Ha másra nem is lesz jó ez a blog, arra igen, hogy az emlékezetem határainak mozgását figyeljem. Mostanában azért nézegetem, hogy a blogomat hányan olvassák és milyen bejegyzéseket, persze arról fogalmam sincs, hogy hány robot és hány valós ember. Nem hinném, hogy túl sok valós ember, de nem is ez a célom vele, ha azt akarnám, hogy olvassanak, fészbukkra írnék. Ez inkább ilyen terápia itt. Azt látom, hogy a régi (2005/6-os) bejegyzések sok találatot kapnak. Ez vicces számomra, mert akkoriban nagyon másképp láttam a világot mint most, eléggé naivnak gondolom az akkori magamat, de gondolom ez nagyjából általános emberi tapasztalat, hogy a régi énünket naiv gyereknek gondoljuk. Mondjuk sokat nem is nőttem, de változni azért változtam.
Szóval, a múltkor beleolvastam ebbe a bejegyzésbe (végig el nem olvastam, túl hosszú és túlontúl cringe a stílus), de ami számomra a legérdekesebb, az az, hogy zéró emlékem van az emlegetett színházi előadásról. Pedig még érzelmileg is kötődtem hozzá, hisz blogot is írtam, nem csak puszta tényszerű információgyűjtés történt akkor. Mégis semmi, teljes sötétség, ha próbálok bármit is felidézni róla.
Annyit nem olvasgatom a régi bejegyzéseket, hogy több mintám legyen olyan dolgokról amelyekről totálisan megfeledkeztem, de azt hiszem, simán levonhatom a következtetést, hogy 20 év múltán csak az igazán fontos dolgok maradtak meg, a többi mind elúszott. Szerencsére mostanában sok fotót készítek, a részleteket megőrzi a gép, a fontos dolgokról meg majd megváltozik a véleményem. Aztán majd generáltatok az egészből egy kalandjátékot 30 év múlva és ott fogok kolbászolni a vélt és valós emlékeim között keresve a szent grált.
Demó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése