Na jó, akkor még egy gyors bejegyzés, míg a kávét iszom.
Szóval megy a meccs a fejemben, aztán beugrott, hogy csak a létnek fáj a nemlét, a nemlétnek nem fáj a lét. Normális kis aszimmetria, de az emberek általában szimmetriát éreznek itt, még ha tudják is, hogy a nemlétet a semmi jellemzi, szóval fájdalomból sem jut neki. De miért szeretik úgy az emberek a szimmetriát? Általában az emberekben a szimmetria szép szokott lenni, de ugye azért szép, mert szimmetrikus és nem azért szimmetrikus mert szép. Aztán kezdtem hallgatni ezt a Queen + Paul Rodgers koncertet Kievből és amikor a klasszikus számokat énekelte Paul, akkor az nagyon nem jött be, túlontúl beleégett Freddie hangja a fejembe. Vajon aszimmetrikusnak találom azzal amit megszoktam és az zavar? Ugyanígy vagyok a János Vitézzel is, a lemez annyira beleégett a fejembe, hogy minden más verziót pocséknak találok (igaz, csak Kolozsváron próbálkoztam még vele).
Most megint beszippantott a Queen zenéje, közben meg persze dolgozgatok, meg netezem és felfedeztem, hogy a Queen legjobb videoklippjeit egy német fickó rendezte, Rudi Dolezal, aki egyébként Sandra Everlasting Love-ját is rendezte. Mekkora poén lett volna, ha valaha a Queen meg Sandra együttműködött volna és mondjuk összehoztak volna valami jó cuccost az Under Pressure szintjén. Hmm, még kell várni vagy 10 évet és összehozza a mesterséges intelligencia. :) Egyébként jó, hogy ez a Rudi nekifogott a jótúbon megosztani a gondolatait és a történeteit, sajnos nincs időm meg is hallgatni őket, meg hát, jobb a Queent hallgatni mint a történeteket hallgatni róla. Persze, megnéztem megint a Bohemian Rhapsody-t, most még inkább bejött mint először, persze most kicsit magam alatt vagyok, de hát én akartam küzdeni, azt meg csak egy irányba lehet.
Demó.
Zene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése