Megint csak egy pár sorra futja.
Spooks (2.-3. szezon): Eldöntöttem, hogy nem fogjuk ledarálni ezt a sorozatot, havonta csak 1-2 szezont nézünk meg, ebben a hónapban másfelet, így jobban üt (mint a pálinka is, de van esély, hogy időben megállsz). Az a legjobb ebben a sorozatban, hogy azzal próbál eredeti lenni, hogy leszedi a karaktereket a kémeknek emelt piedesztálról, bemutatja, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más, csak hát vannak bizonyos speciális képességeik, de ezek messze nem olyan általánosak, mint ahogy hinnénk, könnyen ki lehet őket zökkenteni a rutinból (mint pl. amikor egy alvó embert kell megöljenek és rájuk tör a bűntudat). Az sem semmi, ahogy elbánnak a főszereplőkkel, nem tudom, hogy ez volt-e az elejétől a koncepció, vagy mindenki dobbantott jobb gázsi reményében, mindenesetre a főszreplők nem semmi módon ki is iktatódnak a harmadik szezon végére, gondolom a következő hét szezonban még néhányszor berosálnak.
Snow Falling on Cedars (1999): Nagyon bejött ez a film, amikor láttam, lehet, nem 99-ben, de egy-két éven belül. Azt hiszem, azóta nem is láttam. Vizuálisan a hangulata nagyon megmaradt, nem is csoda, egy három oszkárral rendelkező operatőr fényképezte. Az is megmaradt, hogy az egész film alatt inkább a múltban játszódó jelenetek érdekesek mint a jelenben játszódó tárgyalás, valószínűleg Ishmael már rendesen lecsiszolgatta az emlékeit és csak a legjobb dolgok maradtak meg, mint nekem a filmből. Az pl. nem maradt meg, hogy Ishmaelnek mi volt a neve és az sem, hogy elveszítette a fél karját. De a jelenetek a cédrus fákban megmaradtak. Amik valójában nem is cédrusok, ha jól értettem amit olvastam (mármint az ami Amerikában van, az nem is igazi cédrus, még ha az is a neve, mert a cédrus egy mediterrán fajta). Többször újra kéne nézzem ezt a filmet.
Inside (2023): Ha valakinek van gondjai a bezártsággal, ez a film neki különösen érdekes lehet, nekem csak szórakoztató volt, de ami engem mostanában bezártság témában érdekel, az az elme bezártsága a testbe és arra nem könnyen alkalmazható amit a film mutat. Aztán persze lehet, csak én nem találtam meg a kulcsát. De a film egész jó.
Everyone Says I Love You (1996): Woody Allen gondolta, hogy vicces köntösbe bújtat néhány kemény témát, gondolom ebben az időszakban voltak gondjai a bizalommal meg az emberek éppen ott hagyták őt és még mindig Mia járt a fejében. Fene tudja, én kedvelem a Woody Allen filmeket, meg a fickót is, szóval ezért is nem követtem igazán, hogy miben is vétett és mekkorát, amikor mostanában kiteregették a szennyesét, de nem kell nagyon elvonatkoztatni a filmben látottaktól, hogy az ismeretlen szennyesre gondoljon az ember. De nekem akkor is bejött ez a film, mert lehet csak úgy is értékelni, hogy csak egy kis gyermeteg viccelődés az egész.
Insomnia (2002): Nem könnyű feladatra vállalkozott Nolan, az álmatlanság hatásait beleszőni egy bűnügyi történetbe, ami ráadásul próbál egy kicsit modern hangot is megütni azzal, hogy a bűnös próbál manipulálni azzal, hogy ő nem is igazán bűnös, mert egyébként egy jó krapek. Olyan nagyon nem sikerül neki, legalábbis én magának az inszomniának a reprezentációját a mindenféle szögből ágyban fekvő és rágózó Al Pacinóban kevésnek gondolom (persze semmi ötletem nincs arra, hogy ezt hogy kéne jobban), de azért több lábon áll a film, így sikerül érdekesnek maradnia. A vége kicsit rágógumis, hehe.
Shadows and Fog (1991): Nekem nagyon bejött a hangulat is meg a poénok is, meg az is érdekes volt, ahogy visszafogja magát, fenn van a labda (pl. a bordélyházban amikor beszélgetnek istenről), de direkt nem csapja le. Látszik, hogy valami mást akart rendezni, csak pár poént szabad elsütni, mert azok lehet nem illenek be a filmet inspiráló alkotók munkájába. A vége lehetett volna jobb, akár valami nagy csavarral, nem muszáj kiderüljön, hogy ki a gyilkos, de azért legalább kireggeledhetett volna és megtudjuk, hogy a város a pokol tornácára épült. Lehet, csak én nem vettem a lapot.
Touch (2024): Nagyon bejött, ebben a filmben is a visszaemlékezések a jó jelenetek, bemutatják, hogy két szép fiatal akik nagyon nem tolakodóak, hogyan szeretnek egymásba. A jelenben meg azt tudjuk meg, hogy a végén egymásra találnak és mivel nem tolakodó emberek, még a közös gyermekük életébe sem tolakodnak bele. Bizonyára a szerelmük a szerelem nirvánába megy, mert legyőzi a teret, az időt és önmagát is.
I'm Still Here (2024): Ez idén oszkárt kapott és nagyon jó cucc. Egy megtörtént esetet mutat be, egy brazil mérnök és politikust eltüntet a katonai diktatúra. Az a legerősebb a filmben, hogy nem akar meggyőzni arról, hogy ez mekkora tragédia volt, nem enged nagyon közel a fickóhoz, a családja sem szenved nagyokat. Gondolom ezzel a visszafogottsággal könnyebben általánosítható a hasonló bőrben járó emberek tapasztalataira, lehet, hogy ilyen céllal is készült, hogy nekik is megnyugvást hozzon, azon szerencséseknek meg, akik nem éltek át hasonló tapasztalatot, azért elég jó kis intő jel. Az sem kérdés a végén, hogy ki is van itt még mindig és a film által már örökre itt lesz.
Zene.
