A világ olyan mint egy számítógép. Aki igazán ért hozzá, az mélyen hallgat.
Demó.
Demó.
Azért nincs értelme a demokráciának már, mert egy régi technológia aminek az lenne az értelme, hogy az emberek preferenciáival összhangban lévő vezető rétegnek adja át a kontrollt, de közben a technológiai fejlődés lehetővé tette a politikusoknak, hogy anélkül nyerjenek választásokat, hogy a közérdeket igazán előmozdítsák. Most már ott tartunk, hogy a közérdekkel való foglalkozás versenyhátrány a politikai harcban, mert az azt lekötő energiát fel lehet használni a választási versenyben az előnyszerzésre. Ha valakinek mégis eszébe jut a közérdekről kérdezni, azt kommunikációs trükkökkel (értsd, hazugságokkal) meg lehet oldani.
Néha egész érdekes módon hull le a lepel a cirkuszról, most például kiderült, hogy a tuitteren a narancs képű bajnokai valójában a glóbus mindenféle szegény országainak polgárai akik több pénzt keresnek azzal, hogy az amerikaiaknál tolják a kultúrkampfot mint, hogy otthon túrnák a földet. Az "ennyire hülye csak pénzért lehet az ember" tézis újabb bizonyítékot nyert és valószínűleg még nincs vége a kinyilatkozásoknak.
A vicces az, hogy a megoldás még több technológia lenne, de hát az igazi problémákra mindig csak a technológia adott megoldást, az ember mindig le van maradva pár tízezer évnyi emocionális fejlődéssel és a deficit csak egyre nő.
Én nem hiszem azt, hogy a mostani problémáinkat már időben megoldjuk, akár technológiai segítséggel (illetve, egy nagyon kissé valószínű, csodával határos módon talán). De hát minden vég egy új kezdet is... csak nem ugyanazoknak...
Először is, én nagyon örvendek, hogy Bede Kincső sikeres és elviszi a gondolatait a külföldi közönséghez és így árnyalódik a kép az általa választott témákról (ami most éppen a romániai szocializmus Kovásznán). Még ha nem is lenne sikeres, akkor is hasznos lenne a munka amit elvégez, de így dupla öröm. Én egyébként már régóta követem őt az instán, mert amikor kezdtem én is az insta létet, akkor mindenféle embereket kezdtem követni akik a közbeszédben megjelentek, mert kíváncsi voltam, hogy ők hogyan tudják az instát arra használni, hogy az életüket és a gondolataikat megjelenítsék. Úgyhogy elkezdtem követni írókat meg egy rendezőt is, remélve, hogy lesz valami a megszokottól eltérő tartalom, de sajnos nagyon nehéz (vagy nem is akarják) a munkájuk igazán privát oldalát bemutatni, azt ahogy "a kolbász készül". Mert egy fotó egy verseskötet egy lapjáról vagy egy olvasópróbáról egy rövid videó nem árul el semmi újat nekem az adott szakmáról. Persze valószínűleg az van, hogy ők is a platform nyelvi megoldásainál nem akarnak tovább lépni, mert úgy érzik, hogy itt ez így illik. Talán még el kell teljen egy generáció és az eszközök is szintet kell lépjenek, hogy az emberek végre úgy érezzék, hogy joguk van a digitális világot a saját énjükre formálni és nem nekik kell alkalmazkodni hozzá. Nekünk programozóknak ilyen gátjaink nincsenek, nekünk az van, hogy nincs igazán mit mondani arról, hogy naponta sok-sok órát ülünk a széken és a végtelenbe révedünk. Persze, a fotográfusok, festők, operatőrök meg egyebek teljesen otthon vannak az instán, az ő munkájuk nagyon nagy részben fedi a platform lehetőségeit.
Hmm, ez hosszabb lesz mint terveztem, csak a bevezető hosszabb lett mint az átlag bejegyzés.
Szóval nekem igazán azzal kapcsolatban lenne egy megjegyzésem, hogy mindenkinek (aki élt benne) a szocializmussal kapcsolatban a hiány és a nélkülözés az egyik alapérzés ami eszébe jut. Ez az érzés pedig nekem nem jön le az ő képeiből. Persze, lehet, hogy nem is akarta ezt megmutatni, joga van hozzá. Én inkább azon akarok filózni, hogy ezt hogyan lehet megmutatni fotókon. Szerintem nem igazán lehet, vagy én legalábbis még nem találkoztam olyan fotóval, ami kontextus nélkül a hiány érzését keltené bennem (talán Edward Hopper festményei járnak számomra a legközelebb, de azok sem az anyagi hiányról szólnak nekem, hanem a magányról). Na és itt megkérdeztem a dzseminájt és azt mondta, hogy ez a fotográfia klasszikus témája. Sőt, még az anyagi nélkülözést is tudták ábrázolni. Na jó, meg kell nézzem ezeket a képeket. De azért elég szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy azok, akik nem éltek át hasonló élethelyzeteket, igazán meg tudnák érteni ezt az érzést. És erre van egy nagyon jó érvem is, mégpedig a mesterséges intelligencia. (vajon miért térek vissza mindig ehhez a témához? :))) Ugyanis ha egy mondatban össze kéne foglalni azt, hogy most mi a gond a mesterséges intelligenciával, akkor az az, hogy nem tudja azt, hogy teljesen más jelentése van annak, ha az emberek a mozi előtt állnak sorba, mint annak, ha az emberek a kenyérbolt előtt állnak sorba. Persze, ő nincs is honnan tudja, hisz lehetősége sincs állni sehol, a legtöbb amit csinálni tud, hogy egy nagyon ókos korrelációt készít a mozi, kenyérbolt és várakozás "fogalmak" (illetve ókos reprezentációk) között. Ha elég sok elég reprezentatív adatot adunk be neki, akkor talán eljut oda, hogy a "kenyérbolt előtt várni" reprezentációja jobban korrelál a "rossz" reprezentációjával, míg a "mozi előtt várni" reprezentációja jobban fog korrelálni a "jó" reprezentációjával. És ebből a nagy katyvaszból mára oda jutottunk, hogy amit generál, az elég jól korrelál az "érdekes" reprezentációjával a mi agyunkban.
Szóval nagyon örvendenék, ha valamely fotográfus képes lenne olyan képet készíteni ami korrelál a hiány érzetével az agyunkban akkor is, ha mondjuk mi nem éltük át azt a fajta hiányt amit a képen szereplő dolgok reprezentációival kapcsolatban át lehet élni. Nagyot dobnának a mesterséges intelligencia kutatáson is, az tuti. Persze tudom, a tagadást nehéz dolog reprezentálni, az embereknek sem igazán megy, aztán ami a kvantorokkal történik, az kész agyrém.
De milyen csodálatos a nyelv. Hogy egy mondatban le tudjuk írni, hogy miért olyan fájdalmas a kenyérbolt előtt állni és nem tudni, hogy lesz-e kenyér a vacsorához. És milyen vacsorához?
Ezért olyan fantasztikus dolgok a nagy nyelvmodellek, mert az élet egy olyan reprezentációját tanulják meg, amiben nagyon tömören, nagyon sok mindent el lehet mondani az életről, talán a legfontosabb dolgokat mind el lehet mondani. De mégis, még az elmondás is milyen felületes dolognak tűnik az érzéshez képest (az öntudat nehéz problémája majd máskor kerül billentyűzésre).
Azon gondolkodom, hogy egy kenyérjegyről egy fotóval hogy lehet elmondani azt, hogy mindig féltem, hogy nehogy elveszítsem a kenyérjegyet? Emlékeim szerint, soha nem veszítettem el a kenyérjegyet, a házkulcsot néhányszor sikerült, de a kenyérjegyet soha. Milyen érdekes káros párhuzamos gazdasági rendszert alakított ki az a kartondarabka.
Na jó, abbahagyom, végül is az a jó, hogy van téma a blogon, meg a szocializmus jövőjéről nem akartam írni, de akkor lehet ez is sorra kerül még a hónapból maradt egy hétben.
Zene.
AI.
Ez a játék ingyen élt a fejemben és valószínűleg mindig is ott fog élni. Most végre befejeztem, az elején úgy játszottam, ahogy annó játszottuk a 90-es években, hogy egy óráig nyomtuk, mentés nélkül (mert nem tudtunk róla) és ha belefért a befejezés az órába akkor jó, ha nem, akkor kellett kezdeni elölről. Még így is sokkal engedékenyebb ez a játék mint az akkori cuccok nagy része, halál esetén csak az aktuális pályát kell újrakezdeni, nem az egész játékot. Játszottam vagy 3-4 órát így, de nem sikerült a 9-es pályánál tovább jutnom és úgy döntöttem, hogy egy kicsit csalok, szóval kihasználtam a dosbox adta lehetőséget, hogy bárhol menthessek, így viszont már nem volt gond másfél óra alatt befejezni a játékot.
Azt igazán nem tudom elmondani, hogy mennyire mélyen él bennem ez a játék, még mindig sok helyszínt felismertem belőle, pedig már nagyon régen játszottam utoljára. Jó lenne egy csomót elemezgetni a játékot, talán még újra elolvasni a naplót is, ami a készültéről szól, mert ez a játék az egyik oka annak, hogy én is játékírásra adtam a fejem mostanában. És nem igazán azért, mert hogy én is úgy érzem, hogy képes vagyok megcsinálni, inkább azért, mert meggyőzött abban, hogy minimális lehetőségekkel is lehet mélyre nyúlni az emberi pszichébe. Mert hát nincs valami jó grafikája most, de persze amikor én először láttam, akkor még jónak számított, de azt nem tudom, hogy miért sikerült neki annyira mélyre befúrnia magát a tudatalattimba. Meg az is érdekes, hogy a naplót elolvasva, néhány dolognak extra értelme lett. Pl. annak, hogy maga az ugrálás sokkal nehezebb (számomra legalábbis) mint a törökökkel (akik valójában perzsák, de hát nekem mindig is törökök maradnak, mert így hívtuk őket amikor még nem tudtuk elolvasni az angol bevezető szöveget) való küzdelem. A pályák szerkesztésében is mindig van valami új ötlet, legalább pályánként egy, míg a törökökből azt hiszem csak négy variáns van. Az egyik az alap variáns, a másik a kövér török, akivel lehet sokat kardozni szúrás nélkül, aztán van az, amelyik nem támad magától sosem, nekem azt úgy sikerült legyőzni, hogy ha elteszed a kardot, akkor mégis támad és akkor lehet gyorsan ellentámadni és végül persze van a főgonosz, bár én nem vettem észre, hogy az hogy is hal meg speciálisan (a naplóban mintha az van, hogy egy filmből másolta az utolsó életnyi pengeváltást?). Az ugrálás viszont sokkal változatosabb mint ahogy a törököket kell legyőzni, de ennek persze az az oka, hogy a törökök csak nagyon a végén kerültek be a játékba, hosszú időn keresztül csak maga a labirintusból a kijutás volt a feladat. Az én játékom is sétáló szimulátornak készül, de nehéz ugrálás nélkül. Lehet, nekem is kénének törökök, de azt hiszem, az első verzióból kimaradnak mégis.
Aztán az is érdekes, hogy milyen egyszerű módon, de azért mindig csempészett egy kis újdonságot a történetbe is, ugyebár a csontváz, az árnyék, az egérke, mind-mind feldobják egy-két másodpercre a kolbászolást és mégis mennyire jól működnek. Mondjuk látszik, hogy filmrendező akart lenni a programozó, az ilyen kis részleteket elég fontosnak ítélte, hogy energiát öljön beléjük, pedig bizonyára ha kód/pixel per másodpercben mérjük a befektetett munkát, akkor nem jön ki a matek, de lehet, hogy rossz a matek, mert ezek az apró részletetek azok, amikért az ember mindig visszatér a játékhoz.
Neki kell fogjak a jó kis régi játékokat lenyomni, a mostani emulátorokkal már nem lesz olyan nehéz, ha az ember mellé ugrik, vissza tudja pörgetni az időt... :)
Nem semmi, ott tartunk, hogy a volt iskolámból élőben közvetítik a jótúbon a gólyabált. Na gyorsan fejezzem be a bejegyzést.
Azért utólag lett torta, itt a vidió róla. Nem semmi, hogy készítettem egy szeletről egy képet és megkértem az új dzseminájt, hogy készítsen egy képet vele és persze nem pont ezt a képet használta fel, hanem felismerte a torta fajtát és generált egy szeletről egy képet, de azért mégis egész ügyi. Persze viccesek a hibák is a generált képen, ugye nem hiányzik semmi a szeletből, meg a részek amit esznek a nagy szelet kicsinyített másai, de azért néhány milliárd szorzásból és összeadásból egész jó kép kerekedett.
Na, ezzel egy ideig el fogok szórakozni. Az tuti, hogy most már nem csak a termék képe lesz megmókolva a reklámokban, de a kontextus is, potenciálisan személyre szabottan. Remélem megtanulja az AI, hogy nekem mik a preferenciáim süteményekben és filmsztárokban. :)
Demó.
Ehh.
Amikor feliratkoztam a tuitterre, gyorsan felfedeztem, hogy nagyon aktív játékfejlesztő közösség van ott és ami még jobb, nagyon aktív retró játékos és fejlesztő közösség is. Nagyon érdekes volt olyan embereket találni, akiknek a játékait ha nem is játszottam, legalább hallottam róluk. Ami még érdekesebb volt, hogy rengeteg új sztorit is olvastam, ami nekem annó kimaradt, vagy talán mindenkinek kimaradt, mert nem volt minden publikus.
Így találtam rá Rebecca Heineman-ra, aki már a hőskortól benne volt a játékiparban és legendás hacker volt már akkor is, amikor ez a kifejezés nem is igazán létezett. Például itt beszél egy trükkről, hogy a SNES DMA regisztereiben kódot tárolt és úgy sikerült gyorsan vízszintes vonalakat húzogatnia (érdekes, az új Gemini nem így tudja, azt mondja, hogy csak sima másolásra használta). Szerintem ezek az igazi "think outside the box" trükkök, amelyek olyan érdekessé teszik a programozást. A mostani optimalizálás ehhez képest unalmas, csak az adatokat kell átrendezni (főként cpun, de gpun a kvantálás és retopo a menő), esetleg az emberi látás bugjait felhasználni (foveated rendering, neural upsampling).
Ha nem úgy tanítanák az informatikát, ahogy most tanítják, azaz a régi dolgokra is jutna idő (ha a történelmet tanítanák hasonlóan, akkor az első lecke Obama elnöksége lenne és az ókor meg a középkor talán egy leckében lenne említve, amit amúgy is mindenki átalszik), akkor az emberek jobban értékelnék a régi mesterek trükkjeit és biztosan jobb szoftver is íródna, nem tennék oda az embereket kritikus infrastruktúrát írni három év egyetem után.
Szóval Rebecca már nincs közöttünk és elég szomorú volt olvasni az utolsó napjaiban a küzdelmét a rákkal. Bár nem hiszek benne, remélem azért találkozik a Valhallában a feleségével, akinek a halálát másfél éve dokumentálta. A napokban azon gondolkodtam, hogy vajon, ha többen hiszik el, hogy a halál olyan mint a zérós számjegy, végre jobban tudunk az élettel is kalkulálni, hasonlóan ahhoz, ahogy a zérós számjegy bevezetése berobbantotta az aritmetikát és utána az algebrát?