Ma reggel még nem gondoltuk, hogy este megnézzük a Traviátát. Szerencsére lett rá idő és elmentünk szerencsét próbálni, hátha lesz még jegy, esett is. Az opera oldalbejáratánál ahol a jegyeket is lehet venni, egy idősebb házaspár azzal fogadott, hogy kell-e nekünk jegy, mert ha igen, akkor van nekik és bevisznek. És bevittek az oldalbejáraton és én csak habogni tudtam, mert ugye románul is kellett beszélni. A második sorban szinte szélen volt a helyünk, ilyen közelről még sohasem néztem operát. Kicsit megváltozik ilyenkor az élmény, lehet nézni a zenészek hogy élik meg a dolgot, az énekesek arcáról mindent le lehet olvasni, lehet számolni a lélegzetvételeket, a letekintéseket a súgóra, most vettem először észre, hogy egy énekes rossz sort kezdett énekelni, de szerencsére az első szótag után észrevette. Nagyon élveztem, semmi perc alatt vége volt. És persze már amikor leültünk, kezdtem gyanítani, hogy magyarok a jótevőink, néha magyar szavakat szegmentált ki az agyam az éterből de arra gondoltam, hogy csak nagyon szeretném, hogy azok legyenek, de mire megkezdődött az opera, már biztos voltam a dologban. És mivel magyarok vagyunk, el is bénáztuk a kapcsolatteremtést, elmúltak a szünetek anélkül, hogy beszélgettünk volna, kicsit furcsa volt pár lépésre álldogállni az egyébként eléggé kongó előtérben és azon gondolkodni, hogy menjünk-e oda megmondani, hogy mi is magyarok vagyunk. Aztán a harmadik szünet végére úgy intéztem, hogy világos legyen számukra is, hogy magyarok vagyunk és akkor beszélgettünk egy percet. Aranyos emberek voltak. A rendezés is új volt, amire én emlékeztem, az puritánabb, de néhol erősebb (az utolsó felvonásban főként) volt, Violetta viszont maradt a régi, szóval már csípőből ment neki.
Ja, és szinte négy éve szintén a Traviátán sokkal jobban kezeltem a kommunikációt, akkor ismertem meg Kicsit. Hogy mennyire voltam akkor szerencsés, azt még az idő eldönti. :))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése