Ez nekem azt hiszem az év filmje.
Talán olyanoknak is tetszhet, akik nem szeretik az operát, de az azért mindenképpen segít.
Nagyon jól meg van csinálva, gyönyörűek a díszletek, a helyszín és Angelina is elég szép még, a film sem siet sehova, mert tudja jól, hogy nem mennyiségre kell menni, hanem minőségre, egy ember tartásáról mindent el lehet mondani egy két perces beszélgetésben Kennedy elnökkel. De két perc kell ahhoz is, hogy az ember kimásszon az ágyából és beszélgessen egy kicsit a komornyikjával és próbálja meg letagadni a bevett orvosságok számát.
Én nem vagyok filmkritikus, úgy tűnik, a szakma nincs elájulva ettől a filmtől, de én eléggé el vagyok. Nem is igazán akarok túl sokat írni most, mert jobb lenne inkább még egyszer megnézni a filmet, mint filózni. Csak még annyit, hogy persze eszembe jutott, hogy az utolsó tangó Párizsban nagyjából ugyanakkor játszódik mint ez a film (hmm, annyira nem is, a film 72-ben jelent meg, ez a történet meg 77-ben játszódik), egy kicsit a háttérben fel is tűnik az a bizonyos híd. Azóta nézegetem a műtárgyakkal való értelmetlen játékot a filmekben, ebben is van a zongorának egy ilyen vetülete, bár szét nem törik, de én ki akarom egészíteni az úrnő és a komornyikja közti dinamika megjelenítőjét ezzel a filmes rítussal is.
Majd ha megnézem újra, írok többet.
Zene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése