Most egy kis Netflix is becsúszott a hónap elején, utána meg a kis tévén nyomtuk tovább, most relatív hosszú lett a lista és én megint az utolsó napon kéne írjak okosakat, de nincs hozzá kedvem, jobb lenne megnézni valami jó filmet blogolás helyett.
Totoro (1988): Ez amolyan mindenre jó gyógyszer, szerencsére vény nélkül kapható, Netflixen és egyéb helyeken. Bátran ajánlom bárkinek bármikor bármire. Talán egyszer én is fel férek majd a macskabuszra.
The Breakfast Club (1985): Ezt nem merem ajánlani, mert nem könnyen belátható, hogy milyen zseniális ez a film, ráadásul elfelejtettem amit gondoltam róla, lehet meg kéne újra nézni, talán még megvannak a fejemben az áramkörök amelyek hónap elején megvoltak. Egyébként ebben a fos világban amiben élünk, ezt kötelezővé kéne tenni, de hát persze ilyen nincs. Ehh.
Love, Death & Robots (1.-3. szezon): Ez a Heavy Metal eszmei utódja, nagyon bejött, ha már nincs Heavy Metal film, jó lesz ez is. Jó dolog az, hogy ha valakinek van egy jó ötlete, meg tud belőle csinálni egy néhány perces animációt, nem kell felfújni másfél órába és megtölteni fossal, hogy mindenkinek tetsszen és megtérüljön a befektetés. A kevés gyakran több. Egyébként a rókalányos történet tetszett a legjobban, utána a menekülő táncoslány története, amivel tele volt a tuitterem valamikor és a süket lovag története valami eszméletlen jól néz ki, de igazából minden bejött, még ha mondjuk néhol nem is igazán értettem egyet az üzenettel (pl. a halhatatlan zsaru története szerintem egy durva félreértelmezés).
No Hard Feelings (2023): Ez egy baromi rossz film, egyetlen jó dolog benne, hogy Jennifer Lawrence meztelenül verekszik az óceán partján egy jelenetben és van néhány full frontal snitt is. Azon kívül az operatőri munka annyira sablonos, hogy a végén kénytelenek voltak pár szép képet betenni, hogy legalább a credits ne legyen vizuális hányás. A történet is olyan önellentmondó, hogy ha ember lenne, már rég harakirit végzett volna egy törülközőből készített karddal. Méghogy nem szereti a csaj a gazdagokat, de az nem jut eszébe, hogy mondjuk az adórendszer miatt olyan gazdagok, ami ellen ő is lázad. Na mindegy, aki akarja látni a fent említett jelenetet, az keresse meg a jótúbon, biztos fent van, a filmre nem érdemes időt szánni.
Twisted Metal (1. szezon, 1. rész): Nálam nagyjából minden játékokhoz kötődő filmnek/sorozatnak van esélye, még ha én nem is játszottam a játékkal. Ez a sorozat eljátszotta az esélylét, azt hittem, valami Death Race típusú autóversenyzés lesz benne, ehhez képest valami disztópiában kergette egymást néhány autó, de amúgy meg dumáltak sokat és ilyenek, stupid történetre, ami komolyan veszi magát, nincs szükségem.
The Outsider (2020, minisorozat): Ez eléggé bejött, nagyon összejött benne az a fajta nyomasztó hangulat, hogy az ember tudja, hogy képtelen megérteni valamit, ha el nem enged bizonyos dolgokat, amelyek fontosak számára és rágódik az új és a régi között. A vége elég gyengécskére sikeredett, de talán ha megismernénk a megismerhetetlent, először nagy fless lenne, de többször már nem lehetne eladni. Lehetne azt mondani, hogy az A filmben a fő gonosz sokkal menőbb volt mint a B-ben, kár volt a B-ben ennyi áldozatot hozni egy ilyen jelentéktelen figura legyőzésére. Talán azért a 10 rész egy kicsit sok de hát na, enni kell az egész stábnak, szerencsére a gonosznak nem olyan gyakran mint az embernek. :)
The Da Vinci Code (2006): Ha már feltették az HBO-ra a három Tom Hanks filmet ezzel a karakterrel, gondoltuk megnézzük, még ha láttuk is valamikor régen az első kettőt. Az az igazság, hogy szinte semmire nem emlékeztem a filmből, szóval minden új volt, de azért látszott, hogy eltelt majd két évtized és sokat veszített a fényéből a dolog. Leginkább egyébként a sztori veszített a fényéből, szerintem ha ma bejelentenék azt a titkot amiről az egész film szól, nagyjából egy napig uralná a médiát, másnap már mindenki a narancs képű reakcióján csámcsogna. Szerintem engem olyan szinten hidegen hagyna, hogy még bejegyzés se születne róla, esetleg valami rövidke valami jó polgár pukkasztó zenével.
Angels & Demons (2009): A film alapjául szolgáló könyv volt az első a szériában, meg DaVinci titka előtt íródott, ezért ez tényleg vékonka történet a katolikus egyházi intrikákról, amelyek engem nem különösebben érdekelnek, de ha valaki a mostani háborús helyzetre akarná adaptálni, nem lenne egyébként nagy gondja vele. Egyébként ezen is meglátszik a kor, szóval végig bírtuk, de semmi extra, de azért a Szent Péter bazilika tényleg impresszív, még így filmen is.
Inferno (2016): Ez lett a frencsájz vége, az emberek besokalltak, de nekem ez tetszik a legjobban. Bejött a sok látomás inzert, mikor fogja valaki már rendesen megrendezni Dante Poklát 18+-as filmként? Az üzenet is időszerű, de nekem egyébként annyira nem jön be, az okos emberek általában nem gonoszok és sokkal jobban tisztában vannak azzal, hogy a jövő azért egy bolygónyi valószínűségi változó, nem nyírnának ki senkit idő előtt. És az is nonszensz, hogy egy biológus véletlenszerűen választaná ki az áldozatait. A biológia a valószínűség számítás legnagyobb ellensége, pont arról szól, hogy megértsük a mechanizmusokat amelyekkel az élőlények próbálnak küzdeni a véletlenek ellen. Ha már ki kell irtani a bolygó lakosságának felét, akkor legyen valamilyen kritérium, amit úgy tartjuk, hogy nem akarunk átvinni a jövőbe, mondjuk legyen a városiasodás, vagy a bőrszín, vagy a hajszín, vagy a magasság, vagy a hideg elleni ellenálló képesség, a véletlennek semmi értelme. Ráadásul az emberek el sem tudnák fogadni a véletlent, elkezdenék Istenként tisztelni azt aki megtartotta őket és kinyírta a véletlen társukat és akkor megint csak ellenséget kreáltunk az igazi biológiának. Egyébként meg azért is bejött a film, mert a tavaly mi is voltunk Firenzében meg Velencében, bár az Uffizibe nem jutottunk be, legközelebb reméljük sikerül, majd figyeljük, nehogy az emberiség megmentője félre lépjen a tetőn.
Assassin Club (2023): Ennek láttam a reklámját a moziban, az alapján türhető filmnek tűnt, hát kicsit lapos volt, de azért ha valaki szereti a bunyós filmeket, annak bejöhet. A legfurább a filmben talán az volt, hogy mennyire gyenge volt a vége, talán elfogyott a pénz, vagy az utolsó jelenetért nem csináltak egy nagy bunyót? Nem hiszem, hogy lesz folytatása, kár volt életben tartani a gonoszt azért, hogy esetleg a következő filmben is nézhessük őt. Van elég más gonosz a világban, le kellett volna ezt győzni ezerrel.
A Man Called Otto (2022):Egy csomót kacagtam a film első felében, aztán megkönnyeztem a végét, pedig általában nem szoktam. Talán pont azért, mert meg tudott nevettetni, engedtem hozzáférni az érzelmi tekerentyűimhez. Egyébként ajánlom ezt a filmet, bár nem vagyok benne biztos, hogy ha tovább gondolom, akkor egyetértek az üzentével, de legalábbis a felszín vállalható. Számomra talán mégis inkább az a legérdekesebb, hogy meta szinten mennyire eldönthetetlen, hogy akkor az most jó vagy rossz amit láttunk. Mert minden amit a fickó leművel a filmben, értelmezhető úgy, hogy reakció az életére, de lehet, hogy arra az eseményre reakció, ami kizökkenti az rendes kerékvágásból. Nem akarom lelőni a poént, ezért nem írom le, mindenesetre ha az életből ennyit tanult, hogy gonoszkodjon, akkor az sajnálatos, de az is lehet, hogy csodálatos fickó volt, csak hát arra már nem volt szükség egy idő után és visszatért az átlaghoz. Nah, tudom én mit akarok mondani, kár, hogy már ott tartunk, ha tükörbe nézünk, nem tudjuk eldönteni, hány tükör is van előttünk. Kéne már egy Einstein a pszichológiába is.
Demó.
Zene.
