filmek

Ebben a hónapban elég sok filmet néztünk meg. Viszont elromlott a tévénk, szóval még nem tudom mi lesz a következő hónapban, lehet a kisebb tévén folytatjuk, lehet könyvet olvasunk, lehet veszünk egy még nagyobb tévét. Az HBO előfizetést azért nem mondom le.

The Shining (1980): Nagyon régen láttam utoljára, inkább a vizuális dolgokra emlékeztem, mint a történetre. Az pl. teljesen elveszett, hogy mi a szerepe a kis srácnak, nekem csak annyi maradt meg, ahogy biciklizik a folyosókon, azt hittem, ő is csak a szociális díszlet része. Pedig nagyon nem, igazából ő a főszereplő számomra, hiszen ő érti mi történik, de nem irányítja a történéseket, szemben a papájával, aki nem érti mi történik, de ő irányít. Talán a végén van ez a legvilágosabban kifejezve, amikor a srác menekül, reagál, de egy jó kis csellel végez a papájával, aki üldözi. Azért tudja kicselezni, mert érti a helyzetet, a papa csak követi a lábnyomokat és lóbálja a fejszét. És hörög, de vicces módon én most semmi ijesztőt nem találtam az egész filmben. Lehet, a mostani ijesztegetős filmek túlontúl kondicionálták az agyamat a gyors vágáson alapuló ijesztegetésre, ebben a filmben nincs gyors vágás, minden olyan selymes, krémszerű, talán a túltolt steadycamnek köszönhető, de egyébként nekem nagyon bejött ez így most. Azt mondhatnám, hogy egy nyugodt világban élnek ahol nem kell a kormányzattal és az ellentétes ideológia híveivel foglalkozzanak minden nap, ahol van idő pihenni és elmélkedni, az egyetlen baj az, hogy néha a múlt betör a jelenbe, de az is egy lezser múlt, amelyben az emberek örökké partiznak és csak ha már nagyon muszáj, aprítják fel a családjukat. Én visszamennék abba a világba élni. A mai világ az atyáink rémálma. Ha tudná a múlt mit hoz a jövő, nem sietne olyan nagyon beérni. Persze lehet, hogy a múlt sem volt éppen az a tejjel-mézzel folyó Kánaán, mint amilyennek mutatja magát.

Blood of the Heroes (1989): Ezt azért néztem meg, mert Rutger Hauer és Joan Chen és mert poszt-apokaliptikus világ, ami engem egyre jobban érdekel. De itt is minden olyan laza, az emberek agyba-főbe verik egymást valami értelmetlen sportban, de utána mindenki barát és még mindig léteznek az alapvető emberi értékek, mint a bizalom és a bajtársiasság. A mi apokalipszisünk nem ilyen lesz. Nagyon jól működött az, hogy a film nagy része a pusztában játszódik, de a végére lemennek valami föld alatti városba, ahol minden szarabb, de mégis ott él az emberiség nagy része.

L'immensità (2022): Érdekes volt, olyan szempontból, hogy olyan témával foglalkozik (transzneműség), amiről azt hisszük, csak a jelen problémája, de persze valószínűleg mindig velünk volt, csak a cociális média előtti korokban nem igazán kapott nyilvánosságot. Az egy kicsit problémás, hogy sehova se megy, az sem világos, mennyire jól mutatja be a helyet és az időt, de talán ezt nincs is amiért elvárjuk egy filmtől. Azért nézhető, nyugis kis film, de sokat nem kell elvárni tőle. Viszont nálunk beindított egy kis Penelope Cruz preferenciát a filmek kiválasztásában.

Jamón jamón (1992): Ez az első mozifilm amiben Penelope Cruz játszott, illetve inkább a mellei. Szerintem a rendező megérezte, hogy nagy karrier áll még a hölgy előtt és akkor kicsit bolondozott vele, amíg még nem kerül nagyon sokba az, hogy bevesse a melleit a történet vitelébe. Egyébként amennyire blőd a történet, nekem annyira bejön és még az sem baj, hogy látszik, volt ott még rengeteg ötlet, de vagy a vágóasztalon, vagy a költségvetésen elvérzett. Vannak szépen felépített motívumok, amelyek a végére teljesen elvesznek (pl a kamionozás), meg karakterek is (pl. az apja), meg hát egy tragikus vég, amit semmi nem jelez előre (de mennyire tragikus is az, ha valaki sonka párbajban meghal). Szóval ez nekem nagyon bejött, ha nem is tudnék nagy mondanivalót megfogalmazni, a történet vicces, a képi világ érdekes (valamiért mostanában kezdek vonzódni a sivataghoz, amit nem értek, szóval lehet csak véletlenszerű kapcsolat azok között a filmek között amelyek mostanában bejönnek) és hát Penelope cickói is teljesen megérik a nekik szentelt időt.

Abre los ojos (1997) és Vanilla Sky (2001): Én a Vanilla Sky-t láttam, a spanyol előzményt nem és akkor most jött el az ideje, hogy megnézzem, de mivel már alig emlékeztem a Vanilla Skyra, megnéztük azt is. Meglepő volt, hogy mennyire pontosan lemásolták az eredeti spanyol filmet, talán egy-két leheletnyi eredeti ötlet van benne, de az is elsiklik, ha az ember nem figyel nagyon. Egyébként nekem az maradt meg a Vanilla Sky után, hogy egy mély pszichológiai dráma tele titkos ajtóval, de most megnézve kétszer is, hajlandó vagyok elfogadni a film által közvetlenül felkínált magyarázatot, azaz a fickó tényleg lefagyasztatja magát és a film második fele az álmaiban játszódik és akkor persze álom az álomban is létezik. Lehet azért fogadom most el ezt, mert időközben megbarátkoztam az ember lefagyasztásának gondolatával, meg az álom az álomban is ugyanolyan természetesnek tűnik mint az élet az életben (pl. 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás). Azt hiszem, az elmúlt 20 évben arra a következtetésre jutottam, hogy az átlagos dolgok a legfurcsábbak az életben, ami meg furcsa, annak jó oka van furcsának lenni és általában a legegyszerűbb ok az a jó ok. Egyébként nem tudnám megmondani melyik a jobb film, a spanyol valahogy közelibb, de az amerikaiban Cameron Diaz sokkal jobbat alakít és a karaktere sem az a szenvedő bambi karakter. Utólag összehasonlítva a két filmet, azért örvendtem volna, ha az amerikaiban nagyobbat mertek volna dobni és lenyomják az egészet lineárisan, elvégre a Fight Clubban mennyire jól működött a tudathasadott fickó lineárisan elmondott története, ha teljesen kimaradt volna a pszichológus karaktere és vele a magyarázó inzertek, de többet küzdött volna a fickó a két arcával, az nekem jobban bejött volna. Talán egyszer lesz egy elég tökös mesterséges intelligencia rendező aki kicentizi ezt.

Rogue Agent (2022): Ebben az a legdurvább, hogy nagyjából meg is történt ez a történet, csak a nevek voltak mások és pár apró részlet. A történet abszolút elviszi ezt a filmet, kb. úgy fogtunk neki megnézni, hogy ha belealszunk, semmi gond, folytatjuk másnap, de szó sem volt belealvásról. Nagyon jó, de művészet nincs sok benne, de nem is kell, a rántottára nem kell csoki, se juhar szirup.

Widows (2018): Ezt megint azért néztük meg, mert szerepel benne Liam Neeson, sajnos ez a tény egy kicsit le is lőtte a nagy csavart, mert bizonyára nem ugrik be egy filmbe 5 percnyi szerepért. Azért jó iparos munka, nézhető.

Bonnie and Clyde (1967): Ez ilyen álom az álomban film, mármint számunkra már régi, ugyanakkor egy még régebbi történetet mesél el, duplán el lehet gondolkodni azon, hogy most mi miért is került be a filmbe. Szerencsére egy valós történetet mesél el, hogy mennyire igaz, azt mondjuk nem tudom, nekem kicsit sci-fi, hogy Clyde nem volt "loverboy". Mindenesetre én minden percét élveztem, maradt idő a film nézése közben a Natural Born Killers párhuzamot is görgetni, szerintem érdemes lenne a két filmet egymás után nézni, persze előbb az utóbbit.

La Grande Bouffe (1973): Ezt a filmet még a Tranzit házban láttam, amikor még tartottak ilyen 24 órás filmmaratonokat. Sok mindenre persze nem emlékeztem belőle, de nem is kellett, ez azt hiszem tipikusan az a film, amiben ha az ember elveszik a gondolataiban, nem marad le igazán semmiről. Nem túl merész dolog azt mondani, hogy az élet három legfontosabb kelléke a kajálás, a szex és a halál. Na ebben nagyjából ezt csinálják, de hogy miről is szól, azt mindenki maga teszi bele, mert egyébként elég komótosan csinálják mindezeket a dolgokat és van idő közben azon gondolkodni is, hogy hova jön be a család, a haza és a vallás. Vagy a számítógép, a játék és a film. Vagy az atom, a molekula és ribonukleinsav. Azért jó dolog, hogy az HBO ilyen filmeket is műsorra tűz, de azért választhatták volna az explicitebb vágást is, ma már több is belefér.

Mad Max: Fury Road (2015): Nincs apokalipszis Mad Max nélkül, kellett most nekem ez a film, hogy megint meggyőződjek róla, hogy bár a világot meg lehet ölni, az embert nem. Persze ez nem igaz, de azért jó hinni benne. Örök kedvenc, alig várom a Furiosa-t.

The Walking Dead: Dead City (1. szezon): Amióta a pandémiában rákattantunk a Walking Dead-re, még nem sikerült lejönnöm róla. Mondjuk a többi spinoffot nem néztük meg, igazából ezek a spinoffok érdekelnek csak, amelyekben a fő karakterek játszanak. Ez sajnos egy elég gyengécske eresztés lett, hiába változott nagyot a helyszín és még a zombik is kezdenek mutálódni, hiányzik a főszereplők között az egészséges dinamika és persze csak ketten is vannak itt. A vége azért megmenti, ha lesznek elég tökösek és Negan tényleg visszatér a sötét oldalra, akkor azt megéri majd nézni, a többi már nem akkora dobás mint régen volt.

Mildred Pierce (minisorozat): A nagy gazdasági világválság nálunk már kosztümös kornak számít, abban a miliőben egy olyan történetet elmesélni, ami most is teljesen elmenne, nyerő vállalkozás. Persze az az érdekes, hogy a történet 1941-ben jelent meg és mennyire aktuális. Hiába, az csak mese amit egyesek a múltról mondanak. Teljesen jó cucc és hát Kate Winslet mindig nagyot alakít és vicces volt látni Evan Rachel Woodot kislány szerepben, nekem már mindig gyilkos android lesz.

Zene.