóval lehet, hogy az éghajlatváltozástól megment a mesterséges intelligencia, a kérdés legközelebb az lesz, hogy az emberi hülyeségtől megment-e?

Demó. 

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

Cucc. 

Hehe. 

drakula meséje a terminátornak aki nem akar elaludni

Mindig is szerettem volna egy hosszú bejegyzést írni arról, hogy hogy látom a világot (leginkább a jövő érdekel belőle), de sosem volt kedvem belevágni, mert túl hosszú lenne és tuti teljesen szétesne. De mivel most novemberben minden nap akarok írni valami kis bejegyzést, mi lenne, ha egy-egy gondolatot leírnék abból a monsztre bejegyzésből? Szóval ez lesz a fő téma ebben a hónapban.

Először is előre kell vetítenem, hogy én nem is hiszek abban, hogy meg tudnám érteni a világot, inkább csak rendet akarok tenni a gondolataimban és figyelni a változásokat. Amúgy is, megérteni a világot valami olyan dolog lehet, mint tudni azt, hogy az antianyag a leghatékonyabb üzemanyag, de ettől még nem lesz valaki képes egy szekeret elvezetni.

Egyszerűen csak az van, hogy a világot mesékre építik fel az emberek, csak az idők során a mesék módosulnak, meg hiába ismer valaki egy jó mesét, ha meghal himlőben kicsi korában. Az emberek a sikerüket általában a meséknek tulajdonítják amelyeket a szüleik mondtak nekik, de azért ennél összetettebb a dolog. Néha csak azért kellenek a mesék, hogy ne kelljen bevallani hogy rablással és gyilkolással jött össze a pénz a palotára. Én egyébként szeretem a jó meséket, de a mostaniak amiket hallok nagyon rosszak, nem is igazán a tartalmuk, hanem a konzisztenciájuk és az üzenetük meg a valóság közti tátongó hasadék miatt csak igazán kis gyerekek tudnak bennük hinni már. De most rájöttem, hogy azért ha az ember figyelmes, keresi az igazi ok-okozati összefüggéseket és nem arra figyel, hogy ki mondja, hanem, hogy mit, akkor azért meg lehet találni az ősmesék csíráit még a mostani zavaros világban is. Azt nem mondtam, hogy sokat megtaláltam eddig, de azért próbálkozom.

Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene.

AI. AI (két hangsáv van, a japánt kell választani). AI. AI. AI.

Wow. 

Hehe. 

az játék előrehaladottáról

Most nincs vidió, ez most csak egy kis morgolódás magamnak, de hát ez most egy ilyen hónap, amikor kicsit felrúgom a szabályokat és olyan dolgokról is írok, amiket mostanában kerültem. Szóval ez most csak programozóknak szól, meg nekem, bár nem hiszem, hol valaha is el fogom felejteni a tanulságot.

Szóval dolgozom a játékon, egyre többet, de még mindig nem fejeztem be. Még mindig a pályageneráláson dolgozom. Most már rájöttem, hogy hiba volt az ahogy megcsináltam a rendszert. Nem az a nehéz, hogy az egyes elemeket hogyan kötöm egymás után, hanem az, hogy hogyan választom ki azt, hogy melyik elemek kötődnek össze egymással. Vagy más szóval, nem elég expresszív ez a környezetfüggetlen nyelv. Talán azért is, mert bár a nyelv környezetfüggetlen, azért implicit módon van környezet, az előző szabályok által félig felépített világ igenis befolyásolja azt, hogy milyen szabályok alkalmazhatók. Persze ezt környezetfüggően leírni elég nehéz lett volna, nem is tudom most elképzelni.

Ki kéne dobni a végrehajtó kódot és visszatérni a C++-hoz hogy szabályokat írogassak amelyek felépítik a világot, de mivel nem tudom mennyi idő alatt tudnám átalakítani vagy újraírni a most létező lehetőségeket (azért a back tracking nagyon hasznos) ezért nem merek belevágni. Inkább toldozom-foltozom a mostani rendszert, már ott tartok, hogy a szabályoknak van egy második rendszer is az írásukra és persze megint lua függvényeket írogatok ezen rendszer felé, hogy valamennyire paraméterezhetőek legyenek ezek a szabályok. Valahogy annyira megszokta az agyam a programozási nyelvekben megszokott módszereket, mint pl. a paraméterek átadása, vagy egy verem amibe pakolgatni lehet dolgokat, vagy hogy bármelyik függvényt meg lehet hívni bármelyik másból, hogy már nem is tudok algoritmikus feladatokról gondolkodni nélkülük. Amikor meg akarok oldani valamit, érzem, hogy az agyam mind azon filózik, hogy hogyan tudná bevezetni ezeket a dolgokat, de sajnos lehetetlen abban a rendszerben amit csináltam. Most meg kell elégednem azzal, hogy annyit tud a rendszer, hogy kis lua függvényeket lehet berakosgatni a szabályokba, de semmi szemantika nincs az egészben, az egész csak sztringmásolás. Úgyhogy persze a legbutább hibák vannak az egészben, amit nehéz debuggolni. Nem lett volna szabad lemondani a rendes szkript nyelvről valami őrült specifikációs nyelvért, ami sose ment úgy ahogy szeretettem volna, talán egyszer-kétszer találtam valami szép megoldást benne, amit nem direkt tettem be egy feladat megoldására. Tisza hűlye vagyok.

Meg aztán, ambícióban nem volt hiány amikor kitaláltam ezt a projektet, mindent magamnak csinálni (szinte), újra feltalálni a láthatóságot hozzá, párhuzamosan generálni a pályákat a játékkal, pályákat generálni, stb... Egy dolog is elég lett volna ebből, ha meg kell oldani egy új játékban.

Na majd hétfőn remélem rájövök megint, hogy hogy oldjam meg az aktuális problémát és futom a köröket tovább, hűvös halomba. Lassan elfogy a pénzem amit a játékra szántam, a vésztartalékhoz nem nyúlunk és vissza kell mennem dolgozni. De hova, az is egyre problémásabb? 

a novemberi éghajlatváltozás a blogon

November lett. Novemberben van a születésnapom és a blog születésnapja is, idén lesz 20 éves, én meg 45. Gondolkodtam, hogy talán meg kéne ünnepelni, azzal, hogy minden nap írok bele. Mondjuk az nem igazán szokott sikerülni, hogy igazán minden nap íródjon bejegyzés, de mondjuk össze tudok dobni 30 bejegyzést talán (egyszer-kétszer még időzítettem is régebben, de igazából kit csapok be ezzel és amúgy is, az jó, amikor úgy telik el egy nap, hogy nem ülök a számítógép elé). Főként most lehet csak ilyen mesterséges intelligenciával készült képekkel is megtölteni (a szövegnek tényleg semmi értelmét nem látom, nem hajtok a megtekintésekre, amúgy is, gondolom amikor növekszik a megtekintések száma, akkor csak valamilyen internetes bot szánkázik a blogon).

Egyébként nem az a baj a blogírással, hogy túl igényes lennék vele. Kicsit olyan ez, mint a táncolás amikor senki nem látja. Én tudom, hogy szinte senki nem látja a blogomat és aki látja, az sem szól be, mert gondolom jobb az neki úgy, vagy esetleg akár egyet is ért bizonyos dolgokkal. Jó lenne, ha olyan lazán tudnám venni a táncot mint a blogírást. De ez a vonat valószínűleg jó időre elhagyta az állomást. Inkább azért nem írok, mert rossz kedvem van egy nap, mert túl sokat foglalkoztam a jövővel, vagy a játékommal, egyik sem áll jól és hyába olvasok valami optimista hírt, nem tud felvidítani. De ebben a hónapban megpróbálom komolyan venni, hogy minden napra oda kell figyelni, hogy ne legyen annyira borús, hogy blogot se írjak. Amúgy van néhány dolog amit le akarok írni, talán most akkor veszem a fáradtságot és leírom őket.

Egyébként nagyon úgy tűnik, hogy idén kerül a legtöbb bejegyzés a blogba, mondjuk a májusi elnökválasztás rendesen megnyitotta a csapot, remélem azért hasonló komolyságú dolgot nem kell feldolgoznom ebben a hónapban. Leginkább filmekről, zenékről és játékokról lenne jó írni. Na meglátjuk, hogy jön össze.

Link, az lesz dögivel, mindenféle butaságra. :)

Demó. 

Zene. La Muralla Roja. Zene.

Drónos. 

AI. AI. AI.

Japán.

DOTT. 

Hoppá. 

Chungking Express (1994)

Végre hozzánk is elérkezett (talán már pár éve) az a divat, hogy kultfilmeket is játszanak a mozik, hetente legalább egyszer. Most a művész moziban került sorra ez a film, ami az egyik kedvenc szerelmes filmem. Nem is emlékszem, hogy mikor láttam először ezt a filmet, szerintem valamikor a 2000-es évek elején valamilyen filmtett filmklubban még a tranzit házban. Akkoriban nagyon bele voltam zúgva a keletbe, koreait is tanultam az egyetemen (persze az infó mellett), a zen buddhizmus kínai mestereinek tanításait olvastam (igaz románul, ez egy extra akadály az 1200 év és az idegen kultúra mellé), végre sikerült animéket is beszerezni (főként E-től, még a bentlakási hálózaton is csak a GITS volt az egyetlen) és megnézni őket. Azt hiszem, akkoriban volt a kelet őrültségem csúcspontja, nem csoda, hogy nagyon bejött ez a film, meg két másik is, ami szerepel azon a toplistán, meg persze egy csomó más keleti film, amikhez akkoriban kezdtem hozzájutni (és amelyekből néhány még mindig a megnézendő listán van, pedig az idő vasfoga már tuti megette a cédéket amire fel voltak írva, még egy szegedi hallgatói ösztöndíj alatt is kunyeráltam filmeket Sekigaharatól).

Aztán valahogy a keletőrültségről lejöttem, meg a filmekről is valamennyire, de a filmek most megint nagyon kezdenek érdekelni, amióta leírok néhány gondolatot is a filmekről, úgy érzem, kezd megváltozni a hozzáállásom a filmekhez, de erről most nem fogok értekezni.

Oda akartam eljutni, hogy valahogy a keleti filmek, meg a keleti érdeklődés összekapcsolódott úgy is, hogy mindkettőt úgy éreztem, hogy segít megoldani egy kirakóst, ami a keleti emberek gondolkodása. Akkoriban nekem úgy tűnt, hogy nagyon más szabályok szerint élik az életüket mint mi és úgy tűnt, mintha ők jobban csinálnák. Ez a véleményem is változott, de ez sem a témája ennek a bejegyzésnek. De az mindenképpen fontos, hogy a keleti filmek részét képezték annak a rendszernek amit meg akartam érteni, szóval mindig is úgy tekintettem rájuk mint valamilyen kirakós puzzle amiben minden pillanatnak meg van a helye és ha összerakom a puzzlet akkor lehet egy olyan kép is előtárul amit a filmben amúgy nem lát meg az ember. Ez a dolog csak erősödött azóta, amióta a wikipédiát is kezdtem bújni a filmekről infókat olvasni és amióta rátaláltam arra, hogy a jótúbon is van rengeteg ember aki elemzi a filmeket, azóta méginkább rácuppantam a puzzle kirakásra, de leginkább csak keleti filmek esetén érdekel igazán, a nyugatiaknál úgy érzem, jogom van saját vélemény kialakítására, de a keletieknél mindig gyanús, hogy talán csak én nem ismerek valamilyen szokást vagy történelmi eseményt, ami megmagyaráz bizonyos érthetetlen attitűdöket, esetleg cselekedeteket.

Ezt a filmet olyan sokszor láttam már, hogy természetesen nem lep meg semmi benne, de attól még átérzem az érzelmi hullámvasutat amin átmennek a szereplők és szerintem ha mérni tudnám az érdeklődésemet, az is minden megtekintésnél más és más ábrát mutatna. Most pl. úgy ültem be a moziba, hogy mivel eladtak minden helyet, ezért megpróbálom az első sorból nézni, amiről én mindig úgy gondoltam, hogy nagyon rossz ötlet (a legutolsó hasonló élményem az a republikában volt amikor a második sorból néztem a The Beach-et, az nem volt a legideálisabb). De csalatkoznom kellett, a művész moziban elég kicsi a vászon, a teremnek nincs lejtése, az első sor elég messze van a vászontól, szóval talán a legideálisabb helyről néztem. Az is meglepett, hogy az emberek arról beszélgettek, hogy még nem látták ezt a filmet. Arról gondolkodtam, hogy szeretném-e én is "elfelejteni" a filmet és új szemekkel nézni és hát nagyon nem. Nem emlékszem, hogy milyen volt először látni, de szerintem ez a film mint a jó bor, megért bennem, egyre jobban tetszik, pedig már ismerem az ízét, de mégis szeretem és mindig felfedezek benne valami újat. Egyébként nem hinném, hogy nagyon sokszor láttam volna, szerintem olyan 10 körül van az ahányszor láttam, de lehet, hogy csak 5 és a többi fílinget úgy szedtem fel, hogy valami iszonyatosan nagyot megy ez a film (és még nagyobbat a Fallen Angels) bizonyos netes szubkultúrákban, mint pl. a vaporwave.

Mivel már lassan két hete láttam a filmet, most nincs is igazán sok mit írnom róla, csak két gondolat maradt meg azóta is. Az egyik, hogy az elején van az a szójáték, hogy a fickó nőjét May-nek hívják és ő eldönti, hogy ha május 1-ig nem találkoznak, akkor véglegessé válik az április 1-i szakításuk. Tudom, hogy a keletiek igencsak rá vannak cuppanva a szavak kiejtésének erejére (most már azt is tudom, hogy ez az ősvallásból származik, amikor még hittek a szavak erejében, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket), de nekem ez leginkább egy olyan jelzésnek tűnik, hogy ebben a filmben az asszociációk inkább csak játékosak, nem kell mindenben az élet értelmét keresni, volt May, nincs May, van May (a hónap).

A másik meg, hogy a két történet váltásakor egyértelművé teszi, hogy a két történet egymást követi időben (ugyanis összefut Takeshi Faye-el, aki akkor kezd a gyorskajáldában), de ugyanakkor az első részben néha megjelenik Faye, pl. amikor veszi a nagy Garfieldet. Szóval ez azt mutatja, hogy az idő igazából összegubancolódott a film alatt, azaz megint azt jelzi, hogy nem kell túl komolyan venni a dolgokat. :)

Végül meg, mint utólag kiderült, ezt a filmet akkor ütötte össze, amikor az Ashes of Time-ot vágta és pihenni akart, szóval kicsit ebből is jogosnak érzem, hogy talán itt mégis arról van szó, hogy nincs rendszer, csak ötletek vannak és abból összeállt magától valami jó kis film, talán éppen azért ilyen jól, mert elengedte a mögöttes tartalmat. (talán ezért is olyan kibogozhatatlan nekem a Days of Being Wild, mert ott meg minden a mögöttes tartalomról szól, de legalább a melankólia bemutatását jól kimunkálta ott).

Na de amikor legközelebb megnézem, szerintem megint fogom keresni a kis utalásokat, mert pihentető játék ez is, amikor nem a világ bajain kell gondolkodni, hanem azon, hogy Faye-nek tényleg kellett egy év gondolkodási idő, miután széttúrta Tony életét, vagy ez is csak egy kisded játék volt?

Legalább ide van bőven jótúb vidió amit linkelni lehet. Pl. ez. Vagy ez.

filmek

Megint a végére került az írás, bele kell húzni. Mostanában azon gondolkodom, hogy érdemes-e még az utóbbi évtizedben készült filmeket néznem, én le tudnék mondani róluk, de E-t untatja a régi filmek ritmusa, az ami nekem meg leginkább bejön. Szóval nehéz megtalálni az egyensúlyt... 

Upload (mind a 4 szezon): Ez a sorozat a tudat feltöltéséről szól, azaz amikor egy ember személyisége egy számítógépben él tovább, mert ő már meghalt. Régóta ismerős számomra ez a gondolat, de valahogy sosem arra gondoltam ilyenkor, hogy a tudat a való világgal továbbra is tartaná a kapcsolatot, inkább a virtuális világban élné a kiterjesztett lehetőségekkel teli létezését. Szóval ilyen szempontból meglepetés volt, mert itt az van, hogy egy fickó autóbalesetet szenved és feltöltik, mert a nője gazdag és a családjának van már feltöltési kvótája, szóval előre fizették az emlékek lementését és aztán magát a szkennelést is. Utána meg amolyan "hosszú távú kapcsolatban" vannak, telefonon beszélgethetnek, sőt, a nő bele tud bújni egy ilyen hacukába amivel az egész testére kaphat érzéseket, a fickónak meg persze minden valóságosnak tűnik. Közben meg van egy hiperkapitalista világ odakinn és persze a virtuális világ is olyan mint a mostaniak, minden extráért fizetni kell, de azért vannak bugok amiket fel lehet fedezni és ki lehet használni. Nekem nagyon nem mondott sokat sem a feltöltésben rejlő lehetőségekről, sem a kapitalizmus jövőéről, de azért jó volt nézni ezt a sorozatot, mert legalább olyan ismerősek voltak a problémák és persze van egy csomó geg, amit olyanoknak szánnak, akik már megismerkedtek ezekkel a gondolatokkal, sőt, akár mondhatnám, a játékprogramozóknak (egyet lelövök, szóval egy élő csaj aki csak virtuális szemüvegen keresztül csatlakozik be a virtuális világba (ez a leggyakoribb mód) belöki a fickót a vízbe, mire ő is belehúzza őt, szóval ketten úsznak ott a virtuális vízben, mire a csaj megjegyzi, hogy de ugye tudod, hogy én nem vagyok vizes, de (azon túl hogy a fickó is csak virtuálisan vizes, hisz nincs már fizikai teste) a valóságban ilyenkor az történik, hogy a csaj úszó mozdulatokat tesz az irodában ahonnan bejelentkezett, azaz szárazon úszik, ami egy gyakori bug a számítógépes játékokban ahol gallyra megy az animáció állapotgépe és nem detektálja, hogy szárazföldön kolbászol már a karakter (valahogy így)) (na jó, lelövök még egy poént, legalábbis amit én viccesnek találtam, a virtuális világban magának az olvasás aktusának sok értelme nincs, sokkal gyorsabban lehet integrálni direkt az információt a személyiség reprezentációjába). Szóval nekem nagyon bejött, alapvetően kellemes ismerkedés ezekkel a gondolatokkal és persze van benne jó sok kapitalizmus kritika is (ami azért duplán vicces (és egyben gyanús is), mert az Amazon pénzelte a sorozatot) és bár számomra nincs benne sok új gondolat, azért mégis érdekes látni azt, ahogy mások elképzelik ezt a potenciális jövőt.

Outlander: Blood of my Blood (1. szezon): Ezt a sorozatot csak úgy random módra kezdtük el nézni, azt hittem, hogy valami jó kis kosztümös történelmi sorozat lesz, hát mondjuk az is, csak éppen egy időutazás is van benne. Közben kiderült, hogy valójában egy Outlander című sorozat spinoffja, ami mostanában ér véget és 8 évadot ért meg és abban is van időutazás és ez a két főhős szüleinek a történetét meséli el. Leginkább azért egy szerelmes történet Skóciában, szóval ha valakit érdekel ez a két dolog, akkor érdemes lehet nézni. Nekem egy kicsit bő lére eresztettnek tűnt és gyakran azon gondolkodtam, hogy mennyire valósak az attitűdök, de hát bizonyára akkor sem illett mindenki beskatulyázni. Szóval nem egy nagyon nagy durranás, de azért nyugis cucc és elmegy kategória, de ennyi háttér információval már a kérdés inkább az, hogy miként keverednek ki a bajokból az emberek, nem az, hogy kikeverednek-e?

The Ministry of Ungentlemanly Warfare (2024): Ez egy Guy Ritchie film, de már eléggé modorossá vált, arról is szól az egész, hogy modorosan elmond egy valós szabotázs történetet a Második Világháborúból, arról a fickóról, aki részben James Bond inspirációjául szolgált. Sajnos a wikit böngészve kiderül, hogy azért messze nem volt ekkora a bumm-bumm és a fickó még ugyanabban az évben meg is halt, szóval igazából nem egészen csoda, hogy az utóbbi 80 évben más nem vitte vászonra a történetét. Nekem azért bejött a film, a háborús filmeket alapvetően szeretem, de lehet, hogy ehhez a zsánerhez túl szuperhősös, a szuperhősös zsánerhez meg túl világháborús, ezért bukott.

Heir to an Execution: A Granddaughter's Story (2004): Ez egy dokfilm, ismerős volt a történet, hogy egy zsidó házaspárt kivégeztek, mert atomtitkokat juttattak a Szovjetuniónak, de a részleteket már nem tudtam. Ez az ő történetük, az unokájuk által elmesélve, a végére kiderül, hogy valószínűleg tényleg juttattak bizonyos információkat, de az igazából sokra nem volt jó, Fuchs sokkal jobban csinálta és ő megúszta pár év börtönnel, mert Angliában kapták el. De ez a házaspár úgy tűnik fel, mint akik igazán hittek a szocialista ideálban és akik annyira szerették egymást, hogy hajlandóak voltak meghalni egymás ideáljaiért és bár az atomjaik már szétválaszthatatlanul összekeveredtek az összes többi holt ember atomjaival, a hitük még mindig él.

Cube (1997): Nekem ez annó kimaradt, gondolom 97-ben nagyon ütött ez az absztrakt világban a játék a halállal, mára már nincs nagyon sok látnivaló itt, de azért egyszer megéri megnézni. Az kimondottan tetszik, hogy itt még nincs olyan társadalmi ítélkezés mint a Saw-ban, nem modell állampolgárok a résztvevők, de nem is azért kerültek be a játékba, mert valaki ítélkezne felettük, bár bizonyára azért nem teljesen véletlenül kerültek oda, de ez nincs igazán kifejtve. Most, hogy így belegondolok, a Saw kapja be amiért felült erre az igazságosztó vonatra.

Gandahar (1987): Imádom a francia animációkat, ahogy a kis pénzből egyedi stílust tudnak csinálni, ez jó kis sci-fi is, első látszatra nem is túl bonyolult a történet, második látszatra meg csak egy kis időparadoxont kell feloldani. Az alapötletek mára kánonná váltak, nem is biztos, hogy eredetiek. Nekem mindenesetre nagyon bejött az egész világ és a látvány, ennél több nem is kell egy animációban. Azt hiszem, nem is láttam Laloux mester másik két animációját, bár lehet, hogy a 90-es években voltak a román tévében, még amikor a szerzői jogok tisztelete a kommunista éthoszt követte, mindenesetre meg kéne nézni őket. Aki szereti a sci-fit és az animációt, annak kötelező darab.

Conan the Barbarian (1982): Erre sem emlékszem, de lehet, hogy láttam. Sokat nem filóztam róla, az biztos, de jó kis film, jó kis menekülés a jelen sivatagából egy fantázia sivatagba, ami mégis érdekesebb (leszámítva a mesterséges intelligenciát). Vicces, hogy mennyire időszerű a vallási vezető problematikája, csak ma már senki nem fog kardot és szabdalja szét a fals istenek híveit. :)

Challengers (2024): Nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz ez a film, a vágás sokat segített abban, hogy a főszál ne üljön le egy megszokott sablonba, hanem legyen egy kis feszültség abban, hogy miért is alakultak úgy a dolgok, ahogy. Azt azért nem hittem volna, hogy korhatáros film lesz ebből, nem azt a kort éljük, amikor ez már beleférne, de nem is hiányzik annyira belőle a korhatáros jelenet, elég perverzió az, ahogy az emberek szenvednek a sorsukban, ha jó, ha rossz az. Azért ha lenne egy hasonló film a 80-as években, megnézném, a mesterséges intelligencia adott is néhány ötletet, majd ha sorra kerülnek, jelentkezem. :) (egyébként a Personal Best (1982) című film jött ki a topra, nem is hallottam róla és nem is úgy tűnik, mint amit könnyű felhajtani (ha az embernek nincs tuittere, nyahahaha)).

The Walking Dead: Daryl Dixon (3. szezon): Carol és Daryl még mindig írtja a zombikat, úgy volt, hogy ebben az évadban Angliába vándorolnak, de csak egy résznyi Anglia fért bele, mert hát bezárkózni a halállal sosem egy jó ötlet. Szóval Spanyolországban kötnek ki és hát ott éppen a monarchia megerősítésén dolgoznak egyesek, de a szabadság szerető amerikaiaknak ez (meg egy pár más dolog is) nem fér bele. Egyébként nem rossz a történet, csak egy kicsit sablonos, de az mindenképpen értékelendő, hogy legalább annyira szereplő a spanyol táj és az emberek mint Carol és Daryl és ez elég frissességet hoz, hogy megérje nézni. Azért lassan kifut a dolog, a következő lesz az utolsó évad, remélem lesz valami nagy csavar a végén, mert már kezd kifáradni a zombi világ.

Collide (2016): Hát ez elég gyengécske volt, gondolom Anthony Hopkins és Ben Kingsley vitte el a költségek nagy részét, magára a filmre nagyon nem maradt sok. Az volt az igazán meglepő, hogy már mennyire belém égett az, hogy az amerikai filmekben ugye mindig visszalőnek, itt talán ez az egyetlen stika, hogy a főhősnek nincs fegyvere, szóval ő nem lő vissza (igaz, őt sem érik a golyók, mint a többi igazi főhőst), ez egyébként ebben a filmben nem egy érdekes variáció, hanem egy fájdalmas mulasztás. Van benne sok szép autó, amelyek nagy része azért nem tör össze, bizti nem fért már bele a költségvetésbe. Nem ajánlom, még lazításnak sem, valami mást kellett volna megnézni, mert ez nem éri meg a másfél órát.

The Mask (1994): Ez viszont baromi jó kis lazító film, kellett nekem most az életembe egy kis bohózat. Így a végére elfáradtam a gondolatok szavakká formálásában, de az azért mély gondolat, hogy a tökéletes maszk mégsem annyira tökéletes, mert ki akarna egy műanyag izét csókolgatni. Bizonyára bele lehet fáradni ebbe a filmbe is, de nekem többször meg kéne nézni, hogy elérjek oda.

Zene. Zene.

a lelki békéhez a nagy nemzeti parkolóház mögött vezet az út

A napokban avatták fel az új ortodox katedrálist Bukarestben, ami egyébként állítólag a legnagyobb ortodox katedrális a világban. Eléggé középkori tempó, de hát ha itt tartunk, akkor itt tartunk, kár a szekeret ütni ha nem húz a ló. Egyébként remélem, valami jó is kisül a dologból, ha kinéznek a honatyák a parlament ablakán és meglátják a katedrálist, hátha nem lopnak és hazudnak olyan sokat. Mostanában nagy haszna lenne ennek. Kezdhetnék mondjuk azzal, hogy nem parttalan vitákat folytatnak, hogy mit jelent az igazságosság a minimálbér növelésével kapcsolatban, hanem készítenének egy tanulmányt a hatásáról és az alapján döntenének, hogy emelik vagy sem. Aztán vitázni lehet a modellről, de legyenek végre a döntések számokkal alátámasztva, amelyekre később is lehet hivatkozni.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

AI. 

Tron: Ares (2025)

No, ez már egy ilyen poszt-igazság film. Jól bemutatja a mai világot, a nagy cég igazgatója tart egy bemutatót amelyben meggyőzi a jelenlevőket, hogy milyen vagány minden, de mikor azok elmentek, széthullik minden, tehát egy nagy blöff az egész addig amíg meg nem találják a titkos kódot. Aztán az egész film a titkos kód kereséséről szól, de igazából csak a látvány számít, mert ahogy végig gondoljuk a dolgokat, az egész szétesik. De akinek tetszenek az autós üldözések és a bunyók az megtalálja a számítását. Én sem hittem, hogy mondanak valami okosat, úgyhogy nem fogom azt mondani, hogy csalódtam, ilyen már ez a jelen, ha érdekes gondolatokra vágyik az ember, nézzen régi filmet, ami most megy, az csak nyúlós rágógumi.

Az azért érdekes, hogy szerintem az előző film, a Legacy jobban is nézett ki (a csajok fehér latexben nagyon dögösek voltak) és jobban is szólt (valahogy jobban illik a Daft Punk ehhez a világhoz mint a NIN). Sajnos abból sem emlékszem már semmire a sztoriból.

Minden a reprezentáció és az én reprezentációimba a számítógép működéséről nem férnek bele ezek a bunyós programok.

Zene.