Azt még nem tudom, mikor leszek olyan idegállapotban, hogy megnézzem a Sátántangót, de most már nem lehet sokat halogatni.
Zene.
Demó.
Zene.
Annál azért egy kicsit bonyolultabb választ akarok adni, mint hogy az én blogom, megtehetem.
Mostanában nagyon rácuppantam a filmekre, nagyon sokat gondolok arra, hogy milyen filmet lenne jó legközelebb megnézni, régebben nem igazán filóztam ezen, ami utamba került, azt néztem meg, mostanában már válogatnom kell. Kicsit úgy érzem, ha már valaki olyan sokat dolgozott egy filmen, akkor én is tehetek egy kis erőfeszítést és leírom, hogy nekem mit jelentett, persze általában összecsapom a dolgot, de még mindig több mint amit a legtöbb néző tesz.
Ugyanakkor, néha beszélgetek emberekkel filmekről, amiket az utóbbi időben néztem, ha írok valamiről, akkor könnyebb észben tartani, szóval jobb minőségű ajánlást tudok tenni, hogy mi tetszett.
Tudom, hogy az emberek legtöbbje utálja a változást, de a változás sok formáját én direkt szeretem, például azt is, hogy hogyan változik a véleményem a filmekről általánosságban és egy-egy példányról úgy önmagában is. Mondjuk most nem nagyon ugrik be egyetlen film sem, aminek nagyon változott volna a megítélése, de még az elején vagyok a kísérletnek. Amúgy meg inkább zsánerek kezdenek inkább megtetszeni, pl. a zombis filmek egyre inkább bejönnek, ezt sem árt dokumentálni.
És a végére még egy fura ok. A filmek ilyen konstans kulturális termékek, használni lehet őket arra, hogy tanulmányozzuk az agyakra gyakorolt hatásukat. Tekintsünk úgy egy agyat, ami egy bemenetre gyárt egy kimenetet, azaz K=X*B. Az agy, az X ismeretlen (csak úgy mint a * művelet is). Viszont, ha nagyon sok ilyen példát generálunk, akkor az én agyam rekonstruálható lesz azon jövőbeli agyakból, amelyek szintén gyártanak ilyen kimeneteket. Persze, van itt sok feltétel, aminek teljesülnie kell, az egyik mondjuk az lenne, hogy végtelen sok ember nézze meg ezeket a filmeket, vagy legalábbis nagyon nagyon sok, vagy mondjuk az, hogy az agyak nagyjából ugyanúgy működjenek, a lényegi különbségek egy kis dimenziós térben létezzenek, a filmek eléggé lefedjék az élet fontos érzéseit, legyenek eléggé különbözőek egymástól, stb. de ezek kevésbé érdeklik a kedves olvasót (vagy ha érdeklik, akkor ajánlok valami rendes információ elméleti könyvet fellapozni, nem az én blogomra hagyatkozni). Persze az az igazság, hogy olyan sokat azért nem dolgozom ezeken a kritikákon, hogy igazán hasznosak legyenek és persze a testmozgás és a csoki fogyasztás drasztikus csökkentése sokkal többet segítene az agyam megőrzésében, de legalább egy becsületes bekezdés ebből is született. Az már házi feladat, hogy a film stábjának agyát, hogy lehetne rekonstruálni a sok kritikából amit az emberek gyártanak (és remélhetőleg még sokáig gyártani fognak).
Egyébként tudom, hogy vannak direkt ilyen filmkritika közösségek, mint a letterboxd, de oda meg nem akarnék írni, mert tuti egy idő után versennyé válik a dolog és én nem szeretek versenyezni, nem is hiszem, hogy az ízlésben van értelme. Szóval maradok a blogon és azt hiszem, ha teljesen elmegy a kedvem a butaságok írogatásától, azért a filmes összegzéseket még írom amíg tudom.
Zene.
Először eléggé nevettem ezen a dolgon, valahogy nem egy újabb cociális háló lenne az én első ötletem amire a szuperintelligenciát felhasználnám, ha rendelkezésre állna, soroltam is magamban szépen az ellenérveket, amelyeket itt most nem fogok felsorolni. Végül úgy döntöttem, hogy nem ér ez az egész annyit, hogy írjak róla.
Ma reggel viszont arra gondoltam, hogy mi van, ha tényleg 5 dimenziós sakkot játszik az ópenéjáj és ők tudják, hogy a mai világban tényleg a legnagyobb fegyver amit ellenkezés nélkül be lehet vetni egy cociális háló. Sajnos az utóbbi hónapok, évek alátámasztják ezt az állítást is.
Most azzal kéne befejezzem, hogy na majd meglátjuk, de az az igazság, hogy egyre kevésbé bírom követni a híreket. De legalább abban biztos vagyok, hogy ha kihalunk, megérdemeljük azt.
Demó.
Zene.
Megint csak egy pár sorra futja.
Spooks (2.-3. szezon): Eldöntöttem, hogy nem fogjuk ledarálni ezt a sorozatot, havonta csak 1-2 szezont nézünk meg, ebben a hónapban másfelet, így jobban üt (mint a pálinka is, de van esély, hogy időben megállsz). Az a legjobb ebben a sorozatban, hogy azzal próbál eredeti lenni, hogy leszedi a karaktereket a kémeknek emelt piedesztálról, bemutatja, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más, csak hát vannak bizonyos speciális képességeik, de ezek messze nem olyan általánosak, mint ahogy hinnénk, könnyen ki lehet őket zökkenteni a rutinból (mint pl. amikor egy alvó embert kell megöljenek és rájuk tör a bűntudat). Az sem semmi, ahogy elbánnak a főszereplőkkel, nem tudom, hogy ez volt-e az elejétől a koncepció, vagy mindenki dobbantott jobb gázsi reményében, mindenesetre a főszreplők nem semmi módon ki is iktatódnak a harmadik szezon végére, gondolom a következő hét szezonban még néhányszor berosálnak.
Snow Falling on Cedars (1999): Nagyon bejött ez a film, amikor láttam, lehet, nem 99-ben, de egy-két éven belül. Azt hiszem, azóta nem is láttam. Vizuálisan a hangulata nagyon megmaradt, nem is csoda, egy három oszkárral rendelkező operatőr fényképezte. Az is megmaradt, hogy az egész film alatt inkább a múltban játszódó jelenetek érdekesek mint a jelenben játszódó tárgyalás, valószínűleg Ishmael már rendesen lecsiszolgatta az emlékeit és csak a legjobb dolgok maradtak meg, mint nekem a filmből. Az pl. nem maradt meg, hogy Ishmaelnek mi volt a neve és az sem, hogy elveszítette a fél karját. De a jelenetek a cédrus fákban megmaradtak. Amik valójában nem is cédrusok, ha jól értettem amit olvastam (mármint az ami Amerikában van, az nem is igazi cédrus, még ha az is a neve, mert a cédrus egy mediterrán fajta). Többször újra kéne nézzem ezt a filmet.
Inside (2023): Ha valakinek van gondjai a bezártsággal, ez a film neki különösen érdekes lehet, nekem csak szórakoztató volt, de ami engem mostanában bezártság témában érdekel, az az elme bezártsága a testbe és arra nem könnyen alkalmazható amit a film mutat. Aztán persze lehet, csak én nem találtam meg a kulcsát. De a film egész jó.
Everyone Says I Love You (1996): Woody Allen gondolta, hogy vicces köntösbe bújtat néhány kemény témát, gondolom ebben az időszakban voltak gondjai a bizalommal meg az emberek éppen ott hagyták őt és még mindig Mia járt a fejében. Fene tudja, én kedvelem a Woody Allen filmeket, meg a fickót is, szóval ezért is nem követtem igazán, hogy miben is vétett és mekkorát, amikor mostanában kiteregették a szennyesét, de nem kell nagyon elvonatkoztatni a filmben látottaktól, hogy az ismeretlen szennyesre gondoljon az ember. De nekem akkor is bejött ez a film, mert lehet csak úgy is értékelni, hogy csak egy kis gyermeteg viccelődés az egész.
Insomnia (2002): Nem könnyű feladatra vállalkozott Nolan, az álmatlanság hatásait beleszőni egy bűnügyi történetbe, ami ráadásul próbál egy kicsit modern hangot is megütni azzal, hogy a bűnös próbál manipulálni azzal, hogy ő nem is igazán bűnös, mert egyébként egy jó krapek. Olyan nagyon nem sikerül neki, legalábbis én magának az inszomniának a reprezentációját a mindenféle szögből ágyban fekvő és rágózó Al Pacinóban kevésnek gondolom (persze semmi ötletem nincs arra, hogy ezt hogy kéne jobban), de azért több lábon áll a film, így sikerül érdekesnek maradnia. A vége kicsit rágógumis, hehe.
Shadows and Fog (1991): Nekem nagyon bejött a hangulat is meg a poénok is, meg az is érdekes volt, ahogy visszafogja magát, fenn van a labda (pl. a bordélyházban amikor beszélgetnek istenről), de direkt nem csapja le. Látszik, hogy valami mást akart rendezni, csak pár poént szabad elsütni, mert azok lehet nem illenek be a filmet inspiráló alkotók munkájába. A vége lehetett volna jobb, akár valami nagy csavarral, nem muszáj kiderüljön, hogy ki a gyilkos, de azért legalább kireggeledhetett volna és megtudjuk, hogy a város a pokol tornácára épült. Lehet, csak én nem vettem a lapot.
Touch (2024): Nagyon bejött, ebben a filmben is a visszaemlékezések a jó jelenetek, bemutatják, hogy két szép fiatal akik nagyon nem tolakodóak, hogyan szeretnek egymásba. A jelenben meg azt tudjuk meg, hogy a végén egymásra találnak és mivel nem tolakodó emberek, még a közös gyermekük életébe sem tolakodnak bele. Bizonyára a szerelmük a szerelem nirvánába megy, mert legyőzi a teret, az időt és önmagát is.
I'm Still Here (2024): Ez idén oszkárt kapott és nagyon jó cucc. Egy megtörtént esetet mutat be, egy brazil mérnök és politikust eltüntet a katonai diktatúra. Az a legerősebb a filmben, hogy nem akar meggyőzni arról, hogy ez mekkora tragédia volt, nem enged nagyon közel a fickóhoz, a családja sem szenved nagyokat. Gondolom ezzel a visszafogottsággal könnyebben általánosítható a hasonló bőrben járó emberek tapasztalataira, lehet, hogy ilyen céllal is készült, hogy nekik is megnyugvást hozzon, azon szerencséseknek meg, akik nem éltek át hasonló tapasztalatot, azért elég jó kis intő jel. Az sem kérdés a végén, hogy ki is van itt még mindig és a film által már örökre itt lesz.
Zene.
