mert úgy szerette a milka tehén a friss zöld füvet, hogy koevolválta mellé a kakaóbabot, hogy minél több tejcsokit gyárthassunk

Az van, hogy jó volt egy kicsit pihentetni a blogolást. De gyakran azért is írtam, mert valami gondolat elszórakoztatott, azt nem fájt tovább gondolni blogírás közben, mint egyébként sok mást. Sajnos ezeknek is vége szakadt, de most úgy döntöttem, hogy ezeket mégis csak le kéne írni, mert ez jó nekem, legalább is egy rövid időre.

Szóval én ritkán gondolkodom Istenen és valláson, de néha azért megteszem, most úgy jött ki a lépés, hogy azon gondolkodtam, hogy miért olyan a vallás mint a csoki. Kifejtem.

Szóval szerintem a dolog úgy kezdődött, hogy az evolúció rájött, hogy érdemes az édes dolgokat szeretni, mert sok állat gyorsan tud a különféle cukrokból energiát kinyerni. Aztán (bár igazából nem tudom, hogy előtte, közben, vagy utána, nem is igazán tudom olyan nagyon összehasonlítani a komplexitását a két mémnek, szerintem nem annyira egyértelmű, mint aminek látszik) arra is rájött, hogy az állatoknak érdemes öntudatot is adni. Az ember azt gondolja, hogy nagyon ritka az öntudat az állatvilágban, de szerintem ha komolyabban megvizsgáljuk a dolgot, lehet, rájövünk, hogy mégsem annyira ritka, csak kicsit másképp kell értelmezni sok-sok állat esetében, mint ahogy azt magunknál tesszük, pl. szerintem a szárnyasoknak mind van öntudata és amikor visszük a tyúkot levágni, ő is imádkozik az istenéhez, hogy fogadja el a lelkét és bocsásson meg a bűneinek. Aztán az öntudatra épült a szabad akarat illúziója, ezzel még szerintem a legtöbb ember rendelkezik. (Bár nem a mostani témához kapcsolódik, de pl. a belső hang illúziója már úgy tűnik csak az emberiség felének van meg, és az evolúció persze nem állt meg, csak átment a mémek birodalmába, ott azért már nincsenek domináns jegyek).

Szóval az ember fogta az édes dolgok szeretetét és elkészítette a csoki receptjét. Ugyanígy fogta a szabad akarat illúzióját és elkészítette a vallás receptjét. Mindkettő papírra van írva, mindkettő jó nekünk, ha megfelelő mennyiségben fogyasztjuk, de ha túltoljuk, akkor káros. Mindkettőnek vannak feltétlen hívei, akik rendesen túlzásokba esnek. A csoki mellé rendes kaját kell fogyasztani, másképp hamar véget érünk, a vallás mellé kell a tudomány is, mert nélküle a közösségre vagyunk utalva, ami jó kérdés, hogy még meddig marad stabil. És ahogy nem mindenki szereti a csokit, úgy nem mindenki képes hinni Istenben sem, a genetika azért mégis uralkodik a kultúra felett. Én szeretnék hinni abban, hogy mindenkinek megvan a helye a világban, de ez mostanában egyre kevésbé népszerű vélemény.

Bizonyára, ha tovább törném a fejem, más párhuzamokat is találnék, de ebből most ennyi elég. A lényeg az, hogy egy kicsit azért mégis visszatérek a blogoláshoz, de csak olyan témákról fogok írni, amelyek jól esnek nekem, nem kell azon gondolkodni, hogy ezen gondolatok fényében miért nem leszek remete vagy öngyilkos.

Demó. Demó.

Zene. Zene. Zene. Zene.

filmek

Ebben a hónapban sikerült egy kicsit több filmet megnézni, de megint nem írtam meg a véleményem időben, ezért most rövidebb lesz ez, mint szeretném, de hát ez van.

The Lighthouse (2019): Az első három filmet egymás után néztem egy délután. Horrorra vágytam, hát megkaptam. :) Ebben a filmben az tetszett, hogy elég jól egyensúlyoz azon a mezsgyén, hogy talán az egész csak hallucináció, az elején minden úgy indul, hogy normális hely ez a világítótorony, ahol rendesen váltják egymást a fény őrei. Aztán persze elcsúszik egy kicsit a dolog, de elég jól van adagolva az egész. Annyira egyébként nem ijesztegetős cucc, valószínűleg ez volt a cél, inkább maradjon az egész a valóság talaján. Ami még tetszett, hogy azzal, hogy kiderül az, hogy az emberek nem azok akiknek mondják magukat, mintha új szereplők is bejönnének a képbe. Jó cucc.

Deep Red (1975): Ez jó kis régi cucc, amikor még nem volt igazán fontos a gyilkolás minél életszerűbb ábrázolása, inkább egy kis fejtörő a film, a díszlet még legalább annyira fontos, mint maguk a szereplők. Én élveztem, de ma már elég sablonosnak számítana, lehet azért, mert a mostani filmek másolják a történetet, ha nem is a történet vezetését.

The Texas Chain Saw Massacre (1974): Ez is inkább a vicces kategória ma már. De a hangulata annyira egyedi, hogy megéri megnézni, csak azért is, hogy visszarepítsen minket egy korba, amit nem is tapasztaltunk meg. Kicsit fura, hogy az öt emberből négy kb. 5-5 másodperc alatt meghal, míg az utolsó csaj, aki túléli a dolgot, legalább fél órán keresztül szenved. Mondjuk lehet ezt lehetett kihozni realisztikusan a helyszínből, ha mindenki ugyanannyit futkosott volna körbe-körbe, akkor már untuk volna a végére, vagy lehet van valami üzenet ebben a kivételes emberekről, nem tudom. Ezt mondjuk nem kell ajánlani, kultusz film.

El Hoyo 2 (2024): Sajnos nem tudták igazán túlszárnyalni az első filmet, az tetszett, hogy az elején nem egyértelmű, hogy időben előtte vagy utána játszódik, aztán persze kiderül, hogy előtte, így persze érdemes lenne újranézni az elsőt, hogy mi maradt meg a másodikból benne, de én egyelőre még halasztom ezt a dolgot. Azért az alapötlet még mindig nagyon erős.

Eye of the Needle (1981): Ez nagyon jó volt, nagyon feszesre rendezett film, nem csoda, hogy a 3. Star Warst rábízták a rendezőre. Nem sokat megy a lacafacázás, de mégis csak egy 81-es cucc, amiben azért még igazi emberek alakítanak igazi embereket. Az is nagyon tetszik, hogyha kivesszük a kémtörténetet, akkor is teljesen megállta volna a helyét a film, de azért ad egy kis extra feszültséget a kémkedős háttér.

Déjà Vu (2006): A tuitteren ajánlotta valaki, talán a fényképezése miatt, szóval mivel a kémtörténetek is bejönnek mostanában, megnéztük. Hát, nem igazán kémtörténet, nem tudom miért mondják rá, meg aztán a nagy spíl a filmben eléggé ledobta az ékszíjat az agyamon, de a végére valahogy sikerült elfogadni, hogy ez akkor ilyen és ekkora. Egyszer jó lenne végig gondolni, hogy egy ekkora lépést elbír-e a történet, mint ami ebben a filmben van, vagy azért mégis csak azt kell mondjam, hogy ennyire erővel ledobhattak volna egy atomot is a stúdióra, nem ártott volna meg a munkájuknak. Ha valaki szereti a sci-fi-t és mostanában úgy érzi, hogy szarok a sci-fi-k (mint én), de érdekli az, hogy miért is van ez így, akkor érdemes megnézni ezt a filmet, talán egy lépéssel közelebb kerül a válaszhoz, pláne ha ki tudja mérni grammra, hogy akkor mennyit ér egy nagy sci-fi lépés egy alapvetően rágógumi hazafias filmben.

Freud's Last Session (2023): Hát ebben beszélgetnek sokat Istenről, de igazából teljesen fölöslegesen, hisz Istent nem lehet beszélgetve megérteni. Szerintem egy sokkal mélyebben nyugvó jelensége az emberi pszichének, amelyet a két karakter igencsak sekélyes módon ismer. Ráadásul sosincs egyetlen párbeszédben se több mint négy-öt mondat, mindig megszakítja valami, ami engem zavart, de lehet, hogy a rendező úgy érezte, hogy a mostani közönség ennyit bír meg egyszerre. Jobb lett volna, ha Woody Allen rendezi ezt a filmet. De azért érdekes reflexió egy nagyon speciális napra, még ha nekem nem is jött be.

Last Night in Soho (2021): Valahogy az előzetesből úgy jött le nekem, hogy ez egy sokkal csavarosabb történet. Sajnos nem az, pedig az alapötlet nagyon jó, egy kicsi sci-fi-t simán elfogadtam volna a pszichózis mellé. Mondjuk teljesen azt érzem, hogy lehet, van egy teljesen nem konvencionális értelmezése is a történetnek, amit én nem találtam meg, talán megkereshetném a kritikákat, hátha valaki megtalálta és akkor akár Mulholland Drive magasságokba is emelődhetne a film, de egyelőre csak egy jól kinéző híg szósz. Viszont azt igazán érdekesnek találom, hogy ez volt két Bond lánynak is az utolsó filmszerepe, ez a véletlen a valóságban érdekesebb számomra mint az a véletlen a filmben, hogy egy csaj éppen egy olyan házban száll meg, ahol egy elég tragikus történet szivárog a falakból, azoknak, akik képesek azt felfogni. Mert a valóságban csak ennyire futja. :)

The VVitch (2015): És akkor az első filmje is sorra került Anya-nak, mivel fent van a hobon. Szerintem nagyon jó cucc, teljesen a kevesebb több elvet valósítja meg. Nekem teljesen elszállt az agyam a filmet nézve azon, hogy vajon mennyit is gondolkodtak az akkori emberek Istenen, meg, hogy mi is volt a természetfölötti eredete. Igazán tetszett, hogy nincs semmi túltolva, de így autentikus a dolog. A vége is persze tök jó ennek tükrében. Megéri megnézni.

The Zone of Interest (2023): Nekem tetszett ez a távolságtartó történetmesélés, de azt hiszem, ez is a jelenkor egyik nyavalyája, hogy nem merjük nevén nevezni a dolgokat, mindenki azt ért amit akar és hát az gyakran nagyon eltér az igazságtól, mert az igazság már senkit nem érdekel, mindenki csak a mémeket hajhássza. Nagyon veszélyes játék ez, főként, hogy ballisztikus rakétákra szerelt atombombák az emberiség mostani játékszerei.

Anyone But You (2023): Sidney Sweeney most nagy sztár, mivel az Euphoria nem érdekel, valamiben azért meg kellett nézni, hogy miért is. Hát ez a film bemutatja, de a történet nem valami érdekes. Illetve, én el tudtam gondolkodni, hogy akkor most tényleg az van, hogy a mai fiatalságot már tényleg arra kell biztatni, hogy ne a tökéletest keresse, ha nem jön minden egyből össze, meg is lehet beszélni a problémákat, lehet nem is olyan igaziak azok, mint gondoljuk? Fene tudja, nem vagyok mai fiatal.

Zene. Zene.

ömlesztve

Demó.

Vers.

Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene. Zene.

Goblins 6.

Insta.

Lillian.

AI.

jaú

Zene.

Gazdasági podcast.

pihen a blog, kikötötték

Most egy ideig nyugi lesz a blogon, mert jobb az nekem, ha nem csavarok ki egy bejegyzésre valót a gondolataimból és persze arra is rájöttem, hogy fölösleges is a dolog. Persze azért néhány dolog folytatódni fog, pl. a filmek, meg nagy ritkán, ha van valami jó mesterséges intelligencia hír, vagy demó, amiről érdemes írni, akkor lesz bejegyzés, de egyébként szabadságra megy most a blog pár évre. Egy kicsit pihentetni kell  a gépet, mert már rendesen túlpörögte magát az utóbbi időben és kezdett szétesni, csak nem volt ideje rájönni, hogy baj van. Ja igen, a játéknapló is menni fog tovább. Meg időnként bedobom a zenéket is amiket érdekesnek tartottam, ez jó szórakozás évek múltán, sokszor sikerül visszahozni egy-két régi hangulatot. Szóval lesz azért havi 1-2 bejegyzés, de nem fogok napi dolgokat kommentálni.

jótúb

Zene. Zene. Zene.

AI.

FUCKKKYOUUU (rövidfilm).

Zene/AI.

újratervezés folyamatban...

Ma séta közben rájöttem, hogy az egyik ok amiért úgy gondoltam, hogy van értelme blogot írni, már rég megszűnt.

az játék előrehaladottáról

Elkészült egy újabb vidió.

Jó két éve dolgozom a pályageneráláson. Mielőtt még nekifogtam ezen dolgozni, kellett néhány tesztpálya a többi algoritmus teszteléséhez. Ezeket az elején én építettem fel kézzel C++-ban, mindenféle primitívek egymás mellé rakásából. Ez elég jól működött, aztán amikor eljött a pálya generálás ideje, akkor persze egy jobb rendszert akartam. Igazából mielőtt nekifogtam a projektnek, végig gondoltam, hogy nagyjából mire lesz szükség és akkor úgy gondoltam, hogy ezt valamilyen megszorítás alapú rendszerrel fogom megoldani, nem lesz kedvem meghatározgatni a méreteket magam, hanem csak annyit, hogy mi mivel kapcsolódik és majd a rendszer kisakkozza, hogy akkor mekkora is az akkora. De mire eljutottam ahhoz, hogy dolgozzak is rajta, már nem tartottam ezt olyan fontosnak, elég jól működött az, hogy mégis csak meghatározott méretű és típusú elemeket rakosgatok össze, már csak a szabályokat kellett hatékonyan leírni. Az elején a szabályok json fájlokban voltak tárolva, de nehezen ment az, hogy egymásra hivatkozzanak (azaz, hogy mondjuk az egyik szabályt úgy hívják, hogy kis-ajtó és az kapcsolódjon a nagy-szoba szabályhoz, ugyanis nem tudtam kitalálni egy nomenklatúrát, azaz elnevezési szabályokat, néha a méreteket találtam fontosnak, néha a kapcsolódási pontokat, mondjuk kis-ajtó-előre, stb, mindig kellett keresgélni a json fájlban, több időt vett el a keresés, mint maguknak a szabályoknak a meghatározása). Ezért nekifogtam egy grafikus szerkesztőnek, amiben már könnyű volt a szabályokat kiválogatni, de aztán rájöttem, hogy ezek nem elég általánosak, ezért elkezdtem mindenféle behelyettesítési szabályokat is hozzárakni, aztán egyre többet és többet kísérletezgettem a rendszerrel és egyre több és több elemi primitívre lett szükségem. Szóval bevezettem jó sokat, az eredeti három primitívből (alapvető primitív, (mint mondjuk kocka, lépcső, valamely oldalán nyílt kocka, stb), szabály, ami alapvető primitívek és más szabályok sorozata és változó, amely ezeknek kombinációja és addig próbálkozik amíg egyet alkalmazni nem tud, vagy ha egyik sem megy, akkor hibát jelez) 31 lett (most nem fogom mindet leírni, majd ha véget ér a projekt, talán). Aztán ahogy egyre hosszabbak lettek a szabályok és több lett belőlük, rájöttem, hogy ez a grafikus szerkesztő sem jó, mert nehéz volt egész szabály családokat létrehozni és a válogatásuk is nehézkes volt egy kis listából több száz szabály közül kibökni pont azt ami kell. Meg néha ugye az is van, hogy egy szabálynak vannak különböző verziói, de azok abban is eltérnek, hogy egy hivatkozott szabály megfelelő verzióit használják, ezt a fajta függőséget is lehetetlen volt kifejezni, kézzel csinálni meg munkás volt. De leginkább szerintem az általános copy-paste hiányzott, szóval lemondtam a szerkesztőről, hogy majd lua-ban generálom a szabályokat, ez egy amolyan metaprogramozás. Aztán rájöttem, hogy bizonyos típusú szabályokat még könnyebben is generálhatnék, mondjuk azokat amelyek csak primitívekből állnak egymás után, na erre akkor a lua metaprogramozás metaprogramozásába kezdtem. Aztán kezdtem kapisgálni, hogy jó lenne, ha bizonyos döntéseket bonyolultabb logikával döntenék el, amit nem lehet kifejezni a rendszeremben, vagy nem könnyen. Szóval az előző vidió ugye arról szólt, hogy most már a szabályrendszer kiértékelése, azaz a pálya generálása alatt is meg tudok hívni lua függvényeket, amelyek elérnek valamennyi információt a kiértékelési fából és az alapján bonyolultabb logikát használhatnak, mint annyit, hogy most itt éppen mit próbálunk ki. De mint annyiszor, rá kellett jönnöm, hogy debugger nélkül gyengécske lua programozó vagyok, szóval leges legutoljára rájöttem, hogy jobb lesz, ha C++-ban is írhatok meghívható függvényeket és ha már úgyis itt tartunk, akkor már ne csak egyetlen szabályprimitívet bocsáthasson ki ez a speciális primitív maga helyett, hanem akárhányat. Ez kb. olyan, mint az önmódosító kód volt valamikor, csak nem kell odafigyelni a relokációra. Ezzel ugyanakkor bezárult a kör, visszajutottam oda ahonnan kezdtem, C++-ban tudok mindenféle geometriai primitíveket egymás mellé tenni, ha akarok és ez lesz a pálya. Persze még mindig ott van az az egész kiértékelős infrastruktúra is, amit persze egyre inkább megtanultam használni, de mégis csak értelmezhető valahogy ez az egész, hogy amit két évig csináltam, az haszontalan volt.

Ettől egy hétre eléggé elment a kedvem a melótól.

Talán most kerültem a legközelebb ahhoz, hogy egyszerűen csak feladjam az egészet és visszamenjek munkát keresni. Illett volna előre látnom, hogy olyan típusú döntéseket, mint, "hogy legyen két párhuzamos út, amelyek 5 lépésenként keresztezzék egymást és ha mindig vált a játékos, akkor mindig a másik útra tegyük a jutalmat, de a cél előtt váljanak szét legalább 10 lépésre és már ne legyenek láthatóak", nem fogok tudni kifejezni egy mezei kis környezetfüggetlen grammatikával, amelyben mindig is odafigyeltem, hogy ne lehessen keresni a térbeli pozíció alapján, csak a kiértékelés fát lehessen esetleg bejárni (mert a térbeli keresés lassú 3 dimenzióban). Így aztán a legkisebb kanyar messzire visz a céltól, ha utána sokat megyünk rossz irányba, persze tudok már rátartani a jó irányra más módszerekkel, de akkor már könnyebb lett volna ha egy okos tervet készítek előre és csak azt hajtom végre, nem kell megkeresni a kijáratot, ha úgyis tudod előre...

Na de 5 év után már illene letenni valamit az asztalra, szóval a kognitív disszonancia győzött, újra hegesztem a kis kódokat, már miután befejezem ezt a bejegyzést. A mostani példa meg egy olyan szerkezet, amit nagyon nehéz lett volna a régi módszerrel megcsinálni, a gömb nem összerakható kockákból, mondjuk nem is sikerült valami jól, de aztán kis csápokat rakni belőle a normál vektor irányába, még nehezebb lett volna régebben. Most csak írtam egy kis C++-t és minden megoldódott. Most így utólag nézem, hogy nem annyira diszkó gömb ez, mint korona vírus, de hát ez már csak ilyen.

Persze, most neki lehetne fogni az egész szabály kiértékelési folyamatot láthatóvá tenni a C++ natív függvényeknek, hogy újabb meta szintet vezessek be, de remélem most már tényleg nem kell semmi komoly új dolgot bevezessek és képes leszek megcsinálni a pályákat a rendelkezésre álló primitívekkel. Az a programozó dolga, hogy egyre hatékonyabbá tegye a munkáját, de tényleg el kell jöjjön egyszer az a pillanat, amikor azt mondja, hogy elég volt, így már mindent meg tudok csinálni amit akartam. Remélem nekem eljött ez a pillanat. Már csak ki kell találni a pályák szerkezetét, aztán valami játékmenet szerű sem ártana... Aztán hangok, vindóz, és végső finomítások. Van még meló bőven...

Ez a mém elég jól leírja, hogy mit tanultam az utóbbi 2 évben. :)