filmek

Több filmet szerettem volna megnézni decemberben, de csak ennyi jött össze. Most nincs kedvem írni, inkább valami filmet kéne nézni helyette, de azért egy kicsit nyűgölődöm.

8 (2025): Két ember története 8 jelenetben, nekünk bejött, de állítólag a spanyoloknak nem jött be, mert fikció az egész. Nem tudom mi a fikció, hogy a Franco hívő a köztársaság pártival szerelembe tud esni, vagy hogy az emberek útjai keresztezhetik egymást tíz évente még egy olyan nagy városban is, mint Madrid. Ahhoz is hozzájárulhat a film, hogy az ember megértse, hogy nem csak náluk voltak forradalmak, mindegyikből lehet tanulni valamit.

Mickey 17 (2025): Ezt már láttam idén a moziban, de mivel elég könnyed kis film, de azért vannak benne jó kis sci-fi toposzok, gondoltam megnézzük E-el is, hátha javít kicsit a zsánerhez való hozzáállásán. Azt hiszem elértem a célomat.

The Conjuring: Last Rites (2025): Ezt csak úgy random kiválasztottam, látom, a The Conjuring egy hosszú sorozat, ezt szánták az utolsó filmnek, erre meg ez csinálta a legtöbb pénzt, szóval lehet lesz még folytatás. Jó iparos munka, nekem leginkább az tetszett benne, hogy az ijesztegetést abszolút klasszikus módon, hosszan és fokozatosan emelve a feszültséget oldotta meg, nem egyből betolva a képedbe az ijesztő dolgot. Ez a megoldás számomra jobban működik, szerintem a hirtelen ijesztegetést sokkal hatékonyabban detektálja és elnyomja az idegrendszerem, ha tudja, hogy a tévé előtt ülök. Nem tévé előtt meg már fogalmam sincs mi van, régen kellett megijednem.

Goodbye Christopher Robin (2017): Ez a film AA Milne és a fia életét mutatja be, amikor a Micimackó született, valamikor a harmincas években. Nem gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között született, gyakorlatilag a véletlen folytán, mert Milne színdarabokat írt, de háborúellenes könyvön dolgozott, amikor egyszer pár hónapra magára maradt a fiával és rájött, hogy érdekli az, ahogy a kis legény látja a világot. És persze szüksége volt egy álomvilágra, ahova menekülni lehetett éjszakánként a nyugati front lövészárkai elől és úgy tűnik, nagyon sok más férfinak is szüksége volt rá és a második világháborúban is megszolgálta magát a száz holdas pagony. Meg az is milyen érdekes, hogy a gyerek életét annyira tönkretette a sztárság, hogy soha életében nem nyúlt a pénzhez ami a jogdíjakból járt. Valószínűleg, Micimackót még párszor kitermeli az emberiség, ahogy a dolgok most állnak.

Heavy Metal (1981): Imádom ezt, most lazításként néztem meg és persze nem volt nehéz felépíteni egy párhuzamos narratívát amiben minden mindennel összefügg, de mivel nem írtam le, ezért most nem is fogom megpróbálni rekonstruálni.

Soldier (1998): Ez egy buta film a tökéletes katonáról, aki rájön, hogy többről is szól az élet mint a háborúról, de azért néztem meg, mert azt mondják, hogy a Blade Runner univerzumban játszódik, mivel a fickó harcolt a Tannhauser Gate-i csatában, ahol Roy Batty is, de persze lehet, hogy mindkettő csak blöffölt, mert egy szelfit se lőttek a csatatéren (a csillagok között, ha jól értem). A másik meg a rendező, a másik Paul Anderson. Sci-fi rajongók nem fogják sajnálni a filmre szánt időt, másoknak nem ajánlott. Az is mekkora poén, hogy a csaj két év múlva mekkorát ment a Gladiátorral.

Macskafogó (1986): Decemberben nézhetők magyar filmek ingyenesen az interneten, gondoltam, hogy megnézek párat, de sajnos nem igazán jött össze, de azért a Macskafogót megnéztem, mert zseniális és már régen láttam. Most még több szálon tudom össze meg szétbogozni a történetet, nincs is amit ezt ragozni, ez nagyon összejött, valószínűleg azért annyira jó, mert animáció, ahol többet lehet finomítani, nincs olyan gond, hogy ha lejárt a forgatás és szétszedték a díszletet, akkor nagyon drága már újraforgatni dolgokat és persze csúcsra járatják az egér-macska témát is, amit nehéz lenne élőben megcsinálni. Ráadásul a cenzúrára is nagyon jó válasz volt. Még azon is el lehet filózni, hogy ha egyetlen kutya sem jelenik meg sehol, akkor miért is lett kutya alakú a macskafogó? Hiába, az istenek közöttünk járnak, még ma is.

Rise of the Planet of the Apes (2011): Nem vagyok egészen biztos abban, hogy én ezt az első részt annó láttam, de most újranéztem az új Planet of the Apes-t és hát nagyon ütött. Nincs kedvem most túl sokat pötyögni itt, ezért csak egy gondolat mindegyikhez. Érdekes gondolat az, hogy a beszéd elegendő a kooperációhoz a majmok között, mi emberek egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy elbeszélünk egymás mellett, egyre inkább versengünk, pedig már óriási tapasztalatunk van a beszédben és az írott formájában is, ezredéveken keresztül is halljuk még az ősök hangját. És mégis a verseny egyre népszerűbb és a kooperáció egyre jobban kiveszik belőlünk. A kérdés csak az, hogy meddig tart ez a folyamat?

Dawn of the Planet of the Apes (2014): Ezt láttam, mert emlékeztem Gary Oldmanra. Vicces, hogy kapott ő is 10 másodpercet, hogy megismerjük a történetét néhány fotón egy régi ipaden, két legyet egy csapásra. Egyébként meg jó poén, hogy a majmok is kezdenek egyre emberibb stratégiákat alkalmazni, bizonyára ezek a viselkedésminták amolyan epikus attraktorok, a felszín változhat, de a tartalom ugyanoda köt ki mindig. Minél nagyobb az aszimmetria a konfliktus oldalai között, annál egyértelműbb a végkifejlet, csak persze az sosem az, mint amit várnánk.

War for the Planet of the Apes (2017): Ezt is láttam, azt hiszem, bejött, de most igazán nagyot ütött, így covid után. Meg egyebek után, a ketrecek és az emberek úgy látszik, mindig megtalálják egymást, az a jelenet, ahogy a lány enni ad a majomnak a ketrecben, nagyon nagyon ütött. A végén meg, az emberek pusztulása tényleg megváltás volt.

Kingdom of the Planet of the Apes (2024): Ezt is láttam moziban amikor jött, most egy kicsit gyengébbnek találom mint az új trilógiát, de talán ha majd kijön a többi rész is, akkor jobban összeáll. Az mindenképpen érdekes, ahogy arra megy rá, hogy a majmok is a mi viselkedésünk mintázatait kezdik követni, szóval nem mi vagyunk se a rosszak, se a jók, a sors húzogatja így a mézes madzagot.

Donnie Brasco (1997): Al Pacino mindenféle gengszter szerepet kipipált, itt éppen a hierarchia középső létráján áll és elhiteti velünk, hogy ilyen egy gengszter, mert hát a legtöbbünknek fogalma sincs róla, de szeretnénk, hogy ilyen legyen, gondolom. Az igazi feszültségeket meg hagyjuk valaki másra valahol máshol.

Pluribus (1. szezon): Nekem nagyon bejött ez a sorozat, simán az év sorozata számomra. Arról van szó, hogy jön az űrből egy jel, amiről a tudós bácsik megfejtik, hogy egy rns szekvencia és gyorsan be is ültetik mindenféle állatokba és az egerekbe ültetve kiderül, hogy egy olyan vírus volt, ami az emberek tudatát összekapcsolja és ezt a folyamatot vagy túlélik és egy nagy közös, szinkronizált tudat részesei lesznek, vagy meghalnak (de általában sikerül még a tudatukat a halál előtt feltöltsék a közösbe). Van viszont 8 milliárdból 13 (vagy valami hasonló szám) ember, aki immunis, tehát ők a megszokott módon élnek tovább, csak hogy ez a szuperlény nagyon kedves és barátságos és mindent megtesz azért, hogy meggyőzze az immunisakat, hogy jobb lenne nekik is becsatlakozni a közös tudatba. Ez mondjuk azzal jár, hogy teljesíti minden kívánságukat és mindig igazat is mond, legalábbis eddig ezt így tálalják. Ez így elég durván hangzik, de szerencsére a sorozat leginkább arra koncentrál, hogy egy amerikai csaj hogy éli ezt meg és van egy csomó vicces jelenet a "Karen" és a "Mama-Borg" interakciójában és persze akinek kedve van, az mondjuk értelmezheti az egészet kommunista utópiaként, vagy szuperintelligenciaként, vagy ami éppen most mozgatja a rész és az egész kapcsolatában. Az, hogy ilyen laza a történetmesélés és ennyi poént raknak be, szerintem egészen emészthetővé teszi ezt a fauszti alkut és én egyébként annak drukkolok, hogy végül az egyén győzzön valami nem triviális módon, mert abból tanulok majd többet. Könnyű a közösség elsőbbségét hirdetni, de az én alap életérzésem a kisebbségi, és szeretnék megmaradni, még ha a közös tudatba bármikor be is ugranék, vannak olyan kérdések, amelyekben fenntartom a különvélemény igényét. Ami szerintem igazán naggyá fogja tenni ezt a sorozatot, az az, hogy sikerül az amerikaiaknak olyan gondolatokat elültetni a fejében, hogy lehet, hogy nem a mi társadalmunk a legszuperebb a világon, anélkül, hogy az antikommunista erőtér kivédje az ilyen kis nyilakat. Lehet, hogy még fogok filózni ezen itt a blogon, mert nagyon felbolydult a méhkas a tuitteren és jó poén gyártani az elméleteket. (yt)

Blade Runner 2049: Nekem most valószínűleg egy kicsit túl sok mindenről jut eszembe a szabad akarat kérdése, de ennek a filmnek a kapcsán nagy lila táblán villog, hogy szabad akarat. Van rá egészen direkt hivatkozás is, amikor Wallace kérdi Deckardtól, hogy biztos vagy benne, hogy nem azért lettél odahívva, hogy beleszeress Rachelbe, aki egyébként a bibliában is népesedési gondok megoldója? Meg hát, K egyfolytában a kontrollon filóz, a barátnője a fő beszélgető partnere, aki egy determinisztikus mesterséges intelligencia, de bizonyára minden nap meglepi valahogyan. Meg az, amikor az AI az élő testbe "búj" és ettől lenne "igazi"? Aztán a végén persze rájön, hogy az emlékei az AI-val nem tették őt valóságossá, csak halandóvá, amikor felmásolta őket a pendrivera. Meg az egész szál az emlékkonstruktőr csajjal, ami arról szól, hogy azt hisszük, hogy azért vagyunk valóságosak, mert a külvilág a mi nyomainkat viseli magán. Számomra egyébként már a csoda szó is a szabad akaratot implikálja, hiszen csak a csoda segítségével tud egy determinisztikus rendszer nem determinisztikus állapotátmenetet produkálni. Kezd egyre jobban tetszeni ez a film is, majd egyszer eldöntöm, hogy jobb-e mint az előd, ha majd értem mindkettőben a meta-meta-meta szintet. És persze az elsődleges történet is elég érdekes, hogy mivel kevesebb egy replikáns egy embertől. Lehet, hogy a egyéniség és szabad akarat témák egy kicsit összefolynak itt is, mint a valóságban is.

Zene. Zene.