Na, most jó hosszú lett a lista, meg a hétvégén megírtam nagyját, szóval most nincs annyira összecsapva, de még mindig távol vagyok attól, hogy mindent amit érdekesnek találok egy filmben leírjak. Mindenesetre az azért látszik, hogy esténként mostanában inkább a filmnézést választjuk a hírek helyett, a filmekben kevesebb, de jobb minőségű a fikció. :)))
Industry (2. szezon): Na, ebben a szezonban legalább lejöttek arról az irritáló vágási módszerről, hogy egy snitt alatt időben is ugranak pár percet/másodpercet, érdekes ötlet volt, de nem működik, legalábbis én nem élveztem. Meg a családok is előkerültek, most ugye kevesebb szereplő van (az első szezonban kiszórtak párat az induló csapatból), lehet a családjukkal is foglalkozni, persze, mindenkinek diszfunkcionális a családja, mert hát normális ember miért választana pénzügyi karriert, ugyebár? Az első szezonban részenként két szex jelenet volt, egy érzelmileg megalapozott meg egy random, most visszavettek egyre, de az maradt, hogy néha elég random a dolog, persze valószínűleg felépítenek erre valami narratívát az abúzusról, bár eléggé kerülgették a forró kását az első szezonban megindított szálon. Amiben nagyon jól nyomják az az, hogy a főszereplő csaj talán a legkibírhatatlanabb főszereplő akit láttam sorozatban, a végén lenyom egy olyan hátbaszúrási piruettet ami után kijárna neki a kiiktatás, de azt is csak kerülgetik, gondolom ő lesz most már a főszereplő végig. Azért nagyon biztosak a dolgukban a sorozat készítői, hogy egy ilyen antipatikus karaktert nyomatnak, persze lehet, hogy csak próbálnak megfelelni annak az elképzelésnek ahogy szerintük az emberek elképzelik a pénzügyben dolgozókat. Engem ez a téma nem nagyon foglalkoztatott eddig, de ez elég húzós azért. És persze semmit sem igazán mondanak arról, hogy mi is az ok-okozati mechanizmus, az emberek lesznek ilyenné a sok pénz torzító erőterében, vagy ezeket a karaktereket vonzza be az erőtér. Lehet, hogy lesz valami nagy meta a végén, én eddig nem érzékeltem, de nélküle eléggé l'art pour l'art gonoszság ez a sorozat.
American Psycho (2000): Ha már úgyis adja az HBO, akkor illett megnézni ezt a filmet, az én emlékeim szerint az első film, ami bemutatja a pénzügyben dolgozók üres életét és gonoszságát, de hát én zöldfülű vagyok ebben a témában, biztos volt előtte is már ilyen film, amiben csak ez az egy téma legyen (persze arról, hogy a pénz nem boldogít már sokan beszéltek, már az It's a Beautiful Lifenek is az egyik központi témája, de az csak érintőleges arra, hogy milyen is a pénzügyi dolgozók világa). Nem nagyon tudom mit írjak erről a filmről, egyrészt bizonyára 2000-ben nagyon megbotránkoztató volt összekapcsolni az átlagos slasher horrort a szupergazdagokkal, de ez a téma ma már messze nem annyira újszerű és a kaszabolás technikája is sokat fejlődött közben (persze én csak a zombis filmekből tudok kiindulni ilyen téren). Azért történelmi darab, de nekem már nagy revelációt nem jelentett, meg aztán, láttam is már valamikor, szóval többé-kevésbé ismerős volt még néhány jelenet.
The Deep (1977): Jó kis úszkálós film, a régi filmek minden problémájával és sármjával. Az egyik legviccesebb bunyót ebben a filmben láttam, két ember egyszerre próbálja kitekerni egymás nyakát, nagyon fura látvány és nem is igazán talált követőkre a filmvilágban, általában valaki mindig védekezik és valaki támad, mindketten támadjanak, az fura, főként egy ilyen nyakatekert helyzetben (nyahaha). Az is vicces, hogy a profi búvár mindig utcai ruhában merül, majó, ing, miegymás, talán még a zsebóráját is magával viszi. Amúgy nem rossz a misztérium kibontása, gondolom a drogok akkoriban még messze nem voltak annyira a zeitgeist része (bár valószínűleg ez is csak az én buta elképzelésem, mióta olvastam az éter világhódító útjáról, azért a régiek sem voltak azok a naiv báránykák aminek képzeljük őket). Mindenképpen ajánlom ezt a filmet is megnézésre. Egyébként az a heurisztika, hogy ha az HBO-n régi filmet lehet látni, akkor az biztos jó elég jól működik, mert tényleg fölösleges lenne egy gyenge filmet forgalmazni 77-ből.
Outland (1981): Ezt nem az HBO-n láttam. :)) Egyébként egyre jobban kedvelem Sean Connery-t, de miközben ezt a filmet néztem, kicsit az volt az érzésem, hogy ő mindig a James Bond karakter valamilyen variációját játssza. Ebben egy rendőrt alakít a Jupiter Io holdján épült bányában. Vicces, hogy az űrrepülés és űrtechnika ide fejlődött, de a fegyverek azért a régiek maradtak, shotgunnal lődöznek itt, semmi lézerpisztoly vagy lézerkard nincs. Biztos nem akartak a Star Wars lábujjára lépni. Egyébként a sztori nem rossz, csak annyit árulok el róla, hogy drogok meg kapitalizmus. Egyébként maga a bányász kolónia elég jól be van mutatva, szerintem a látvány egész jó, még űrséta is van benne, igaz, egy kicsit nonszensz, de hát akkoriban még nem volt annyi ismerete az embereknek az űrsétával kapcsolatban (bár azért a Hold már egy évtizede lekerült a menüről). Érdekes ezeket a régi filmeket nézni, a történet már nem üt, de a látvány szerintem érdekes és számomra elviszi a filmeket.
Meteor (1979): Ez megint Sean Connery, itt éppen tudós aki a hidegháborús fegyverrendszert használja a gonosz meteor elpusztítására. Ez leginkább katasztrófafilm, az a legerősebb benne, de a világ is érdekes, bár lehet, dokumentum filmet kéne nézni inkább abból a korból. Meg persze legyen béke, jobb ha nem háborúzunk, van elég probléma, pl. egy bazi nagy meteor, de azért a fegyver menti meg a világot, de azért mindenki tesz egy kört a trutyiban előtte. Kicsit uncsi az eleje, de én jól szórakoztam, amikor beindul a katasztrófálás akkor meg pláne. Kár, hogy a gonosz meteor elméletével is hamarabb találkoztam tudományos környezetben mint fikcióban, pl. ez által a film által.
Sunshine (2007): Danny Boyle (Trainspotting) és Alex Garland (Annihilation) kedvenceim, meg Cillian Murphy is, szóval nagyon szeretném ezt a filmet szeretni, de valahogy mégsem megy annyira. Egy kicsit zavar, hogy tele van tudományos és informatikai hülyeséggel, most tényleg nem fogom megkérdezni a dzseminájt, hogy rengeteg elektromos energia rendelkezésre állásánál biztos nincs-e jobb módszer a co2 felbontására mint a növények, de tuti biztos vagyok benne, hogy a legtöbb megpróbáltatás amivel az űrhajó legénysége találkozik az útjukon teljes nonszensz és még a mai világban is előre látták volna és megoldották volna őket, nem hogy 2050 körül, amikor már képesek vagyunk fúziós erőmű magot építeni és mesterséges intelligenciát, ami elfelejt szólni, hogy van egy új személy a fedélzeten. Meg a hajótérben kevés a levegő, de a rakomány egy bazi nagy kocka amit szintén finom friss levegő vesz körül. Meg miért kell hűteni a processzorokat negatív fokokra? Elmuzsikálnak azok jól 80 fokon is, az enyém is azt csinálja amikor kompilálok. Szóval ha a tudományos dolgokat kivesszük, nem sok marad, a vallásos vonal már nem is zavarna annyira, ha nem az Event Horizont adnák el pepitában. Azt hiszem, amikor először láttam ezt a filmet, akkor is csalódtam és most is, pedig most akartam nem csalódni, de azért mégis kevés ez így. Ami értékelhető benne, az az űrhajósok közti dinamika, meg az, hogy az egyik képtelen feldolgozni azt, hogy hibázott, ezek tényleg igazi problémák lesznek majd az űrutazásban, a kérdés már csak az, hogy általános mesterséges intelligencia jelenlétében miért is dugnánk embereket űrkapszulákba? Vagy talán azt kéne értékelni, hogy nincs politikus az emberiség utolsó reményét reprezentáló űrhajón? Tudom, hogy ahhoz, hogy jó sci-fi filmek létezhessenek, rossz filmek is kell létezzenek, de miért pont ennek kell annak lenni?
Inventing the Abbotts (1997): Jó kis film, gondoltam haladok a Jennifer Connelly filmográfiával, de sajnos ebben a filmben nem sokat szerepel (igaz amikor szerepel akkor néha ruha nélkül teszi). Amúgy a sztori az 50-es évek mitikus Amerikájában játszódik és a 90-es években készült, szóval nekem duplán mitikus. Itt azért már nem tökéletes minden, de még mindig a 90-es évek problematikáját járjuk körül, az egyenlőtlenséget, a nők elnyomását, a karriert, a reakciót és a progressziót. Azért a végére minden jól alakul, a szerelmesek (az elején a két mellékszereplő) megtalálják egymást és boldogan élnek míg meg nem halnak. Talán az a legérdekesebb ebben a filmben ahogy áthúz a mellékszereplőkből főszereplőket csinálva és persze megteheti, mert mindkettő az elején a családtagjaik életében játssza a mellékszerepet, szóval valahogy egyszerre vannak karakterizálva.
Gladiator (2000): Ezt most csak véletlenül néztük meg, kérdeztem E-t, hogy emlékszik-e rá, azt mondta, hogy nem, erre nekifogtunk nézni, aztán megnéztem, hogy 2024 novemberében még írtam is róla. Annyira már nem figyeltem a történetre, inkább az összekötő snitteket figyeltem, amik végülis a film 80%-át teszik ki. Érdekes, hogy mennyire szükség van ezekre a dolgokra is, emberek mennek egyik teremből a másikba, felvesznek, letesznek dolgokat, evés közben dumálgatnak, nem sok következményük van ezeknek a történet szempontjából, de nélkülük nem működne. Érdekes lenne megkeresni azt a filmet, amiben a legtöbb ilyen jelenet van és a legkevesebb fontos jelenet és mégis sikeres tud lenni. Jó lenne ha erre is tudnék figyelni.
Threads (1984): Ez nagyon durva cucc. Egy tévé film, arról szól, hogy mi van akkor, ha Sheffieldben ledobják az atomot. A film első felében minden okés, az emberek élik a megszokott életüket, a háttérben a tévében egy egyre elmérgesedő konfliktusról beszélnek a NATO és a Szovjetunió között (poén, hogy Iránon kapnak össze, hoppácska), aztán amikor már az emberek elkezdenek tüntetni a háború ellen már régen késő és egyszer csak ledobják az atomot. Az elpusztult várost nem igazán tudják bemutatni, arra nem volt pénz, de az emberekre gyakorolt hatást azt elég jól bemutatja, az elszenesedett hulláktól a sugárfertőzésig minden benne van. És persze a nukleáris tél és a megnövekedett uv sugárzás és minden egyéb is, a végén már a nyelv is elsatnyul amit a túlélők beszélnek, meg persze visszakerülnek a középkori földműves közösségbe, csak éppen a termés sokkal rosszabb és nincs igazán kialakult vezető réteg, akik irányt tudnának szabni. Elég sokkoló film, pont az által, hogy nem a megszokott érzelmi szálakat pengeti, hanem megpróbál tényszerű lenne (persze leginkább spekuláció az egész, tekintve, hogy eddig még elkerültük az atomháborút, de jó okunk sincs azt feltételezni, hogy ha átesünk rajta, akkor majd megjelenik a megváltó a fehér lovon és mindent jóra fordít). Szerintem kötelezővé kéne tenni minden politikusnak. Egyébként ez az a film, ami kibillentette bennem a főszereplő elsődlegességét a film történetével kapcsolatban, amiről a tegnapelőtt írtam. Itt is vannak főszereplők, de nem igazán irányítanak semmit, csak ők van a képen a legtöbbet, tehát ők szenvednek a legtöbbet a film második felében.
Utopia (UK, 1. szezon): Ezt a sorozatot azért választottam, mert valaki azt írta, hogy a Pluribus rajongóknak ajánlja. Hát én nem tudom mi a kapcsolat a kettő között, legalábbis az első szezon alapján, de nem bánom, hogy megnéztem és egy kis időt hagytam az ülepedésre is. Elég régen készült, 2013-ban, de nagyon ráérzett az antivax, bioterror és egyéb összeesküvés elméletekkel átszőtt világunkra most, a kovid után 6 évvel. Szóval valamilyen biofegyverről szól, legalábbis az első szezon után, amelyről valaki rajzolt egy képregényt és a képregény keresésével telik nagyjából az idő, de jól meg van spékelve mindenféle nyalánksággal közben, pl. vicces ahogy a h1n1 influenzát "lebuktatja", pedig szerintem az tényleg átment akkoriban a bolygón iszonyú hamar, E. és én is átestünk rajta, még a blogban is van jele. Ami még húzós, az a brutális mennyiségű halott, egyébként nem látványosak az akciójelenetek, de nagyon sok ember meghal, főként egy darab bérgyilkos fószernek köszönhetően, aki nem nagyon filózik azon, hogy milyen módszerrel oldja meg a problémákat amikkel szembe kerül. Egyszer kicsit túl is tolja a dolgot, akkor kicsit gondba esik, de aztán hamar kigyógyul. Talán az a legzseniálisabb az egészben, hogy annyira földhözragadt és az emberek meg helyszínek földhözragadtsága az egész történetnek ad egy ilyen "ez simán benne van a pakliban" ízt, ami pedig azért eléggé elszállt. Vagy fene tudja. Szóval nagyon jó cucc, de az még kérdés, hogy kapcsolódik a Pluribushoz?
The Goldsmith's Secret (2025): Na ez egy viszonylag nyugis szerelmes film, kis időutazással megspékelve azért, hogy legyen egy kis extra misztikum abban, hogy pontosan miért találkozik is két ember és szeret egymásba. Szerencsére megy ez legtöbbünknek időutazás nélkül is, és amilyen árat fizetnek a szereplők az időutazásért én azt tuti nem fizetném meg. Néha az a misztikus, hogy nincs mysztyka. :)
4:44 Last Day on Earth (2011): Ez meg egy jó kis nyugis világvége film, konkrétan két szereplő utolsó napja egy picit aluldefiniált világvége szcenárióban. Egyébként nem nagyon töltik másképpen az utolsó napjukat mint a többi napjukat akár, talán az a legérdekesebb az egészben, hogy az ember várja, hogy történjen már valami extra, de aztán lassan rájön, hogy ez nem az a film. Azt most nem fogom leírni, hogy mivel is töltik az utolsó napjukat, de szerintem ha arra gondolunk, hogy mit tud egy átlagos napon csinálni egy rendező meg egy festő, tehát két olyan ember, akinek nem kell munkába járni, ráadásul 2011 van, amikor már az internetes kommunikációnak vannak bevett formái, akkor elég könnyű kitalálni azt amit látni lehet. Egyébként megnyugtató, hogy lehet így is megélni az utolsó napot, itt a fikció legmagasabb szintje maga a valóság. Bejött, de lehet, hogy egyszer majd leesik, hogy a meta szinten azért van gubanc elég.
Oppenheimer (2023): E. még nem látta, ezért nekifutottunk, két adagban sikerült is megnézni. Én már láttam (moziban), ezért nem az kötötte le a gondolataimat amit látok, hanem az, amit gondolok. Pl. azt, hogy csak a kommunisták voltak meztelenek ebben a filmben. Meg hogy alapvetően arról szól, hogy azok akik a latint szerették az iskolában, meg azok akik a mateket, milyen jól megvoltak addig amíg ki nem tört a háború, a fickó jár a komcsikhoz kettyinteni, de azért nem köteleződik teljesen el az ügyük iránt, de ez mindenkinek megfelel így. Aztán háború, meg atom bomba és hirtelen a politikában találja magát és azokkal kell harcoljon, akik nem értenek a világ működéséhez, de a "nép bölcsessége" odateszi őket, hogy döntsenek a világ dolgairól. Mondhatnám azt, hogy a film harmada, ami a politikai csatározásokról szól, az valójában elfecsérelt idő, mert a fickó azért sok érdekes munkát végzett és bizonyára az európai tanulmányairól és kutatásairól is lehetett volna bővebben értekezni, meg az atombomba elkészítéséről is, kár a politikára szánt harmad, de valószínű, hogy a valóság ennél sokkal rosszabb, politikára sokkal több megy el az ember életéből mint atombomba gyártásra. Az is biztos, hogy a Strauss jogutódjai többet kaszáltak a filmen mint az Oppenheimer jogutódjai. Legközelebb viszont az összekötő snittekre fogok koncentrálni, ha nézem.
An Elephant Sitting Still (2018): Ez egy elég húzós kínai film, a fiatal rendezője a film elkészülte után öngyilkos lett és Tarr Béla nagy favoritja volt, szóval az talán nem meglepő, hogy 4 órát tart, kis látószögű, kézi-kamerás film baromi hosszan kitartott snittekkel, ritkán van két karakter fókuszban és egy baromi nagy város lakó és ipartelepén kolbászol pár fiatal meg néhány egyéb karakter és éli az átlagos életét, amikor történik valami tragédia (illetve most, hogy jobban meggondolom, talán négy is, ahogy vesszük), de ők tovább nyomják a régi kerékvágásban és aztán vége lesz a filmnek. Nem fogom leírni, hogy mik is történnek, de nem túl bonyolult dolgok, persze a karakterek reakciója kicsit atipikus, de azt, hogy mennyire, talán a kínaiak tudnák legpontosabban megítélni, meg azt is, hogy melyik karakter melyik társadalmi réteget reprezentálja és ki hogy szegi meg az íratlan szerződést. Nem mondhatnám, hogy nagyon élveztem és azt sem, hogy az eddigi elképzeléseimet Kínáról nagyon megváltoztatta volna, de valószínűleg én nem értem eléggé a képet a fejemben, hogy a film által felkínált ellentmondásokból tovább tudjam iterálni azt. Csak a keleti filmek szerelmeseinek ajánlanám.
The NeverEnding Story (1984): Vicces kis film ez, még nem láttam, éppen ideje volt. Főként gyerekek a szereplők meg mindenféle bábok, de hát mindenki volt gyerek egyszer, bár nem mindenki születik fantáziával (ugyanis egyesek csak a fantázia szimulákrumával születnek, persze erről nem ők tehetnek, hanem a születés). Arról szól, hogy az éghajlatváltozás el akarja pusztítani a világot és erre mit tesznek a világ lakói, egyetlen gyerekre bízzák a világ sorsát, hát persze, hogy elpusztul, de aztán előkerül egy jó csaj és a gyerek meg a csaj együtt újra létrehozzák a világot egyetlen porszemből (meg gondolom némi akrobatikával, amely képességeiről a srác a film közben ékes tanúbizonyságot tesz). Ja igen, és van még egy dolog a filmben amit valóságnak szoktunk nevezni, de az csak azért kell oda, hogy összezavarja a nézőt. Meg van egy sárkány is, aminek kutya feje és teste van, de szárnyai nincsenek, de azért repülni tud. Normális dolgok.
Snowpiercer (2013): Ez egy jó kis sci-fi történet egy jégbe fagyott világról amelyen már csak egyetlen vonat köröz, de sajnos a sci-fi-zés ezzel meg is áll nagyjából, a történetben leginkább csak egy szó szerinti osztályharcra futja a vonat végében utazó szegények és a mozdonyt vezető fickó között. Legalább a megszokott koreai stílusban van elmondva a történet és van benne rengeteg bunyó (még egy olyan Old Boy-os is) meg mindenféle vicces helyzet (hogy lehet 18 évet eltölteni csak bulizással?), amelyeknek amúgy nincs sok értelme a történet szempontjából, inkább csak azért vannak, hogy színesítsék a képet és töltsék az időt. Aztán persze a vége valószínűleg pozitív, de ha egy kicsit jobban belegondolunk, lehet, hogy negatív. Olyan sokat nem is számít.
Gangs of New York (2002): Ez egy kis gengsztertörténet, de az igazi főszereplő az Nyú Jork, nagy gengszter volt a hely régebben, mostanában egészen megszelidült, mióta rájöttek, hogy csalják ki az ember pénzét statisztikával és nem fegyverrel. Persze egyesek érezhetnek ez iránt a világ után nosztalgiát, de csak azért, mert nem voltak ott és csak filmekről ismerik. Jobb a statisztika csizmája alatt sínylődni mint egy kis hadúré alatt, aki ráadásul mellékállásban mészáros is. Mit mondjak, a helyszín sokkal érdekesebb mint a történet, valószínűleg ez is volt a cél, meg talán így életszerű is.
Goldfinger (1964): Azért nézem újra a James Bond filmeket, mert egy nagyon érdekes filmes kísérletként is lehet értelmezni őket, meg hát hidegháborús reményforrás, meg technikai haladás és persze csajok. Minden részlet nagyon érdekes számomra, kivéve a központi figurát. Gondolom nem nagy rejtély, hogy miért nem tudok azonosulni vele. :)) Szóval most jó szpojleresen leírom azt, amit érdekesnek találtam benne, kezdjük mindjárt azzal, hogy van benne egy jelenet, amikor a katonák azt játsszák el, hogy elalszanak, ami vicces, mert ugyebár eljátsszák a filmen, hogy eljátsszák az elalvást, ez már másodrendű meta, vajon van olyan film, ahol harmadrendű van (azaz eljátsszák, hogy eljátsszák, hogy eljátsszák, gondolom legkönnyebben úgy lehetne ezt értelmesen megoldani, ha valamilyen színházi szerepben is színházi szerep menne, talán éppen a novemberben nézett Asteroid Cityben ez volt a spíl, újra kéne nézni)? Aztán az is poén, hogy a katonák azért csak eljátsszák, hogy elalszanak, mert Bond meggyőzi Pussy Galore-t (na, ilyen név sem lesz többé soha a filmtörténetben), hogy elárulja a titkos tervet a katonáknak és az ideggázt ki is cseréli ártalmatlan gázra, és persze hogy győzi meg? hát azzal, hogy megkeféli a szénában, némi dzsúdó után. Valahogy nekem mindig mellékszálnak tűnt a csajozás a Bondban, de itt konkrétan a történet legfontosabb része, nélküle nagyon nagyon sok halott lenne. Meg az is poén, hogy az atombombát nem Bond kapcsolja ki, hanem egy katona aki ért is hozzá, ő tehetetlenül nézi a szerkezetet, sőt, szinte fel is robbantja a nem megfelelő kikapcsolási kísérlettel. Ez biza nem egy szuper Bond, aki mindenhez ért és mindenkit le tud pofozni, ez egy jószerencsével és sok sármmal megáldott, de azért mégis elég átlagos ügynök. Meg az is mekkora poén, hogy a lézeres jelenetben csak simán blöfföléssel menekül meg, semmi karate. Meg az is, hogy legalább tíz percig golfozással telik az idő a filmben, gondolom ezért akkor még nem fizettek a klubok, egyszerűen csak ez volt a dzsentelmenek szórakozása, persze a gonosz az nem is igazi dzsentelmen. Egyébként nagy kár, hogy az aranyba burkolt csajból nem mutattak többet, tényleg nagyon látványos volt ami jutott. Gondolom ez volt az egyik fő beszédtéma a film után, hogy tényleg meghal-e az ember ha lefestik arannyal (egyébként nem :)). Nekem az is bejött, hogy végig volt egy kicsit olyan nyugisabb hangulata, mert nem úgy indult a történet, hogy valaki el akarja pusztítani az emberiséget és meg kell menteni, hanem csak van egy gazdag pasi és valami nem kóser vele és az is külön plusz, hogy egy igen intelligens problémát vet fel, ami talán nem is igazi probléma, hiszen mit számít az, ha az aranytartalék rádióaktív, az a dolga, hogy legyen egy helyen, másképp nem lenne tartalék? Szóval nagyon bejönnek nekem most ezek a filmek, az még külön vicces, hogy milyen bumfordi bunyók vannak bennük, szerintem ha megnézem az összeset, akkor kezdhetem is elölről, mert annyi meta kérdés összegyűl.
My Heart Is That Eternal Rose (1989): Ez egy jó kis hongkongi film, sokat lövöldöznek benne, némi ének is van és a történet egy kellően okos moralizálás a sorsról. Természetesen ennek is a környezete és hangulata az ami a legjobban bejön, szinte le is lehet választani a cselekményről, bár egyébként az sem rossz, szerintem az átlagos nyugati filmre simán ráver. Röviden azért leírom, meg itt egy jótúb zenés montázs, ha valaki nem akarja megnézni mind a 90 percet, de azért kíváncsi a hangulatra. Szóval van egy fickó, aki baromi szerencsés és baromi szerelmes egy pultos csajba, akinek az apjának segít valakit Hongkongba csempészni, de balul sül el a dolog, szóval el akarnak menekülni a Fülöp szigetekre, de végül a csaj meg az apja nem mennek vele, a csaj kénytelen prostituálódni, hogy az apja életét megmentse. Aztán 6 év múlva a fickó visszatér mint bérgyilkos egy megbízatásra és összetalálkozik a csajjal (akinek közben meghal az apja, mert alkoholista lesz a lánya sorsán epekedve). Aztán eldöntik, hogy megszöknek, de persze a csajt nem akarja a főnöke engedni, de segít nekik egy bébifész Tony Leung Chiu Wai (nagyon vicces itt látni, már eléggé befutott volt, de itt csak egy vicces mellékszerep jutott neki (persze szerintem még ez is sokkal jobban illik rá mint a Csendes barátban a főszerep)). A végén persze meghalnak, mert hát azért mégiscsak morálisan megromlottak, még ha nem is saját maguknak választották ezt az utat, hanem a körülmények eredményeként léptek rá. Jó kis kombó ez a történet.
Great Expectations (1998): Én nem láttam ezt a filmet, azt hiszem, pedig nagyot ment amikor megjelent. A 90-es években még volt ez az erotikus thriller stílus (Basic Instinct) ami teljesen kihalt sajnos valamikor, ez inkább csak egy utórezgése annak, de szerintem nagyon jó kis példány, bár már azért eléggé visszafogott. A téma az egy variáció a szerelem + a fagyi visszanyal kombóra, ami egy elég jó kombó, csak sajnos elég kiszámítható, de hát a szerelem témában két lehetőség közül kell választani a végén, nem nagyon lehet sokat újítani, leginkább középjátékra kell tartogatni a nagyágyúkat (itt talán a pózolós/festős jelent). De ha az ember kicsit elszakad a sztoritól és azon kezd gondolkodni, hogy milyen más aszimmetrikus kapcsolatok érdeklik, hamar eljuthat oda, hogy az univerzum mikor fog utána szaladni azt kiáltva, hogy "Mit tettem?". Na ezt már mindenki helyettesítse be maga. Gondolom a sztori a rablóval egy másfajta véletlenül létrejövő szeretet akarja bemutatni, de annyira azért nem erős, legalábbis nekem most, vagy csak ritkább, tehát mesterkéltebb is ebben a történetben. Vagy mindenkire rátalál legalább kétfajta szerelem, még ha két bomba ritkán is kerül egy repülőgépre? Meggondolandó.
Holland (2025): Ez egy meglepően jó kis film, a sztori nem annyira erős, meg nem is fontos annyira. Én azt találtam a legérdekesebbnek, hogy visszaviszi a 2000-es évek elejére a mostani közhangulatot és ez elég szürreális élményt eredményez. Lehet, hogy ez inkább szükség volt (a mostani érzelmi szálakat kell pengetni de a 2000-es évek nosztalgiájára is érdemes építeni) mint művészi üzenet (ugyanis az egész vibe nagyon aktuális én nem illik bele abba a korba (bár ugyebár ez csak az én megítélésem a korról)). De egyébként az is érdekes, ahogy a film azzal játszik, hogy a pasas titkos hobbija igazából csak kétféle lehet (illetve lehetne többféle is, de filmekben csak két lehetőség szokott lenni). Igazából az egész film erről a játékról szól, hogy melyik is a pasas titkos hobbija és még van egy kis extra szósz, pl. a nő álmai (nem lepne meg, ha lenne folytatás az ő titkos hobbijával). Szóval ajánlom ezt a filmet, elég szokatlan és fura a hangulata.
Call Me by Your Name (2017): Ez a film két férfi szerelméről szól, az egyik 17 éves (ezentúl srác), a másik 24 (ezentúl fickó), ez nagyjából már a plakátról is lejön. Ez a téma engem nem nagyon érdekel, ezért ki is akartam ugrani, de a tuitteren valaki azt mondta, hogy nagyon jó cucc és hát végül is, Chalamet, aki előbb-utóbb be fog kerülni azok sorába akiknek minden filmjét meg akarom nézni, szóval akkor megnéztük. Hát nem bántam meg, mert egyrészt szép a környezet, 1983-ban játszódik Olaszországban, a nyári vakáció alatt, tele van szép képekkel, jó kis klasszikus zenével és hát filózgatnak is benne, de reggeliznek hosszan, meg várost néznek, meg a tóban úszkálnak. És egy kicsit buzulnak is, de persze még bőven a jóérzés határán belül, de alapvetően nyugis a film. Egy kicsit a wikipédia is előkerült közben, erről később. Szóval alapvetően arról szól, hogy egy amerikai srác szokás szerint Olaszországban nyaral a szüleivel, az apja amerikai, valami tanár vagy régész, az anyja francia. Meglátogatja őket az apja doktorandusz diákja, akivel a srác az elején eléggé ellenséges. Aztán telnek a napok, jobban megismerünk mindenkit, a srác nagyon okos, meg az igazi, örök érvényű tudást hajtja, klasszikusokat olvas meg Bachot zongorázik, a doktorandusz meg nagy nőcsábásznak tűnik aki azért bakalódik a sráccal. Aztán egyszer csak szerelmet vallanak egymásnak és utána lefekszenek egymással, majd még kis idő után a fickó hazamegy és kb. ennyi. Persze a homo kapcsolatokban azt hiszem, az első lépés nehezebb mint a hetero kapcsolatokban, mert ha az ember félreérti a jeleket, akkor nagyobb az ára az érzelmek kimutatásának (erre van egy hetero kapcsolat is példaként felhozva a srác meg egy francia lány között aki szintén ott szokott nyaralni), de én pont lemaradtam arról, amikor a két szereplő között megváltozik a levegő (vagy nem, mindenesetre nekem a jelenet ott amikor fekszenek a töltésen és először megcsókolják egymást kicsit nagy lépésnek tűnt). Amúgy meg olyan rendes a rendező és a srác szájába is adja a mondanivalót, ugyanis egyszer beleolvas a fickó könyvéhez általa készített jegyzetbe, ami annyi, hogy az, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni valójában azt jelenti, hogy bizonyos dolgok csak a változás által léteznek. A folyónak folyni kell, másképp tó. Ez a gondolat számomra ismerős (erről szól a zenben a folyó áll és a híd mozog), meg az is, hogy a szerelemhez is kell a változás, a külvilág változásait belső változással kell lereagálni, de valahogy ez a két kép nem kapcsolódott össze eddig bennem, de most már akkor igen. Meg aztán érdekes meta-üzenet is, a holivudi kapcsolatok nem az időtállóságról híresek, talán ott egy kicsit túl sok is a változás. Lehet, hogy ezt is egy Laffer görbe vezérli? Egyébként meg az is érdekes, hogy a wiki szerint akartak folytatást (meg az utolsó jelenet is megágyaz a jövőbeli kiinduló konfliktusnak), csak hát a fickót játszó színészt egy időre cancellelték, meg a srác is gondolom nagyobb pénzügyi potenciállal rendelkező projekteket választhat már, de a folytatás már könyvben megszületett. Vicces lenne, ha mégis folytatnák és egy hosszabb filmláncot hoznának össze mint a Before Sunrise és két folytatása, amit én nagyon sajnálok, hogy nem tudtak folytatni, ott aztán nem volt gond a kémia szintjének a megállapításával a film során. Lehet, hogy a homo kapcsolatokban több filmes potenciál van mint a heteroban? Na, ennyire azért nem szaladnék előre. Az viszont tény, hogy homo ide vagy oda, nekem bejött ez a film, részben mert könnyű bemenekülni a fejembe és ott nézni a belső filmet, amit csak részlegesen befolyásol a külső film, részben mert tényleg szép darab.
