Ebben a hónapban nem valami sok filmet néztünk, inkább focit néztünk, pedig engem nem is érdekel a foci és az eredménye sem. Viszont van valami ellenállhatatlan varázsa az egyedi pillanatoknak, pedig én pont úgy szeretek élni, hogy én tegyem bele a pillanatba az egyediséget, akkor és ott ahogy szeretem.
The Running Man (1987): Ezt a filmet még valamikor a 90-es évek elején láttam videókazettán. Akkor nagyon félelmetesnek tűnt a labirintusban a kolbászolás és bunyózás, valahogy a tévésztárság kritikája nem jött le, vagy nem emlékszem rá. Mindenesetre jó cucc, nem túl bonyolult megérteni és bár nagyon eljárt fölötte az idő, nekem bejött most is a Netflixen.
The English Patient (1996): Akartam valami jó filmet még nézni a Netflixen amíg hozzá tudtam férni látogatóban. Sajnos semmi új dolog nem győzött meg, úgyhogy maradtam a réginél. Ez a film még mindig nagyon bejön, valószínűleg ez már örökké így is marad. Pedig mostanában már nem zavar össze a két fő történeti sík váltakozása, a történet tiszta számomra, inkább olyan dolgokon filózom, hogy a rengeteg pontatlanságot és torzítást az idő múlásában, a katonai dolgokban, a térképészeti dolgokban, stb. miért fogadom mégis olyan könnyen el. Talán egyszerűen csak mert bekerült ez a film a kedvenc filmek dobozába az agyamban és onnan nagyon nehéz kivenni valamit. De ki a fene hozta létre ezt a dobozt? Én tuti nem tudatosan, nem szeretem az abszolút dolgokat. Lehet inkább mégis a mérleg nyelve dől a kedvencség felé, elfogadom a hibáit, mert van benne sok jó dolog is. A háború eldőlt, de még sokan meghalnak addig amíg már senki nem hal meg, legalábbis a háború következtében. Így viseli magán a film a hibáit. Illetve, nem is hibák, hanem ellentmondások a valósággal. Most nagyon nem akarok ezekről írni, de azért legyen itt két példa: az első, hogy nagyon nem jönnek ki az évek, a fickó még a háború elején zuhan le a repülővel, de a háború végén ápolják, a másik meg, mondjuk a genfi egyezményre hivatkozni a háború elején, elég vicces. Az első hibát nehéz lett volna kijavítani, a másodikra tényleg nem értem mi szükség volt, főként, hogy abban a jelenetben eléggé felmentik a német katonákat, ami azért megint elég problémás. Lehet nem kéne leírnom a gondolataim ahányszor megnézem ezt a filmet, mert már túl kriptikusak, túl jól ismerem a jeleneteket és a történetet. Mondjuk nem is tudom, hányszor szokás megnézni egy kedvenc filmet, szerintem én ezt nem láttam tízszer sem, jó sok év alatt. Bizonyára vannak akik százszor is képesek megnézni egy filmet, de akkor már tényleg a kamerabeállításokon gondolkodnak közben. Gondolom. Én még ott tartok ezzel, hogy a látvány és a zene is teljesen lenyűgöz, mindahányszor megnézem. Ja, és valahogy összekapcsolódik a film az Indy and the Fate of Atlantis játékkal, ami szintén egy nagy kedvenc (az Indyben is van sok sivatag és német katona), de már nem tudom, hogy csak az évek során sodródtak a neuronok közel egymáshoz, vagy tényleg előbb láttam a filmet és amikor a játékot játszottam, akkor éreztem egy kicsit úgy, mintha a film világában kolbászolnék. Talán majd amikor lementik az emlékeimet, kibogozzák ezt a rejtélyt is.
Career Opportunities (1991): Ez a klipp meggyőzött, hogy meg kell nézzem ezt a filmet és nem csalódtam. Jó kis buta film, de még azokból való, ahol nem kell túl sok kontextust fellelni van betenni magunktól, hogy teljesen másként értelmezhessük a történetet, ha éppen ahhoz van kedvünk, vagy korunk. Mindenesetre oda kell figyelni, ha az ember nagy bevásárló központban jár, nehogy elüsse a gondatlan görkorizás szelleme.
The Hot Spot (1990): Ez megint egy jó kis film JC-vel. Meg persze Virginia Madsennel, meg Don Johnsonnal. Elég explicit, nem tudom milyen besorolása volt anno, de hát nem is igazán érdekel. Persze a mai filmek tudnak sokkal explicitebbek is lenni, ha akarnak. Most éppen gondolkodom, hogy milyen hasonló témájú filmet láttam mostanában, semmi sem ugrik be a U Turn-on kívül, de hát már az sem mai csirke. Talán meg kéne kérdezni a chat-gpt-t. Na mindegy, szóval nekem bejött, de ez azért arról szól, hogy a két főszereplőnő bájai adják el a filmet, meg egy kis texasi kisvárosi hangulat, ami filmben engem is érdekel, néha.
The Fifth Element (1997): Ezt is nagyon sokszor láttam már, egy időben még úgy is éreztem, többet mond nekem mint az átlagos buta sci-fi a Föld megmentéséről, aztán most már vagy az átlag változott, vagy a megmentés nem az igazi már, fene tudja. Most úgy értelmeztem, hogy jön a szuperlény és kioktat minket, hogy milyen rossz is volt az a világháború, pedig csak 2%-a Föld lakosságának halt meg tőle, akiket becseréltünk egy óriási technológiai és szervezési ugrásra, amelyek egy új aranykort hoztak el a Föld történetében. Amit persze sikerült disztópiába fordítanunk, mert az ember képtelen az arany középúton járva élni, de azért még mindenünk megvan ahhoz, hogy kijavítsuk a hibáinkat és a sors is kegyel még minket. Szóval enyhén elitistának látom azt, hogy az abszolút gonoszság legyőzéséhez ilyen gyenge stratégiát használnak a szuperlények a hatvan millió génes kromoszómáikkal, de hát na, a mag erős, nem hiába járnak a Földre egy kis genetikai felfrissülésért. Ami most igazán bejött, az a látvány, mennyire jól működik még most is, teljesen uralja a rendező a néző figyelmét és abból annyit látunk meg, amennyi még pont működik. Azért azt hiszem, egy időre jegelem ezt a filmet is. Fura, mert úgy érztem, a The English Patientet bármikor újra tudom nézni, de e helyett inkább néznék valamilyen más sci-fi-t a 80-as, 90-es évekből.
Pollock (2000):Érdekes figura volt ez a Pollock. Nekem nem sokat mondanak a festményei, de még sosem láttam egyet sem élőben, lehet, úgy működnek. Az tuti, hogy nagyon tisztelem ezeknek az absztrakt stílusoknak a képviselőit, mert elég tökösnek kell lenni ilyen cuccokkal kiállni a közönség elég. Főként a 40-es, 50-es évek átlagos amerikai polgára elé. Bár fene tudja, lehet, hogy volt bennük egy óriási igény a változásra, pont ezt lovagolták meg ezek a művészek. Mindenesetre érdekes, hogy a film meg sem próbálja értelmezni Pollock műveit, inkább csak bemutatja a karaktert. Nem tudom mennyire valóságos, de valószínűleg sokan egyetértenek ezzel a karakterrel, aki annyira megszokta a gürcölést és útkeresést, hogy amikor beütött a siker, már nem tudott mit kezdeni magával. Érdekes, mennyire limitált az ember, de néha azért elég mélyre le tud ereszkedni egy gondolat kútjába. Aztán csak simán megfullad benne, de mélyebbre ment mint a kortársai és megmutatja a következő nemzedéknek, hogy merre érdemes menni, ha az ember a mélységet keresi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése