filmek

Na, ma megint bele kell nagyon húznom, nem írtam időközben csak pár filmhez némi kis szöveget és már megint itt a hónap vége. Meg közben megint filóztam egy sort, hogy mennyit szpojlerezzek, mert végtére az egész bejegyzés lényege az, hogy én emlékezzem ezekre a filmekre, meg arra, hogy mi tetszett bennük, meg, hogy esetleg újra akarom-e nézni őket valamikor. De ugyanakkor filmajánlóként is szolgálhat, de akkor nem kellene szpojlerezni. Ugyanakkor ha próbálok szpojler mentesen írni, akkor azzal valamennyire kötelezem magam arra, hogy meta szinten tárgyaljam a filmet, azaz az üzenetet, amit én értek belőle. De lehet, azt még kevésbé akarják tőlem olvasni. Mindenesetre kaptam visszajelzést, mehet a szpojler, mert azokat nem olvassák, ami jó.

The Lair of the White Worm (1988): Sajnos az a verzió amit én néztem, a nagy vámpírkodás kezdetén elromlott és a végéig nem is javult meg, de addig nagyon élveztem ezt a filmet. Meg jó poén, hogy egy életszerű variációt ad a vámpír legendára, bizonyára a kélgyók is ugyanolyan gonoszak tudnak lenni mint a denevérek. A látvány is tök jó, meg az a vicces jelenet a perspektíva kijátszásával (nem tudom, hogy mondják magyarul az angol szakszónak, a forced perspective-nek) valószínűleg tankönyvbe illik. Meg kell nézzem hyba nélkül is, nagyon jó kis film ez és tele van jó poénokkal is. Talán egyszer eljutunk a vámpíros filmekben is oda, hogy a kovid ellen fejlesztett gyógyszerrel próbáljuk meggyógyítani a vámpírosodást. Tele van jó ötlettel ez a film, el kéne egyszer lopni a zesszeset.

Flesh + Blood (1985): Ez nagyon jó Verhoeven, brutális középkor, de persze azért mesebeli középkor is, mert a brutalitás azért nem volt ilyen művészien előadva és az emberek sem játszották ilyen jól a szerepüket. Na de hát a filmipar követelményeinek is meg kell felelni egy kicsit, bármennyire is görbe tükröt akarunk mutatni, ha nem elég fényes, akkor nem látszik semmi. Szóval ez az a film, amit azoknak az embereknek kell megmutatni, akik olyan nagyon el vannak ájulva attól, hogy a középkorban milyen jól is élhettek az emberek vidéken, mert elkerülték őket a háborúk és a fertőző betegségek. A martalócok meg nem. Nyahaha.

Sorcerer (1977): Ez is nagyon jó cucc, pedig a történet elég egyszerű, de valahogy nagyon jó kis film ez. Annyi az egész, hogy valami dinamitokat kell elvinni a hegyekbe az esőerdőben és két jó lehurbolt teherautó két-két fős legénységgel küzd az elemekkel. Mindez Tangerine Dream zenére. Lehet van benne valami nagy gondolat az erőfeszítésről meg az újjászületésről, nekem most ehhez nem volt kedvem, fura módon megáll a lábán a film mindenféle szósz nélkül. Persze ha muszáj, át lehet gondolni azt, hogy az egyes szereplők rossz fiú viselkedése ebben a helyzetben jutalmazásra kerül (talán a legegyértelműbb ez a bombákat gyártó fickónál) és akkor mi is dönt arról, hogy valami jó vagy rossz, de én tényleg nem mennék ebbe bele.

I Know What You Did Last Summer (1997): Jó kis tini film ez, még anno a moziban is láttam. Most azért néztük újra, mert újraforgatták és az is felkerült az HBO-ra, szóval akkor már lehet legalább hasonlítgatni meg ilyenek. Mondjuk annyira nem volt ütős, kicsit emelkedett azóta a kortizol átlagos szintje a filmiparban, ma már inkább lazítós filmnek számít, de azért szórakoztató volt, meg az is, ahogy a belső monológom változott az idők során. Na mindegy, nincs amit nagyon filózni ezen, legalábbis nem most.

I Know What You Did Last Summer (2025): Ez a ribút, ezt nem láttam moziban, talán nem is vetítették nálunk, de akkor sem mentem volna el, azért a lustaságom miatt ennél sokkal jobb filmek is kimaradtak. Ami a legszembetűnőbb az az, hogy most a fiatalok milyen megcsinált babák már, szerintem kifejezetten visszataszítóak. Nem tudom, hogy ez általános dolog most, vagy csak ebben a filmben sikerült ennyire merőlegesre a casting az én ízlésemre, mindenesetre én annak drukkoltam, hogy minél hamarabb meghaljanak a főszereplők, mert látni sem bírtam őket (főként a csajt, én a kerek arcú nőket szeretem a legjobban, de ami ennek a csaj nyakán van, az inkább egy csupa csupsz). Tudom, nem illik az embereket a kinézetük alapján értékelni, de a filmekben meg pont ez a lényeg. Gyanítom, velem van a baj, legalább még egy jó ok a régi filmeket választani gyakrabban.

The Queen's Gambit (2020): Ez a sorozat nagyot ment, de nekem egy kicsit ambivalens volt az egész, talán azért, mert valamikor egy kicsit érdekelt a sakk. Nehéz eldönteni, hogy ebben a sorozatban a sakkról van szó, vagy egy csajról, aki valamilyen születési rendellenesség nyomán príma sakkozóvá válik (szokták ezt még tehetségnek is nevezni). De nekem a sakk pont hogy nem a tehetségről szól, hanem a rengeteg munkáról és a hybás megszállottságról. A női sakkozók között a legjobb, Polgár Judit pont az ellenkezője a film főszereplőjének, az apja pedagógusként be akarta bizonyítani, hogy a megfelelő tanítási módszerek alkalmazásával bárki bármit meg tud tanulni a legmagasabb szinten és tényleg, a legkisebb lánya érte el a legjobb eredményeket, mert a módszert az apukája menet közben tökéletesítette. Semmi köze nem volt ehhez a születéshez, mint ebben a sorozatban, amikor a csaj rájön, hogy megfelelő drogok mellett az agya annyira jól tudja reprezentálni a sakktáblát, hogy képes lejátszani egy meccset tábla nélkül (amikor a plafonon sakkozik). Egyébként meg a többi dolog a sorozatban átlagos, bemutat egy nem túl népszerű szubkultúrát, az amerikai alsó középosztály életéből néhány jelenetet, meg azt, hogy azért az emberek valamikor még tudták mi a tolerancia és a nehéz életkörülmények. Ja és néha lefekszik néhány sakkozó társával, akik ezt sokkal komolyabban veszik nála. Azért ha valakit érdekel az amerikai jelen, akkor még inkább érdekelheti a múlt és ebben van egy kis szelet belőle, csak persze az a kérdés, hogy mi a fikció és mi volt a valóság. Reméljük nem a tolerancia volt a fikció. Állítólag azért rendesen megdobta a sakk népszerűségét, ami talán jó, a drogozás népszerűségénél mindenképpen jobb, de azért valahogy nekem is az a véleményem a sakkról, mint amit Demis Hassabis mondott, hogy egy fölösleges mentális gimnasztika, ráadásul nem is túl érdekes egy idő után az a formális szabályrendszer ami alapján működik, az ember eltöltheti az életét azzal, hogy a mintákat keresi benne, de ezek a minták nem transzferálhatóak (egyelőre) más formális szabályrendszerekre (matematika, fizika, kémia, programozás), ezért az egész gyakorlat haszna erősen limitált. Szóval valahogy pont a sakk témához való hozzáállásom miatt nem tudtam igazán értékelni ezt a sorozatot, nekem azt hiszem, egy árvaházi csaj útja a sorozatgyilkossághoz érdekesebb lett volna. Az meg pláne nem segít, hogy azért nem nagyon mernek belemenni a sakkba néhány gondolatnál mélyebben, nehogy elveszítsék a nem sakkozó nézők figyelmét, így viszont elég nehéz komolyan venni az egészet.

Foundation (2., 3. szezon): Eredetileg nem akartam megnézni a harmadik szezont is, hogy hagyjam ülepedni, de persze nem tudtam ellenállni neki. Viszont olyan sok minden új nem is nagyon jut eszembe már róla. Én nagyon nem emlékszem már az eredeti könyvekre, de abban mintha messze nem volt ilyen jelentősége a birodalomnak, meg pláne nem a császárnak, hát itt azt hiszem, a császár(ok) az igazi főszereplők, a többiek nem kapnak annyi képidőt és valahogy a kihívásaik sem olyan mélyek. És persze nem is lehet azzal játszani, hogy az idők hogyan alakítják a személyiségüket, a harmadik szezonban a nap császár nagyon vicces volt. Azzal is össze lehet őket hasonlítani, hogy meddig hajlandóak elmenni, egyesek kis báránykák, mások meg aztán rendesen odapörkölnek a népeknek. Azért általában a fiatal császárok még elég kis báránykák, az ügyvezetők a vérengzők és az öregekre nem is kell figyelni, aztán persze a végén minden megfordul. De azért remélem, hogy megágyaztak a birodalom végéhez a csodafegyverrel, mert ez általában a filmekben így szokott működni és a valóságban is, minden fegyvernek két éle van. Az is jó, hogy most már nem zavarnak az olyan dolgok, hogy ha képesek 4 dimenziós űrhajót építeni, akkor gyakorlatilag azzal minden kihívást meg lehetett volna oldani, miért csak egyszer használták, amikor ki lehet kanalazni vele az embereket bárhonnan és ki lehet őket vágni az űrbe? Az is bejön, hogy valahogy megvan a galaktikus lépték, de mégis az ember érzi, hogy itt az emberek komolyan gondolják, hogy rajtuk állnak a dolgok, szerintem mire az emberiség tényleg elér galaktikus civilizácóba, az egyedek már nem veszik magukat elég komolyan ilyesfajta kalandokba keveredni. Az is vicces, hogy azért néha ki-ki szólogatnak a jelennek is, a Fuck ICE-t nem lehetett nem megérteni, hogy éppen mire is vonatkozik. Meg én egy kicsit úgy is értelmezem, mintha egy feleselés lenne Frank Herbertnek, hogy te azt mondtad, hogy a feudalizmusé a jövő, no lásd csak mire képes a feudalizmus a tudománnyal szemben. Persze, eredetileg az Alapítvány a Dűne előtt jelent meg, de a Dűne valamennyire válasz az alapítványra, a robotok kinyírásához egészen egy az 1800-as években írott műhoz nyúlt vissza (ugyanis Butler, akinek a dzsihádja eltünteti a gépi intelligenciát, az Samuel Butler), nehogy véletlenül Asimov robotikájából egy kósza ötlet felmerüljön. Na erre most ez a sorozat szépen kivesézi a feudális jövő fenntarthatatlanságát. Éljen a (leendő) szabad bolygók föderációja. :))) Az a baj, hogy olyan sokat kell várni a következő évadra (ráadásul az Öszvér szál nem olyan érdekes számomra, mondjuk vicces csavart tettek be, lehet másképp oldják meg mint a könyvben (mármint az élet rendje oldja meg a problémát), de a robotos szál az nagyon érdekel, ez a Demerzel karakter nagyon menő volt), na de az tuti, hogy meghozta a kedvem, hogy újraolvassam az Alapítványt addig. Szerintem már lesz bennem annyi lazaság, hogy ne vegyem rossz néven, ha nagyon eltér a sorozat a könyvtől. A(z írói) szabadság amúgy is csak illúzió.

Predestination (2014): Jó kis időutazós film, Ethan Hawke-vel. Az időutazós filmekben mindig az a spíl, hogy próbálják minél tovább elhitetni veled, hogy nem paradoxális a történetük, ezért ez a végén kezdi, hogy esélyed se legyen még a film közben megérteni, hogy mi is történik. De ami kikerekedik belőle az egy szép allegória a másságról és arról, hogy valójában minden döntésünk egy értékítélet és könnyen lehet, hogy inkonzisztenssé válik az idők során és akkor mit csinálunk magunkkal, csak a filmekben lehet megpróbálni megmásítani egy döntést a következmények ismeretében és talán még ott sem. Nekem bejött.

The Parallax View (1974): Ez egy jó régi film, iszonyú látványos, de nekem leginkább azért érdekes, mert az a világ amit bemutat már régen nem létezik és mivel tudok egy-két dolgot a körülményekről (Nixon, Watergate, CIA), elgondolkodhatom azon, hogy mennyire valósan ismerték fel a világot irányító hátsó szándékokat és, hogy nekem mennyire van esélyem a jelenben felismerni őket. Szóval egy újságíróról szól, aki valamilyen pszichológiai profilálással foglalkozó szervezet után nyomoz, de nem jut messzire. Megjelenik benne pár politikus is, meg CIA szál is, olyan gyilkolási módszerekkel, amelyeket könnyű összetéveszteni a természetes halállal. Meg persze a média szerepe, itt még igencsak idealizált, a történet abból indul, hogy egy politikus beszédénél résztvevő emberek kezdenek hullani, mert talán túl sok fénykép készült és talán onnan kideríthető lenne, hogy ki volt az igazi gyilkos, nem pedig aki lepotyog Seattle híres épületének tetejéről. Persze ez teljesen irreleváns az igazi nagy összeesküvés szempontjából, amire nincs is igazán megoldás a filmben, de valószínűleg nem is az volt a lényeg, hogy egy karaktert pedesztálra emeljen, inkább rá akart mutatni arra, hogy itt biza olyan szálak is léteznek, amelyekről jobb ha nem tud az ember. A legviccesebb jelent az, hogy a fickó egyszer úgy száll fel a repülőre, hogy utolsó pillanatban dönti el, hogy repülni akar, végigszalad a rendező pályán és felszalad a gépre amíg még ott van a beszállási lépcső és készpénzben fizet a légiutas kísérő nőnek. Ja és persze tudja, hogy bomba van a gépen és egy szalvétára ráírja, hogy mi a nagy helyzet amit amikor meglát a légiutas kísérő, diszkréten tudatja a pilótával aki diszkréten visszafordítja a gépet. Na, ez ma már tuti nem így történne, az embereknek ma már nem érték a diszkréció.

The Hidden (1987): Jó kis B sci-fi, amiben Cooper ügynök az űrlények titkos megszállása ellen harcol, amíg ki nem derül, hogy ő is földönkívüli. Vicces, hogy a földönkívüliek esztétikája mennyire összhangban van a földi emberek esztétikájával, a gonoszok ronda giliszták, a jók meg isteni fényt árasztanak. A történet nem túl bonyolult, de legalább sokat lövöldöznek és egészen hihető itt már a lövöldözés, azon filóztam (egy másik film kapcsán), hogy a 80-as évek buta lövöldözős filmjeinek köszönhetjük valószínűleg azt, hogy ma már mennyire életszerű a lövöldözés a filmekben (vagy lehet, hogy nem is, én mindenesetre ezt érzem életszerűnek, ahogy most reprezentálják, bár még soha életemben nem láttam egy igazi lövöldözést, de nem is vágyom rá, az az igazság). 

King of New York (1990): Na, pont itt van az a film, amiben nagyon sokat lövöldöznek, de ezt már teljesen életszerűnek éreztem. Egyébként jó példa a bal oldali érzelmű gengszter filmre. Ez is Abel Ferrara, nagyra taksálják, jó cucc is. A történet nem túl bonyolult, bűnözők harcolnak benne egymás ellen meg rendőrök ellen is, de az egymás elleni háború úgy van beállítva, hogy az jó, mert valójában csökken vele a bűnözés, a rendőrök elleni háború meg az elnyomó rendszer túlkapása. Ráadásul a rendőrök nem a moralitás kimozdíthatatlan bástyái ebben a filmben (sem). Meg persze a bűnözők itt képesek voltak a rasszbeli különbségeiket félre tenni és gondolom a proletár tudatra (vagy a hiphop iránti rajongásukra) építeni a bizalmukat. Persze maga a helyszín is nagyon ütős, tele van egy csomó kezdő színésszel akik később sokra vitték és a zene is nagyon bejövős (nekem általában nem szokott tetszeni a hiphop vagy mifene van itt, de ez kimondottan bejön, a film hivatalos albumát nem találtam meg, de van itt egy album amiből pár szám lemegy a film alatt). Szóval ez egy olyan film, amiben (számomra) egy pillanatig sem merült fel, hogy a király az egy személy lenne, inkább a drogokra, a fegyverekre, esetleg a zenére, vagy a békés faji együttélésre asszociáltam volna. Mert ha jobban belegondolunk, ezek azok a dolgok, amelyek mindig többek lesznek az embernél.

Patlabor (1989): Gondoltam pótolom egy kicsit Oshii életművét és hát ez állítólag alapmű, de meg kell mondanom, nekem nem jött be. Túl sok volt a duma és túl kevés az akció, a karakterek designja sem tetszett igazán és hát a gondolatok bizonyára 89-ben nagyon ütősek voltak, de ma már semmi extra. Szóval az, hogy robotok fognak dolgozni az építkezéseken és egy gonosz programozó betesz egy gonosz dolgot a szoftver frissítésbe amitől a robotok megbolondulnak és mindenen keresztülmennek, ami az útjukban van és az egészet úgy indítják be, hogy egy hurrikántól rezonálni kezd egy baromi nagy épület amit felfognak a robotok. Ettől a 90-es években eldobtam volna az agyam, ma már untam azt ahogy lassan összerakják a kirakós darabjait. De a pasztell hátterek gyönyörűek, meg hát, a telefon mindig besegít ilyenkor, ha el kell kalandozni, mert a képernyőn nem sok történik.

Terminator 3: Rise of the Machines (2003): Annyit nyomattam Terminátor tatát tavaly a képeken a mesterséges intelligencia illusztrációjaként, hogy gondoltam, illene megnéznem a modernebb kalandjait, amiket már láttam, de nem nagyon emlékszem már rájuk. Pl. ezt sem tudom, hogy moziban néztem, vagy nem, szerintem azért valószínűleg moziban láttam, 2003-ban azért még elég sokat járogattam moziba (meg operába is :)). Tudom, hogy nem volt olyan ütős ez a film, meg ugye eléggé az ébredő új világ terméke is, megpróbálkoztak egy női terminátorral, pedig semmi jó okot nem adtak rá (még csak azt sem, hogy az első ember akit meglátott az nő volt, mert direkt nőként érkezik, ami persze sokkal érdekesebb mint férfiként érkezni, tekintve, hogy anyaszült meztelenül lehet csak az idő szövedékén átbújni. Lehet, hogy a nudisták valójában békés időutazók lennének?). Meg aztán nagyon sokat hivatkozik a 2-es részre, talán túl sokat is, ami néha vicces (pl. a csaj története John Connorral), néha meg uncsi (a sok filózás, hogy miért nem jött el az atomháború). Mondjuk valamivel meg kellett tölteni a két órát, nem lehet egyfolytában akció. Vicces, de most jutott először eszembe az, hogy ezek a filmek valójában arról szólnak, hogy az átlagos amerikai végignézheti, hogy mi történne akkor, ha egyszer tényleg átmenne a lakóparkján egy nagy ipari darút hordozó kamionnal. Bizonyára ez, vagy a rombolás egyéb módozatai sokaknak eszébe jut, itt legalább nyugodtan megtudhatja a részleteket, talán még az érzelmi változásaira is van ideje figyelni. Az egyébként nekem nagyon szimpi, amennyi poént benyomtak (a napszemüveges poénra még mindig emlékeztem). Meg az is vicces, hogy mióta beszélünk már arról, hogy bizonyos informatikai rendszereket nem lehet élesben tesztelni, (a hozzáértők halkan hozzáteszik, hogy bizonyítani sem vagyunk képesek a helyes működésüket), szóval talán pénzt sem kéne költeni a kifejlesztésükre, mert tuti baj lesz belőle. Vicces, hogy ez a dolog pár napja kezd megint időszerű probléma lenni. Na, hát majd biztos jön John Connor és megment mindenkit. Kíváncsi lennék, hogy hány ilyen nevű egyén van Amerikában és hogy változott a számosságuk a Terminátor filmek megjelenése körül. Majd a Skynet válaszol (vagy valami egyéb AI ami éppen szípja fel az internetet, ha nincs kedved kommentet írni, jöhet emailben, smsben, vagy discordon is a válasz).

Five Minutes of Heaven (2009): Ezt azért néztük meg, mert Liam Neeson, egyébként jó kis film a bűnről és bűnhődésről. Érdekes, hogy ebben a filmben egyetlen embernek a halálának sokkal nagyobb súlya van, mint másban száznak, ezernek. Pedig kb. pont annyit van a képen az áldozat, mint a többiben (összesen 10-20 másodperc). Lehet kötelezni kéne a mozikat, hogy ilyen filmekkel tandemben vetítsék az akciófilmeket, mindenkinek jobb lenne. Valószínűleg egy nagyobb akciófilm büdzséjének 2%-ból meg lehet egy ilyen filmet csinálni, több színész kapna esélyt, a mozikban több popkorn fogyna, több igazi színész kapna képidőt, lehetne kicsit aludni is a mozikban. Király lenne.

Master and Commander: The Far Side of the World (2003): Jó kis hajózós film ez, de én annyira nem vagyok a téma szerelmese, bár minden tiszteletem a hajdani matrózoké, akik képesek voltak azokon a ladikokon vásárra vinni a bőrüket. Azért jó kis film, látványos is, van benne feszültség és hullanak is benne rendesen az emberek, de néha elszórakozik a tudomány vak támolygásával is. A hiteles visszatekintésre régebbi korokra mindig vevő leszek.

A Knight of the Seven Kingdoms (1. szezon): A Game of Thrones írója ezt gondolom lazításként írta, miközben azon görcsöl, hogy miként tegyen a főműve végére pontot. Meg kell mondjam, nekem nagyon bejött, nem tudom a könyv milyen, de a sorozat eszméletlen jó iparos munka. Annyira ki van centizve, hogy az már szinte felfoghatatlan. Nincs nagy akció, inkább csak dumálnak benne, de sosem unalmas, apró dolgokból építkezik, de igazán jól. Aztán jön az ötödik rész, ami egy brutális nagy bunyó, fröcsög a vér (bár a végtagok azért nem repkednek). Aztán jön a hatodik rész, ami megint a meghitt dumálás, de valami iszonyatosan jól üli meg az egészet a komor hangulat, hogy a végén egy jelenetben feloldják. Ez tényleg nagyon modern tudomány. De valahogy engem mégis az érdekel leginkább, hogy Westeros hogy képes középkori körülmények között élni 4000 évig, mi az ami megakadályozza őket, hogy beindítsák végre az ipari forradalmat? Gyerekek, találjátok már fel a gőzgépet az istenért (vagy valami más része a világnak tegye meg és hozzák be). Remélem egyszer választ kapunk erre a kérdésre is.

Industry (1. szezon): Ezt azért kezdtük nézni, mert az HBO holnapja úgy gondolta, hogy az előző sorozat utolsó része után ezzel érdemes folytatni. Hát gondoltuk, kapjon egy esélyt. Ennyire ambivalens érzéseim azt hiszem sose voltak egy sorozattal szemben. Mert a felszínen egy nem túl bonyolult történet arról, hogy friss végzős emberek egy befektetési bankban kezdenek 6 hónapos próbaidővel és persze szeretnének utána is "gainfully employed"-ek (milyen fura kifejezés magyar fülnek) maradni. Persze itt is az a baj, hogy a befektetési piac és a pénzpiac mélységeibe nem lehet két mondatban betekintést nyújtani, de ha a kedves néző már azt sem érti meg, akkor elveszíti az érdeklődését. Szóval inkább az emberek kapcsolataira meg mindennapjaira fektetik a hangsúlyt, de hát elvileg abból nincs sok, mert egyébként baromi sokat dolgoznak (ülnek a gép előtt és mindenféle grafikonokat bámulnak). Mi van még az életükben a munkán kívül? Alkalmi szex és drogok meg bulik, meg egyik csajnak van családja is. Az ember azt mondhatná, hogy ez így jó kombó, van benne sok pénzügy meg szex, mi kell még, de az a baj, hogy nagyon újító filmnyelven is próbálják csinálni, a beszélgetések gyakran úgy vannak vágva, mintha valaki időnként beléjük húzna, vagy átugraná a kontextust. Van még olyan, hogy nem egészen értek egy beszélgetést egy filmben, de itt a nagyja ilyen, vagy a pénzügyi dolgokat nem értem, vagy az emberi kontextus marad el, beszélnek dolgokról, de nem értek semmit. Meg hát az sem a legoptimálisabb, hogy az emberek nagyon akarnak valami elintézni telefonon, mert nagy a baj, ég a ház, de nekem fogalmam sincs arról, hogy pontosan mi is a gond, mik a következmények, ki a baj okozója, mennyire függ a karakterektől a megoldás. Csak azt látom, hogy ordítanak a telefonba olyan dolgokat amiket nem értek. Annyit talán felfogtam, hogy igazából a dolog ott kezd érdekessé válni, amikor az egyes rendszerek kölcsönhatásairól filóznak, pl. egy részvény felvásárlás pénzpiaci hatásait próbálják kihasználni. Mondjuk az én elképzeléseim szerint azért ez pont azért nem kéne akkora hullámokat keltsen amiket megérje meglovagolni, de ki tudja. Tipikus pl., hogy az egyik krízisben mind 50 dollárt meg 50 fontot emlegetnek, de persze kiderül, hogy valójában 50 millióról van szó, de aki számára ez nem annyira világos, az csak néz mint a moziban, hogy hol itt a krízis. Na mindegy, szóval lehet, hogy zseniális ez a sorozat, azért, mert bemutatja, hogy tényleg ilyen felszínes és sarkított a city (mert hogy Londonban történik) lakóinak az élete és akkor mindenki megnyugodhat, hogy bár rengeteg pénzt keresnek ezek az emberek, az életük teljesen értelmetlen, a megszokott emberi értékek számukra értéktelenek, csak azért hajtanak, hogy a hónap végén jöjjön a jó nagy csekk, amit aztán teljesen értelmetlen dolgokra költenek. Az is nagyon durva, hogy az első szezon egy olyan mélyponton végez, ami után, ha 2020-ban kapcsolódtam volna bele, én tuti nem néztem volna tovább, de mivel most csak simán folytatódik a következő résszel, nincs idő megemészteni az igazi mondanivalót. Ennél a sorozatnál én úgy érzem, hogy ez tényleg vagy zseniálisnak lesz kikiáltva, vagy túltolták a modernséget és az emberek visszautasítják a görbe tükröt. Ahhoz képest még van 3 szezon és még lesz egy befejező is. Megnézzük, de lehet, hogy csak romlik a véleményünk majd.

Zene.